Szóval tegnap kiderült, hogy határozatlan időre felfüggesztik az Aranymosást.

És ez bennem annyi érzést és gondolatot ébresztett, hogy úgy éreztem, muszáj lesz írnom róla. De ez most nem az a megszokott forma, ez nem egy összeszedett, tervezgetett cikk, hanem ami jön, mert tényleg annyira mélyen érintett ez a helyzet, hogy másként nem is lehetne.

Akik hosszabb ideje olvasnak, biztosan tudják már, hogy az utóbbi években egyre több olyan dologban vettem részt, ami az Aranymosáshoz kötődött, elég csak a kurzusokra gondolni, amiket elvégeztem eddig, vagy a tavalyi egri írótáborra Varga Beával, ami az évem egyik fénypontja volt, és sosem győzöm eléggé hangsúlyozni, hogy mennyi mindent tanultam ezekben a közösségekben, mennyi tudást adtak át nekem az oktatók, és szemléletet, és felismeréseket, és hány embert ismertem meg ezekből a körökből, akik azóta a mindennapjaim részét képezik…

És akkor még nem is meséltem a jelenről, merthogy mostanában is zajlik az élet, éppen csak arra vártam, hogy kissé leülepedjenek az első élmények, és akkor majd bővebben mesélnék róla. Januárban elkezdtem az új Szövegkertészet (szerkesztőképzés) kurzus első modulját, és ódákat tudnék zengeni arról a négy hétről, közben éppen a Romantika atmoszférateremtő második hetében vagyunk, szóval rengeteg az új élmény, az inspiráció, megint a nagy felismerések, szívmelengető szavak, tényleg, éppen benne voltam a dolgok sűrűjében.

Szóval mondhatjuk, hogy igencsak nehezen viseltem a bejelentést. Olyan érzésem van, mintha gyászolnék.

Gyászolok, és szerintem sok más amatőr író is gyászol velem együtt. Az Aranymosás, mint regénypályázat már sok éve egy biztos pontja rengeteg amatőr író életének. Agatha Keyguard írta le nagyszerűen, hogy olyan, mint egy sportverseny: csapatokba verődünk, felkészítjük egymást, bátorítjuk a többieket, szurkolunk, spekulálunk, már-már fogadásokat kötünk az eredményekre, és a legfontosabb, hogy mindig tudtuk, hogy jövőre jön a következő kör.

És most nem jön. Talán még fog egyszer, de ki tudja, mikor.

Persze tudom, hogy ez az egész egy nagyon komoly üzlet, és válság van, és eszemben sincs megkérdőjelezni az egészet, csak olyan érzésem van, mintha valami nagyot veszítettünk volna. Évek óta mondogatom magamnak, hogy na majd a következő regényemet már befejezem és beküldöm, de sosem jutottam el addig, hogy végigírjak valamit, és azt hiszem, idén vagyok a legközelebb hozzá. És így duplán fáj az egész.

2017-ben, szóval már majdnem 6 kerek évvel ezelőtt hirdettek meg egy Aranymosás írótalálkozót Budapesten. Én akkoriban nagy lelkesen blogolgattam már, de a korábbi netes íróköreim eléggé széthulottak, élőben pedig nem igazán ismertem hasonló érdeklődési körűeket. Viszont a kiadótól sem ismertem igazából senkit, maximum névről, akkor még nem vettem részt kurzuson sem, de gondoltam egy merészet, és jelentkeztem az eseményre. És basszus, milyen jól tettem!

Ott elkapott egy nagyon intenzív érzés, elképesztően felvillanyozott a társaság, mindenki olyan közvetlen és inspiráló volt, és végre arcot és hangot tudtam társítani azokhoz a nevekhez, akiket csak kommentekben láttam addig. És emékszem, hogy akkor eldöntöttem, hogy én ebbe a körbe akarok tartozni, egy nap Aranymosásos író leszek, és innen indult talán az is, hogy mostanra hány írót és írópalántát ismerek, akik fontos részét képezik az életemnek. (Innen is csókoltatom a b@sztatós csoportot, ahogy mi hívjuk. :D)

Szóval akkor úgy éreztem, hogy jó helyen vagyok, jó irányba tartok, és most kicsit megszédültem.

Persze az élet nem áll meg. Meg az álmainkat sem adjuk fel. És az is biztos, hogy nem dőlt össze a világ, nem ez az egy lehetőség lett volna az életben, de hogy fáj az elvesztése, az biztos. Talán eleve az is hiba volt, hogy olyan nagyon magától értetődőnek vettük azt a pályázatot, mintha sose lehetne vége, és bármeddig tart a gyakorlási időszak, akkor is meg fog várni minket. Hát nem várt meg. És ki tudja, mennyi ideig kell nekünk várni, hogy ismét megjelenjen.

Igazából nem érzem azt, hogy most mindennek vége lenne. De meg kellett torpannom egy pillanatra, és átértékelnem a saját hozzáállásomat. Mert évek óta bennem volt, hogy ha majd készen állok, oda beküldöm a regényemet, és ha nem sikerül elsőre, akkor majd a következőt is, hát előbb-utóbb miért ne sikerülne? De tulajdonképpen láttam magam előtt egy kikövezett utat, aminek baromi nehéz eljutni az elejére, és talán rajta maradni is az, de messziről az könnyebbnek tűnt. Most pedig nincs út, csak a vad dzsungel.

Úgyhogy fogni kell magadnak egy jó nagy bozótvágót, és egy új ösvényt kialakítani.