• Home
  • /
  • Category Archives: Cikkek
Írós tervek 2021 nyarára

Írós tervek 2021 nyarára

Utoljára 2018-ban mertem előre megosztani az írós terveimet… És azért hagytam fel ezzel a szép szokással, mert rendszerint nem tudtam teljesíteni a listámat. Valami vagy közbejött, vagy elment a kedvem az aktuális projektjeimtől, vagy szimplán elkapott egy hosszabb ihlethiányos időszak. Hogy most mi változott? Talán a hozzáállásom. Nem görcsölök ezeken az apróságokon annyit. 🙂

Ahogy az előző bejegyzésben is utaltam rá röviden, szeretek a blogomra úgy is gondolni, mint egy emlékkönyvre, éppen ezért igyekszem minden eseményt és állomást megosztani. Most éppen azt, hogy miken is munkálkodom mostanában, tehát ha úgy tetszik, akkor ez a bejegyzés nemcsak a terveim listája, hanem egy helyzetjelentés is.

A tervek:

1. Befejezni A hazugokat

Mire a végére érek, egész biztosan új címe lesz, de majd utalok rá, hogy ez volt az. Fogok külön is mesélni erről a történetről, de egyelőre csak annyit árulok el róla, hogy már a 10. fejezetnél járok, és nemsokára szeretnék belőle többet is mutatni. De ha véletlenül nem lesz kész a nyáron, csak valamikor az év folyamán, akkor azért nem haragszom meg magamra.

Készítettem egy nagyon amatőr „borítót” a regényhez, ami inkább csak hangulatot próbál átadni, mint tartalmat, de ezt legalább meg tudom mutatni, bár azt sem tartom kizártnak, hogy nemsokára egy-egy rövid részletet is közöljek a történetből, valószínűleg a Facebook oldalamon (amit itt érhettek el).

2. KMK Íróiskola

Úgy döntöttem, megnézem magamnak is végre ezeket az írókurzusokat. 🙂 Nagyon sok ismerősöm részt vett már valamelyik fajtán, és most már végre nekem is belefér az időmbe és az energiámba, úgyhogy lelkesen várom már a júniusban kezdődő kurzust. Kíváncsi vagyok már nagyon, mert ilyen formában még sosem tanultam írástechnikát, de bejutottam az íróiskolába, és ez igencsak motivál. Majd a végén szeretnék róla írni egy élménybeszámolót is (és nagyon remélem, hogy nem azzal fog kezdődni az a bejegyzés, hogy a tanultak alapján ki kell dobnom a félkész történetemet, mert akkor azért szomorú leszek :D).

3. Legalább egy novellát megírni

Van egy olyan érzésem, hogy ez egyébként a leginkább ingatag pontja a listámnak — mert ameddig A hazugokat írom, addig nem tudok másik világgal vagy szereplőkkel törődni. Tehát ennek a pontnak a teljesítése annak a függvénye, hogy befejezem-e nyáron a regényt. (Nem tudom, hogy a történet előzményeinek egy-egy pontját bemutató, a teljes kézirathoz nem hozzátartozó „epizódokat” esetleg novellának számítsam-e, mert van pár ilyen is tervben, de majd ez még elválik.) Vannak egyébként ötleteim, de mostanában mindent csak röviden lejegyzetelek, nem ásom bele magam semmibe sem túl mélyen, egyrészt, mert nem akarok túlzottan eltávolodni A hazugoktól, másrészt, azt hiszem, nem is tudnék.

4. Havi két új blogbejegyzés

Ez nem szigorúan véve erre a nyárra vonatkozik, hanem általánosságban a jövőre nézve. Elég sok új ötletem van, és szeretnék tudatosabban is jelen lenni online, ennek pedig az első lépése, hogy többet írjak a blogomra. A többi még meglepetés. 🙂

 

Ezek lennének tehát a terveim, csak nagyon röviden. Próbálok persze nem olyan célokat kitűzni magam elé, amelyek elérhetetlenek lennének, de azért valljuk be, hogy ezeknek a terveknek többsége hosszabb távú feladat lesz, éppen ezért nem fogok rajta túlzottan idegeskedni, ha csak 2021 végére sikerül valamennyit megvalósítani.

Ti terveztetek valamit idén nyárra?

Beszéljünk a halogatásról… Mondjuk holnap?

Beszéljünk a halogatásról… Mondjuk holnap?

Hogy halogató típus vagyok-e, azt mi sem mutatja jobban, mint hogy ezt februárban választottuk a havi körblogolásunk, a Ceruzanyomok témájának. Én pedig március közepén hoztam létre egyáltalán egy új dokumentumot ennek a blogbejegyzésnek.

Az igazság az, hogy először nagyon megörültem a témának, hiszen tudom magamról, hogy személyesen is igencsak érintett vagyok. Viszont ahogy le kellett volna ülnöm megírni ezt a bejegyzést, már egyre kevesebb kedvem volt hozzá, egy idő után meg csak röhögtem magamon, hogy végül is így stílusos megírni ezt a bejegyzést, a végtelenségig halogatva. Az igazság viszont az, hogy érzékeny pontomra tapintott ez a téma, ugyanis mostanában épp nagy erőbedobással halogatok, és egészen idáig nem volt kedvem mélyebben megvizsgálni ezt a problémát.

Azt vallom, hogy bizonyos mértékig, egyes esetekben hasznos is lehet a halogatás. Észrevettem már magamon többször, hogy ha megakadok írás közben, az általában nem azért történik, mert meguntam egy történetet, hanem valamilyen problémába ütköztem, olyanba, amit akkor éppen nem tudok megoldani. Talán mert nincs meg hozzá az írástechnikai tudásom és gyakorlatom, vagy nem vagyok olyan passzban, de sajnos nekem lelkiállapotfüggő is az ihlet: ha szorongok, akkor nem megy az írás. Ezek közül természetesen nem oldhat meg mindent a halogatás, de néhány alkalommal kifejezetten hasznos lehet. (Máskor pedig elképesztően ártó, de erre még később visszatérek.)

Számtalan alkalommal előfordult már velem, hogy éreztem, hogy valami nem jó a történetemben, de nem tudtam megfogalmazni, hogy mi a probléma, csak volt egy megérzésem. Valami nem állt össze a cselekményben, a logikában, vagy nem tudtam, hogy az adott történések után merre haladjon tovább a sztori. Az a fajta írópalánta vagyok, aki nem tud egy jelenetet kihagyva egy későbbi részre ugrani, és onnan folytatni az írást, nekem muszáj lineárisan haladnom a részekkel, ezért ha ilyen falba ütközöm, akkor megtorpanok addig, ameddig nem lelem meg a megoldást. Ha rövidebb gondolkodás után nem találom ki, hogy hogyan tovább, akkor szoktam félretenni az egészet, eltávolodni az írástól, viszont ilyenkor a tudatalattim tovább dolgozik a problémán. Ilyenkor történik az, hogy némi idő elteltével, egy íráshoz egyáltalán nem kapcsolódó szituációban (például mérőtáborban a Mecsekben…) egyszer csak belém csap a heuréka-érzés, és a semmiből eszembe jut a megoldás, amit aztán le kell jegyzetelnem, különben bárkinek az agyára megyek (ezért van nálam mindig valami, amire jegyzetelhetek). Ilyenkor jól tud jönni a halogatás, mert ez tulajdonképpen nem a teljes elhanyagolás, hanem az agyam egy kevésbé tudatos részét eresztem rá a problémára. Ha nagyon szigorú akarok lenni magammal, akkor ez nem is nevezhető annyira halogatásnak.

Van az a helyzet, amikor viszont úgy ütközöm egy problémába, hogy nem akarok foglalkozni vele, ennek a leggyakrabban az az oka, hogy valamit nem érzek elég jónak. Többször írtam már a maximalizmusomról, ami a történeteimmel kapcsolatban jellemez engem, de hát egy dolog felismerni a problémát, meg egy egészen más dolog megoldani. Ez az, amiről le kell szoknom, mert ez a fajta halogatás értelmetlen és rombol. Minél több időt töltök így távol egy történettől, annál nehezebben rázódom vissza, mivel nincs ez a tudatalatti agyalás sem, ezért képes vagyok túlságosan is függetlenedni. Így landolt a legtöbb regénykezdeményem a kukában: mert valamit nem éreztem elsőre tökéletesnek, és ez csökkenti a motivációmat is. Inkább csak halogatom az írást, mintha magától meg tudna oldódni ez a helyzet, és egy idő után inkább elvetem az egészet.

Néhány hónapja találtam egy bejegyzést Instán, ami arról szólt, hogy egy nem létező írást nem lehet javítani, tehát az első verziónak pusztán az a célja, hogy létezzen, hogy megszülessen, de nem kell egyáltalán jónak lennie, nem kell megmutatni senkinek. Ilyenkor egy kicsit sajnálom, hogy annak idején nagyon korán belecseppentem a blogokon, fejezetenként publikáló amatőrök körébe, mert nem jó mintákat vettem ott fel. Sosem értettem már akkor sem, hogy egyeseknek hogy van annyi önbizalmuk (vagy motivációjuk? Vagy mindkettő?), hogy már írás közben, az egyes fejezeteket rögtön a befejezésük után feltegyék a netre. Én meg hiába írtam vázlatot, és tudtam előre, hogy mi fog történni végig a regényemben, tele voltam kételyekkel, hogy mi van, ha elsőre nem lesz tökéletes, ha utólag javítanom kell? Hiszen már kint van a neten, az felér egy komoly publikálással, abba nem szabad belenyúlni! (Tinédzser Daremo eközben egy sarokban ül, a térdeit átkulcsolva, magában azt mantrázza, hogy „Nem szabad, nem szabad…”) Nyilván ezt még tovább lehetne fejtegetni, hogy miért gondoltam azt, hogy az én történetem első verziója nem lehet olyan jó, mint a többieké (mondtam már, hogy szeretek visszafejteni dolgokat a személyiségemben?), de azt hiszem, alapvetően valahol itt gyökerezik ennek a tökéletesre törekvésnek a magja. Ebből fejlődhetett ki a halogatásra való hajlamom, mert azt hiszem, az önbizalomhiányom kissé alaptalan. Az eszemmel tudom, hogy átlagosan nézve nem vagyok rosszabb, mint más amatőr írók, viszont van bennem egy irracionális félelem, hogy mi van, ha mégis?

Ez a félelem az, ami miatt inkább halogatok, ha problémába ütközöm, mint hogy leüljek és megvizsgáljam a falat, ami nem enged tovább haladni. Vannak ötleteim arra vonatkozóan, hogy mivel lehetne ezen változtatni, és nyilván az ilyen gondolatok leírása is egy lépés ennek érdekében. Összességében amennyire féltem ettől a témától, most mégis úgy érzem, hogy kifejezetten jólesett leírnom ezeket a sorokat. Ha szembenézek ezekkel a problémákkal, szinte mindig új erőre kapok, és nekiállok foglalkozni a halogatott terveimmel, úgyhogy azt hiszem, most megyek is írni. 🙂

Egy furcsa év összegzése, avagy ilyen volt 2020

Egy furcsa év összegzése, avagy ilyen volt 2020

2020 egy igencsak furcsa évnek bizonyult, és azt hiszem, nem is kell nagyon magyaráznom, hogy miért.

2019 végén úgy éreztem, hogy sikerült végre rendbe szednem magam, és hatalmas lelkesedéssel vágtam neki ennek az évnek, tele voltam tervekkel, regényt akartam írni, Camp NaNoWriMo-zni tavasszal és nyáron is, rengeteg novellával elkészülni… Aztán elkezdődött az év, és igazából pofon vágott az, aminek nem is kellett volna, mégpedig a felismerés, hogy szakdolgozat és államvizsga mellett nem biztos, hogy túl sok időm és kedvem marad írni.

Mikor elkezdődött a tanév, már csiripelték a madarak, hogy nehéz félév áll előttünk, és márciusban ez be is igazolódott, mert egyik pillanatról a másikra átálltunk távoktatásra. Az utolsó félévemben szerencsére nem maradt olyan tárgyam, ami túl nagy erőfeszítést igényelt volna, és emiatt nem is tartottak mindenből online előadásokat, így ezt a részét én nem is igazán tapasztaltam meg. Kissé örültem az otthonlétnek, mert a szakdolgozatomhoz néhány elég időigényes rész még hátra volt, és így igazából éjszakázások nélkül be tudtam fejezni az egészet.

Rengeteget írtam tavasszal, csak nem irodalmi szöveget. 🙂 A szakdolgozatom és az esszéim, beadandóim összesen úgy 160 ezer karaktert tettek ki (szóközökkel), amit igencsak rövid idő alatt írtam, és tényleg nem maradt lelkierőm ahhoz, hogy történeteken agyaljak. Ha jött is közben ötletem, azt csak gyorsan felfirkantottam egy füzetbe, hogy ne vesszen el, de ne is legyen az, hogy nem tudok miatta a tanulásra figyelni. Viszont a rengeteg egyetemi szöveg megírása ráébresztett valamire, amit utána a történeteknél is hasznosítani tudtam: arra, hogy ha az ember tudja, hogy mit akar írni (vagy épp nem görcsöl rá annyira, hogy útközben derül majd ki), akkor tényleg nagy mennyiségű szöveget lehet megírni viszonylag rövid időn belül. Csak tényleg az a lényeg, hogy nem szabad túlgörcsölni a dolgot.

Szakdolgozat után pedig az államvizsgára tanultam, és megint csak nem voltam elég relaxált ahhoz, hogy írni tudjak, mert nem igazán tudtuk, hogy ebben a megváltozott oktatási rendszerben milyen záróvizsgára lehet majd számítani. Szerencsére ez végül könnyebbnek bizonyult, mint vártam, úgyhogy nyáron végre megkaptam a diplomámat is, mérnök lettem. 🙂 Utána pár hónapig ugyan itthon voltam, amíg nem tudtam elhelyezkedni, viszont akkor is még nehezemre esett írni. Egyszerűen ez az év stresszes volt még akkor is, ha épp nem volt dolgom, mindent és mindenkit érezhetően átjárt a feszültség a vírushelyzet miatt. Voltak, akik az otthon töltött heteket kihasználva igazán kiteljesedtek, kreatívkodtak, önmegvalósítottak, én inkább töltődtem.

Aztán októberben elkezdtem dolgozni, és érezhetően sokkal jobb kedvem lett attól, hogy végre van feladatom. Munka mellett egyből lelkesebb lettem, és elkezdtem tervezni egy regényt, aminek az írásához a novemberi NaNoWriMo alatt hozzá is fogtam. Ekkor használtam fel azt a „tudást”, amit a szakdolgozat alatt szereztem, és bevált: rájöttem, hogy ha nem görcsölöm túl az írást, akkor gyorsan lehet nagyot haladni, és még csak nem is érzem szörnyűnek az eredményt. Kissé viszont besokalltam a hónap végére, megint emelkedett kicsit a stressz-szint, úgyhogy egy időre félreraktam a történetet, de nem örökre. Talán csak pont ma estig. 🙂

Jövőre írás tekintetében nincsenek konkrét nagy terveim, talán csak az, hogy befejezzem ezt az év végén elkezdett történetet. Szeretnék megint írni pár novellát is, de nem görcsölök rá, hogy muszáj legyen, majd ahogyan alakul, Az idei év után igazából nehéz bármit megfogadni, megígérni, mert igen erősen megtapasztalhattuk, hogy a terveket a világ könnyen áthúzhatja. Megtanultam azt is, hogy néha hallgatni kell arra a megérzésre is, ami azt súgja, hogy most pihenni kell, ráérünk majd később ezerrel pörögni, és a rágörcsölést is kezdem elengedni. Sok mindent tanított ez a nehéz, furcsa év, amit nem szabad majd elfelejteni a békésebb időkben sem (csak jönnének már azok a békésebb, jobb idők)…

Búcsúzzunk hát el 2020-tól, és nézzünk bizakodva 2021 felé! 🙂 Én mindent meg fogok tenni, hogy a lehető legjobban teljen ez az év.

Ceruzanyomok #3 – A blokk, ami bennem van

Ceruzanyomok #3 – A blokk, ami bennem van

A legutóbbi Ceruzanyomok körblogolás témái az írói blokkokról szólnak. Először arról, hogy mi okoz bennünk blokkot, másodszor pedig, hogy írás közben hogyan lendülünk túl a mélyponton. Hosszas gondolkodás után úgy döntöttem, hogy én ezt a két témát összevonom egy blogbejegyzésbe, mégpedig azért, mert nekem van egy olyan blokkom, amin nem tudok túljutni.

Valahol azt remélem, hogy ha beszélek a témáról, akkor az már elég lesz ahhoz, hogy a probléma mágikus módon, önmagától megoldódjon, vagy valaki majd a tömegből kiemelkedve azt harsogja, hogy „Én tudom a megoldást a problémádra!”, de valójában inkább arról szól ez az egész, hogy néha jólesik az embernek leírnia az aggályait, és szembesülni azzal, hogy azért nincs minden elveszve. Leírva minden kicsit egyszerűsödik, és sokkal kevésbé ijesztő, mint örvénylő, egymást túllicitáló gondolatok szintjén.

A problémám maga egyébként egyszerre halálosan egyszerű és végtelenül bonyolult: ez bizony az önbizalomhiány. Ha szobrot kellene állítani ennek a jelenségnek, akkor hatalmas mellénnyel jelentkeznék a múzsa szerepére. Ez önmagában elég ellentmondásos, de pont ezért találó, mert tökéletesen megjeleníti a probléma összetettségét: abban vagyok a legbiztosabb, hogy mindenben bizonytalan vagyok.

Szükségtelen mennyiségű írástechnikai cikket, könyvecskét átnyálaztam az írói blokkok témakörében, beszélgetést kezdeményeztem erről más írópalántákkal, és rendre rá kellett jönnöm, hogy az a blokk, ami nekem van, az nem oldható meg egy külső szemlélő által. Nem fogja senki sem megfogni a kezem, és megmutatni a helyes irányt, mert ez nem egy írástechnikai probléma, nem az okoz bennem blokkot, hogy hogyan írjak meg valamit, hogy hiba van-e a szövegemben, hanem maga az a kérdés, hogy mégis hogyan írhatnám le a történeteimet, ha nem tudom, hogy jól írok-e?

Furcsa kérdés az önbizalom és önmagunk megítélése. Az ember úgymond két irányba hajlamos hasonlítgatni önmagát: egyrészt lefelé, tehát meg tudja mondani, hogy kik azok, akiknél jobban teljesít, azaz esetemben, meg tudom határozni, hogy kik azok az írópalánták, akiknél több tapasztalatom van, akiknek segíteni tudnék a fejlődésben, stb. Másrészt pedig felfelé hasonlítgatunk, akár epekedve tekintünk azokra, akik jobbak nálunk, akik előrébb tartanak, jobb pozíciót szereztek. És a legmostohább helyzet az, mint esetemben, ha a felfelé és lefelé hasonlítgatások mértéke nem egy kiegyensúlyozott mérleg két oldala. Vagy ha a vertikális elképzelésnél akarok maradni: azt érzem, hogy én csak egy-két fokkal feljebb vagyok ezen a bizonyos létrán, mint azok, akiket magam mögött hagytam, viszont felettem kilométeres üres tér tátong, és a létra legtetején állnak azok az emberek, akikre felnézek, akikre példaképként tekintek. Nincs egyensúly, pedig az eszemmel igenis felfogom, hogy ez a távolság így tulajdonképpen nem létezik, és mindenki ennek a bizonyos skálának egy adott szintjén mozog, és a köztem és a jéghegy csúcsa között elhelyezkedők sokkal kisebb távolságokra vannak tőlem, mint ahogyan én azt rémálmaimban elképzelem.

Annyira mégsem szemléltet jól ez a létrás példa, mert azt sugallja, hogy egyeseket le kell hagyni, márpedig bennem ez nem így zajlik le. Nincsenek előttem konkrét arcok, nem úgy állok hozzá más írópalántákhoz, hogy jobb vagy rosszabb vagyok náluk, és a fejlődésemet sem úgy látom magam előtt, hogy „le kell győznöm X-et, előbb kell megjelennie egy regényemnek, mint neki, vagy több feliratkozóm kell, hogy legyen”, ez az esetemben sokkal inkább egy megfoghatatlan ellenfél. Sokkal inkább egy belső megfelelési kényszer, saját magammal szemben támasztott elvárások, amik valójában egészségesek is lehetnek, de egy ponton túl inkább károsak. Olyan érzés, mintha a képzeletbeli létrámon hiányozna a következő 30 fok, tehát ugranom kellene egy baromi nagyot, de a célom már a felhők között van, tehát nem látom magam előtt, és így nem eviláginak hat. Lehetetlennek.

Mindeközben pedig pontosan tudom, hogy ezt nem így kell csinálni. Nem szabad túlzottan felfelé hasonlítgatni, hanem értékelni kellene a saját fejlődésemet. Olyan ez, mintha lenne az ember lelkében is egy létra, amin önmaga különböző formái állnak. Ha egészen lenézel, a földre, akkor látod csetlő-botló önmagadat, aki megnézett egy mesét a Minimaxon, és írt a cuki kiskutyás füzetébe egy mesét (kiskutyákról, természetesen). Kicsit feljebb azt az énedet látod, aki teleírt a meséivel egy füzetet. Utána az első befejezett regényt, az első pályázatos elutasítást, az első, írásról szóló blogot, a sokadik ilyen blogot, a közös hobbi miatt született barátságokat, a rengeteg gyakorlást és tanulást… Örömök, könnyek, ez olyan, mint egy hullámvasút (oké, megpróbálok a létrámnál maradni).

Viszont ha megkapaszkodsz, és felpillantasz, akkor csak azt látod, hogy ez a létra végeláthatatlanul fut felfelé a magasba. Nincs vége, nincsen csúcsa — hiszen mi is lenne a vége? Oké, megírtál egy regényt, sok regényt — aztán megjelenik a regényed, megjelenik több is, és akkor? Mindig van mit tanulni, egyrészt önmagunkban is, másrészt a világ változásaira reagálva is. Ahogy telik az idő, mindig lesznek új témák, amik felkeltik az érdeklődésedet, amiket egy-egy írásban körbe lehet járni. Ebben a karrierben nincs csúcs, csak egy folyamatos haladás, felfelé, a létrán. Ez az, ami egyszerre ijesztő és megnyugtató. Ijesztő, mert ez nem egy projekt, amivel ha elkészültél, akkor hátradőlsz, viszont éppen azért lehet megnyugtató és kalandra hívó, mert sosem lehet teljesen kiismerni, elsajátítani, nem lehetsz a mestere, a múzsa irányítója. Mindig van hová fejlődni, és te választasz útirányt (ez egy fura, elágazó létra, fogadd el).

És a legjobb?

Igazából pont az a legjobb, amit én most nem látok. Az, hogy minden haladás csak egyetlen fok, amit meg kell lépni, és ezek a fokok pont olyan távolságban vannak egymástól, hogy nem kell ugrani, igazából meg sem kell túlzottan erőltetni magad. Csak lépni kell egyet. Csak írni valamit.

Én sajnos hajlamos vagyok némiképp vak lenni, és néha mondjuk csak minden tizedik fokot látok meg, a köztük lévőket nem. Emiatt pedig úgy érzem, hogy ugranom kell, hogy minden egyes írásommal valami nagyot kell alkotnom, ami túlmutat az előzőn, hogy messziről lássam rajta, hogy igen, ez aztán jelentős fejlődés. Pedig nem. A nagy fejlődések is egy-egy szó leírásával kezdődnek, egy-egy fok megmászásával. Valójában nincs is értelme a létrára mászásnak, ha csak erőlködés az egész, mikor lehet ez könnyed szórakozás.

Még nem tudom, hogy pontosan mit kell tennem ahhoz, hogy meglássam és értékelni tudjam ezeket az apró lépéseket is. Úgy gondolom, hogy egy probléma megoldásának első lépése az, hogy egyáltalán tisztában legyünk a problémával, ilyen tekintetben pedig igazából jól haladok. A továbbiakat pedig majd kitalálom.

Valójában tudom a trükköt: csak írni kell valamit. Nincs is benne fondorlat, csak el kell kezdeni, utána pedig megy ez magától.

 

 

 

 

(Esküszöm, hogy nem létra volt a jelem az oviban.)

Ceruzanyomok #2 – Az évtized összegzése

Ceruzanyomok #2 – Az évtized összegzése

A Ceruzanyomok névre keresztelt körblogolásunk januári témája az évtizedösszefoglaló volt.

Először kicsit megrémültem, mert csak arra tudtam gondolni, hogy tíz évvel ezelőtt (13 éves koromban) még a tinédzserkort is csak alulról értem el, és tulajdonképpen az az előtt történtekre csak úgy emlékszem vissza, mint gyerekkori csacskaságokra. Aztán rávettem magam, hogy a régi naplóimból, feljegyzéseimből és a gépemen is tárolt írásaimból összeállítsam a valós idővonalat, és meglepődve tapasztaltam, hogy igazából ezt a tíz évet nevezhetem az amatőr írói karrieremnek. Mivel a legtöbb íráshoz, eseményhez végül is tudtam évszámot kapcsolni, ezért így szeretnék végighaladni ezen az összegzésen.

 

2009-2010

Az igazat megvallva, nagyon nehéz volt különválasztani, hogy miket írtam konkrétan 2010-ben, és miket esetleg az azt megelőző egy-két évben, ezért végül is egy kalap alá vettem azokat, amik azonos korszaknak tekinthetőek.

Akkoriban kezdtem el aktívan blogolni, és ezt fontosnak tartom megemlíteni, ugyanis az én esetemben a blog- és a novella-, valamint regényírás mindig szorosan összefonódott. Olyan tekintetben is, mint most, hogy a neten osztom meg az írásaimat, illetve különböző bejegyzéseket írok a témában, de úgy is, hogy akkoriban a mindennapi blogbejegyzéseimet is igyekeztem úgy megírni, hogy többek legyenek puszta naplóbejegyzéseknél, és igyekeztem hangulatot teremteni, játszani a szavakkal. Akkoriban megismertem olyan személyeket, akik közül van, akivel ma is tartom a kapcsolatot, de természetesen számtalan olyan blogger és írópalánta akadt, akikkel elsodródtunk egymástól.

Ezekben az években írtam az első kisregényeimet, akkor még a javát lapokra, füzetekbe. Emlékszem, volt egy romantikus fantasy írásom (ami valójában az Inuyasha c. anime világában játszódó fanfiction volt), amit egy füzetben adogattak körbe egymásnak a lányok az osztályomban, páran rendszeresen elolvasták az új fejezeteket. Ezek az írások mind a mai napig megvannak — bár eddig a szüleimnél őriztem őket, az évtizedösszegzés miatt átköltöztettem őket az új lakóhelyemre, hogy véletlenül se vesszenek el.

Igazából ebben az időszakban mondtam ki először, hogy tudatosan regényeket és novellákat akarok írni, és hogy a későbbiekben is aktívan szeretnék ezzel foglalkozni. Addig az írás az általános iskolai barátnőimmel folytatott kellemes kikapcsolódás volt, de itt egy szintet léptem, és eldöntöttem, hogy szeretnék íróvá válni.

Hetedikes koromban jelentkeztem két meseíró pályázatra is, de sajnos nem értem el helyezést. Akkor ez összetört engem egy darabig, de szerencsére nem szegte kedvemet hosszabb távon.

Azt sajnálom csak, hogy az ebből az időszakból származó blogbejegyzéseimet egyszer kitöröltem, pedig bármit megadnék érte, hogy újraolvassam őket. Történtek velem akkoriban olyan dolgok, amiknek az elemzése úgy hiszem, hogy sokat segítene a jelenben is, de nem maradtak meg a leírások, csak az emlékeim róla.

2011

Ebben az évben lettem Daremo. 🙂 Úgyhogy ez is lassan egy egész évtizedes.

Akkoriban már igyekeztem komolyabb témákról írni, a kicsit bugyuta szerelmes történetekről máshová helyeztem a fókuszt. Elkezdtem írni egy fanfictiont a kedvenc japán zenekarom tagjairól (aminek szintén nem a szerelem volt a fő mozgatórugója), amit az akkor még létező Anime-fanfiction Style-on publikáltam. Egy írópalánta ismerősöm ezekben a hónapokban verte belém szentírásként azt a szabályt, hogy egy fejezetnek kereken négy oldal terjedelműnek kell lennie, és én annyira komolyan vettem ezt az írástechnikai tanácsot, hogy évekig tartott kiirtanom magamból a kényszert, hogy ilyen terjedelemben írjak. Végül úgy sikerült felülkerekednem ezen, hogy elkezdtem a Wordön kívül más programokon is írni, és az újdonság ereje segített, hogy ne az oldalak számára koncentráljak.

A személyes blogomon is publikálni kezdtem egy regényt, és emlékszem, hogy sokan bátorítottak. Jogos kritika mellett mindig azt mondták az emberek, hogy jól bánok a szavakkal, a koromhoz képest éretten jelenítem meg az érzelmeket. Szerettem azon a platformon blogolni, mert nem egyféle korosztállyal találkoztam ott, hanem nálam fiatalabbakkal és idősebbekkel egyaránt. Rengeteget tanultam akkoriban az írásról és önismeretről is.

 

2012

Sajnos az a platform, ahol blogoltam, egyre inkább kihalt, és így én is új hely után néztem, és megállapodtam a G-Portálon. Egy kifejezetten aktív amatőr írói közösség tagja lettem, szokásunk volt versenyeket rendezni, és úgy általánosságban az is jellemző volt még, hogy egymás minden novelláját, regényfejezetét elolvastuk és véleményeztük. A legnagyobb hátránya viszont az volt az egésznek, hogy mindannyian nagyjából ugyanabból a korosztályból származó amatőrök voltunk, és szerintem egy idő után nem tudtuk tovább segíteni egymást a fejlődésben.

Az a gyakorlás, amit a számos novella írásával végeztem, egyértelműen rengeteget fejlesztett rajtam. Tovább komolyodott, komorodott az írásaim témája, amit viszont már meg is tudok mutatni, mert több művem is megtalálható most a blogon ebből az évből. Ilyenek A magány, a Vérvörös illatok, a Lenyellek, hogy érezzelek belülről, a Vigaszdíj és a Homokzátony is.

Ebben az évben kaptam egy elég komoly kritikát az egyik regénykezdeményemre, ami azért évekig nyomot hagyott bennem. Igazából ez egy eleve nehezebb időszak volt számomra, azt hiszem, nagyon rosszkor talált be az egyik versenyünkön egy olyan vélemény, ami alaposan szétszedte a regényem első fejezetének minden logikátlanságát, gyerekes és naiv megnyilvánulását, suta megfogalmazását. Akkor nagyon kiborultam, úgy éltem meg, hogy engem az illető szándékosan kifigurázott, megpróbált nevetségessé tenni, és azután pár évig nem is írtam sokat, bár talán csak részben emiatt. Néhány évvel ezelőtt megkérdeztem a verseny szervezőjét, hogy törölte-e azóta a blogját, ahol ezek a hozzászólások olvashatóak, és szerencsémre még megvoltak. Egyszerre volt felemelő és ijesztő élmény azzal szembesülni, hogy valójában az illetőnek nem süt a szavaiból a rosszindulat, nem akart nevetségessé tenni, mint ahogyan én arra emlékeztem, és hogy valójában teljesen jogosak voltak az észrevételei. Valószínűnek tartom, hogy tényleg arról volt szó, hogy nagyon rosszkor talált be az a kritika, bár utólag nincs mentségem rá, hogy miért reagáltam ennyire túl a helyzetet. Valójában, mikor elolvastam azt a kritikát, olyan érzésem volt, mintha leesett volna rólam egy nehéz teher — valószínűleg cipeltem magammal azt, hogy meg akartam felelni évekkel később is egy olyan írópalántának, aki akkor sem akart megbántani, és ráadásnak én ezzel tudat alatt szerintem mindvégig tisztában is voltam. De talán ez is kellett ahhoz, hogy alázatot tanuljak.

 

2013

Akkoriban eléggé besűrűsödött az élet, és ez az írásaim számán is meglátszik: egyszerűen annyi minden történt, hogy nem tudtam ezzel foglalkozni. Alig egy-két novellát fejeztem be, és bár novemberben megpróbálkoztam a NaNoWriMo-val, egy hét után abbahagytam.

 

2014

Ez volt a totális mélypont: egyetlen befejezett novellám sem volt, és azt hiszem, abban az évben már nem is igazán vezettem blogot sem.

 

2015

Nem emlékszem már, hogy pontosan minek vagy kinek a hatására, de ebben az évben egyszerűen eldöntöttem, hogy megint írni és blogolni akarok — tehát megnyitottam A papírfecnis fiókot. Nem ment könnyen a visszarázódás, kevés novellát írtam (pl. A Valamikor, valaki címűt), viszont elkezdtem egy olyan regényt, ami azóta is a szívem egyik csücske, ez pedig a Hazug szerint az élet.

2016

Ez az év ismét elég sűrűre sikeredett: leérettségiztem, elkezdtem az egyetemet, és ezzel párhuzamosan egyre több személyes ismerősömnek mutattam meg a blogomat és az írásaimat. Azt hiszem, akkor került ki a képem is a blogra. Ebben az évben került sor az első nyomtatott megjelenésemre: a Kalocsai szó és kép 4 c. kötetbe beválasztották az Ott állt Anya című novellámat. Ez egy hatalmas mérföldkő volt az életemben és az amatőr kis karrieremben is.

Ebben az évben több novellát is írtam még, az Út a mennybe, A gyermekvásár és A tűz a jégben címűeket, és a 2015-ben elkezdett Hazug szerint az élet című regény nagyját is ekkor írtam (bár nem fejeztem be).

 

2017

Ebben az évben is szerettem volna magasabb szintre emelkedni írás terén, és azt hiszem, hogy ez valamennyire sikerült is: megjelentek nyomtatásban a Vigyázzunk rá és a Visszahúz c. novelláim. Meghívtak a faluban a Költészet Napja alkalmából tartott eseményre felolvasni a saját írásaimból, és karácsony előtt én gyújthattam meg a harmadik adventi gyertyát a Polgármesteri Hivatalnál, ahol szintén egy saját írásomat olvashattam fel (Verset karácsonyra).

A blogomat is elég nagy változás érte: ekkor költöztettem át a teljes tartalmat a mostani címre. Ezzel is az írás mellett való elköteleződést akartam bebiztosítani, és ekkor állapodtam meg végleg abban, hogy Daremo néven szeretnék majd egyszer publikálni.

 

2018-2019

Ebben a két évben sajnos úgy alakult, hogy minden mással kellett foglalkoznom, és elég keveset írtam. Inkább befelé fordulós, elmélkedős szinten foglalkoztam az írással, igyekeztem megismerni a módszereimet, és felfedni, hogy mi okozhat bennem bizonytalanságot. Befejeztem egy átírásra váró kisregényt, az Eltűnőt, ami azért nagy szó, mert a korábbi években ugyan számos elkezdett regényem volt, de egynek sem jutottam el a végére. Ezen kívül egyetlen novellát publikáltam, a Paralízist.

 

Most pedig itt volnék — kicsit nehézkesen, de igyekszem visszarázódni. Emlékeztetnem kell magam arra, hogy miért szeretek írni, és ezért most újraolvasom a régi novelláimat és regényeimet. Azt hittem, hogy fizikai szenvedést fognak okozni, de épp ellenkezőleg: nagyon is élvezem, mert átjár ugyanaz az izgatottság, mint amikor írtam azokat a sorokat.
Így visszatekintve pedig úgy érzem, büszke lehetek magamra, hogy ekkora utat jártam be 10 év alatt. És még ki tudja, mit hoz majd a következő évtized?

 

Olvassátok el a többiek összefoglalóját is:
Eliza – Évtized értékelés
Emília – Évtizedösszefoglaló
M. H. Sethemba – Tíz Év!
Réka – Tíz év nyomában

123

A honlap további használatához a sütik használatát el kell fogadni. További információ

A süti beállítások ennél a honlapnál engedélyezett a legjobb felhasználói élmény érdekében. Amennyiben a beállítás változtatása nélkül kerül sor a honlap használatára, vagy az "Elfogadás" gombra történik kattintás, azzal a felhasználó elfogadja a sütik használatát.

Bezárás