2019 egy kicsit megkavart, de kösz, már jól vagyok

2019 egy kicsit megkavart, de kösz, már jól vagyok

2016 vége óta minden év végén készítek összegzést az elmúlt egy évről írói szempontból, utána pedig össze szoktam gyűjteni azokat a dolgokat is, amiket a következő évben meg szeretnék valósítani. Néha ezt az összegzős-célkitűzős listát annyira komolyan vettem, hogy képes voltam egy-egy rövidebb időszakra, például nyári szünetre is megírni. Az már egészen más kérdés, hogy általában nem tudtam minden pontot teljesíteni a listáimon, de végül is úgy éreztem, hogy mindent azért nem lehet, és örültem az elért sikereimnek is.

Novemberben belevágtunk páran egy körblogolásba, aminek a keretében minden hónapban ugyanarról az írással kapcsolatos témáról mesélünk egy bejegyzés kereteiben. Tényleg nagy lelkesedéssel vetettem bele magam, és meg is született rögtön az első hónapban egy bejegyzésem — és ezzel kereken, pontosan 3 darabra nőtt a 2019-ben megírt blogbejegyzéseim száma. Utána a decemberi témát kihagytam, és egyszer csak azon kaptam magam, hogy ennyi volt az év. Meg az egész évtized.

Elhatároztam, hogy megpróbálok mindent beleadni az új év elkezdésébe, listát írtam arról, hogy mit szeretnék 2020-ban véghez vinni, összeállítottam az új évi határidőnaplómat (amit nagyjából fél éve magamnak rajzolok, kicsit Bullet Journal stílusban, kicsit lázadóan), külön oldalon terveztem vezetni a blogbejegyzéseim listáját, a novelláimat, a regényt, amit idén meg akarok írni… Aztán eltelt az utolsó pár, rokonlátogatással, barátokkal való bulizással töltött nap az évből, elkezdődött 2020, aztán mostanra el is telt belőle majdnem három hét, és bevallom, ez az első szöveg, amit idén írok.

Decemberben kellett volna arról írnom (a körblogolás kapcsán), hogy szoktam-e írós célokat kitűzni magam elé. Ez nekem egy teljesen egyszerű, mondhatni testhezálló téma, hiszen szoktam, rendszeresen, különböző módokon, és én igenis terveztem megírni a céljaim listáját még előző hónapban. De valamiért egy nagyon erős belső blokkot épített bennem az a gondolat, hogy ugyan mire fel tervezzek el bármit 2020-ra, ha 2019-ben igazából nem csináltam semmit?

Van egy olyan elvem is, hogy a körblogolós írótársaim bejegyzéseit addig nem olvasom el, ameddig az adott témáról én magam nem írtam már, vagy legalábbis nem találtam ki, hogy pontosan miről fogok írni. Ezzel csak azt akarom elérni, hogy ne befolyásoljon, hogy a többiek hogyan állnak hozzá az adott témához, hogyan értelmezik a kérdéseket, mi jut eszükbe — csak arról akarok írni, ami mélyen belülről, belőlem jön, és eközben nem aggódom azon, hogy vajon nem értelmezem-e félre a témát, nem hülyeség-e a véleményem. Rám fér, hogy elkezdjem végre komolyan venni a saját véleményemet, és úgy gondoltam, hogy ennek ez az egyik első lépése, és egyébként jól be is tartottam a magamnak felállított szabályt.

Végül mégis elkeveredtem Réka blogjára, ahol a Négyszázezer „semmi” című bejegyzéséről hamar megállapítottam, hogy nem a körblogolásra született, úgyhogy rá is vetettem magam, mert már a bevezető sorokban éreztem, hogy ez amúgy nekem szól, még ha Réka nem is tud róla. 😀

Először úgy éreztem, hogy nem akarok semmiféle összegzést sem írni 2019-ről, mert a semmiről nem lehet büszkén beszélni, azt meg ugyan minek ecseteljem, hogy ebben az évben mennyire csapnivaló voltam írónak? Egyetlen rövid novellát fejeztem csak be, meg három blogbejegyzést, és pontosan úgy éreztem magam, mint amiről Réka is írt: hogy csak arról érdemes nyilatkozni, ami eredmény, ami számít, mert mutatni kell, hogy nem lazsálok, erős vagyok, haladok előre a céljaim felé. Ha meg csendben maradok, de legalább nem mondom ki, hogy nem csináltam semmit, az még mindig jobb, mint nyilvánosan elismerni, hogy 2019 írás tekintetében kifejezetten szar év volt a korábbiakhoz képest.

Réka példáját követve aztán én is megnéztem, hogy iskolai beadandókkal együtt ugyan mégis mennyit írtam, és így már biztatóbb az eredmény: azért a százezer karakter megvan, bár ilyen tekintetben természetesen a minőség fontos, nem a mennyiség, de sajnos én igenis hajlamos vagyok abból motiválódni, ha gyűlnek a kipipált tételek a teendőlistámon.

Mondhatjuk, hogy 2019 inkább a befelé figyelés, az elmélkedés éve volt számomra. Nagyon erős túlzás lenne azt állítani, hogy minden egyes blokkom okát feltártam volna, mert ez nyilván nem olyan egyszerű, de biztos vagyok benne, hogy jó úton indultam el, hiszen már most felfedeztem néhány olyan gondolatot és berögződést, amik piszokul mérgezően hatnak a motivációmra.

Az egyik dolog minden bizonnyal az, hogy úgy érzem, mostanra inkább teherré vált számomra az, hogy a Facebookon rengeteg írós csoport tagja vagyok, és szerettem mindenhol ott lenni, minden vitát végigkísérni (egyszer csendes megfigyelőként, egyszer aktív résztvevőként), és a felmerülő témákról, a veszekedések tárgyáról blogbejegyzést írni a saját véleményemről. Nem arról van szó, hogy ezzel baj lenne, hiszen például most is mélységesen elítélem, ha azt látom, hogy valakik egy ártatlan kezdőt szekíroznak, de megerőltető mindenhol ott lenni, mindenről tudni, mindenről véleményt írni.

Én inkább egy introvertált alak vagyok, és ez azért kihat az internetes kommunikációmra is, és mostanra besokalltam attól, hogy próbálok mindenben benne lenni. Úgy érzem, hogy kicsit elcsúszott a fókusz, és inkább koncentráltam arra, hogy kifelé milyen képet mutatok. Ezzel most nem azt akarom mondani, hogy megjátszottam volna magam akár csak egy pillanatra is, inkább csak szerettem volna aktív lenni, mindenbe belekóstolni egy kicsit, és emiatt rengeteg energiám elment arra, hogy úgymond közösségi életet éltem, közösségi témákról írtam, ezeken agyaltam, ahelyett, hogy sokkal több energiát öltem volna a saját regényötletembe. És mivel alapvetően én nem ilyen beállítottságú személy vagyok, igazából csak azon csodálkozom, hogy hogyhogy csak most égtem ki ettől az egésztől.

Azt is észrevettem, hogy a saját dilemmáimről, aggodalmaimról, az ezekre született megoldásokról nem igazán írok. Ennek egyrészt az lehet az oka, hogy nem éppen a haladás jele arról elmélkedni, hogy vajon mi a bánat vezetett ahhoz, hogy már megint nem fejeztem be egy hosszabb történetet (spoiler: 2019-ben mégis befejeztem!), másrészt pedig folyton az a gondolat ötlött fel bennem, hogy de hát ez úgysem érdekel senkit. Nem vagyok egy kiadott, sikeres, ismert író, csak egy sokszor vergődő írópalánta, mégis kit érdekel, hogy én mit küzdök le magamban? És még mindig: ezt nem trendi megosztani, nem menő arról írni, hogy valami nem megy.

Azt mondják, hogy író az, aki ír, és ezzel alapvetően egyetértek, de ez a kis gondolat az elmém egy eldugott szegletében egész 2019-ben terrorizált engem. Tudom jól, hogy ha az ember csak gondolkodik az íráson, esetleg eljut a tervezés fázisához, vagy legalább lesz egy befejezetlen kézirata, abból nem lesz kiadott regényíró, ez teljesen logikus. Viszont ebben a gondolatban nincs benne az, hogy igenis előfordul olyan időszak, amikor nem megy, akármilyen okból. Ha két hétig, akkor addig, ha egy évig, akkor meg addig, de ez nem jelenti azt, hogy az illető megszűnik írónak lenni, vagy esetleg nem méltó rá, hogy írópalántának nevezhesse magát. Attól függetlenül, hogy 2019-ben sokkal kevesebbet írtam, mint az azt megelőző évben, még én nem szűntem meg én lenni, és magamat ismervén mindig tudtam, hogy ez csak egy átmeneti kikapcsolás, nem végleges. És mégis milyen furcsán viselkedik az önbizalomhiányos ember elméje, mert hiába voltam azzal tisztában, hogy nem szűntem meg írópalántának lenni, időről időre előtérbe verekedte magát egy bizonytalan kis hang, és egyre agresszívabban kérdezte, hogy nem kéne ezt az egészet elengedni, nem szánalmas egy olyan dologba foggal-körömmel kapaszkodni, amivel nem is foglalkozom?

Aztán fogtam magam, és befejeztem a kisregényemet, amit még 2018-ban kezdtem el. Akkor elég lassan haladtam vele, és szinte a legvége előtti oldalon hagytam abba, és azután nagyon sokáig nem nyúltam hozzá. Mégis mindig az volt a kis mentsváram magamban, hogy ott van a kisregény, bármikor befejezhetem, és akkor nem is vagyok olyan lúzer. Néhány hónapja pedig egyszerűen felhúztam magam a saját bizonytalankodásomon, és megírtam azt az utolsó egy oldalt. Egész egykedvűen vettem tudomásul, hogy az egész írás amúgy egy kalap kaki, de nem baj, legalább lezártam, nyugodt szívvel továbbugrándozhatok a következő regényötletre. Valami azonban nem hagyta, hogy a gondolataim túl messzire kalandozzanak el ettől a történettől, mindig visszatértem hozzá, olyannyira, hogy hiába kölcsönöztem ki egy kötetet a könyvtárból az új történet kutatómunkájához, végül ki sem nyitottam, úgy vittem vissza. Mintha két részre szakadva saját magammal veszekedtem volna, az egyik oldalon azt hajtogattam, hogy ez a kisregény egy nagyon jó ötleten alapszik, a másikon pedig azt, hogy a kivitelezése szar, engedd el, nyugodjon békében.

Egyszer viszont megvilágosodtam. Lehet, hogy van egy kisregényem, aminek a főszereplője nem valami kidolgozott, néhol hiányzik a motivációja meg maga a célja is, a háttérvilág meg néhány helyen kicsit üres, a stílus meg az időbeli kihagyások miatt biztosan nem egységes — de nem félhetek megírni csak azért, mert ha leírom, akkor netalántán rossz lesz. Ha csak a fejemben él, akkor ugyan megkímélhetem attól, hogy elrontsam, de megfosztom attól is, hogy megjavítsam. Vagy úgy általánosságban csak elmondhassam, hogy találtam egy módot, ami nem működik, kihúzhatom a listámról, és keresek másik útvonalat a célomhoz.

Így jutottam el ahhoz, hogy szeretnék az idei évben visszatalálni önmagamhoz, és újra élvezetből írni, mert ezt — Rékához hasonlóan — az utóbbi időben én is elfelejtettem, hogyan kell. De hiszek abban, hogy ennek a felismerése, és a gondolataim összegzése segíteni fog abban, hogy tisztán lássam a helyzetemet, és utat találjak előre.

Ceruzanyomok #1 – Amikor körvonalazódik egy történet

Ceruzanyomok #1 – Amikor körvonalazódik egy történet

Az utóbbi hónapokban valljuk be, elég keveset írtam, blogra is, és magamnak is. Elég sűrűek voltak a napjaim, aztán elkezdődött az egyetem, és idén már szakdolgozatot is kell írni, úgyhogy előre láthatóan ezután sem fogok visszatérni a heti rendszerességű publikáláshoz — de mostanában már egyre erősebb késztetést érzek rá, hogy folytassam, úgyhogy íme. 🙂

Néhány bloggertársammal — Wendy, Agatha, Morhen, Eliza, Lia, Réka és én — belekezdünk egy új projektbe, egészen pontosan egy körblogolásba, aminek a Ceruzanyomok címet adtuk. Minden hónapban körbejárunk egy írással kapcsolatos témát, megosztjuk a gondolatainkat, tapasztalatainkat. Úgy egyeztünk meg, hogy lehet levélformában is megírni a bejegyzést, mindig annak címezve, aki az adott havi témát kitalálta. Az első havi bejegyzéssorozatunk során mindenki arról mesél, mi minden előzi meg egy történet tényleges megírását. Ez az én ötletem volt, így kicsit sajátosan oldottam meg a levél címzését. 😀

Kedves írópalánta társaim!

Igazából elmondhatom már magamról azt, hogy elég régóta írogatok történeteket, tulajdonképpen amióta az eszemet tudom, hiszen már általános iskola legelején is volt külön füzetem a meséimnek (egyet a blogon is megosztottam, a kedvencemet). Az évek alatt, ahogy idősebb lettem, természetes, hogy egyre tudatosabban kezdtem hozzáállni egy történet kitalálásához, megtervezéséhez, bár úgy érzem, még mindig nem vagyok ennek az útnak a legvégén, és biztos vagyok benne, hogy a jövőben is fog még változni ez a folyamat. Szerintem ahogy az ember személyisége alakul és fejlődik, változik az írói módszerekhez való hozzáállása is. Emiatt én arra gondoltam, hogy úgy fogom bemutatni, hogyan néz ki nálam egy történet születése, hogy végigvezetlek titeket azon az úton, amit eddig bejártam.

A kezdetek — a legelső mesék

Természetesen a legelső meséim megírásakor még semmiféle tudatos tervezés nem volt megfigyelhető nálam, valószínűleg azt sem tudtam, mi fog következni a következő bekezdésben. Nem találtam ki előre a karaktereket, nem volt cselekményvázlatom, nem készültem rá az írásra, csak kinyitottam egy füzetet, és körmölni kezdtem. Akkoriban az írás még ténylegesen egy játék volt, egy jópofa időtöltés, amit egyébként több barátnőm is kipróbált velem együtt, de voltak többen, akik elég hamar felhagytak ezzel a hobbival, alig néhányan folytattuk csak a későbbiekben.

Az első regények — tudatos tervezés csak nyomokban

Biztosan írtam már róla, hogy tizenkét-tizenhárom évesen írtam pár regényt, még szigorúan füzetekbe vagy lapokra. Ezek voltak úgymond az első komolyabb műveim, amiket nem csak együltömben, hirtelen felindulásból végigírtam, hanem hetekig elköteleződtem egy-egy nagyobb projekt mellett.

Ezek voltak az első olyan próbálkozásaim, amiknél már valamennyi tudatosság megfigyelhető, de egyelőre még tényleg csak elszórtan. Általában kipattant a fejemből egy ötlet, és azon nyomban megírtam egy-két rövid fejezetet, és nagyjából tudtam, hogy milyen irányba akarom elkanyarítani a történetet (és mégis volt olyan, hogy két fejezet után a kettős életet élő, szuperkém tinilányok sztorijából valahogy eltűnt a lényeg, és helyette egy ifjúsági romantikus történet lett belőle focista csajokkal). A tudatos tervezés ekkor még csak abból állt, hogy nagyjából sejtettem, mi fog történni a következő két-három fejezetben. Mondhatnám, hogy a karaktereket meg úgy rángattam, ahogy az elképzeléseimnek megfelelt, de szerintem annyira papírmasé figurák voltak, hogy nem kellett túlságosan megerőltetnem magam, hogy rájuk kényszerítsem az akaratomat.

Emlékszem, abban az időben volt egy zöld-fekete színű, kéken fogó tollam, azzal írtam minden regényemet. Ez szent rituálénak számított, egyáltalán nem voltam hajlandó másik tollat használni, mindig csak a tollbetétet cseréltem ki, ha kifogyott a tinta. Később eltört ez a tollam, és valószínűleg véletlenül kidobhattam, pedig határozottan rémlik, hogy el akartam tenni emlékbe.

Akkoriban már néha írtam vázlatot, bár ezt még csak jóindulattal lehet annak tekinteni. Először is minden történetnek készítettem egy „adatlapot”, ami általában egy-két A/5-ös oldalt foglalt el, és tartalmazta a történet címét, a műfaját, a főbb szereplők nevét és egymáshoz való viszonyát, és egy pár mondatos leírását az alaphelyzetnek. Később ez kiegészült egy részletesebb cselekményvázlattal, ami annyiból állt, hogy címszavakban felsoroltam az egyes történéseket. Általában nem készítettem el előre a teljes történet vázlatát, hanem csak néhány fejezetnyit haladtam előre, és mindig egy kicsit megtoldottam. Így viszont már volt mire tekintenem, ha úgy éreztem volna, hogy elakadok írás közben.

Hangulatnovellák — csak úgy megszületnek

Tizennégy-tizenhat éves korom között jobbára csak novellákat írtam végig, bár elég sok regényötletem ért meg egy-két fejezetes állapotot. Akkoriban egy nehezebb életszakaszban voltam, és szerencsére volt egy eszközöm, amivel rengeteget könnyíthettem a lelkemen: bizony, ez az írás.

Számos olyan novellám született akkoriban, amik egy-egy érzést jelenítenek meg, egyszerűen csak azért, mert én már úgy éreztem, hogy túltelítődtem velük. Ha leírtam ezeket a történeteket, egyből jobban éreztem magam, és hát végül is ez a célja a művészetnek, nem? 🙂

Az ilyen jellegű novelláimat akkoriban kitettem a blogomra, de ide, a legújabbra már csak néhány került fel közülük (ezek A magány, a Vérvörös illatok, a Lenyellek, hogy érezzelek belülről és a Vigaszdíj), ennek pedig pont az az egyik oka, hogy ezek nagyon személyes jellegűek, és általában csak hagytam, hogy az érzések úgymond kifolyjanak belőlem, és egy történettel le tudtam vezetni azt, ami bennem fortyog. Legtöbbször emiatt semmiféle tudatosság nem volt a megtervezésben, némelyik ilyen novella talán csak nekem mond valamit, kívülállónak egy katyvasz lenne.

Igazából nem érzem azt, hogy ezek a novellák a korábbi, kezdetleges tervezésekhez képest visszalépést jelentenének, mert mint mondtam, ezek nagyon személyes, már-már terápiás jellegűek voltak.

A jelenig

Ezután nyílt ki úgy igazán számomra a világ. Megismertem más írópalántákat, csatlakoztam a neten írókat tömörítő csoportokhoz, elkezdtem írástechnikáról könyveket és blogbejegyzéseket olvasni, és hirtelen rengeteg inger ért. Ezerféle módszerről olvastam, hogy ki hogyan tervez, milyen szokási vannak írás előtt, alatt és után, és rengeteg módszert kipróbálhattam ezek közül én is. Emellett természetesen érettebb is lettem, így komplexebben látom magam előtt a történeteimet, a karaktereimet, és úgy egyáltalán mindazt, amit át akarok adni egy-egy történet megírásával.

Megmondom őszintén, hogy novellákat nem mindig tervezek meg előre nagy részletességgel. Ennek az az oka, hogy az előző fázisból megmaradt, hogy témáként általában érzéseket akarok az olvasóim felé kommunikálni, és sokszor csak hagyom, hogy első körben ezek az érzések nyersen megszülessenek a papíron. Ezek általában rövidebb novellák, egyszerűbb cselekménnyel, az első verziójukat sokszor egy-két nap alatt szoktam végigírni.

Ezután következik a pihentetés fázisa: néhány napra vagy hétre félre szoktam tenni ezt az első verziót, és amikor már nem emlékszem minden egyes mondatra úgy, mintha előző nap vetettem volna papírra őket, akkor foglalkozom megint a szöveggel. Ha kell, alapjaiban írom újra az egészet, akár többször is, amíg azt nem érzem, hogy végre a történet át tudja adni azt az érzést, amit ki szerettem volna fejezni vele.

Nem véletlenül írtam már egyszer hosszabban a bétázásról, hiszen az én írásaimat is mindig megmutatom több bétának is, de az első egy-két javítás vagy újraírás még csak az én kezemen megy át. Tulajdonképpen addig javítgatom a szöveget, amíg el nem érek egy olyan állapotot, hogy magamtól már nem tudok jobbat írni, vagy egyedül nem jövök rá, mi a probléma. Ilyenkor keresem fel a kedvenc írópalántáimat, és véleményeztetem velük az írást — van, hogy általánosságban az egészet, és van, hogy egy-két konkrét elemet belőle.

Vannak természetesen olyan összetettebb novelláim is, amiket nem lehet előzetes tervezés nélkül megírni. Van egy olyan szokásom, hogy a legelső vázlatokat mindig papírra írom, ezek általában pár oldalasak csak, és nagyon a történet alapjait tartalmazzák. Amikor ennél részletesebben kezdek el foglalkozni egy történettel, akkor már a gépemen pötyögök.

Tavaly egyébként kipróbáltam, milyen az, amikor az ember nem igazán tervez. A fejemben volt egy történet ötlete, és tudtam, hogy mi az alapkonfliktus, és volt egy halvány sejtésem, hogy hová akarok kilyukadni a végére, de ennél részletesebben nem igazán találtam ki semmit. Azt még éreztem, hogy ez hosszabb és összetettebb lesz, mint amilyenek általában az én novelláim szoktak lenni, úgyhogy kisregénynek neveztem el.

Úgy kezdtem el írni ezt a történetet, hogy szándékosan nem találtam ki előre semmit, egyszerűen mentem együtt a főszereplővel, figyeltem, hogy hová vetődik. Nagyon különleges élmény volt, de végül nem fejeztem be ezt a történetet — pedig nagyon a legvégén hagytam ott, talán öt-tíz oldalt kellett volna még írnom. Akkor nem igazán értettem, mi a baj, csak éreztem, hogy ez a történet így kevés.

Eltelt egy év, és mostanában megint elém került ez a történet. Valamiért úgy kezdtem el megvilágosodni vele kapcsolatban, hogy nem is foglalkoztam vele, legalábbis tudatosan nem. Most jövök rá, hogy amit megírtam, az egyelőre tulajdonképpen egy váz, amivel fel lehet majd építeni a történet gerincét, és meg lehet tölteni mellette élettel: ez a célom most. Nagyon szerettem annak idején azt a történetet, a karaktereket, de ezt nem lehet tervezés nélkül megírni, viszont most ez olyan, mintha lenne egy hosszabb cselekményvázlatom, ami igazából egy first draft. Azt pedig tudjuk, hogy úgyis újra kell írni.

Mostantól kezdve pedig ezzel a történettel szeretnék komolyan foglalkozni, és tudatosan felépíteni, mielőtt ismét nekikezdenék az írásnak. Korábban már töltöttem ki karakterkérdőívet, szerintem most is előveszem ezt, aztán neki fogok állni először egy elnagyolt, majd egyre részletesebb cselekményvázlatot írni, ami szerintem csak a főbb pontjaiban fogja érinteni az első verziót. De először természetesen megírom azt az öt-tíz oldalt, ami lemaradt. Csak hogy elmondhassam végre, hogy egyszer már készen lett. 🙂

Imádok egyébként tervezni, képes vagyok Excelben vezetni az egymással párhuzamosan futó történetsíkokat, vagy színkódokkal jelölni, hogy ki éppen mit csinál, szeretek kutatómunkát végezni (most is van nálam egy könyvtári könyv régi szláv mondákról egy következő történethez), de… de az a problémám, hogy mikor leülök írni, akkor nekem rögtön a tökéletes kell. És ez megbénít. Az utóbbi pár évben jutottam el oda, hogy képes vagyok novellát inkább nem kidobni, hanem akár többször is teljesen újraírni, amíg nem leszek elégedett a végeredménnyel (ilyen volt egyébként az Ami halott, eltűnhet, szegénynek volt legalább hat verziója). Remélem, hogy a kisregényem újbóli felfedezése végre elindít azon az úton, hogy ne akarjak mindent azonnal tökéletesre írni, és elhiggyem, hogy nem szégyen valamit újraírni. Pont erről írtam a legelején, hogy az ember fejlődik, és íróként is fejlődik, és végre tényleg kezdem elhinni, hogy megérkezhetek a következő fázisba.

Ha sikerül, majd megírom egy külön bejegyzésben, hogy mennyire tudtam az előzetes elvárásaimhoz igazítani a tervezés folyamatát, szerintem érdekes lesz. 🙂

Végezetül pedig köszönöm a Ceruzanyomok körblogolás többi résztvevőinek, hogy megírtátok a gondolataitokat a feldobott témámra! Mindenki bejegyzése hihetetlenül érdekes, ajánlom a blogom többi olvasójának is, hogy kukkantsatok be hozzájuk!

Agatha blogján, a Rejtett Jeleken

Aux Eliza blogján

Lia blogján, a Tintaszerkezeteken

Réka blogján, a Tintacseppeken

 

Sok szeretettel, Daremo

Ui.: Aki nem vesz részt a körblogolásban, ossza meg velem hozzászólásban, hogyan is néz ki nála egy történet „élete” a megírás előtt! Hátha tudunk még egymástól új módszereket tanulni! 😉

Mit olvastam eddig 2019-ben?

Mit olvastam eddig 2019-ben?

Sajnos amióta egyetemre járok, sokkal kevesebb időm maradt olvasni, mint korábban, a középiskola ideje alatt. Sokszor szinte már emlékeztetnem kell magam, hogy eresszek le egy kicsit, és vegyek a kezembe valamilyen olvasnivalót. Ennek viszont van egy előnye is: ritkán akadnak rossz könyvek a kezembe, mert eléggé megválogatom, mi férjen bele a kevéske időmbe.

A blogom nem könyvekkel foglalkozik, és nem is szeretném, ha ilyen jellegű bejegyzések kerülnének túlsúlyba, de úgy döntöttem, hogy néhány havonta szeretném összegezni, mit olvastam, milyen benyomások értek engem olvasás közben, akkor is, ha a könyvek témája nem kapcsolódik az íráshoz. Egyébként is, talán így tudatosabban igyekszem majd többet olvasni. 🙂

A véleményeket röviden, pár bekezdésben tervezem megírni, egy bejegyzésben több könyvről is. Így egy kis kedvcsinálót (vagy épp elrettentést, ha arról van szó) szeretnék nyújtani az olvasóimnak ahelyett, hogy túlzott részletességgel, akár spoilerekkel tarkítva mesélnék az olvasmányaimról. Ha egy könyv mégis annyi gondolatot ébresztene bennem, hogy nem lenne elég ez a néhány bekezdés, akkor természetesen arról külön bejegyzés fog születni.

Nézzük tehát, hogy miket olvastam eddig 2019-ben!

Brandon Sanderson – Acélszív

Moly link

Az író nevéről már korábban is hallottam, de valahogy mindig elkerültek engem a könyvei. Nemrég azonban elkezdtem a Youtube-on Brandon Sanderson írói kurzusát hallgatni (ha befejeztem, mindenképp írok róla külön is), és akkor már kifejezetten kíváncsi lettem, hogy ugyan mit tett le az asztalra az a személy, akitől tanulok.
A történet egy olyan világban játszódik, ahol az idolok, azaz a szuperképességekkel bíró emberek átvették az uralmat, irányításuk alá vonták a városokat. A Leszámolóknak nevezett csapat harcol ellenük, ugyanis minden idolnak van gyengepontja, néha egészen érdekes megoldással. A legerősebbnek, Acélszívnek azonban még senki nem jött rá a gyengeségére, kivéve David Charlestont, aki tanúja volt az idol megsebesülésének, és minden áron véget akar vetni a rémuralomnak.

Ami szerintem határozottan az erőssége ennek a könyvnek, az az alapötlete. Olvasás közben elém tárult egy logikusan felépített, különleges helyzet és háttérvilág, amiből minél többet akartam megismerni. Szerintem hatalmas fantáziával rendelkezik az író, és az információkat mesterien elosztva, apró cseppekben adagolja. A végén csak arra tudtam gondolni, hogy tudnom kell, mi lesz ennek a sorozatnak a vége — bár a folytatásnak még nem álltam neki. Az viszont egyértelmű, hogy tényleg van mit tanulni Sanderson kurzusaiból.

 

Timur Vermes — Nézd, ki van itt

Moly link

Ezt a könyvet már olvastam valamikor a megjelenése környékén, de akkor még nem a saját példányom volt. Most viszont megkaptam ajándékba egy barátomtól, úgyhogy rögtön nekiálltam. Szerencsére már éppen elég rég olvastam ahhoz, hogy a tartalmára csak nagyjából emlékezzek, úgyhogy a nagyrésze tulajdonképpen újdongásként hatott megint.

A történet szerint 2011-ben Hitler úgymond feltámad, és egyszer csak Berlinben ébred. Nem tud semmit arról, hogy mi történt az elmúlt évtizedekben, hogy mi lett a vége a világháborúnak, és hogy milyen a jelenkori megítélése az ő személyének. Ő pedig csak azt csinálja, amihez ért: könnyedén feltalálja magát, valahogyan beilleszkedik, és közben bemutatja a saját szemszögén keresztül a modern világot. Egyszerre volt komikus és elgondolkodtató, lekötött és mellette sokáig foglalkoztatott. Szeretem az olyan könyveket, amik utána egy darabig nem hagynak nyugodni, és ez tipikusan egy ilyen darab volt.

 

Cressida Cowell — Így neveld a sárkányodat

Moly link

Még mindig nem láttam az utolsó Így neveld a sárkányodat mozit, de odáig már eljutottam, hogy felidéztem az első két részt, és ennek kapcsán jutott eszembe, hogy ez bizony eredetileg könyv volt, így beszereztem az első részét.

A baj szerintem az volt, hogy fogalmam sem volt, mire számítsak, nem olvastam utána, és ezért nagyjából azzal az elvárással álltam neki az olvasásnak, hogy ha kisebb-nagyobb változtatásokkal is, de az animációs film történetét fogom megkapni. Pár oldal után rájöttem, hogy tulajdonképpen vikingek és sárkányok ugyanúgy vannak benne, meg néhány névegyezés, de a történet igazából köszönőviszonyban sincs a mesével. Nem lett volna ez baj, ha nem azzal az elvárással ugrok neki, hogy ugyanaz lesz, így viszont inkább csalódásként éltem meg, nem bírtam ki, hogy ne hasonlítgassam össze a feldolgozással. Igazából még így is „egynek elment”, de nem fogom felkutatni a folytatásokat.

 

Ezeken kívül még egy kedves ismerősöm könyvét is olvastam, ami az ő saját életéről szólt. Ez a könyv nem található meg a neten, Molyon sem, mert tudtommal csak pár példányt adtak ki belőle, és szerintem inkább csak az ismerősök körében terjesztették. Tulajdonképpen egy ma már idős férfi életét végigkísérő megpróbáltatásokról, kalandjairól szól, megmutatja, hogy ő hogyan lett az az ember, akit ma ismerünk. Egészen megrázó élmény volt, számtalan új dolgot megtudtam erről a férfiről, tényleg drámai dolgokat, amelyek hatására már egészen másképp nézek az illetőre. Hihetetlen, hogy néhány emberrel regénybe illő kalandok történnek (jó vagy épp rossz értelemben), és ez azt is tudatosította bennem, hogy sokszor mennyire megfeledkezem arról, hogy az idősebb emberek mekkora tapasztalattal és tudással bírnak már, szóval egészen átértékelődött a látásmódom irántuk. Olvassatok ti is ilyen jellegű könyveket, ha tudtok, mert egy személyes ismerősről szóló olvasmány egész másként tud hatni az emberre, mint egy idegen életrajza.

 

2019-ből még elég sok van hátra, így remélem, hogy néhány hónap múlva megint jelentkezhetek legalább ennyi új olvasmánnyal. 🙂 Remélem, elnyeri a tetszéseteket ez az újfajta bejegyzéstípus is, kicsit talán színesebbé teszi a blogomat.

 

Olvastátok már valamelyik könyvet a fentiek közül? Esetleg ismerősök önéletrajzát? Mi a véleményetek az ilyen jellegű könyvekről?

NovProg – Statisztika a regényedről

NovProg – Statisztika a regényedről

Ma csak nagyon röviden szeretnék írni egy ötletes programról, amit még akkor találtam, amikor a FocusWritert is letöltöttem. Körülnéztem akkor a program készítőjének honlapján, és hoppá, leltem még egy íróknak szóló alkalmazást. Azóta ezt is használom, abszolút kedvenc lett!

A Novel Progress, mint a neve is árulkodik róla, igazából semmi másra nem jó, csak hogy egyszerű, de mutatós oszlopdiagramon ábrázolja neked, hol is tartasz a regénye(i)d megírásával.

Alapvetően a honlap szerint is a NaNoWriMo (novemberi regényíró kihívás) stílusához alkalmazkodik, azaz meghatározhatod előre, hogy összesen hány szót szeretnél írni a regényedhez, mennyi a napi célod, mikor kezdesz hozzá és terveid szerint mikor szeretnéd befejezni. Azt is megadhatod, ha már elkezdett projektről van szó, hogy kezdésnél hány szónál tartasz. A program ezután azt is kiszámolja és ábrázolja neked (szürke oszlopokkal), hogy a határidőre való teljesítéshez naponta mennyit kellene írnod, és jelöli, hogy a napi saját kitűzött célodat elérted-e már. Százalékos értékként azt is kiírja, hogy a teljes projektből és a napi (saját) szószámból mennyit írtál meg. Ráadásul ezeket egyszerre több munkádról is vezetheted.

A program hiányossága, hogy ha egyik nap elfelejted frissíteni a szószámodat, akkor utólag nem tudod felvinni, és akkor lesz ilyen ronda, egyenetlen diagramod, mint nekem. A másik problémám tulajdonképpen csak annyi, hogy egyelőre fogalmam sincs, milyen terjedelmű lesz a regényem és mikor fogom befejezni, ezért egyszerűen csak beírtam 50 ezer szót (annyi a NaNoWriMo célja is) meg egy random dátumot, így tulajdonképpen, ha ezt elérem, már mindenképpen regény terjedelmű lesz az írásom, viszont nem teszem túl magasra a lécet, a sikerélmény garantáltan meglesz (de hogy kicsit látványosabb legyen a diagramom, átállítottam most 10 ezerre). Ezeket a problémákat viszont szerencsére meg lehet oldani, ugyanis a kezdetekkor megadott szószámokat és a határidőt is bármikor lehet módosítani.

Nyilván ez a program önmagában nem segít regényt írni — tényleg csak annyit tud, mint amit leírtam, szószámot nyilvántartani. Tudom, hogy vannak olyan emberek, akik valamilyen okból (vagy mert van egy kis önbizalomhiányuk, mint nekem, vagy egyszerűen csak szeretik a diagramokat az életükben, mint én) hasznosnak és motiválónak érezhetik az ilyen statisztikát a regényükről. Szerintem ez nem ördögtől való csel, egyszerűen nekem is jó érzés más szemszögből, más feldolgozással látni a saját haladásomat már a regényem legelején is.

A programot letöltheted ingyen a készítő honlapjáról, de ha szeretnéd, akkor néhány dollárral hozzá is járulhatsz a munkájához.

 

Téged motiválna egy ilyen program írás közben? Vagy feleslegesnek, esetleg egyenesen hátráltatónak tartod? Mondd el a véleményed!

Mi van a fiókomban?

Mi van a fiókomban?

Ha azt hitted, hogy tényleg a fiókom tartalmát fogom lefényképezgetni, akkor most csalódni fogsz.

Viszont ha ismersz már legalább egy kicsit is, akkor sejtheted, hogy szeretek az írói létről elmélkedni.

Idén ráébredtem, hogy a Youtube világa egy valóságos aranybánya, egy csoda az olyan szerzeteknek, mint én, akik szeretnek minél több dolgot megtudni, különleges emberi sorsokat megismerni, mások értékes véleményét meghallgatni. Korábban csak zenehallgatásra használtam a videómegosztót (meg vicces macskás felvételeket néztem rajta), aztán rátaláltam néhány csatornára, ami rabul ejtett, és azóta, beismerem, talán a szükségesnél jóval több időt is eltöltök a Youtube-on.

Az egyik kedvenc csatornám témájának ugyan semmi köze nincs a blogoméhoz, viszont bátran ajánlom a hormonmentest mindenkinek, aki többet szeretne megtudni a saját testéről (is), mint amit biológiaórán hallott. A valódi ok, amiért megemlítem, az a nemrég feltöltött Mi van a táskámban? videó, ami az én év végi összegzésemet is inspirálta.

Mindannyian cipelünk magunkkal bizonyos terheket, amik vagy nehéz súlyként húzzák le a vállunkat, vagy varázslatosan felemelnek minket a földről. Én úgy hiszem, hogy nincs ember negatív tulajdonságok és bevésődések nélkül, és azt is gondolom, hogy némi hiányosság szükséges is ahhoz, hogy egyensúlyban megálljunk a földön. Úgy döntöttem, hogy idén a szokásos száraz évösszegzés helyett számba veszem az én adottságaimat és hiányosságaimat — azokat, amelyeket eddig felismertem magamon, és azokat is, amiket jövőre és természetesen minden azutáni évben is magamnak szeretnék tudni. Természetesen szigorúan írói szempontból! 😉

Bátorítok mindenkit, hogy írjon össze magának egy hasonló listát, akár hozzám hasonlóan egy hobbiról, de az igazán jó az lenne, ha az életünk mindent szegmensét kielemeznénk. Én magamnak mindenféleképpen fogok egy második, kiterjesztett listát is készíteni.

Innen is köszönöm Jankának ezt a csodás ötletet! 🙂

Mit tartok már most a képzeletbeli fiókomban?

A pozitívak:

#1 Erő

Tudom, elsőre sablonosan hangzik. Miért is kellene erő az íráshoz? Természetesen nem fizikálisan értettem, hanem sokkal inkább lelkileg. Ha egy hobbit magasabb szinten szeretnél művelni, mindenképpen meg kell edződnöd a feladathoz. Fogadnod kell a kritikát, akkor is, ha néhány ember nem tudja, csak bántóan megfogalmazni a véleményét. Sokszor ütközhetsz elutasításba: nem kerültél be a nyertesek sorába egy pályázaton, nem is készültél el határidőre egy írással, esetleg furán néznek rád az emberek a szokatlan (és szerintük akár időpazarló) elfoglaltságod miatt. Mint mondtam, meg kell edződni, és bármi akadályba is ütközöl, felemelt fejjel tovább haladni.

Én úgy érzem, hogy van még hová fejlődnöm ilyen téren, de azért elég keményen hozzáedződtem már ehhez a közeghez, és természetesen sokat is tanultam belőle. Ha nem lennék erős, nem hiszem, hogy kitartottam volna idáig, hogy még mindig írnék, és hogy egyáltalán meg merném mutatni az írásaimat ismerős és idegen embereknek.

#2 Szorgalom és fejlődni akarás

Egybe vettem ezt a kettőt, mert szerintem szorosan összekapcsolódnak. Jobb íróvá csak akkor válhatsz, ha folyamatosan tanulsz, elemzel, kísérletezel, gyakorolsz — még akkor is, ha ezeket nem mutatod meg rögtön az embereknek.

Idén kevesebbet publikáltam a blogomon, mint szerettem volna, viszont a háttérben nagyon sokat dolgoztam. Rengeteg írástechnikát olvastam, könyveket elemezgettem, és az utóbbi éveim leghosszabb irományát is sikerült megalkotnom (bár egy kevés még hátravan belőle, hogy befejezettnek nyilvánítsam). Így elmondhatom, hogy ha nem is látszott igazán, én elég nagy munkában voltam idén, és biztos vagyok benne, hogy sikerült most elindulnom egy, az eddigieknél jobb úton.

#3 Kíváncsiság, nyitottság

Mint az elején említettem már, engem kifejezetten érdekelnek a különleges jelenségek és emberi sorsok. Íróként van egy olyan aranyszabály, hogy csak olyanról írj, amit ismersz. Ez viszont azt is magába foglalja, hogy ha egy adott témában nincsenek mélyreható ismereteid, akkor menj, és szerezd meg ezeket! Imádok új dolgokat megtanulni, érdekes embereket meghallgatni, és ezekkel az írásaimban is foglalkozni. Szerintem egy jó író ismérve többek között az, hogy kiapadhatatlan kíváncsisággal szemléli az őt körülvevő világot, és elraktározza magában az élet apró sajátosságait is, hogy az írásaiban minél valóságosabb képet tudjon lefesteni.

#4 Szeretem azt, amit csinálok

Persze, azt nem mondom, hogy nem volt még olyan, hogy hajamat téptem az egyik írásom felett, vagy haragudtam a karakterekre, mert nem voltak hajlandóak azt csinálni, amit én kitaláltam nekik. Meg volt már olyan írói blokkom is, hogy azt hittem, kész, vége, „kinőttem” az írást, és egy darabig ezzel ki is békültem.

Viszont bármi problémába, nagyobb kihagyásba is ütköztem eddig, mindig visszataláltam az alkotáshoz, mert szeretem ezt csinálni. Örömmel tölt el a tervezgetés, az agyalás, imádok vázlatot írni, rendszerbe foglalni az ötleteimet; szeretem élővé tenni a karaktereimet, és megadni nekik azt a történetet, ami méltó hozzájuk. Boldoggá tesz, ha megoszthatom a tapasztalataimat ezen a blogon, és látom, hogy ezzel sok másik írópalántának is segíthetek. Szeretek új módszereket kitalálni és kipróbálni, amik segítenek hatékonyabban dolgozni.

Írni szerintem csak úgy érdemes, ha egyszerre éled meg kihívásként és véget nem érő szórakozásként a folyamatot. 🙂 Akkor is, ha néha falhoz vágnád az egészet, hiszen megéri. 😀

És most jöjjön minden negatív, amit eddig magammal cipeltem:

#1 Megfelelési kényszer

Ez az a kifejezés, amit a homlokomra kellene tetoválnom. 😀 Aki engem kicsit jobban ismer, mind tudja, hogy eszméletlen mértékben túlteng bennem a megfelelési kényszer — és alapvetően azt hiszem, hogy egy kicsi igenis kell belőle, csak a mérték nem mindegy.

Én az élet minden területéhez úgy állok, hogy akkor legyen a tőlem telhető legjobb — vagy ha nem tudok a legjobb lenni, akkor ne legyen semmilyen. Ezzel pedig kicsit átevezek már arra, amit jövőre szeretnék: kicsit kevesebbet ebből a kényszerből. Sokszor valóságosan megbénít a félelem, hogy mi van, ha nem lesz elég jó, amit csinálok. Írás közben is rögtön javítok, képes vagyok mondatonként, görcsölve írni, ha bekattan bennem ez a valami. Viszont hogy valami jót is mondjak: idén ebből már nagyon sokat sikerült lefaragnom (legalábbis írás terén). (A megfelelési kényszerről szeretnék nemsokára külön, bővebben írni, úgyhogy egyelőre maradjunk ennyiben. 😉 )

#2 Halogatás

Jó, előbb megnézek egy sorozatrészt, aztán befejezem azt a novellát… Na jó, csak még egy sorozatrész… Jé, ki kéne takarítani…

Hiszem, hogy a túlzott halogatás az előbb is említett megfelelési kényszer egyik következménye. Ha az ember attól tart, hogy a munkája úgysem fogja megütni az elvárt szintet, akkor inkább kitalál valamit, hogy hozzá se kelljen fognia. Éppen ezért jövőre szeretném tudatosítani magamban, hogy minden írást célszerű befejezni, még ha nem is lesz tökéletes, én ugyanis hiszek benne, hogy minden leírt szó hozzájárul ahhoz, hogy jobbá váljak (egyébként már írtam erről, szóval jó lenne, ha én is megfogadnám, amit itt szövegelek).

Mit szeretnék jövőre magamnál tartani?

#1 A pozitív gondolatok

Önbizalmat, erőt, nyitottságot, a hobbim szeretetét. Nem akarom elveszíteni azt, amit már megszereztem, és szeretnék ezután is hinni abban, hogy jó úton járok.

#2 Kitartás

Ne halogassak, ne adjam fel, ne írjam le előre pocséknak egy-egy művemet már azelőtt, hogy egy betűt is lekörmöltem volna belőle. Száműzni kell a kishitűségemet, és el kell fogadtatnom magammal, amit a felszínen igenis tudok: hogy nincs olyan, hogy valami elsőre tökéletes. Nincs olyan, hogy valaki a legelső művével sikeres lesz. A gyakorlás viszont hozzásegít ahhoz, hogy továbbhaladjak az általam kijelölt utamon. És ha nem is lesz valami elsőre jó… hát és aztán. 🙂

#3 Bátorság

Ki szeretnék próbálni új dolgokat. Új témákban írni, akár szokatlanabb elemeket felvonultatni, nem félni attól, hogy mit szólnak majd mások. Kísérletezni még több műfajjal, zsánerrel, feszegetni és átlépni a határaimat. Minél több novellát írni, és végre összeszedni a bátorságomat ahhoz, hogy megírjam A Regényt.

#4 Jobb időbeosztás

Persze, az egyik probléma maga a halogatás, de a másik igenis az, hogy nem tudom jól beosztani az időmet, sokszor érzem úgy, hogy a napok elrohantak mellettem, és nem is tudom, hová tűnt el az idő. Ehhez hozzátartozik az is, hogy a mindennapokban kell jobban gazdálkodnom a szabad óráimmal, időben elkezdeni a beadandókat és a tanulást, akár egy kicsit korábban felkelni vagy később lefeküdni, a szabad percekben a bloggal vagy az írásaimmal törődni.

 

Végtelen bizakodással állok a 2019-es év elé. Szeretném továbbfejleszteni magam, szeretnék sokkal többet és még jobban írni, mint eddig. Ezen kívül szeretnék még több olyan bejegyzést írni, mint például ez vagy az Én nem vagyok zseni c. írásom, amiben nem általánosságban elmélkedek az amatőr írói létről, hanem sokkal inkább saját magamról, a gondolataimról és az érzéseimről mesélek. Remélem, jövőre is velem tartotok, mert a támogatásotok nagyon sokat segít abban, hogy előre tudjak haladni. 🙂 Köszönöm, hogy idén is velem voltatok!

 

És te mit hajigálsz ki a fiókodból 2019-ben? 🙂 

1234

A honlap további használatához a sütik használatát el kell fogadni. További információ

A süti beállítások ennél a honlapnál engedélyezett a legjobb felhasználói élmény érdekében. Amennyiben a beállítás változtatása nélkül kerül sor a honlap használatára, vagy az "Elfogadás" gombra történik kattintás, azzal a felhasználó elfogadja a sütik használatát.

Bezárás