Csontsoványság. Kínzó éhség azon a helyen, ahol egykor a gyomrom lehetett – most már csak szemgyönyörködtető besüppedés. Elhidegült karok, bennük csak csont, rajtuk csak bőr, s a kettő szorosan, izzadtan csapódik egymáshoz: nincs közöttük semmi. Remegő lábak, kiugró térdkalács és szakadó ízületek, reccsen és arrébb csusszan.

Leszakadt függönyökön át süvít be szikrázva a napfény, a szoba egy sarkába gyűlik, és nem mozdul tovább. Talpam alatt feltöredezett padló sikolt, fejem felett a falakról lepattogzott vakolat zúdít rám kínzón áriát. Ordítanak mind, ahogy a torkukon kifér.

Pálcikaujjak, mint egy-egy apró csont a sírból, nyúlnak reszketve a messzeségbe. Néhányuk megbicsaklik útja során, s szégyenteljes pózba csuklanak, hogy aztán rángatózva tovább csússzanak a fémes tárgyak felé.

Gyengeség. Mindent betölt a gyengeség szaga. A hányadékban fetrengve a vézna combjaim is bemocskolódtak. Az orromat facsarja a bűz, a gyengeség és a halál bűze. Az egyik belőlem árad, míg a másik valahonnan távolról, de egyre hangosabban súg nekem vad nótát, eljön értem, bizony, s együtt fogunk hemperegni a szoba mocskos padlóján. Együtt.

Sosem éreztem magamhoz olyan közel senkit, mint most. De itt van, érzem: csont és bőr ujjaim lassan ráomlanak a kis tasakra, benne a lében apró buborék száll fel. Érzem, hogy az enyém, velem van – de nem eléggé.

Érezni akarlak, ahogy eggyé válunk, de hogy is tehetném?

Felállok, testem minden porcikája remeg, a csontok, amelyek még egyben tartanak, már nem viszik előre testemet. Orra bukom, a tasak kicsusszan ujjaim gyengéd szorításából, s a földön felszakadva ontani kezdi varázslatos nedvét.

Érzem már az illatod, látom már folydogálásodat. Csak most, csak egyszer, mi is váljunk eggyé.

Csontból épült pálcikák, nyúlok az egyre nagyobb folttá fejlődő lé felé. Vörösen sötétlik előttem, szaga betölti az apró szobát, s mikor ujjaim megérkeznek, érintése nyomán a bőröm skarlátosra színeződik. Magam elé emelem őket, s csak nézem, ahogy folyik le rajtuk az éltető nedű.

Ha ez az ára annak, hogy te és én egyek legyünk, hát nem hátrálok meg. Érezni akarlak.

Kiszáradt ajkamhoz emelem az egyik ujjamat. Nyelvem hegyét nyújtom csak előre, megízlelve az ismeretlent, aztán felbátorodva előregörnyedek. Mohón belenyalok a mocsokban folyó gyönyörbe, az ízek torokfojtó arzenálja végigszánt rajtam.

Elfordulok, öklendezni kezdek, s épp, mikor már megnyugodnék, minden, ami a gyomromban ült, kimarja magát belőlem – kisuhannak belőlem éles hanggal, loccsanással, nyomukban a gyengeség szagának újabb felhőjével.

Ismét a tócsára nézek, lassan, mértékletesen nyújtom ismét a nyelvemet. Az első korty a vörösségből összerázza zörgő csontjaimat, a második elbódítja tudatomat, a harmadik kéjes rángással jutalmazza meg satnya testemet.

Lenyellek.

Végigszánt rajtam a hideg íz, kimarja a torkomat, de csak nyalogatom a földről, míg el nem fogy. Érzem már jeges szorítását, annyira magáévá tesz, hogy az éhség érzete is teljesen megszűnik. Nincs szükségem több táplálékra, míg élek. Csak a vörös folyadék kell nekem, hogy éljek.

Eggyé válunk. Te és én. Most és mindörökké.

Hirtelen megállok, s egy új gondolat szökik elmémbe. Mintha erő költözne vézna karjaimba, letépkedem magamról a ruháimat. Szakadó cérna hangja tölti be a csendet, mindent abba a sarokba dobok, ahol a napfény összegyűlt.

Meztelen testemet belemerítem a földön elterülő folyadékba, a kiálló csontok, amelyek majd’ kiszúrják bőrömet, megszívják magukat az éltető lével, s én nyomban életrevalóbbnak érzem magam. Forgolódok, ragadjon a hajamba is, mindenhová, hadd váljunk igazán eggyé.

Egy újabb tasakért nyúlok a hátam mögé. Sarkát a fogaim közé kapom, egy rántással felszakítom. Kitátom a számat, mint éhező madárfióka, s míg azt érzem, a valóság kezd képlékeny sötétséggé válni, öntöm magamba a vörösséget.

Sosem leszek már magányos.

Lenyellek, hogy érezzelek belülről.