• Home
  • /
  • Author: Daremo

Ceruzanyomok #1 – Amikor körvonalazódik egy történet

Az utóbbi hónapokban valljuk be, elég keveset írtam, blogra is, és magamnak is. Elég sűrűek voltak a napjaim, aztán elkezdődött az egyetem, és idén már szakdolgozatot is kell írni, úgyhogy előre láthatóan ezután sem fogok visszatérni a heti rendszerességű publikáláshoz — de mostanában már egyre erősebb késztetést érzek rá, hogy folytassam, úgyhogy íme. 🙂

Néhány bloggertársammal — Wendy, Agatha, Morhen, Eliza, Lia, Réka és én — belekezdünk egy új projektbe, egészen pontosan egy körblogolásba, aminek a Ceruzanyomok címet adtuk. Minden hónapban körbejárunk egy írással kapcsolatos témát, megosztjuk a gondolatainkat, tapasztalatainkat. Úgy egyeztünk meg, hogy lehet levélformában is megírni a bejegyzést, mindig annak címezve, aki az adott havi témát kitalálta. Az első havi bejegyzéssorozatunk során mindenki arról mesél, mi minden előzi meg egy történet tényleges megírását. Ez az én ötletem volt, így kicsit sajátosan oldottam meg a levél címzését. 😀

Kedves írópalánta társaim!

Igazából elmondhatom már magamról azt, hogy elég régóta írogatok történeteket, tulajdonképpen amióta az eszemet tudom, hiszen már általános iskola legelején is volt külön füzetem a meséimnek (egyet a blogon is megosztottam, a kedvencemet). Az évek alatt, ahogy idősebb lettem, természetes, hogy egyre tudatosabban kezdtem hozzáállni egy történet kitalálásához, megtervezéséhez, bár úgy érzem, még mindig nem vagyok ennek az útnak a legvégén, és biztos vagyok benne, hogy a jövőben is fog még változni ez a folyamat. Szerintem ahogy az ember személyisége alakul és fejlődik, változik az írói módszerekhez való hozzáállása is. Emiatt én arra gondoltam, hogy úgy fogom bemutatni, hogyan néz ki nálam egy történet születése, hogy végigvezetlek titeket azon az úton, amit eddig bejártam.

A kezdetek — a legelső mesék

Természetesen a legelső meséim megírásakor még semmiféle tudatos tervezés nem volt megfigyelhető nálam, valószínűleg azt sem tudtam, mi fog következni a következő bekezdésben. Nem találtam ki előre a karaktereket, nem volt cselekményvázlatom, nem készültem rá az írásra, csak kinyitottam egy füzetet, és körmölni kezdtem. Akkoriban az írás még ténylegesen egy játék volt, egy jópofa időtöltés, amit egyébként több barátnőm is kipróbált velem együtt, de voltak többen, akik elég hamar felhagytak ezzel a hobbival, alig néhányan folytattuk csak a későbbiekben.

Az első regények — tudatos tervezés csak nyomokban

Biztosan írtam már róla, hogy tizenkét-tizenhárom évesen írtam pár regényt, még szigorúan füzetekbe vagy lapokra. Ezek voltak úgymond az első komolyabb műveim, amiket nem csak együltömben, hirtelen felindulásból végigírtam, hanem hetekig elköteleződtem egy-egy nagyobb projekt mellett.

Ezek voltak az első olyan próbálkozásaim, amiknél már valamennyi tudatosság megfigyelhető, de egyelőre még tényleg csak elszórtan. Általában kipattant a fejemből egy ötlet, és azon nyomban megírtam egy-két rövid fejezetet, és nagyjából tudtam, hogy milyen irányba akarom elkanyarítani a történetet (és mégis volt olyan, hogy két fejezet után a kettős életet élő, szuperkém tinilányok sztorijából valahogy eltűnt a lényeg, és helyette egy ifjúsági romantikus történet lett belőle focista csajokkal). A tudatos tervezés ekkor még csak abból állt, hogy nagyjából sejtettem, mi fog történni a következő két-három fejezetben. Mondhatnám, hogy a karaktereket meg úgy rángattam, ahogy az elképzeléseimnek megfelelt, de szerintem annyira papírmasé figurák voltak, hogy nem kellett túlságosan megerőltetnem magam, hogy rájuk kényszerítsem az akaratomat.

Emlékszem, abban az időben volt egy zöld-fekete színű, kéken fogó tollam, azzal írtam minden regényemet. Ez szent rituálénak számított, egyáltalán nem voltam hajlandó másik tollat használni, mindig csak a tollbetétet cseréltem ki, ha kifogyott a tinta. Később eltört ez a tollam, és valószínűleg véletlenül kidobhattam, pedig határozottan rémlik, hogy el akartam tenni emlékbe.

Akkoriban már néha írtam vázlatot, bár ezt még csak jóindulattal lehet annak tekinteni. Először is minden történetnek készítettem egy „adatlapot”, ami általában egy-két A/5-ös oldalt foglalt el, és tartalmazta a történet címét, a műfaját, a főbb szereplők nevét és egymáshoz való viszonyát, és egy pár mondatos leírását az alaphelyzetnek. Később ez kiegészült egy részletesebb cselekményvázlattal, ami annyiból állt, hogy címszavakban felsoroltam az egyes történéseket. Általában nem készítettem el előre a teljes történet vázlatát, hanem csak néhány fejezetnyit haladtam előre, és mindig egy kicsit megtoldottam. Így viszont már volt mire tekintenem, ha úgy éreztem volna, hogy elakadok írás közben.

Hangulatnovellák — csak úgy megszületnek

Tizennégy-tizenhat éves korom között jobbára csak novellákat írtam végig, bár elég sok regényötletem ért meg egy-két fejezetes állapotot. Akkoriban egy nehezebb életszakaszban voltam, és szerencsére volt egy eszközöm, amivel rengeteget könnyíthettem a lelkemen: bizony, ez az írás.

Számos olyan novellám született akkoriban, amik egy-egy érzést jelenítenek meg, egyszerűen csak azért, mert én már úgy éreztem, hogy túltelítődtem velük. Ha leírtam ezeket a történeteket, egyből jobban éreztem magam, és hát végül is ez a célja a művészetnek, nem? 🙂

Az ilyen jellegű novelláimat akkoriban kitettem a blogomra, de ide, a legújabbra már csak néhány került fel közülük (ezek A magány, a Vérvörös illatok, a Lenyellek, hogy érezzelek belülről és a Vigaszdíj), ennek pedig pont az az egyik oka, hogy ezek nagyon személyes jellegűek, és általában csak hagytam, hogy az érzések úgymond kifolyjanak belőlem, és egy történettel le tudtam vezetni azt, ami bennem fortyog. Legtöbbször emiatt semmiféle tudatosság nem volt a megtervezésben, némelyik ilyen novella talán csak nekem mond valamit, kívülállónak egy katyvasz lenne.

Igazából nem érzem azt, hogy ezek a novellák a korábbi, kezdetleges tervezésekhez képest visszalépést jelentenének, mert mint mondtam, ezek nagyon személyes, már-már terápiás jellegűek voltak.

A jelenig

Ezután nyílt ki úgy igazán számomra a világ. Megismertem más írópalántákat, csatlakoztam a neten írókat tömörítő csoportokhoz, elkezdtem írástechnikáról könyveket és blogbejegyzéseket olvasni, és hirtelen rengeteg inger ért. Ezerféle módszerről olvastam, hogy ki hogyan tervez, milyen szokási vannak írás előtt, alatt és után, és rengeteg módszert kipróbálhattam ezek közül én is. Emellett természetesen érettebb is lettem, így komplexebben látom magam előtt a történeteimet, a karaktereimet, és úgy egyáltalán mindazt, amit át akarok adni egy-egy történet megírásával.

Megmondom őszintén, hogy novellákat nem mindig tervezek meg előre nagy részletességgel. Ennek az az oka, hogy az előző fázisból megmaradt, hogy témáként általában érzéseket akarok az olvasóim felé kommunikálni, és sokszor csak hagyom, hogy első körben ezek az érzések nyersen megszülessenek a papíron. Ezek általában rövidebb novellák, egyszerűbb cselekménnyel, az első verziójukat sokszor egy-két nap alatt szoktam végigírni.

Ezután következik a pihentetés fázisa: néhány napra vagy hétre félre szoktam tenni ezt az első verziót, és amikor már nem emlékszem minden egyes mondatra úgy, mintha előző nap vetettem volna papírra őket, akkor foglalkozom megint a szöveggel. Ha kell, alapjaiban írom újra az egészet, akár többször is, amíg azt nem érzem, hogy végre a történet át tudja adni azt az érzést, amit ki szerettem volna fejezni vele.

Nem véletlenül írtam már egyszer hosszabban a bétázásról, hiszen az én írásaimat is mindig megmutatom több bétának is, de az első egy-két javítás vagy újraírás még csak az én kezemen megy át. Tulajdonképpen addig javítgatom a szöveget, amíg el nem érek egy olyan állapotot, hogy magamtól már nem tudok jobbat írni, vagy egyedül nem jövök rá, mi a probléma. Ilyenkor keresem fel a kedvenc írópalántáimat, és véleményeztetem velük az írást — van, hogy általánosságban az egészet, és van, hogy egy-két konkrét elemet belőle.

Vannak természetesen olyan összetettebb novelláim is, amiket nem lehet előzetes tervezés nélkül megírni. Van egy olyan szokásom, hogy a legelső vázlatokat mindig papírra írom, ezek általában pár oldalasak csak, és nagyon a történet alapjait tartalmazzák. Amikor ennél részletesebben kezdek el foglalkozni egy történettel, akkor már a gépemen pötyögök.

Tavaly egyébként kipróbáltam, milyen az, amikor az ember nem igazán tervez. A fejemben volt egy történet ötlete, és tudtam, hogy mi az alapkonfliktus, és volt egy halvány sejtésem, hogy hová akarok kilyukadni a végére, de ennél részletesebben nem igazán találtam ki semmit. Azt még éreztem, hogy ez hosszabb és összetettebb lesz, mint amilyenek általában az én novelláim szoktak lenni, úgyhogy kisregénynek neveztem el.

Úgy kezdtem el írni ezt a történetet, hogy szándékosan nem találtam ki előre semmit, egyszerűen mentem együtt a főszereplővel, figyeltem, hogy hová vetődik. Nagyon különleges élmény volt, de végül nem fejeztem be ezt a történetet — pedig nagyon a legvégén hagytam ott, talán öt-tíz oldalt kellett volna még írnom. Akkor nem igazán értettem, mi a baj, csak éreztem, hogy ez a történet így kevés.

Eltelt egy év, és mostanában megint elém került ez a történet. Valamiért úgy kezdtem el megvilágosodni vele kapcsolatban, hogy nem is foglalkoztam vele, legalábbis tudatosan nem. Most jövök rá, hogy amit megírtam, az egyelőre tulajdonképpen egy váz, amivel fel lehet majd építeni a történet gerincét, és meg lehet tölteni mellette élettel: ez a célom most. Nagyon szerettem annak idején azt a történetet, a karaktereket, de ezt nem lehet tervezés nélkül megírni, viszont most ez olyan, mintha lenne egy hosszabb cselekményvázlatom, ami igazából egy first draft. Azt pedig tudjuk, hogy úgyis újra kell írni.

Mostantól kezdve pedig ezzel a történettel szeretnék komolyan foglalkozni, és tudatosan felépíteni, mielőtt ismét nekikezdenék az írásnak. Korábban már töltöttem ki karakterkérdőívet, szerintem most is előveszem ezt, aztán neki fogok állni először egy elnagyolt, majd egyre részletesebb cselekményvázlatot írni, ami szerintem csak a főbb pontjaiban fogja érinteni az első verziót. De először természetesen megírom azt az öt-tíz oldalt, ami lemaradt. Csak hogy elmondhassam végre, hogy egyszer már készen lett. 🙂

Imádok egyébként tervezni, képes vagyok Excelben vezetni az egymással párhuzamosan futó történetsíkokat, vagy színkódokkal jelölni, hogy ki éppen mit csinál, szeretek kutatómunkát végezni (most is van nálam egy könyvtári könyv régi szláv mondákról egy következő történethez), de… de az a problémám, hogy mikor leülök írni, akkor nekem rögtön a tökéletes kell. És ez megbénít. Az utóbbi pár évben jutottam el oda, hogy képes vagyok novellát inkább nem kidobni, hanem akár többször is teljesen újraírni, amíg nem leszek elégedett a végeredménnyel (ilyen volt egyébként az Ami halott, eltűnhet, szegénynek volt legalább hat verziója). Remélem, hogy a kisregényem újbóli felfedezése végre elindít azon az úton, hogy ne akarjak mindent azonnal tökéletesre írni, és elhiggyem, hogy nem szégyen valamit újraírni. Pont erről írtam a legelején, hogy az ember fejlődik, és íróként is fejlődik, és végre tényleg kezdem elhinni, hogy megérkezhetek a következő fázisba.

Ha sikerül, majd megírom egy külön bejegyzésben, hogy mennyire tudtam az előzetes elvárásaimhoz igazítani a tervezés folyamatát, szerintem érdekes lesz. 🙂

Végezetül pedig köszönöm a Ceruzanyomok körblogolás többi résztvevőinek, hogy megírtátok a gondolataitokat a feldobott témámra! Mindenki bejegyzése hihetetlenül érdekes, ajánlom a blogom többi olvasójának is, hogy kukkantsatok be hozzájuk!

Agatha blogján, a Rejtett Jeleken

Aux Eliza blogján

Lia blogján, a Tintaszerkezeteken

Réka blogján, a Tintacseppeken

 

Sok szeretettel, Daremo

Ui.: Aki nem vesz részt a körblogolásban, ossza meg velem hozzászólásban, hogyan is néz ki nála egy történet „élete” a megírás előtt! Hátha tudunk még egymástól új módszereket tanulni! 😉

Mit olvastam eddig 2019-ben?

Sajnos amióta egyetemre járok, sokkal kevesebb időm maradt olvasni, mint korábban, a középiskola ideje alatt. Sokszor szinte már emlékeztetnem kell magam, hogy eresszek le egy kicsit, és vegyek a kezembe valamilyen olvasnivalót. Ennek viszont van egy előnye is: ritkán akadnak rossz könyvek a kezembe, mert eléggé megválogatom, mi férjen bele a kevéske időmbe.

A blogom nem könyvekkel foglalkozik, és nem is szeretném, ha ilyen jellegű bejegyzések kerülnének túlsúlyba, de úgy döntöttem, hogy néhány havonta szeretném összegezni, mit olvastam, milyen benyomások értek engem olvasás közben, akkor is, ha a könyvek témája nem kapcsolódik az íráshoz. Egyébként is, talán így tudatosabban igyekszem majd többet olvasni. 🙂

A véleményeket röviden, pár bekezdésben tervezem megírni, egy bejegyzésben több könyvről is. Így egy kis kedvcsinálót (vagy épp elrettentést, ha arról van szó) szeretnék nyújtani az olvasóimnak ahelyett, hogy túlzott részletességgel, akár spoilerekkel tarkítva mesélnék az olvasmányaimról. Ha egy könyv mégis annyi gondolatot ébresztene bennem, hogy nem lenne elég ez a néhány bekezdés, akkor természetesen arról külön bejegyzés fog születni.

Nézzük tehát, hogy miket olvastam eddig 2019-ben!

Brandon Sanderson – Acélszív

Moly link

Az író nevéről már korábban is hallottam, de valahogy mindig elkerültek engem a könyvei. Nemrég azonban elkezdtem a Youtube-on Brandon Sanderson írói kurzusát hallgatni (ha befejeztem, mindenképp írok róla külön is), és akkor már kifejezetten kíváncsi lettem, hogy ugyan mit tett le az asztalra az a személy, akitől tanulok.
A történet egy olyan világban játszódik, ahol az idolok, azaz a szuperképességekkel bíró emberek átvették az uralmat, irányításuk alá vonták a városokat. A Leszámolóknak nevezett csapat harcol ellenük, ugyanis minden idolnak van gyengepontja, néha egészen érdekes megoldással. A legerősebbnek, Acélszívnek azonban még senki nem jött rá a gyengeségére, kivéve David Charlestont, aki tanúja volt az idol megsebesülésének, és minden áron véget akar vetni a rémuralomnak.

Ami szerintem határozottan az erőssége ennek a könyvnek, az az alapötlete. Olvasás közben elém tárult egy logikusan felépített, különleges helyzet és háttérvilág, amiből minél többet akartam megismerni. Szerintem hatalmas fantáziával rendelkezik az író, és az információkat mesterien elosztva, apró cseppekben adagolja. A végén csak arra tudtam gondolni, hogy tudnom kell, mi lesz ennek a sorozatnak a vége — bár a folytatásnak még nem álltam neki. Az viszont egyértelmű, hogy tényleg van mit tanulni Sanderson kurzusaiból.

 

Timur Vermes — Nézd, ki van itt

Moly link

Ezt a könyvet már olvastam valamikor a megjelenése környékén, de akkor még nem a saját példányom volt. Most viszont megkaptam ajándékba egy barátomtól, úgyhogy rögtön nekiálltam. Szerencsére már éppen elég rég olvastam ahhoz, hogy a tartalmára csak nagyjából emlékezzek, úgyhogy a nagyrésze tulajdonképpen újdongásként hatott megint.

A történet szerint 2011-ben Hitler úgymond feltámad, és egyszer csak Berlinben ébred. Nem tud semmit arról, hogy mi történt az elmúlt évtizedekben, hogy mi lett a vége a világháborúnak, és hogy milyen a jelenkori megítélése az ő személyének. Ő pedig csak azt csinálja, amihez ért: könnyedén feltalálja magát, valahogyan beilleszkedik, és közben bemutatja a saját szemszögén keresztül a modern világot. Egyszerre volt komikus és elgondolkodtató, lekötött és mellette sokáig foglalkoztatott. Szeretem az olyan könyveket, amik utána egy darabig nem hagynak nyugodni, és ez tipikusan egy ilyen darab volt.

 

Cressida Cowell — Így neveld a sárkányodat

Moly link

Még mindig nem láttam az utolsó Így neveld a sárkányodat mozit, de odáig már eljutottam, hogy felidéztem az első két részt, és ennek kapcsán jutott eszembe, hogy ez bizony eredetileg könyv volt, így beszereztem az első részét.

A baj szerintem az volt, hogy fogalmam sem volt, mire számítsak, nem olvastam utána, és ezért nagyjából azzal az elvárással álltam neki az olvasásnak, hogy ha kisebb-nagyobb változtatásokkal is, de az animációs film történetét fogom megkapni. Pár oldal után rájöttem, hogy tulajdonképpen vikingek és sárkányok ugyanúgy vannak benne, meg néhány névegyezés, de a történet igazából köszönőviszonyban sincs a mesével. Nem lett volna ez baj, ha nem azzal az elvárással ugrok neki, hogy ugyanaz lesz, így viszont inkább csalódásként éltem meg, nem bírtam ki, hogy ne hasonlítgassam össze a feldolgozással. Igazából még így is „egynek elment”, de nem fogom felkutatni a folytatásokat.

 

Ezeken kívül még egy kedves ismerősöm könyvét is olvastam, ami az ő saját életéről szólt. Ez a könyv nem található meg a neten, Molyon sem, mert tudtommal csak pár példányt adtak ki belőle, és szerintem inkább csak az ismerősök körében terjesztették. Tulajdonképpen egy ma már idős férfi életét végigkísérő megpróbáltatásokról, kalandjairól szól, megmutatja, hogy ő hogyan lett az az ember, akit ma ismerünk. Egészen megrázó élmény volt, számtalan új dolgot megtudtam erről a férfiről, tényleg drámai dolgokat, amelyek hatására már egészen másképp nézek az illetőre. Hihetetlen, hogy néhány emberrel regénybe illő kalandok történnek (jó vagy épp rossz értelemben), és ez azt is tudatosította bennem, hogy sokszor mennyire megfeledkezem arról, hogy az idősebb emberek mekkora tapasztalattal és tudással bírnak már, szóval egészen átértékelődött a látásmódom irántuk. Olvassatok ti is ilyen jellegű könyveket, ha tudtok, mert egy személyes ismerősről szóló olvasmány egész másként tud hatni az emberre, mint egy idegen életrajza.

 

2019-ből még elég sok van hátra, így remélem, hogy néhány hónap múlva megint jelentkezhetek legalább ennyi új olvasmánnyal. 🙂 Remélem, elnyeri a tetszéseteket ez az újfajta bejegyzéstípus is, kicsit talán színesebbé teszi a blogomat.

 

Olvastátok már valamelyik könyvet a fentiek közül? Esetleg ismerősök önéletrajzát? Mi a véleményetek az ilyen jellegű könyvekről?

NovProg – Statisztika a regényedről

Ma csak nagyon röviden szeretnék írni egy ötletes programról, amit még akkor találtam, amikor a FocusWritert is letöltöttem. Körülnéztem akkor a program készítőjének honlapján, és hoppá, leltem még egy íróknak szóló alkalmazást. Azóta ezt is használom, abszolút kedvenc lett!

A Novel Progress, mint a neve is árulkodik róla, igazából semmi másra nem jó, csak hogy egyszerű, de mutatós oszlopdiagramon ábrázolja neked, hol is tartasz a regénye(i)d megírásával.

Alapvetően a honlap szerint is a NaNoWriMo (novemberi regényíró kihívás) stílusához alkalmazkodik, azaz meghatározhatod előre, hogy összesen hány szót szeretnél írni a regényedhez, mennyi a napi célod, mikor kezdesz hozzá és terveid szerint mikor szeretnéd befejezni. Azt is megadhatod, ha már elkezdett projektről van szó, hogy kezdésnél hány szónál tartasz. A program ezután azt is kiszámolja és ábrázolja neked (szürke oszlopokkal), hogy a határidőre való teljesítéshez naponta mennyit kellene írnod, és jelöli, hogy a napi saját kitűzött célodat elérted-e már. Százalékos értékként azt is kiírja, hogy a teljes projektből és a napi (saját) szószámból mennyit írtál meg. Ráadásul ezeket egyszerre több munkádról is vezetheted.

A program hiányossága, hogy ha egyik nap elfelejted frissíteni a szószámodat, akkor utólag nem tudod felvinni, és akkor lesz ilyen ronda, egyenetlen diagramod, mint nekem. A másik problémám tulajdonképpen csak annyi, hogy egyelőre fogalmam sincs, milyen terjedelmű lesz a regényem és mikor fogom befejezni, ezért egyszerűen csak beírtam 50 ezer szót (annyi a NaNoWriMo célja is) meg egy random dátumot, így tulajdonképpen, ha ezt elérem, már mindenképpen regény terjedelmű lesz az írásom, viszont nem teszem túl magasra a lécet, a sikerélmény garantáltan meglesz (de hogy kicsit látványosabb legyen a diagramom, átállítottam most 10 ezerre). Ezeket a problémákat viszont szerencsére meg lehet oldani, ugyanis a kezdetekkor megadott szószámokat és a határidőt is bármikor lehet módosítani.

Nyilván ez a program önmagában nem segít regényt írni — tényleg csak annyit tud, mint amit leírtam, szószámot nyilvántartani. Tudom, hogy vannak olyan emberek, akik valamilyen okból (vagy mert van egy kis önbizalomhiányuk, mint nekem, vagy egyszerűen csak szeretik a diagramokat az életükben, mint én) hasznosnak és motiválónak érezhetik az ilyen statisztikát a regényükről. Szerintem ez nem ördögtől való csel, egyszerűen nekem is jó érzés más szemszögből, más feldolgozással látni a saját haladásomat már a regényem legelején is.

A programot letöltheted ingyen a készítő honlapjáról, de ha szeretnéd, akkor néhány dollárral hozzá is járulhatsz a munkájához.

 

Téged motiválna egy ilyen program írás közben? Vagy feleslegesnek, esetleg egyenesen hátráltatónak tartod? Mondd el a véleményed!

Mi van a fiókomban?

Ha azt hitted, hogy tényleg a fiókom tartalmát fogom lefényképezgetni, akkor most csalódni fogsz.

Viszont ha ismersz már legalább egy kicsit is, akkor sejtheted, hogy szeretek az írói létről elmélkedni.

Idén ráébredtem, hogy a Youtube világa egy valóságos aranybánya, egy csoda az olyan szerzeteknek, mint én, akik szeretnek minél több dolgot megtudni, különleges emberi sorsokat megismerni, mások értékes véleményét meghallgatni. Korábban csak zenehallgatásra használtam a videómegosztót (meg vicces macskás felvételeket néztem rajta), aztán rátaláltam néhány csatornára, ami rabul ejtett, és azóta, beismerem, talán a szükségesnél jóval több időt is eltöltök a Youtube-on.

Az egyik kedvenc csatornám témájának ugyan semmi köze nincs a blogoméhoz, viszont bátran ajánlom a hormonmentest mindenkinek, aki többet szeretne megtudni a saját testéről (is), mint amit biológiaórán hallott. A valódi ok, amiért megemlítem, az a nemrég feltöltött Mi van a táskámban? videó, ami az én év végi összegzésemet is inspirálta.

Mindannyian cipelünk magunkkal bizonyos terheket, amik vagy nehéz súlyként húzzák le a vállunkat, vagy varázslatosan felemelnek minket a földről. Én úgy hiszem, hogy nincs ember negatív tulajdonságok és bevésődések nélkül, és azt is gondolom, hogy némi hiányosság szükséges is ahhoz, hogy egyensúlyban megálljunk a földön. Úgy döntöttem, hogy idén a szokásos száraz évösszegzés helyett számba veszem az én adottságaimat és hiányosságaimat — azokat, amelyeket eddig felismertem magamon, és azokat is, amiket jövőre és természetesen minden azutáni évben is magamnak szeretnék tudni. Természetesen szigorúan írói szempontból! 😉

Bátorítok mindenkit, hogy írjon össze magának egy hasonló listát, akár hozzám hasonlóan egy hobbiról, de az igazán jó az lenne, ha az életünk mindent szegmensét kielemeznénk. Én magamnak mindenféleképpen fogok egy második, kiterjesztett listát is készíteni.

Innen is köszönöm Jankának ezt a csodás ötletet! 🙂

Mit tartok már most a képzeletbeli fiókomban?

A pozitívak:

#1 Erő

Tudom, elsőre sablonosan hangzik. Miért is kellene erő az íráshoz? Természetesen nem fizikálisan értettem, hanem sokkal inkább lelkileg. Ha egy hobbit magasabb szinten szeretnél művelni, mindenképpen meg kell edződnöd a feladathoz. Fogadnod kell a kritikát, akkor is, ha néhány ember nem tudja, csak bántóan megfogalmazni a véleményét. Sokszor ütközhetsz elutasításba: nem kerültél be a nyertesek sorába egy pályázaton, nem is készültél el határidőre egy írással, esetleg furán néznek rád az emberek a szokatlan (és szerintük akár időpazarló) elfoglaltságod miatt. Mint mondtam, meg kell edződni, és bármi akadályba is ütközöl, felemelt fejjel tovább haladni.

Én úgy érzem, hogy van még hová fejlődnöm ilyen téren, de azért elég keményen hozzáedződtem már ehhez a közeghez, és természetesen sokat is tanultam belőle. Ha nem lennék erős, nem hiszem, hogy kitartottam volna idáig, hogy még mindig írnék, és hogy egyáltalán meg merném mutatni az írásaimat ismerős és idegen embereknek.

#2 Szorgalom és fejlődni akarás

Egybe vettem ezt a kettőt, mert szerintem szorosan összekapcsolódnak. Jobb íróvá csak akkor válhatsz, ha folyamatosan tanulsz, elemzel, kísérletezel, gyakorolsz — még akkor is, ha ezeket nem mutatod meg rögtön az embereknek.

Idén kevesebbet publikáltam a blogomon, mint szerettem volna, viszont a háttérben nagyon sokat dolgoztam. Rengeteg írástechnikát olvastam, könyveket elemezgettem, és az utóbbi éveim leghosszabb irományát is sikerült megalkotnom (bár egy kevés még hátravan belőle, hogy befejezettnek nyilvánítsam). Így elmondhatom, hogy ha nem is látszott igazán, én elég nagy munkában voltam idén, és biztos vagyok benne, hogy sikerült most elindulnom egy, az eddigieknél jobb úton.

#3 Kíváncsiság, nyitottság

Mint az elején említettem már, engem kifejezetten érdekelnek a különleges jelenségek és emberi sorsok. Íróként van egy olyan aranyszabály, hogy csak olyanról írj, amit ismersz. Ez viszont azt is magába foglalja, hogy ha egy adott témában nincsenek mélyreható ismereteid, akkor menj, és szerezd meg ezeket! Imádok új dolgokat megtanulni, érdekes embereket meghallgatni, és ezekkel az írásaimban is foglalkozni. Szerintem egy jó író ismérve többek között az, hogy kiapadhatatlan kíváncsisággal szemléli az őt körülvevő világot, és elraktározza magában az élet apró sajátosságait is, hogy az írásaiban minél valóságosabb képet tudjon lefesteni.

#4 Szeretem azt, amit csinálok

Persze, azt nem mondom, hogy nem volt még olyan, hogy hajamat téptem az egyik írásom felett, vagy haragudtam a karakterekre, mert nem voltak hajlandóak azt csinálni, amit én kitaláltam nekik. Meg volt már olyan írói blokkom is, hogy azt hittem, kész, vége, „kinőttem” az írást, és egy darabig ezzel ki is békültem.

Viszont bármi problémába, nagyobb kihagyásba is ütköztem eddig, mindig visszataláltam az alkotáshoz, mert szeretem ezt csinálni. Örömmel tölt el a tervezgetés, az agyalás, imádok vázlatot írni, rendszerbe foglalni az ötleteimet; szeretem élővé tenni a karaktereimet, és megadni nekik azt a történetet, ami méltó hozzájuk. Boldoggá tesz, ha megoszthatom a tapasztalataimat ezen a blogon, és látom, hogy ezzel sok másik írópalántának is segíthetek. Szeretek új módszereket kitalálni és kipróbálni, amik segítenek hatékonyabban dolgozni.

Írni szerintem csak úgy érdemes, ha egyszerre éled meg kihívásként és véget nem érő szórakozásként a folyamatot. 🙂 Akkor is, ha néha falhoz vágnád az egészet, hiszen megéri. 😀

És most jöjjön minden negatív, amit eddig magammal cipeltem:

#1 Megfelelési kényszer

Ez az a kifejezés, amit a homlokomra kellene tetoválnom. 😀 Aki engem kicsit jobban ismer, mind tudja, hogy eszméletlen mértékben túlteng bennem a megfelelési kényszer — és alapvetően azt hiszem, hogy egy kicsi igenis kell belőle, csak a mérték nem mindegy.

Én az élet minden területéhez úgy állok, hogy akkor legyen a tőlem telhető legjobb — vagy ha nem tudok a legjobb lenni, akkor ne legyen semmilyen. Ezzel pedig kicsit átevezek már arra, amit jövőre szeretnék: kicsit kevesebbet ebből a kényszerből. Sokszor valóságosan megbénít a félelem, hogy mi van, ha nem lesz elég jó, amit csinálok. Írás közben is rögtön javítok, képes vagyok mondatonként, görcsölve írni, ha bekattan bennem ez a valami. Viszont hogy valami jót is mondjak: idén ebből már nagyon sokat sikerült lefaragnom (legalábbis írás terén). (A megfelelési kényszerről szeretnék nemsokára külön, bővebben írni, úgyhogy egyelőre maradjunk ennyiben. 😉 )

#2 Halogatás

Jó, előbb megnézek egy sorozatrészt, aztán befejezem azt a novellát… Na jó, csak még egy sorozatrész… Jé, ki kéne takarítani…

Hiszem, hogy a túlzott halogatás az előbb is említett megfelelési kényszer egyik következménye. Ha az ember attól tart, hogy a munkája úgysem fogja megütni az elvárt szintet, akkor inkább kitalál valamit, hogy hozzá se kelljen fognia. Éppen ezért jövőre szeretném tudatosítani magamban, hogy minden írást célszerű befejezni, még ha nem is lesz tökéletes, én ugyanis hiszek benne, hogy minden leírt szó hozzájárul ahhoz, hogy jobbá váljak (egyébként már írtam erről, szóval jó lenne, ha én is megfogadnám, amit itt szövegelek).

Mit szeretnék jövőre magamnál tartani?

#1 A pozitív gondolatok

Önbizalmat, erőt, nyitottságot, a hobbim szeretetét. Nem akarom elveszíteni azt, amit már megszereztem, és szeretnék ezután is hinni abban, hogy jó úton járok.

#2 Kitartás

Ne halogassak, ne adjam fel, ne írjam le előre pocséknak egy-egy művemet már azelőtt, hogy egy betűt is lekörmöltem volna belőle. Száműzni kell a kishitűségemet, és el kell fogadtatnom magammal, amit a felszínen igenis tudok: hogy nincs olyan, hogy valami elsőre tökéletes. Nincs olyan, hogy valaki a legelső művével sikeres lesz. A gyakorlás viszont hozzásegít ahhoz, hogy továbbhaladjak az általam kijelölt utamon. És ha nem is lesz valami elsőre jó… hát és aztán. 🙂

#3 Bátorság

Ki szeretnék próbálni új dolgokat. Új témákban írni, akár szokatlanabb elemeket felvonultatni, nem félni attól, hogy mit szólnak majd mások. Kísérletezni még több műfajjal, zsánerrel, feszegetni és átlépni a határaimat. Minél több novellát írni, és végre összeszedni a bátorságomat ahhoz, hogy megírjam A Regényt.

#4 Jobb időbeosztás

Persze, az egyik probléma maga a halogatás, de a másik igenis az, hogy nem tudom jól beosztani az időmet, sokszor érzem úgy, hogy a napok elrohantak mellettem, és nem is tudom, hová tűnt el az idő. Ehhez hozzátartozik az is, hogy a mindennapokban kell jobban gazdálkodnom a szabad óráimmal, időben elkezdeni a beadandókat és a tanulást, akár egy kicsit korábban felkelni vagy később lefeküdni, a szabad percekben a bloggal vagy az írásaimmal törődni.

 

Végtelen bizakodással állok a 2019-es év elé. Szeretném továbbfejleszteni magam, szeretnék sokkal többet és még jobban írni, mint eddig. Ezen kívül szeretnék még több olyan bejegyzést írni, mint például ez vagy az Én nem vagyok zseni c. írásom, amiben nem általánosságban elmélkedek az amatőr írói létről, hanem sokkal inkább saját magamról, a gondolataimról és az érzéseimről mesélek. Remélem, jövőre is velem tartotok, mert a támogatásotok nagyon sokat segít abban, hogy előre tudjak haladni. 🙂 Köszönöm, hogy idén is velem voltatok!

 

És te mit hajigálsz ki a fiókodból 2019-ben? 🙂 

Én nem vagyok zseni

 

Az Így neveld a regényedet blog jó néhány hete igazi hullámot indított el a Te igazi író vagy? című bejegyzésével. Eredetileg nem terveztem én is erről a témáról írni, mert szimplán csak tudomásul vettem a leírtakat, de ahogy egyre több hasonló témájú írásba botlottam írók blogjain, megérett bennem is a saját véleményem. Nem egyszer akartam már erről írni, de korábban csak megfelelő kontextus nélkül, nagy összevisszaságban sikerült lepötyögnöm pár sort. Itt van tehát az idő, hogy én is írjak az írókat körüllengő zsenikultuszról a saját szemszögemből.

A lényeg igazából az, hogy én tudom magamról, hogy nem vagyok zseni.

Tizenévesen persze baromira arrogánsan azt hittem, hogy zseni vagyok, talán mert nem is ismertem sok embert rajtam kívül, aki szintén írt, kicsit később a neten meg olyan nagyon amatőr írós társaságokban mozogtam csak, ahol tényleg extra dolognak tűnt, ha az ember tudott helyesen írni, meg esetleg nem csak végigír egy random történetet, hanem képes volt mélyebb érzelmeket belevinni a sztoriba. Egymás között rendeztünk novellaversenyeket, egymást véleményeztük, mindenki profin értett az írástechnikához (bár ezt a kifejezést nem ismertük), a világépítéshez meg a karakterábrázoláshoz, szentírásként véstük bele a többiek agyába a saját okosságainkat, és ezt hívtuk versenynek. És én elég sok ilyen versenyen nyertem, vagy legalábbis értem el dobogós helyezést. És azt hittem, enyém a világ.

Úgy tűnhet, valamennyire jogosan is, hogy lenézem azokat, akikkel annak idején tulajdonképpen együtt bandáztam. Jogos abban a tekintetben, hogy akkoriban tényleg azt hittem, hogy mindenkinél jobb vagyok (vagyis a többségüknél; voltak páran ott, akiket a mai napig jó és jobb írónak tartok), de legalábbis sok olyan dologra rájöttem az írással kapcsolatban, amire akkor a többiek közül csak kevesen. Ezt tudtam. Jobbnak éreztem magam náluk. Csak azóta, azt hiszem, úgy mondhatnám, hogy felnőttem. Vagy valami ilyesmi.

Sosem volt egyébként egészségesnek tekinthető önbizalmam. Ezt az arrogáns „tudom-hogy-jobb-vagyok” szintet sem tekintem egészségesnek: bevallom, előfordult olyan, hogy az egyik ilyen (tulajdonképpen semmitérő) netes versenyen, miután jobb helyezést ért el a szervező legjobb barátnője, akinek sokszor alany-állítmány tévesztési gondjai is voltak (meg még sok-sok más), kivertem a hisztit, amiért engem jogtalanul lepontoztak. Egyszerűen sértette a hatalmas egómat, hogy olyan ember körözött le, aki egyértelműen akkor írta a legelső történetét, és még a mondatai sem voltak mindig érthetőek, bezzeg én már akkor is rengeteget gyakoroltam. Ezt mondjuk senki sem veheti el tőlem, mert tényleg állandóan írtam. Ezek az amatőr versenyek mindig egy-egy téma vagy feladat köré épültek, és én kihívásként álltam mindegyikhez, rengeteg olyan novellám született, amik amúgy azóta a gépem mélyén porosodnak, de nagyon szeretem őket, mert szerintem egész kreatívan oldottam meg általuk a feladatokat. De ugye ez nem volt egészséges önbizalom, és hát tudjuk, magasról tök nagyot lehet esni, és törvényszerű is, hogy ez bekövetkezzen.

Emlékszem, egy mai szemmel nézve nagyon bugyuta regényt kezdtem el írni, ami csak úgy hemzsegett a nagyon tipikus kezdő hibáktól, például a főszereplő rögtön a második bekezdésben nekiállt elmesélni, hogy ki és mi ő, és képtelenül abszurd alaphelyzetet állítottam fel, meg olyan fordulatokat és kliséket építettem bele, amik maximum egy nagyon gyermeteg Disney-csatornás filmsorozatban fordulnak elő. Ezzel a regénnyel, illetve az első pár fejezetével, beneveztem egy hasonlóan amatőr netes versenyre, amit az egyik ismerősöm szervezett. A korábbiakkal ellentétben itt nem a verseny kitalálója véleményezett, hanem a versenyzők kritizálták meg egymás műveit, így mindenki kapott legalább négy-öt hosszabb véleményt a saját írásáról. Na, és itt jött a feketeleves.

Volt köztünk valaki, aki jó pár évvel idősebb is volt nálunk, és ennélfogva tapasztaltabb, és jobb író is. Ő bizony könyörtelenül rámutatott az én két fejezetem minden hibájára, a szinte minden sorban megbúvó gyerekességekre, logikátlanságokra, az értelmetlen alaptörténetre, a béna karakterábrázolásokra, a klisékre… Emlékszem, a kritikájának a hossza megegyezett nagyjából az én szövegemmel. Mert ennyi hülyeség volt benne, tényleg. Utólag látom, akkor viszont nem vettem észre, és szentül meg voltam győződve, hogy én vagyok A Zseni.

Évekre megorroltam arra a lányra. Persze elég hamar rájöttem, hogy jogosak voltak az észrevételei, de akkor is, mindig az járt a fejemben, hogy lehetett volna ezt normálisabb stílusban is közölni, mert nagyon is bicskanyitogató volt, és egyébként sem ott, a szegény kezdőn kellett volna kiélnie magát.

Idén év elején meg megkérdeztem azt a barátomat, aki annak idején a versenyt szervezte, hogy megvannak-e neki még elmentve valahol ezek a vélemények, és kiderült, hogy nem törölt ki semmit a blogján, vissza tudtam olvasni, miket írtak nekem. Szó szerint megrázó érzés volt azzal szembesülni, hogy az a bizonyos kritika, amire évekig visszavezettem a regényekkel kapcsolatban tapasztalt blokkomat, az bizony nem is volt annyira kemény, mint amennyire én arra emlékeztem — vagy inkább amennyire én azt bebeszéltem magamnak. Tényleg szinte minden mondatban talált belekötnivalót, de abszolút jogosan, viszont egyáltalán nem volt bicskanyitogató vagy nagyképű a stílusa. Csak elmondta tárgyilagosan, hogy mi a hülyeség benne (elég sok minden, nagyjából az egész).

Első pillanatra ezzel szembesülni felemelő érzés is volt, mert ráébredtem, hogy nem tartozom sem neki, sem másnak bizonyítással. Azelőtt néha megfordult a fejemben, hogy bár tudnám, ki volt az illető, megmutatnám neki egy mostani írásomat, hogy lássa, hogy nem rekedtem meg azon a szinten, és igenis képes vagyok éretten írni. De akkor úgy rádöbbentem, hogy nem ezért csinálom, eddig sem ezért csináltam, és én attól nem lennék több, ha jól az orra alá dörgölném egy totál idegennek, hogy fejlődtem. Mert a fejlődés ugye természetes, nem jár érte buksisimi, legalábbis én saját magamat így ítélem meg.

A következő pillanatban viszont egyenesen rémisztővé kezdett válni az új helyzet. Oké, azt már tudtam, hogy csak bebeszéltem magamnak, hogy valójában az a lány tiporta a sárba az önbecslésemet, de akkor valójában miért tűnt el az önbizalmam?

Igazából elég sok ötletem van a válaszra, de egyikre sem mondanám, hogy az okozta száz százalékig a problémámat. Bajom volt a közösséggel (iskolát is váltottam), alapjáraton nem éreztem jól magam a bőrömben, és sokszor egyáltalán semmihez sem volt motivációm. Ez a korszak nagyon jól lekövethető az írásaimban is: egyre inkább a komor témák felé fordultam, szinte minden művem az álmait és/vagy az életét feladó főhőssel bírt, aztán egyre kevesebb írásom született, és volt pár év, amikor (szinte) semmit sem írtam. Bár ebben az időszakban született két olyan novellám, ami a blogon is olvasható, mégpedig a Kereszttűzben és A macska, aki embert nevel. Akkoriban már minden novellámat dátummal láttam el, úgyhogy tisztán le tudom követni, mennyit írtam, és megdöbbentő, de 2013 második felétől 2015-ig nem írtam semmit. Ha próbálkoztam is valamivel, az félkészen vagy kitörölve végezte, illetve arra emlékszem, hogy terápiás céllal az akkoriban történt események közül néhányat novellába foglaltam, de igazából tényleg semmi említésre méltó nem született a klaviatúrámból.

A következő befejezett novelláim akkor születtek, mikor ezt a blogot megnyitottam 2015 elején (még blogspoton, bár a legelső verzióra szerintem kevesen emlékeznek, szerencsére). Akkoriban kezdett érlelődni bennem az elgondolás, hogy ezt a hobbit jó lenne magasabb szintre emelni, többekhez eljuttatni az írásaimat, és ideje lenne összeismertetni a neten létező Daremo-t a valóságban élő emberekkel. Akkor kezdtem el megmutatni iskolatársaknak, családtagoknak a blogomat, kitettem az arcomat a blogon (meg írtam is róla egy cikket, hogy miért tartottam jó döntésnek a nevem felvállalását), pályáztam, és meg is jelent pár novellám nyomtatásban, szóval mondhatni, hogy sosem írtam ennyit, és sosem kaptam annyi pozitív visszajelzést, mint mostanság.

Viszont ahogy elkezdtem komolyabban venni az írást, egyre több írót és amatőr írót ismertem meg, odafigyelek pályázatok eredményeire, bétázok és bétáztatok ésatöbbi, eléggé pofán csapott a felismerés, hogy nem vagyok kivételes. Nem vagyok zseni. Vannak nálam ügyesebbek a saját korosztályomból is, vannak sikeresebbek, elismertebbek, és elkezdtem igencsak középszerűnek tartani magam.

Sokan tanúsíthatják, hogy engem leginkább azzal lehet plafonra vágni, ha azzal bántanak (vagy csak viccelődnek), hogy valamivel kapcsolatban tudatlan vagy béna vagyok. Erre igencsak harapok. Egyszerűen bennem van, hogy az eszemre büszke vagyok, és azt nem veheti el tőlem senki, de éppen ezért azt is nehezen ismerem be, ha valami nem sikerült, és inkább csendesen elsunnyogom a tényt. Nem kell látnia senkinek sem, hogy hibázok, pedig tudom, hogy hibázni emberi dolog, és azt is régóta tudom már, hogy jól írni nem kizárólag tehetség kérdése, de azért szentül hiszem, hogy nekem valamennyi jutott ebből is.

Talán oda vezethetem vissza ezt a belső blokkomat, hogy mikor pár éve elkezdtem aktívabban blogolni, és utána különböző írói közösségek tagjait is megismerni, hirtelen ráébredtem, hogy sokkal többen írnak, mint addig gondoltam, és én az a fajta ember vagyok, aki mindig felfelé hasonlítgat. Tehát azt figyelem, hogy X, Y és Z mennyivel jobban írnak nálam, mennyivel aktívabbak az olvasóik, milyen gyakran tudnak befejezni egy komplett regényt stb. Viszont lefelé ugyanezt nem teszem meg, azaz nem gondolok bele, hogy hát csak megjelent pár novellám antológiákban, csak nem heccből hívtak meg a faluban már kétszer is felolvasni, a régi gimim városának művészeti klubjába bemutatkozni, az adventi gyertyagyújtáson felolvasni, nem hazudnak azok, akik odakommentelik néhány bejegyzésem alá, hogy mennyit segített nekik az írásom, hogy másoktól hallom vissza, hogy szeretik a blogomat az emberek, és várják az újabb véleményeimet és novelláimat. Ezeket valahogy elfelejtem nézni. Pedig ahogy On Sai is mondta a kreatív élettervezésről szóló előadásán: mi mindannyian egy skálán helyezkedünk el, mindig vannak nálunk jobbak, de olyanok is, akik még nem tartanak ott, ahol mi.

Ezt a szemléletet idén egyre inkább próbálom a magaménak tudni, és tudatosítani magamban, hogy igenis fejlődöm folyamatosan még most is, de nem vagyok semmivel sem elkésve, és hogy igenis megelégedhetek azzal, ha valami nem tökéletes elsőre. Viszont egy dolog ezt felfogni, és egy teljesen másik az, ha ez a szemlélet és öntudatosság már beépül az ember általános gondolkodásába. Ott még nem tartok.

Az eredeti témához visszakanyarodva, azt szerettem volna felvezetni, hogy többé-kevésbé úgy gondolom, hogy erőteljesen hozzájárul az önbizalomhiányomhoz az, hogy tiniként nem azokat a dicséreteket kaptam, hogy valamit jól csinálok, hanem annyit, hogy tehetséges vagyok, ami sokkal megfoghatatlanabb. Amikor pedig rájöttem, hogy a tehetség önmagában nem váltja valóra az ember álmait, akkor megijedtem, és feltettem magamban a kérdést, hogy vajon van bennem egyáltalán ennél több?

Tulajdonképpen idén egész végig ezen agyaltam, és közben próbáltam a határaimat feszegetni. És tudjátok, mi történt? Arrébb is toltam a határaimat, már azzal, hogy egyáltalán elkezdtem tudatosabban foglalkozni a saját tehetségem, kreativitásom mibenlétével. Megpróbáltam a múltban az íráshoz való viszonyomat időszakokra bontani, meglelni a kritikus pontokat, az úgymond sorsfordító életeseményeket, ezen kívül több írástechnikai művet és cikket is olvastam, mint korábban, egyet köztük pont a kreatív életről (amiről később úgyis fogok bővebben írni). Hiszem, hogy ha megismerem a saját eddigi „írói életutamat”, akkor problémamentesebben, de legalábbis az alaptalan félelmektől mentesen fogok tudni alkotni. Nem vagyok zseni, azt már elfogadtam. Nem én leszek az, aki tanulás és gyakorlás nélkül, pusztán a génkészletére alapozva országszerte híres íróvá válik. De hiszem azt, hogy megvan bennem valami, amire építkezve egyszer majd elérem a saját céljaimat, és úgy érzem, hogy az utóbbi egy évben végre jó úton indultam el. Azt nem mondanám, hogy ez az út könnyű lesz, és azt sem, hogy legalább a feléig elértem már, de megyek tovább, rendíthetetlenül.

Csak így van értelme bármit is csinálni.

 

Mi a véleményed a témáról?

1234

Őket olvasom

A honlap további használatához a sütik használatát el kell fogadni. További információ

A süti beállítások ennél a honlapnál engedélyezett a legjobb felhasználói élmény érdekében. Amennyiben a beállítás változtatása nélkül kerül sor a honlap használatára, vagy az "Elfogadás" gombra történik kattintás, azzal a felhasználó elfogadja a sütik használatát.

Bezárás