• Home
  • /
  • Category Archives: Életképek
A szemműtétem története II. – A műtét

A szemműtétem története II. – A műtét

Az előző bejegyzésben a műtét előtti alkalmassági vizsgálatról esett szó. Megállapították, hogy megfelelő vagyok a lézeres szemműtétre, és csak a jobb, -4-es dioptriájú szememet kell megműteni. Most kicsit részletesebben mesélek a műtétről és az azt követő egy hétről, az első kontrollig. Ha valaki nem bírja a szemgolyós témát, akkor nyugalom, én sem, úgyhogy igyekeztem finoman megfogalmazni a mondanivalómat, de nem kell aggódni, igazából nem is történt semmi kiborító. 😀

Ott tartottam, hogy szeptember 15-ére kaptam időpontot a szemműtétre. Ennél a típusú kezelésnél három nappal előtte el kellett kezdenem adagolni magamnak a műkönnyet (nem sokat ekkor még, csak 3×1 cseppet), más teendőm nem igazán volt, mivel például kontaktlencsét nem használtam soha. (Mivel a műtét előtt egy bizonyos ideig nem szabad már kontaktlencsét használni.)

Nagyjából egy héttel a műtét előtt felhívtak a klinikáról, hogy 15-én reggel elvégeznek egy PCR tesztet koronavírusra, és természetesen csak negatív eredmény esetén műtenek. Ennél bevallom, kicsit nyűglődtem, mert tudtam, hogy erre az alkalomra már busszal kell mennem, ami mindennel együtt egy kb. 4 órás utat jelentett, és szándékosan kértem a műtét időpontját kora délutánra. A PCR tesztet pedig reggel, éhgyomorra kellett elvégezni, ez pedig azt jelentette, hogy hajnalban kell elindulnom otthonról, és lesz körülbelül 4 órám a teszt és a műtét között, amikor nem igazán tudok majd mit csinálni. A műtétről ugyan csak kísérővel lehet távozni, ekkor még úgy volt, hogy engem egy budapesti ismerősöm kísér és szállásol majd el a másnapi kontrollig, viszont ő csak a műtét végére tudott jönni, úgyhogy ekkor eldöntöttük, hogy anyukámmal közös programot szervezünk a műtét napjára. És utólag belátom, hogy kellett a lelki támogatás a műtét előtt. 😀

A PCR teszt egy kissé kellemetlen, lényegében annyi, hogy egy hosszú pálcával mintát vesznek a garatból, jobb és bal oldalról. Előtte nem szabad enni, inni, fogat mosni vagy még csak rágózni se. A teszt viszont körülbelül fél percet vett igénybe, és ahogy a következő félórában kiderült, negatív vagyok, úgyhogy elkezdhettem lélekben igazán felkészülni a műtétre.

Szerintem az utolsó egy-két órában kezdtem csak el igazán rástresszelni a dologra, bevallom, egy kissé inába szállt a bátorságom, de azért csak a saját lábamon mentem be a klinikára (és a vírushelyzet miatt sajnos a kísérőm nem jöhetett be velem sem a műtét napján, sem a korábbi alkalmasságin).

A műtét előtt ismét megvizsgálták a szememet és a látásomat, bár közel sem olyan részletesen, mint az alkalmasságin, de például ekkor ráellenőriztek a dioptriámra is, és természetesen részletesen elmagyarázták, hogy mi vár rám a műtőben. Kaptam egy szem szorongásoldót is, de bevallom, ekkorra már olyan ideges voltam, hogy nem éreztem, hogy hatna. A műtét előtti előkészítés során egy kicsit ki is borultam a félelemtől, de egy nagyon nagy pluszpont az ott dolgozó hölgynek, hogy végtelenül türelmes volt velem, segített eloszlatni a félelmeimet, úgyhogy a műtőbe is a saját lábamon mentem be. 😀

A műtét előtt lábzsákot kellett húznom a cipőimre, a fejemre is került egy védőzsák, és a testemre is kellett egy olyan „köpeny”, amin csak egy lyuk maradt a fejemnek. Ezután többféle szemcseppet is kaptam (érzéstelenítőt, fertőtlenítőt), ezek közül egyikből sem éreztem semmit. Az arcomat lekenték betadinnal, és így kellett bemennem a műtőbe, ott pedig felfeküdni egy ágyra a lézerek alá. Ha jól emlékszem, hárman voltak a műtőben rajtam kívül, egy lézermérnök, egy doktornő és egy asszisztens. Mindent összevetve szerintem maximum 20 percet töltöttem a műtőben (és két szem műtése esetén sem lett volna sokkal több).

A FEMTO eljárás két részből áll, először egy lézerrel kialakítanak egy védőlebenyt, és a második lézer a dioptriák eltávolítását ez a lebeny alatt, egy olyan rétegben végzi el, ahol nincs fájdalomérzet. Az egész műtétre leginkább azt tudnám mondani, hogy nem fájdalmas, pusztán „igencsak kellemetlen”, de ennek is vannak jobban és kevésbé kellemetlen részei. Mindent összevetve a két lézer alatt szerintem nem töltöttem egy percnél többet, de legalábbis többnek biztosan nem éreztem. A lebeny készítése volt kissé kellemetlen érzés, viszont a második lézerből semmit nem éreztem, majd a lebeny visszahajtása megint csak kellemetlen volt, de abszolút túlélhető.

Így néztem ki a műtét utáni napon… Kissé megviselt ábrázatom van, ez tény, de szerintem ezt betudhatjuk a műtétnek. 😀

Egy félórás pihenő után megvizsgálták a szememet és a lebenyt, majd mivel mindent rendben találtak, elmehettem. Körülbelül ekkor kezdődött el az egyetlen fájdalmas szakasz, de persze erről is szóltak előre: a műtét utáni 3-4 órában erősen könnyezik és valamennyire ég is a szem, ekkor nyilván pihentetni kell, és sűrűn használni a műkönnyet és az antibiotikumos szemcseppet, egészen a másnapi kontrollig. Innentől kezdve viszont már napszemüveget kellett hordanom kint, ahogyan a következő 2 hónapban mindig, ha már látom az árnyékomat. Bent nem kell, mert az ablaküvegek megszűrik az UV-fényt, ami arra ösztönzi a szervezetet, hogy visszaállítsa a szemet a korábbi, hibás állapotába.

Igazság szerint az rögtön feltűnt, ahogy kijöttem a műtőből, hogy jobban látok. A másnapi kontrollon ugyan még csak 90%-osnak értékelték a szememet, mert némileg még homályosan látok, de a műtét előtt azzal a szememmel konkrétan semmit nem tudtam leolvasni a tábláról, úgyhogy már ezt is sikerként könyvelem el.

Szeptember 23-án mentem ismét kontrollra, addig itthon óránként kellett használnom a műkönnyet, és napi 5 alkalommal az antibiotikumos szemcseppet. Az első napokban jellemző volt, hogy kora délutánra már éreztem, hogy elfárad a szemem, és lepihentem egy-két órára, de ahogy teltek a napok, egyre többet bírok, mostanra (kb. két héttel vagyok már a műtét után) már gond nélkül elvagyok estig, olvasok, laptop előtt ülök, gond nélkül TV-t nézek. Igazság szerint már a műtét napján, este tudtam gond nélkül bármit csinálni, mindent látok, bár a homályosság még nem múlt el teljesen. Azt ígérik, hogy ennél a típusú műtétnél az ember már egy nap után dolgozhat, de én úgy éreztem, hogy azért kell pár nap pihenő a műtét után. Bár akkor még épp nem dolgoztam, de nem hiszem, hogy kibírtam volna 8 órát egy számítógép előtt ülve, ma viszont már gond nélkül.

A szememre és a lebenyre is nagyon kell vigyáznom, még jó darabig nem szabad megdörzsölnöm a szememet, egy ideig víz sem érheti, így például az egyhetes kontrollig nem moshattam hajat.

A kontrollon már érzékeltem, hogy valamennyit javult a homályos látásom, de azt mondták, hogy a teljes látásélesség pár hét múlva fog beállni, viszont így is elértem a 100%-ot a tábláról leolvasós vizsgálatnál. (A 100% ilyenkor egy átlagos, nem műtött szemű ember látásának felel meg, ezért fordulhat elő, hogy a műtét után 100% feletti a látásélesség.) Ellenőrizték a lebenyt, amivel szerencsére minden rendben volt. A következő kontrollra október közepén kerül sor, viszont ez alkalommal már lehet a klinika által meghatározott vidéki orvosok egyikéhez menni, ami nekem igencsak előnyös.

 

A kontrollról hazafelé tartó buszozás során vettem észre igazán az egyik mellékhatást, a fényszóródást, nekem ez nappal nem tűnt fel, talán amiatt, hogy csak az egyik szemem műtött, de sötétben igencsak feltűnő volt, ahogyan a lámpafények szóródnak, kicsit olyan hatásuk volt, mintha csillagszóróvá válnának. Ez is egy idő után enyhülni fog, majd megszűnik, de őszintén szólva nem biztos, hogy szívesen vezetnék mostanában sötétben.

Ezen kívül kis mértékben észreveszem a fényudvar-hatást is, amiről előre szóltak, de számomra nem zavaró, inkább akkor feltűnő, ha letakarom a nem műtött szememet.

Miközben ezek a mellékhatások szemléltetését próbáltam megoldani, találtam egy nagyon jó honlapot, a VisualSimulations.com-ot, aminek a segítségével be is tudom mutatni, hogyan kell ezeket elképzelni. Az első kép a fényudvar-hatást mutatja be , a második pedig a fényszóródást.

Az antibiotikumos szemcsepp adagolását is csökkentették, a műtét után 3 héttel kell majd utoljára használnom, de a műkönnyet még azután is gyakran. A szemszárazság nálam az első egy hétben volt zavaró, többször előfordult, hogy szúrt a szemem, és éjjelente is felébredtem 5-6 alkalommal arra az érzésre, hogy nagyon kiszáradt, azóta viszont már szinte átalszom az éjszakákat.

Mindent összevetve, a műtét napja és az azt követő egy-két nap eléggé rástresszeltem az élményre, de utólag belátom, hogy nem kellett volna. A kis homályosság az én esetemben nem zavaró, így is mondhatni tökéletesen látok. Próbálom megszokni, hogy nincs rajtam szemüveg (és a körülöttem élők is próbálják :D), de még most is hajlamos vagyok ébredés után frászt kapni, hogy miért nincs az éjjeliszekrényemen a szemüvegem.

 

A következő kontrollom október közepén esedékes, azután megint jelentkezni fogok a tapasztalataimmal. 🙂

A szemműtétem története I. – Alkalmassági vizsgálat

A szemműtétem története I. – Alkalmassági vizsgálat

2020 nem éppen a zökkenőmentességéről jellemző év, viszont számomra hozott néhány jelentős változást. Legelőször a tavaszi karanténos-távoktatásos időszakban megírtam a szakdolgozatomat, majd ezt követően nyáron az államvizsgán is túljutottam. Ha minden igaz, akkor októbertől dolgozni is kezdek, de azelőtt még túlestem valami igazán drámain: egy lézeres szemműtéten.

Gondoltam, hogy másokat is érdekelhet egy kis beszámoló a történtekről és arról, hogy én hogyan éltem meg a műtétet és az azt követő időszakot. Úgy döntöttem, hogy egy bejegyzéssorozat keretében feljegyzem a történéseket, így magamnak és másoknak is hasznos lehet ez a későbbiekben, úgyhogy egyelőre létrehoztam magamnak egy listát, hogy milyen időközönként szeretnék írni: ez a legelső bejegyzés a szemüveges múltam rövid összegzéséről, az elhatározásról és az alkalmassági vizsgálatról szólna, majd a második a műtétről és az azt követő egy hétről, majd egy-egy bejegyzést írnék a első és a második havi kontrollról, egyet az utolsóról, a hathónaposról, és szeretnék a legvégén egy kicsit visszacsatolni a blogom fő témájához, és mesélni fogok a valaha megalkotott szemüveges történetszereplőimről.

Előre jelezném, hogy ez nem reklám a klinikának, ahol a szememet műtötték, így nem is terveztem leírni, hogy hol végezték el a beavatkozást, és mivel nem vagyok szakember, nem ismerem a különböző szakszavakat, az eljárásokat stb., ezért főleg a saját benyomásaimra, érzelmeimre fogok támaszkodni a bejegyzés írása során. Privátban persze elárulom, hol műtöttek, mert amúgy nem titok. 🙂

Tudni kell rólam, hogy amióta az eszemet tudom, szemüveget hordok, állandóan. Reggel az első dolgom, hogy felveszem a szemüveget, elalvás előtt pedig a legutolsó, hogy leveszem. Óvodás korom óta így élek, szóval fura belegondolni, de ez körülbelül 2 évtizedet jelent az életemből, igazából nem is ismertem másfajta életet. Kiskoromban nem szerettem, sokat is csúfoltak miatta általánosban, voltam kancsalka, pápaszemes, kaméleon meg még ki tudja (ki emlékszik rá?), minek neveztek még. Utána persze felnőttünk valamennyire, és középiskolában már nem jelentett hátrányt a szemüveg, talán azért is, mert abban az osztályban többen is voltunk szemüvegesek, és az is fontos lehet, hogy abban a korban már szebb pápaszemeket is lehetett hordani. 🙂 Felnőtt koromra igazából megszerettem, mert rájöttem, hogy a szemüveg öltöztet is, és eltakarja a karikákat az ember szeme alatt (ezzel meg egy csomó sminkelést megspórol az ember).

Megbékélés ide vagy oda, mikor idén nyáron felmerült a családban, hogy látogassunk el egy alkalmassági vizsgálatra (mivel a szűk családom 75%-a szemüveget hord), azért igencsak lelkes lettem. Végül már az online jelentkezés alapján kiderült, hogy hármunk közül csak én lehetek alkalmas a műtétre (de természetesen benne volt a pakliban, hogy az alkalmasságin még engem is kiszórnak). Szeptember 3-ára kaptam időpontot a budapesti klinikára. Én igencsak vidéki vagyok, kocsival három óra volt az út (tömegközlekedéssel több, de arról majd a következő bejegyzésben).

Szóval szeptember 3-án felkerekedtünk, azt hiszem, háromnegyed 11-re kellett Budapestre érni, de akkor még autóval ez nem volt akkora kaland. Koronavírusos helyzet lévén már a bejáratban vártak a kötelező lázméréssel és kézfertőtlenítéssel. Az alkalmassági vizsgálat egyébként önmagában nem volt egy túl extrém élmény, többféle géppel egymás után megvizsgálták a szememet, például a szemnyomást, a szaruhártya vastagságát, bemérték a szemüvegem lencséit és egy tipikus tábláról leolvasós módszerrel leellenőrizték azt is, hogy a szemüvegemhez képest milyenek a szemeim.

A sztorihoz hozzátartozik, hogy bennem ezelőtt kb. 3 évvel merült fel először a műtét gondolata, amikor egy helyi szemorvos ajánlotta nekem az eljárást. Az egyik szememmel szinte tökéletesen látok, így ő elöljáróban is azt feltételezte, hogy csak a másikat kellene műteni. A kismértékű kancsalságomon (amit a szemüveg úgy-ahogy ellensúlyoz, „helyben tartja” a tekintetemet) ez persze nem javít, de erről valószínűleg egy későbbi bejegyzésben fogok még bővebben írni.

Az alkalmasságin is végül arra jutottak, amit a saját szemorvosom is sejtett, hogy elég lesz megműteni a -4-es dioptriájú jobb szememet, mivel a vizsgálatok szerint a bal szemem 95%-os. Tudni kell az ilyen klinikákon olvasható árakról, hogy ezek mindig egy szemre érvényesek, így persze anyagilag is jelentős előny, ha csak egy szem kezelésében kell gondolkodni, és gyanítom, a műtéttel járó minden kellemetlenség és macera is csak feleannyira érvényesül az én esetemben.

A vizsgálat egyetlen kellemetlen része a pupillatágítás volt. Ez tulajdonképpen annyit jelent, hogy egy szemcseppel 15-20 perc alatt elérik, hogy az ember pupillái tágak maradjanak, ezáltal (ha jól értelmeztem) megakadályozzák a pupilla fény hatására való szűkülését, és pontosabban megvizsgálhatják a látást. Viszont a hatása lassan múlik el, akár 48 óra is szükséges lehet hozzá, és addig baromira fényérzékeny lesz a szem (én konkrétan napszemüvegben hagytam el a klinikát, de még így is szinte csukott szemmel keltem át a zebrán, annyira égette a szememet az útra vetődő fény, de szerintem ez is valamilyen szinten egyénre jellemző, hogy mennyire visel meg a pupillatágítás). Másnapra már valamennyire enyhült a hatása, nem okozott kellemetlenséget, az azt követő nap pedig már semmit nem éreztem. Mindent összevetve a pupillatágítás volt a legkellemetlenebb része a kb. kétórás alkalmassági vizsgálatnak.

A legvégén természetesen kimondták, hogy alkalmas vagyok a műtétre, és ekkor mondják meg azt is, hogy az eredmények alapján mely típusú műtétek közül válogathatok. Szerencsére igazából bármelyik eljárásra alkalmas lehettem volna, úgyhogy én a középutat választottam, a FEMTO nevű, lebenykészítéses eljárást. A leírás szerint fájdalommentes gyógyulást ígért (szemben az olcsóbb, de lassabban gyógyuló és valamennyi fájdalommal járó PRK típusú kezeléssel), és az is előnyt jelent számomra, hogy csak 2 hónapig kell majd napszemüveget hordanom utána. (Mikor ezt írom, még csak pár nappal vagyok a műtét után, úgyhogy egyelőre csak a fájdalommentességet tudom alátámasztani. 🙂 )

Kissé tartottam tőle, hogy a vírushelyzet miatt nem tudnak majd hamar időpontot adni a műtétre, de ebben kellemeset csalódtam, ugyanis szeptember 15-ére írtak fel. Persze örültem is neki, mivel akkor még bőven munkakezdés előtt túlesek rajta, bár a tájékoztatóban azt is ígérték, hogy akár már egy nap után dolgozhatok.

 

A következő bejegyzésben folytatjuk a műtéttel. 🙂 Nyugalom, nem fogok felkavaró részletekbe menően mesélni (mert a szemgolyós témára én is érzékeny vagyok 😀 ).

Elolvastam a legelső regényemet!

Elolvastam a legelső regényemet!

A napokban Kertész Kingával beszélgetve szóba került, hogy annak idején a legelső történeteim (a kiskutyák és más állatok kalandjait bemutató meséket leszámítva) romantikus fanfictionök voltak akkoriban népszerű (?) tinizenekarok tagjaival.
Oké, tudom, ez elsőre elég meglepő lehet azoknak, akik mostanság a blogomat, a novelláimat olvassák, mert egyébként szerintem tíz éve nem írtam fanficet (egyetlen novellát leszámítva), és a jelenlegi írásaim sem éppen csöpögős romantikusak, amiknek az lenne a legnagyobb kérdése, hogy „összejön-e X és Y végre, és leélik-e az életüket boldogan, amíg meg nem…?”

A beszélgetés apropójából Kingával végig is olvastuk az egyik legelső, és egyben legnagyobb terjedelműre duzzadt (bár befejezetlen) fanficemet, aminek még címe sincs, és ezen kívül is számos hiányossággal bír, például a komplex karakterábrázolás, a következetes cselekményív vagy éppen az adott témához értés kapcsán. Viszont mivel nagyjából tizenegy-tizenkét évesen írtam ezt a történetet, szerintem megbocsátható.

Az újraolvasás rengeteg élményt és érzést felidézett bennem. Mostanság egyébként is szívesen nosztalgiázom, jó érzés felidézni azokat az időket, amikor még nagy ívben tettem rá, hogy jól írok-e vagy sem, és igyekszem vegyíteni ezt a múltbéli hozzáállásomat a jelenlegi maximalizmusommal, vagyis inkább enyhíteni utóbbit. Szerintem néha kifejezetten hasznos visszatérni a gyökereinkhez, és felidézni, hogy annak idején én mégis miért kezdtem el írni, mik voltak a legelső témáim, milyen élményeim kötődtek ehhez a hobbimhoz.

Szerintem én gyerekként is némiképp zárkózott voltam, vagyis nekem nem rémlik, hogy kifejezetten elmeséltem volna bárkinek is a történeteimet. Emlékszem, nagyon sokáig úgy éltem, hogy volt egy állandó szereplőgárda a fejemben — filmek, animék, könyvek szereplői, néhány celeb —, akikről különféle történeteket találtam ki, és ezekkel szórakoztattam magam, ha unatkoztam vagy az elalvás előtti időben. Amikor nagyon kicsi voltam, még el is játszottam néhány sztorit, ezeknek én voltam a főszereplője, a többiek csak mellékkarakterekként voltak jelen. Így egy idő után olyan érzés volt, mintha némelyik szereplőt annyira ismerném, mint ahogyan az ember a barátait szokta. Még azt is elképzeltem, hogy azok a karakterek, akik nem vettek részt az aktuálisan futó történetemben, a fejem egy hátsó zugában berendezkedtek, és türelmesen várták a színre kerülésüket (már aki), addig ismerkedtek egymással, teázgattak, hobbijuk volt, szóval élték az életüket, és én ismertem őket. Szerintem ez az időszak tízéves korom előtt volt még.

Aztán egyszer megrengette az életemet az a felismerés, hogy mások nem találnak ki sztorikat a fejükben létező arcoknak, meg úgy egyáltalán, másoknak nincsenek is emberek az elméjükben. Nem emlékszem konkrétan, hogy erre hogyan döbbentem rá, de elmondhatatlanul vacakul éreztem magam ezután. Azt éreztem, hogy ez az állandó mesélési kényszerem nem egy normális dolog, hiszen a többiek sem csinálják, így nekem is le kellett szoknom róla. Mire elkezdtem rendszeresebben írogatni, és beköszöntött ez a fanfices, első regényes korszakom, addigra kiszorítottam ezeket a karaktereket a fejemből, és azóta már csak papíron tartom a szereplőimet.

Általános iskola harmadik osztályában lett két nagyon jó barátnőm, akikkel együtt fedeztük fel későbbi rajongásunk tárgyait (a német és később a magyar fiú tinizenekarokat). Akkoriban egyszerre kezdtük el ezeket a bugyuta, romantikus fanficeket írni, mindenki a kedvenc tagjával az aktuális zenekarból, és természetesen úgy, hogy önmagunk egy extrább verzióját tettük meg főszereplőnek. Nekem minden történetem főszereplője egy Alexandra nevű lány volt, akit mindig csak Alexnek becéztek, és elképesztően laza, nagyszájú csajszi volt, aki könnyen barátkozott, szeretett mások előtt szerepelni, és természetesen döglöttek érte a pasik. (Egyébként pont most esett le az is, hogy épp megint egy Alex nevű főszereplővel dolgozom, csak ő ezúttal srác, és elég furcsa belegondolni, hogy mennyire más jellem, mint az az Alexandra, aki tizenpár éves koromban az összes történetem főszereplőjének alapját képezte.)

A lányokkal szinte minden délutánt együtt töltöttünk, összedugtuk a fejünket valamelyikünk szobájában, és felolvastuk egymásnak a legutóbbi találkozásunk óta megírt fejezeteket. Sokszor a főszereplők baráti körét is egymásról mintáztuk, és belecsempésztünk rejtett utalásokat, csipkelődéseket is a szövegbe, a saját magunkról mintázott karakterek romantikus jeleneteit pedig néha még pironkodva sem mertük felolvasni, szóval ezek a délutánok mindig nyerítős röhögésekbe fulladtak. 😀 (És később a nosztalgiázással töltött közös olvasások is, ha lehet, akkor még hangosabb kacagással.)

Szóval volt nekem ez a leghosszabbra nyúlt fanficem, ami az akkoriban sem annyira népszerűnek számító Tokio Hotel nevű német banda tagjairól íródott.

Ahogy Kinga is megmondta: ez a kép annyira 2007…

Azt hiszem, ez volt Alex első szereplése, és nagyon hosszú időn keresztül írtam ezt a… „regényt”. Nevezzük regénynek, hiszen kitesz vagy harminc A4-es oldalt (és nem fejeztem be, szóval akár még kétszer ilyen hosszú is lehetett volna, nem?), és fejezetekre is bontottam. Abban az időben természetesen nem volt még saját számítógépem, meg talán nem is volt még annyira jellemző, hogy mindenkinek legyen egy saját gépe vagy laptopja, tehát a nappalink közepén volt egy családilag közös gép, amin írtam. Még azt se tudtam, mi az a Word, és egyszerűen jegyzettömbbe firkáltam a történetemet. (Sajnos mivel később viszont átmásoltam Wordbe, az eredeti fájl már nincs meg, és emiatt nem is tudom pontosan megmondani, hogy mikor írtam a regényt, de a dokumentum maga 2010-ben készült, és már akkor is ezer évesnek tűnt az a sztori. Öregszem.)
A barátnőimen kívül mindenki más előtt igyekeztem titokban tartani a történetemet, mert hát mégiscsak botrányos dolgokról írtam (CSÓKOLÓZTAK A SZEREPLŐK, ÉRTED, CSÓKOLÓZTAK EGYSZER A SZTORIBAN), amiket nyilván nem mutat meg az ember a szüleinek tizenegy évesen. Viszont csak feltűnt a szüleimnek, hogy elég sokat vihorászunk sugdolózva a lányokkal a számítógép előtt, és amikor nem voltak ott, akkor pedig én pötyögtem rendíthetetlenül és hosszú ideig a billentyűzeten (biztos sokáig tartott megírni azokat a egyharmad- és féloldalas fejezeteket). Aztán egy nap anyu megkérdezte, hogy elolvashatja-e, amit írok, én pedig naaagy vonakodva beleegyeztem. Utána pedig hallgattam a szüleimet, ahogy megbeszélik, hogy egész ügyesen írok, jó lenne ebben támogatniuk.

 

– Ez nagyon jó. Írónak kellene lenned.
– Tényleg?
És így ment ténylegesen tönkre Mari élete.

Ez volt az első pozitív, komolyabb visszacsatolás, amit az írásaimra kaptam. Most, hogy elejétől a végéig újraolvastam azt a bizonyos történetet, kicsit szkeptikus vagyok azzal kapcsolatban, hogy ugyan mire értették, hogy ez egészen jó, de próbálom azzal nyugtatni magam, hogy értékelték egyáltalán a kitartásomat, hogy ilyen relatíve hosszan képes voltam kitartani egy történet mellett és lineárisan vezetni egy cselekményszálat.

Emlékszem arra is, hogy harmadikban tavaszi szünetre azt a házit kaptuk fogalmazás órára, hogy mindenki írjon egy mesét, maximum két oldal terjedelemben (olyan A5-ös, általános iskolás vonalazású füzetbe). Én addigra már gyakorlottnak éreztem magam annyira, hogy egyenesen a számítógépre írtam a first draftot, ami kitett körülbelül egy oldalt Wordben. Szabadjára engedtem a fantáziámat, a mesémben kutyafalka küzdött egy gonosz medvével, és persze a jók nyertek. Aztán bemásoltam a történetet a füzetembe, és kiderült, hogy kicsit túllőttem a célon, ugyanis nagyjából hatoldalas lett a kis mesém. Meg valami olyasmi kikötés (vagy csak ajánlás?) is volt, hogy ha nem muszáj, ne nagyon írjunk bele párbeszédeket, nálam bezzeg nagyon komoly tervezgetések, taktikázások zajlottak a karakterek között. Emlékszem, kaptam a mesémre egy ötöst, de mivel azt is meg kell tanulni, hogy a kiírt szabályokat bizony be kell tartani, le kellett rövidítenem a mesémet a megszabott terjedelemre.

Ezt a verziót anyukám írta meg, mert… már akkor is sértett a művészi szabadságom korlátozása. (Egyébként én nem emlékszem, hogy történt.)

Oda akartam ezzel a kis kitérővel kilyukadni, hogy ez a két élmény talán összefügg, és ezt láthatták bennem a tanáraim és a szüleim is: azt a belső késztetést, hogy meséljek valamit. Amiket korábban a fejemben éltem meg, és magamat szórakoztattam velük, azok voltak az előfutárai a novelláknak és a regényeknek, amiket később írtam. Amikor kisebb voltam, egészen elszörnyülködtem azon, hogy mások nem mesélnek maguknak vagy másoknak, és azt hittem, hogy én vagyok gyárilag hibás. Utána pedig rájöttem, hogy ez igazából egy extra, és inkább szerencsésnek gondolom már magam.

Az ilyen visszaemlékezések pont abban segítenek, hogy kicsit megerősítsem magamban ezt a tudatot, amikor úgy érzem, hogy letértem az útról: hogy tisztában legyek azzal, hogy mennyire szeretek mesélni, magamnak és másoknak is. És hogy addig, amíg vannak olyan emberek, akiknek valamit jelentenek az én történeteim, addig csak folytatnom kell az írást, más nem is számít igazán.

2019 egy kicsit megkavart, de kösz, már jól vagyok

2019 egy kicsit megkavart, de kösz, már jól vagyok

2016 vége óta minden év végén készítek összegzést az elmúlt egy évről írói szempontból, utána pedig össze szoktam gyűjteni azokat a dolgokat is, amiket a következő évben meg szeretnék valósítani. Néha ezt az összegzős-célkitűzős listát annyira komolyan vettem, hogy képes voltam egy-egy rövidebb időszakra, például nyári szünetre is megírni. Az már egészen más kérdés, hogy általában nem tudtam minden pontot teljesíteni a listáimon, de végül is úgy éreztem, hogy mindent azért nem lehet, és örültem az elért sikereimnek is.

Novemberben belevágtunk páran egy körblogolásba, aminek a keretében minden hónapban ugyanarról az írással kapcsolatos témáról mesélünk egy bejegyzés kereteiben. Tényleg nagy lelkesedéssel vetettem bele magam, és meg is született rögtön az első hónapban egy bejegyzésem — és ezzel kereken, pontosan 3 darabra nőtt a 2019-ben megírt blogbejegyzéseim száma. Utána a decemberi témát kihagytam, és egyszer csak azon kaptam magam, hogy ennyi volt az év. Meg az egész évtized.

Elhatároztam, hogy megpróbálok mindent beleadni az új év elkezdésébe, listát írtam arról, hogy mit szeretnék 2020-ban véghez vinni, összeállítottam az új évi határidőnaplómat (amit nagyjából fél éve magamnak rajzolok, kicsit Bullet Journal stílusban, kicsit lázadóan), külön oldalon terveztem vezetni a blogbejegyzéseim listáját, a novelláimat, a regényt, amit idén meg akarok írni… Aztán eltelt az utolsó pár, rokonlátogatással, barátokkal való bulizással töltött nap az évből, elkezdődött 2020, aztán mostanra el is telt belőle majdnem három hét, és bevallom, ez az első szöveg, amit idén írok.

Decemberben kellett volna arról írnom (a körblogolás kapcsán), hogy szoktam-e írós célokat kitűzni magam elé. Ez nekem egy teljesen egyszerű, mondhatni testhezálló téma, hiszen szoktam, rendszeresen, különböző módokon, és én igenis terveztem megírni a céljaim listáját még előző hónapban. De valamiért egy nagyon erős belső blokkot épített bennem az a gondolat, hogy ugyan mire fel tervezzek el bármit 2020-ra, ha 2019-ben igazából nem csináltam semmit?

Van egy olyan elvem is, hogy a körblogolós írótársaim bejegyzéseit addig nem olvasom el, ameddig az adott témáról én magam nem írtam már, vagy legalábbis nem találtam ki, hogy pontosan miről fogok írni. Ezzel csak azt akarom elérni, hogy ne befolyásoljon, hogy a többiek hogyan állnak hozzá az adott témához, hogyan értelmezik a kérdéseket, mi jut eszükbe — csak arról akarok írni, ami mélyen belülről, belőlem jön, és eközben nem aggódom azon, hogy vajon nem értelmezem-e félre a témát, nem hülyeség-e a véleményem. Rám fér, hogy elkezdjem végre komolyan venni a saját véleményemet, és úgy gondoltam, hogy ennek ez az egyik első lépése, és egyébként jól be is tartottam a magamnak felállított szabályt.

Végül mégis elkeveredtem Réka blogjára, ahol a Négyszázezer „semmi” című bejegyzéséről hamar megállapítottam, hogy nem a körblogolásra született, úgyhogy rá is vetettem magam, mert már a bevezető sorokban éreztem, hogy ez amúgy nekem szól, még ha Réka nem is tud róla. 😀

Először úgy éreztem, hogy nem akarok semmiféle összegzést sem írni 2019-ről, mert a semmiről nem lehet büszkén beszélni, azt meg ugyan minek ecseteljem, hogy ebben az évben mennyire csapnivaló voltam írónak? Egyetlen rövid novellát fejeztem csak be, meg három blogbejegyzést, és pontosan úgy éreztem magam, mint amiről Réka is írt: hogy csak arról érdemes nyilatkozni, ami eredmény, ami számít, mert mutatni kell, hogy nem lazsálok, erős vagyok, haladok előre a céljaim felé. Ha meg csendben maradok, de legalább nem mondom ki, hogy nem csináltam semmit, az még mindig jobb, mint nyilvánosan elismerni, hogy 2019 írás tekintetében kifejezetten szar év volt a korábbiakhoz képest.

Réka példáját követve aztán én is megnéztem, hogy iskolai beadandókkal együtt ugyan mégis mennyit írtam, és így már biztatóbb az eredmény: azért a százezer karakter megvan, bár ilyen tekintetben természetesen a minőség fontos, nem a mennyiség, de sajnos én igenis hajlamos vagyok abból motiválódni, ha gyűlnek a kipipált tételek a teendőlistámon.

Mondhatjuk, hogy 2019 inkább a befelé figyelés, az elmélkedés éve volt számomra. Nagyon erős túlzás lenne azt állítani, hogy minden egyes blokkom okát feltártam volna, mert ez nyilván nem olyan egyszerű, de biztos vagyok benne, hogy jó úton indultam el, hiszen már most felfedeztem néhány olyan gondolatot és berögződést, amik piszokul mérgezően hatnak a motivációmra.

Az egyik dolog minden bizonnyal az, hogy úgy érzem, mostanra inkább teherré vált számomra az, hogy a Facebookon rengeteg írós csoport tagja vagyok, és szerettem mindenhol ott lenni, minden vitát végigkísérni (egyszer csendes megfigyelőként, egyszer aktív résztvevőként), és a felmerülő témákról, a veszekedések tárgyáról blogbejegyzést írni a saját véleményemről. Nem arról van szó, hogy ezzel baj lenne, hiszen például most is mélységesen elítélem, ha azt látom, hogy valakik egy ártatlan kezdőt szekíroznak, de megerőltető mindenhol ott lenni, mindenről tudni, mindenről véleményt írni.

Én inkább egy introvertált alak vagyok, és ez azért kihat az internetes kommunikációmra is, és mostanra besokalltam attól, hogy próbálok mindenben benne lenni. Úgy érzem, hogy kicsit elcsúszott a fókusz, és inkább koncentráltam arra, hogy kifelé milyen képet mutatok. Ezzel most nem azt akarom mondani, hogy megjátszottam volna magam akár csak egy pillanatra is, inkább csak szerettem volna aktív lenni, mindenbe belekóstolni egy kicsit, és emiatt rengeteg energiám elment arra, hogy úgymond közösségi életet éltem, közösségi témákról írtam, ezeken agyaltam, ahelyett, hogy sokkal több energiát öltem volna a saját regényötletembe. És mivel alapvetően én nem ilyen beállítottságú személy vagyok, igazából csak azon csodálkozom, hogy hogyhogy csak most égtem ki ettől az egésztől.

Azt is észrevettem, hogy a saját dilemmáimről, aggodalmaimról, az ezekre született megoldásokról nem igazán írok. Ennek egyrészt az lehet az oka, hogy nem éppen a haladás jele arról elmélkedni, hogy vajon mi a bánat vezetett ahhoz, hogy már megint nem fejeztem be egy hosszabb történetet (spoiler: 2019-ben mégis befejeztem!), másrészt pedig folyton az a gondolat ötlött fel bennem, hogy de hát ez úgysem érdekel senkit. Nem vagyok egy kiadott, sikeres, ismert író, csak egy sokszor vergődő írópalánta, mégis kit érdekel, hogy én mit küzdök le magamban? És még mindig: ezt nem trendi megosztani, nem menő arról írni, hogy valami nem megy.

Azt mondják, hogy író az, aki ír, és ezzel alapvetően egyetértek, de ez a kis gondolat az elmém egy eldugott szegletében egész 2019-ben terrorizált engem. Tudom jól, hogy ha az ember csak gondolkodik az íráson, esetleg eljut a tervezés fázisához, vagy legalább lesz egy befejezetlen kézirata, abból nem lesz kiadott regényíró, ez teljesen logikus. Viszont ebben a gondolatban nincs benne az, hogy igenis előfordul olyan időszak, amikor nem megy, akármilyen okból. Ha két hétig, akkor addig, ha egy évig, akkor meg addig, de ez nem jelenti azt, hogy az illető megszűnik írónak lenni, vagy esetleg nem méltó rá, hogy írópalántának nevezhesse magát. Attól függetlenül, hogy 2019-ben sokkal kevesebbet írtam, mint az azt megelőző évben, még én nem szűntem meg én lenni, és magamat ismervén mindig tudtam, hogy ez csak egy átmeneti kikapcsolás, nem végleges. És mégis milyen furcsán viselkedik az önbizalomhiányos ember elméje, mert hiába voltam azzal tisztában, hogy nem szűntem meg írópalántának lenni, időről időre előtérbe verekedte magát egy bizonytalan kis hang, és egyre agresszívabban kérdezte, hogy nem kéne ezt az egészet elengedni, nem szánalmas egy olyan dologba foggal-körömmel kapaszkodni, amivel nem is foglalkozom?

Aztán fogtam magam, és befejeztem a kisregényemet, amit még 2018-ban kezdtem el. Akkor elég lassan haladtam vele, és szinte a legvége előtti oldalon hagytam abba, és azután nagyon sokáig nem nyúltam hozzá. Mégis mindig az volt a kis mentsváram magamban, hogy ott van a kisregény, bármikor befejezhetem, és akkor nem is vagyok olyan lúzer. Néhány hónapja pedig egyszerűen felhúztam magam a saját bizonytalankodásomon, és megírtam azt az utolsó egy oldalt. Egész egykedvűen vettem tudomásul, hogy az egész írás amúgy egy kalap kaki, de nem baj, legalább lezártam, nyugodt szívvel továbbugrándozhatok a következő regényötletre. Valami azonban nem hagyta, hogy a gondolataim túl messzire kalandozzanak el ettől a történettől, mindig visszatértem hozzá, olyannyira, hogy hiába kölcsönöztem ki egy kötetet a könyvtárból az új történet kutatómunkájához, végül ki sem nyitottam, úgy vittem vissza. Mintha két részre szakadva saját magammal veszekedtem volna, az egyik oldalon azt hajtogattam, hogy ez a kisregény egy nagyon jó ötleten alapszik, a másikon pedig azt, hogy a kivitelezése szar, engedd el, nyugodjon békében.

Egyszer viszont megvilágosodtam. Lehet, hogy van egy kisregényem, aminek a főszereplője nem valami kidolgozott, néhol hiányzik a motivációja meg maga a célja is, a háttérvilág meg néhány helyen kicsit üres, a stílus meg az időbeli kihagyások miatt biztosan nem egységes — de nem félhetek megírni csak azért, mert ha leírom, akkor netalántán rossz lesz. Ha csak a fejemben él, akkor ugyan megkímélhetem attól, hogy elrontsam, de megfosztom attól is, hogy megjavítsam. Vagy úgy általánosságban csak elmondhassam, hogy találtam egy módot, ami nem működik, kihúzhatom a listámról, és keresek másik útvonalat a célomhoz.

Így jutottam el ahhoz, hogy szeretnék az idei évben visszatalálni önmagamhoz, és újra élvezetből írni, mert ezt — Rékához hasonlóan — az utóbbi időben én is elfelejtettem, hogyan kell. De hiszek abban, hogy ennek a felismerése, és a gondolataim összegzése segíteni fog abban, hogy tisztán lássam a helyzetemet, és utat találjak előre.

Mit olvastam eddig 2019-ben?

Mit olvastam eddig 2019-ben?

Sajnos amióta egyetemre járok, sokkal kevesebb időm maradt olvasni, mint korábban, a középiskola ideje alatt. Sokszor szinte már emlékeztetnem kell magam, hogy eresszek le egy kicsit, és vegyek a kezembe valamilyen olvasnivalót. Ennek viszont van egy előnye is: ritkán akadnak rossz könyvek a kezembe, mert eléggé megválogatom, mi férjen bele a kevéske időmbe.

A blogom nem könyvekkel foglalkozik, és nem is szeretném, ha ilyen jellegű bejegyzések kerülnének túlsúlyba, de úgy döntöttem, hogy néhány havonta szeretném összegezni, mit olvastam, milyen benyomások értek engem olvasás közben, akkor is, ha a könyvek témája nem kapcsolódik az íráshoz. Egyébként is, talán így tudatosabban igyekszem majd többet olvasni. 🙂

A véleményeket röviden, pár bekezdésben tervezem megírni, egy bejegyzésben több könyvről is. Így egy kis kedvcsinálót (vagy épp elrettentést, ha arról van szó) szeretnék nyújtani az olvasóimnak ahelyett, hogy túlzott részletességgel, akár spoilerekkel tarkítva mesélnék az olvasmányaimról. Ha egy könyv mégis annyi gondolatot ébresztene bennem, hogy nem lenne elég ez a néhány bekezdés, akkor természetesen arról külön bejegyzés fog születni.

Nézzük tehát, hogy miket olvastam eddig 2019-ben!

Brandon Sanderson – Acélszív

Moly link

Az író nevéről már korábban is hallottam, de valahogy mindig elkerültek engem a könyvei. Nemrég azonban elkezdtem a Youtube-on Brandon Sanderson írói kurzusát hallgatni (ha befejeztem, mindenképp írok róla külön is), és akkor már kifejezetten kíváncsi lettem, hogy ugyan mit tett le az asztalra az a személy, akitől tanulok.
A történet egy olyan világban játszódik, ahol az idolok, azaz a szuperképességekkel bíró emberek átvették az uralmat, irányításuk alá vonták a városokat. A Leszámolóknak nevezett csapat harcol ellenük, ugyanis minden idolnak van gyengepontja, néha egészen érdekes megoldással. A legerősebbnek, Acélszívnek azonban még senki nem jött rá a gyengeségére, kivéve David Charlestont, aki tanúja volt az idol megsebesülésének, és minden áron véget akar vetni a rémuralomnak.

Ami szerintem határozottan az erőssége ennek a könyvnek, az az alapötlete. Olvasás közben elém tárult egy logikusan felépített, különleges helyzet és háttérvilág, amiből minél többet akartam megismerni. Szerintem hatalmas fantáziával rendelkezik az író, és az információkat mesterien elosztva, apró cseppekben adagolja. A végén csak arra tudtam gondolni, hogy tudnom kell, mi lesz ennek a sorozatnak a vége — bár a folytatásnak még nem álltam neki. Az viszont egyértelmű, hogy tényleg van mit tanulni Sanderson kurzusaiból.

 

Timur Vermes — Nézd, ki van itt

Moly link

Ezt a könyvet már olvastam valamikor a megjelenése környékén, de akkor még nem a saját példányom volt. Most viszont megkaptam ajándékba egy barátomtól, úgyhogy rögtön nekiálltam. Szerencsére már éppen elég rég olvastam ahhoz, hogy a tartalmára csak nagyjából emlékezzek, úgyhogy a nagyrésze tulajdonképpen újdongásként hatott megint.

A történet szerint 2011-ben Hitler úgymond feltámad, és egyszer csak Berlinben ébred. Nem tud semmit arról, hogy mi történt az elmúlt évtizedekben, hogy mi lett a vége a világháborúnak, és hogy milyen a jelenkori megítélése az ő személyének. Ő pedig csak azt csinálja, amihez ért: könnyedén feltalálja magát, valahogyan beilleszkedik, és közben bemutatja a saját szemszögén keresztül a modern világot. Egyszerre volt komikus és elgondolkodtató, lekötött és mellette sokáig foglalkoztatott. Szeretem az olyan könyveket, amik utána egy darabig nem hagynak nyugodni, és ez tipikusan egy ilyen darab volt.

 

Cressida Cowell — Így neveld a sárkányodat

Moly link

Még mindig nem láttam az utolsó Így neveld a sárkányodat mozit, de odáig már eljutottam, hogy felidéztem az első két részt, és ennek kapcsán jutott eszembe, hogy ez bizony eredetileg könyv volt, így beszereztem az első részét.

A baj szerintem az volt, hogy fogalmam sem volt, mire számítsak, nem olvastam utána, és ezért nagyjából azzal az elvárással álltam neki az olvasásnak, hogy ha kisebb-nagyobb változtatásokkal is, de az animációs film történetét fogom megkapni. Pár oldal után rájöttem, hogy tulajdonképpen vikingek és sárkányok ugyanúgy vannak benne, meg néhány névegyezés, de a történet igazából köszönőviszonyban sincs a mesével. Nem lett volna ez baj, ha nem azzal az elvárással ugrok neki, hogy ugyanaz lesz, így viszont inkább csalódásként éltem meg, nem bírtam ki, hogy ne hasonlítgassam össze a feldolgozással. Igazából még így is „egynek elment”, de nem fogom felkutatni a folytatásokat.

 

Ezeken kívül még egy kedves ismerősöm könyvét is olvastam, ami az ő saját életéről szólt. Ez a könyv nem található meg a neten, Molyon sem, mert tudtommal csak pár példányt adtak ki belőle, és szerintem inkább csak az ismerősök körében terjesztették. Tulajdonképpen egy ma már idős férfi életét végigkísérő megpróbáltatásokról, kalandjairól szól, megmutatja, hogy ő hogyan lett az az ember, akit ma ismerünk. Egészen megrázó élmény volt, számtalan új dolgot megtudtam erről a férfiről, tényleg drámai dolgokat, amelyek hatására már egészen másképp nézek az illetőre. Hihetetlen, hogy néhány emberrel regénybe illő kalandok történnek (jó vagy épp rossz értelemben), és ez azt is tudatosította bennem, hogy sokszor mennyire megfeledkezem arról, hogy az idősebb emberek mekkora tapasztalattal és tudással bírnak már, szóval egészen átértékelődött a látásmódom irántuk. Olvassatok ti is ilyen jellegű könyveket, ha tudtok, mert egy személyes ismerősről szóló olvasmány egész másként tud hatni az emberre, mint egy idegen életrajza.

 

2019-ből még elég sok van hátra, így remélem, hogy néhány hónap múlva megint jelentkezhetek legalább ennyi új olvasmánnyal. 🙂 Remélem, elnyeri a tetszéseteket ez az újfajta bejegyzéstípus is, kicsit talán színesebbé teszi a blogomat.

 

Olvastátok már valamelyik könyvet a fentiek közül? Esetleg ismerősök önéletrajzát? Mi a véleményetek az ilyen jellegű könyvekről?

123

A honlap további használatához a sütik használatát el kell fogadni. További információ

A süti beállítások ennél a honlapnál engedélyezett a legjobb felhasználói élmény érdekében. Amennyiben a beállítás változtatása nélkül kerül sor a honlap használatára, vagy az "Elfogadás" gombra történik kattintás, azzal a felhasználó elfogadja a sütik használatát.

Bezárás