• Home
  • /
  • Category Archives: Mérföldkövek
Kalandjaim az Íróiskolában – Dramaturgia és YA

Kalandjaim az Íróiskolában – Dramaturgia és YA

2021-ben történt meg először az, hogy sikerült erőt vennem magamon (és elég bátorságot gyűjtenem hozzá), hogy jelentkezzek életemben először egy írókurzusra. Több írópalánta ismerősömtől is nagyon pozitívakat hallottam a Könyvmolyképző Kiadó Íróiskolájáról, úgyhogy úgy döntöttem, ideje lesz megnéznem magamnak is, hogyan zajlik egy ilyen többhetes, online oktatás, és egyáltalán, azt éreztem, hogy jó lenne már külső, profi segítséget kapni az írásban. Valami löket kellett, ebben biztos voltam, ami túllendít ezen a hosszú ideje tartó, „nem tudok befejezni egy regényt, de nem jövök rá, mi a baj” problémakörön.

Az első megálló ezen az úton még a nyáron volt, az első kurzusom a Dramaturgiai alapozó volt, amiről nyár végén röviden írtam is. Van egy regényötletem, amit nagyon görcsösen meg akarok írni, de megint abba a helyzetbe kerültem, hogy magamtól képtelen voltam felismerni, hogy mi az, ami nem működik benne, miért akadok el újra és újra írás közben.

Az elmúlt években nagyon sok mindenre rájöttem az írás és önmagam kapcsán. Az egyik az, hogy nekem igenis kell, hogy legyen egy vázlatom, még ha csak elnagyolva is, legalább tudjam előre, hogy ki, mikor, mit csinál, fejezetekre osztva. Ehhez kötődik a másik nagy dolog, mégpedig az, hogy ha van egy vázlatom, akkor nekem nincs olyan, hogy ihlethiány. A tervezés, az kicsit más, mert ott igenis előfordul, hogy napokig ülök egy-egy kérdés felett, és ötletem sincs, hogyan oldjak meg egy felmerülő problémát, vagy hogy hogyan fogok összerakni egy képet a sok különálló kirakósdarabból, aztán egyszer csak a semmiből, mint valami villámcsapás, eltalál a megoldás, és csak akkor tudok továbbhaladni. Szóval a tervezés, abban sokkal több a tudat alatt zajló munka az én esetemben. Viszont arra rájöttem, hogy ha megvan minden, akkor elég egy pillantást vetnem a vázlatomra (általában egymás mellett van megnyitva az aktuális fejezettel, köszi, Scrivener), és ha tudom, hogy mi jön, hogy mit kell megírnom, akkor meg tudom írni. Lehet, hogy az első egy-két bekezdésen utólag érezni fogom, hogy még kicsit erőltetett volt, ha éppen amúgy nem volt annyira kedvem írni, de utána belelendülök, és nincs megállás.

Vicces amúgy, de ez utóbbit a szakdolgozatom írása közben tanultam. Nincs jobb motiváció, mint amikor van két heted megírni egy nagy adag szöveget, és igazából pontosan tudod (na jó, nagyjából), hogy mit fog tartalmazni, de a pokolba kívánod az egészet már. Akármennyire szereted a témádat, a leadás előtt két héttel igenis gyűlölöd az egészet. Szerencsére a regényeim és novelláim esetében gyűlöletről szó sincs, de igenis előfordul, hogy nyűgös vagyok, nincs kedvem semmihez, de a vázlat olyan, mint valami mágikus eszköz, segít átlendülni a holtponton.

Az elméletet szakdoga után teszteltem a tavalyi NaNoWriMo-n is. És amíg rendesen csináltam, addig tudtam is tartani az előírt szómennyiség írását.

Csakhogy.

Megakadtam.

És hirtelen már ötletem sem volt, hogy miért.

Megvolt a tökéletes vázlat, elejétől a végéig, és egyszerűen mégsem tudtam, hogyan tovább. Aztán pihentettem még néhány hónapig, néha hozzáírtam pár bekezdést, végül eljutottam odáig, hogy be is fejeztem azt a fejezetet, amelyiknél novemberben elakadtam, meg azt hiszem, el is kezdtem az azutánit. De valami volt még, ami megakasztott, és tudtam, hogy itt nem arról van szó, hogy nincs ihlet, se arról, hogy nem tudnám, mi következzen… Valami magasabb szintű probléma volt, amire egyedül nem jöttem rá.

Nem szeretek egyébként írópalánta ismerősöknek mesélni az éppen készülő történeteimről. Nagyon ritkán és keveset osztok meg az írás folyamata közben, mert szeretem azt, ha nincs rám hatással senki más véleménye. Néha azért előfordul, hogy úgymond „konzultálni” megyek valakihez, mert vannak olyan problémák, amiknek a megoldásához kell egy külső szemlélő, de ez a probléma most nem ilyen jellegű volt.

Így jutottam el odáig, hogy kellene egy intenzív tanulási módszer most már, valami, ami rámutat a hibámra.

Legelőször jelentkeztem az idén induló, négyhetes dramaturgiai alapozó kurzusra. A nyolchetes dramaturgia kurzus egyébként állítólag a legnehezebb a KMK-nél, és ott már egy saját, kész regénnyel kell dolgozni, ami nekem ugye nem volt, ezért az alapozót néztem ki magamnak. Kicsit az is szerepet játszott a választásban, hogy mikor elhatároztam, hogy jelentkezem az egyik kurzusra, akkor talán ennek volt a legközelebbi jelentkezési határideje (azok közül, amik érdekeltek).

És teljesen véletlenül sikerült így pont abba beletenyerelnem, amire leginkább szükségem volt.

Voltak egyébként jelek, mármint, utólag teljesen egyértelmű, hogy mi volt a problémám, csak vak voltam rá, vagy nem akartam vele foglalkozni… Mindegy is. Szerelemgyerek nekem ez a regény, a szereplői, a mondanivalója, és nagyjából mindent IS bele akartam tenni. Hülyén is éreztem magam, ha néha rákérdeztek az emberek, hogy miről írok, és nem tudom hat mondatnál rövidebben elmondani, de inkább tizenkettőben. És annak a tizenkettőnek nem biztos, hogy sok köze van egymáshoz, maximum érintőlegesen. Az oktatónk, Kati rámutatott arra, amit talán én is éreztem, csak nem tudtam magamnak megfogalmazni, mármint pont arra, hogy nagyon sokat akarok beletenni ebbe a történetbe, csakhogy a különböző szálak nem erősítik egymást.

A kurzus után egy darabig nem is vettem elő a történetet. Mármint ténylegesen nem írtam hozzá semmit, nem kezdtem el rögtön az átdolgozást, mert hagynom kellett leülepedni ezt a sok új tudást, és elfogadni azt, hogy ez a jelenlegi formájában egy rosszul összerakott történet. Na de fejben, hát folyamatosan pörgött rajta az agyam, meghoztam néhány fájdalmas, de elkerülhetetlen döntést a történettel kapcsolatban. Az egyik az, hogy ezt a történetet egy időre félre kell rakni, mert ez a görcsösség, ahogy hozzáállok, ez nem visz előre, és kicsit pihentetnem kell ahhoz, hogy lenyírhassam az összes vadhajtást, ami belekerült ebbe a sztoriba.

Így kezdtem el a második kurzust, a Young Adultot.

Talán mikor októberben elkezdődött a dolog, még nem mertem egyértelműen kijelenteni, hogy most ki kell vonnom magam ebből a történetből, különben megfulladok, de éreztem, hogy most mást kell írnom. Viszont egyértelművé vált számomra, hogy szeretnék aktívabban foglalkozni az ifjúsági irodalommal, szeretnék ilyen jellegű történeteket írni, a legtöbb feljegyzett történetötletem is ebbe a zsánerbe tartozik, de tudatosan nagyon keveset foglalkoztam azzal, hogy ez bizony ifjúsági, és akkor azt hogyan is kellene megírni.

Ez a kurzus hosszabb volt, és nehezebbnek is bizonyult számomra. Úgy vágtam bele, hogy tisztában voltam vele, hogy a kurzus első felében kevesebb időm és energiám lesz foglalkozni vele, mint nyáron a dramaturgián, de azt gondoltam, hogy novembertől egyszerűbb lesz, és őszintén szólva, türelmetlen voltam, nem akartam egy évet várni arra, hogy megint legyen YA kurzus, nekem azonnal kellett valami. Aztán végül a november sem volt olyan egyszerű, mint vártam, de mindent összevetve úgy érzem, hogy sikerült a saját elvárásaimhoz mérten helyt állnom ezen a képzésen is.

Az írástechnikai tudásom fejlesztésén túl ez a kurzus is olyan volt, mintha tettem volna egy önismereti gyorstalpalót is mellette. Olyan dolgokra is rávilágítottak (a házik és az oktatónk is), amikről nem is gondolkodtam még, vagy épp ellenkezőleg, már azt hittem valamiről, ami régen zavart, hogy már túltettem magam rajta, de a gyakorlat azt mutatja, hogy még nem. Az oktatónk, Réka rámutatott azokra a dolgokra, amikben még fejlődnöm kell, pedig korábban magamtól nem vettem észre, hogy ekkora hiányosságaim vannak, és ezt az egészet úgy tette, hogy utána az ember nem bénának vagy tehetségtelennek érzi magát, hanem épp ellenkezőleg, motiváltnak, a kurzus vége felé már volt bennem egy furcsa türelmetlenség is. Egyrészt nem akartam, hogy vége legyen, mert elképesztő mennyiségű tudáshoz jutottam, és az egy hatalmas élmény, ha az írásaimra egy olyan szakember jelez vissza, akit elképesztően tisztelek, de másrészt alig vártam azt is, hogy befejezzük a kurzust, és bűntudat nélkül vágjak bele valami egészen újnak az írásába is. (A kurzus alatt nem mertem mással foglalkozni.)

Szóval a kurzus végére már tisztában voltam vele, hogy amit eddig írtam, azt pihentetnem kell. Ahhoz a történethez jelenleg nem tudok máshogy hozzáállni, csak úgy, hogy az lesz a nagybetűs REGÉNY számomra, és az ezzel járó görcsölés teljesen tönkreteszi az alkotói folyamatot. Most valami könnyedebbet akarok írni, olyat, amivel gyakorolhatom azokat, amiket az idei két kurzuson tanultam, és mégsem kell annyira a tökéletesre gyúrnom velük. Később pedig, ha lenyugodtak a dolgok a nagybetűs regényem körül, akkor majd visszatérek oda is. Ha valamelyik történetnél, hát ennél biztos vagyok benne, hogy megvár.

Most így év végén nagyon lelkes vagyok, és túlzás nélkül állíthatom, hogy ahhoz, hogy ide eljussak, nélkülözhetetlen volt az, hogy ezt a két kurzust elvégezzem idén. Egy ijesztő hullámvasút volt, és most még csak a lelki részére tértem ki inkább, az írástechnikai újdonságokba még bele sem megyek, mert tudom, hogy a legtöbb dolog, amit a kurzusokon tanultam, nem az alatt a négy vagy nyolc hét alatt épül be az eszköztáramba, hanem utána, ha elég szorgosan gyakorlok.

Jövőre ez a fő projekt, a gyakorlás, és már tudom is, hogy milyen történet lesz ennek az alapja. Ha egy kicsit vártok, nemsokára nektek is megmutatom. 🙂

Kérdőívek íróknak, Franciskától – I. Dolgok, amiket szeretek

Kérdőívek íróknak, Franciskától – I. Dolgok, amiket szeretek

Nemrég Franciska elkezdett angolról lefordítani egy rakás, érdekesebbnél érdekesebb, kreatív írásról szóló kérdőívet. Emlékszem, régebben én is nagyon szerettem ilyenek után kutatni, de a legkorábbi bloggerkedésem idején ilyesmi szerepet töltöttek be a blogos „díjak” is, amikor kérdéseket tettünk fel a kedvenc bloggereinknek — írópalánták egymás közt pedig általában szerettek írásról beszélni. Úgyhogy nagyon belelkesültem Franciska ötletére, és megbeszéltük, hogy a kérdőívek, amiket lefordít, ide is felkerülnek, egyet én töltök majd ki, egyet pedig ő. 🙂

A legelsőt ki is sajátítottam magamnak, aztán lássuk. 😀 A kérdőíveket egyébként bárki kitöltheti, összesen annyi kérésem van, hogy ha továbbviszed, akkor jelöld meg forrásként Franciska profilját, hiszen ez az egész projekt az ő érdeme. 🙂 Innentől kezdve Franciska szavait olvashatjátok, az én válaszaimmal kiegészítve.

Tartsatok velünk legközelebb is!

 

Dolgok, amiket szeretek

Ez az egyszerű kérdés jobban számít az írásban, mint gondolnánk. Ösztönösen olyan dolgokról, olyan formában alkotunk, ami érdekel minket. Ha elveszítjük az érdeklődésünket, lehet, hogy csak az az egyszerű ok áll mögötte, hogy még minket magunkat sem érdekel igazán a történetünk.

Egy történet alfája és omegája, hogy mit szeret az író, és erre segít rávilágítani a következő kérdőív.

Dolgok, amiket szeretek egy történetben:

1. Mik azok a témák, amiket szeretek?

Én nagyon szeretek bármilyen történetet, ha abban kellőképpen megismerhetem a karakter lelkében zajló dolgokat. Szeretem, ha tragikus múlttal kell megküzdenie, ha át kell értékelnie az életét, a célját, ha erkölcsi dilemmával néz szembe — íróként és olvasóként is szeretem az olyan történeteket, amelyekben a szereplők lelki világával kiemelten foglalkoznak.

2. Miről álmodozok szívesen?

Mindig arról, hogy az aktuálisan írt regényemet elküldöm egy kiadóhoz (és természetesen meg is jelenik utána). 😀 Ha konkrét álmodozásról van szó, akkor arra nem tudok sajnos könnyen válaszolni, mert az én agyam úgy működik, hogy ha van 5 perc szünete, akkor nekiáll valamilyen sztorit szőni.

3. Mik azok a történeti szálak, amiket szeretek?

Annyi minden eszembe jut, hogy nehéz kiragadnom csak egyet-egyet. Például szeretem, ha a főszereplő felfedez magában új képességeket, ha valaki megbékél a saját múltjával, és szeretem a világmegmentős történeteket is.

4. Milyen helyzetek érdekelnek?

Ó, például nagyon érdekesnek tartom azokat a helyzeteket, amikor egy-egy szereplőm a halál tényével szembesül (akár úgy, hogy fél a saját halálától, vagy valaki máséval találkozik). Nagyon érdekes dolognak tartom, hogy az egyes emberek mit gondolnak a halálról, hogyan reagálnak rá, önmagában a megfoghatatlan vég szerintem egy nagyon érdekes téma, és nálam is sokszor előkerül.

5. Milyen narratív eszközöket szeretek?

Írni leggyakrabban közeli E/3-ban szeretek, valahogy ebben otthonosabban tudok mozogni, mint az E/1-ben. Olvasás tekintetében viszont érdekes, hogy nem keresem egyiket vagy másikat kifejezetten, egy könyv választásánál ez egyáltalán nem szempont nálam.

6. Milyen tulajdonságokat szeretek egy hősben?

Ha nem tökéletes. Szeretem a csetlő-botló, olykor hibázó, de azért nem erőltetetten kétbalkezes főszereplőket, akiknek lehetőségük van a történet folyamán tanulni és fejlődni.

7. Milyen konfliktusokat szeretek?

Ha most szereplők között lévő konfliktusra gondolok, akkor szeretem, ha a konfliktus olyan emberek között alakul ki, akik valamilyen oknál fogva nem tudják csakúgy faképnél hagyni egymást (pl. mert családtagok, lakótársak, közös feladatuk van, stb.), és emiatt kénytelenek foglalkozni a köztük lévő konfliktusokkal.

8. Milyen kapcsolatok érdekelnek egy történetben?

Szívesen foglalkozom a barátság témakörével, meg alkalomadtán romantikus kapcsolatokkal is, mindkettőnek megvannak az érdekes részei.

9. Milyen párbeszédeket szeretek?

Szeretem a sebesen pergő, elmés, adok-kapok beszélgetéseket, akár ellenségek között, akár egy kis élcelődésként egy romantikus páros tagjai között. Ezen kívül pedig szívesen olvasok elmélkedésekről szóló beszélgetéseket is, amikor a szereplők kicsit filozofálnak, az életükről beszélgetnek, ilyesmi.

10. Milyen rejtélyek érdekelnek?

Például egy fantasyben, urban fantasyben a világ működésével kapcsolatos titkok, szándékosan elrejtett tényezők mindig lekötnek. De alapjáraton nincs jobb, mint egy konkrét szereplő titkolózása, ami szemet szúr egy másiknak, tehát személyes kis titkokra, rejtélyekre gondolok.

11. Milyen dolgokat szeretek leírni?

Szeretek apró utalásokat, horgokat elrejteni a szövegben. Szeretem ezeket kitalálni, megtervezni, elrejteni a sorok között, ez olyan kicsit, mintha egy majdnem elkészült kirakóba raknám be az utolsó darabokat.

12. Milyen tárgyakat szeretek?

Nem tudom, jó vagyok-e a tárgyakról írásban. 😀 Bevallom, néha kicsit túlzottan a saját fejemben, illetve a szereplőim fejében élek, és néha oda kell figyelnem magamra, hogy többet foglalkozzak a karaktereimet körülvevő világgal. De szeretem, ha egy egyszerű, hétköznapi tárgynak valamilyen többletjelentése van az egyes szereplők számára, például egy emlék miatt.

13. Milyen stíluselemeket szeretek egy történetben?

Szeretem azokat a leírásokat, amik egyedi nézőpontból ragadnak meg egy-egy tárgyat (és most magát a leíró szöveg tárgyát értem ez alatt, ami lehet akármi), szóval egy új megközelítést adnak akár jól ismert dolgokhoz is. Én szerintem nem használok túl sok, túl részletes leírást, ez inkább olyan dolog, amiket másoktól szoktam irigyelni. 😀

14. Milyen más dolgokat szeretek?

Azt az érzést, amikor fejben összeáll egy történet, vagy sikerül betömni egy lyukat a sztoriban, olyankor képes lennék megállás nélkül vigyorogni.

Van olyan kérdés, ami kifogott rajtatok?
Milyen válaszokat adnátok rájuk? Megmozgatta az agyatokat, segített elindulni egy történettel?
Ha megválaszoltátok a kérdéseket, linkeljétek a bejegyzéseteket kommentben!
Még több worksheet-ért keressétek fel az eredeti kitaláló honlapját: www.eadeverell.com!
Ha hibát találtok a fordításban vagy valamit másképp értelmeztek, írjátok meg, mert ez az első ilyen jellegű munkám, így biztos nem tökéletes

További jó írást!

 

(Hogy egyszerűbb legyen kitölteni, itt vannak a kérdések, az én válaszaim nélkül:)
Dolgok, amiket szeretek egy történetben:
1. Mik azok a témák, amiket szeretek?
2. Miről álmodozok szívesen?
3. Mik azok a történeti szálak, amiket szeretek?
4. Milyen helyzetek érdekelnek?
5. Milyen narratív eszközöket szeretek?
6. Milyen tulajdonságokat szeretek egy hősben?
7. Milyen konfliktusokat szeretek?
8. Milyen kapcsolatok érdekelnek egy történetben?
9. Milyen párbeszédeket szeretek?
10. Milyen rejtélyek érdekelnek?
11. Milyen dolgokat szeretek leírni?
12. Milyen tárgyakat szeretek?
13. Milyen stíluselemeket szeretek egy történetben?
14. Milyen más dolgokat szeretek?

“Otthon” – Az érsekcsanádi költők és írók videója

“Otthon” – Az érsekcsanádi költők és írók videója

Az utóbbi években szokássá vált Érsekcsanádon, a faluban, ahol élek, hogy a helyi költő- és írópalánták a költészet napján felolvasást tartanak a helyi művelődési házban. Ez egy elég kötetlen, baráti hangulatú esemény szokott lenni, amire bárki elhozhatta a kedvenc versét is, és a program ebből úgy állt össze, hogy ha valakinek olyan verse volt (saját vagy hozott), ami az előzőleg elhangzott mű témájához passzol, akkor az illető kiállt a mikrofonhoz, és felolvasta, amit hozott. (Írtam erről 2017-ben és 2018-ban is a blogon, a 2019-esről pedig készült egy videó, bár én csak a háttérben látszom).

2020-ban persze ez elmaradt a koronavírus miatt, és idén sem tudtuk megtartani az eseményt. Azért nem tétlenkedtünk, és csináltunk helyette sok mást, ezekről szeretnék most mesélni. Szeretem, ha minden ilyen eseményről születik egy bejegyzés, mert akkor olyan, mintha a blogom afféle emlékkönyvként is szolgálna nekem. 🙂

Két részre lehet osztani az idei projektünket, de szorosan összefüggnek. Először is összeálltunk négyen, akik már több ideje írunk, illetve a többieknek már jelent meg saját könyvük is (de előbb-utóbb igyekszem én is beállni ebbe a sorba :D). Mindannyian írtunk egy rövid verset vagy szösszenetet az otthonunkkal, a falunkkal kapcsolatos érzéseinkről, és ezek felhasználásával, illetve a mi szereplésünkkel elkészítettünk egy művészi hangulatú videót. Láthattok benne engem is (már szemüveg nélkül), és a hangomat is hallhatjátok (amit nem tudok megszokni), és természetesen a többieket is.

Ez a videó pedig egy extra célt is szolgált, mégpedig, hogy a figyelmet a projektünk második elemére is irányítsa. 🙂 Szerveztünk ugyanis egy helyi pályázatot, aminek az volt a lényege, hogy a többi alkotó beküldhette nekünk az írásait (legyen az vers vagy próza), mi pedig véleményeztük őket, illetve, ahol tudtunk, tanácsot is osztottunk. A nyeremény egy oklevél volt, amit mindenki névre szólóan kapott, valamint a vélemények, hiszen nem az volt a célunk, hogy néhány embert kiemeljünk, hanem hogy mindenki egyaránt motiválódjon az esemény által, és úgy érezze, hogy igenis van értelme alkotnia. Mert szerintem mindig, mindenkinek van értelme alkotnia. 🙂

Nagyon pozitív visszajelzéseket kaptunk a résztvevőktől a vélemények kiküldése után, és az az igazság, hogy engem is hihetetlenül motivált ez az esemény. Régebben rövid ideig többször is vezettem véleményezős blogot (pár évvel ezelőtt, amikor szokás volt, hogy az írópalánták minden regényüknek külön blogot nyitottak a Blogspoton, akkor a különböző írástanácsos-véleményezős blogoknak is nagy közönsége volt, utána pedig Wattpaden is sok hasonló válogatás jelent meg), úgyhogy emiatt mondhatni, ismerős volt a terep, egyrészt emiatt nosztalgikus érzéssel töltött el, másrészt már évekkel ezelőtt rájöttem, hogy én szeretek segíteni a többi írópalántának, akár konkrét tanáccsal, akár lelki támasszal, és ez engem is feltölt. Volt egy kisebb megakadásom a regényben is, amit most írok, és amint megírtam ezeket a véleményeket, már vissza is tértem a saját történetemhez, mintha a helyére kattant volna valami.

 

Örülök, hogy az idei év nem telik el már eseménytelenül, és ha rajtam múlik, akkor az idei év nagyon mozgalmas lesz még. 🙂

 

(Muszáj megjegyeznem, hogy a bejegyzés kiemelt képe kivételesen saját fotó — persze, egy kis filterezéssel, de akkor is. A képen a Duna látható, a házunktól kb. 5-10 perc sétányira van ez a hely. Szerintem varázslatos, nekem mindig ez az egyik első dolog, ami eszembe jut a falumról.)

A szemműtétem története III. – A három hónapos kontroll után

A szemműtétem története III. – A három hónapos kontroll után

Megérkeztem a szemműtétes kalandjaim következő részével. 🙂

Eredetileg úgy terveztem, hogy gyakrabban írok majd, például közvetlenül az egyhónapos kontroll után is, de nem éreztem annyira jelentősnek a változásokat, hogy érdemes legyen egy külön bejegyzésben írni róluk. Most viszont már jócskán túl vagyok a harmadik havi vizsgálaton is, lassan a végére ér a történet, úgyhogy ideje egy kis helyzetjelentést adnom.

Ha az előzményekre vagy kíváncsi, akkor elolvashatod, hogyan zajlott az előzetes alkalmassági vizsgálat, utána pedig maga a műtét és az azt követő napok.

Három héttel a műtét után elhagyhattam az antibiotikumos szemcsepp használatát, és azután úgy éreztem, mintha lassan, de javulni kezdett volna a homályos látás a műtött szememben.

Az egyhónapos kontrollra az egyik vidéki orvoshoz mentem, és bár a vírushelyzet miatt nem volt egyszerű a bejutás (még a kórház bejáratában is megállítottak, mert a nagy káoszban nem találták meg a nevemet az időpontra érkezők között), azért még így is jobb volt, hogy néhány óra alatt letudtam a vizsgálatot utazással együtt, szemben azzal, hogy Budapestre a klinikára járva ez egy teljes napomat elvette volna.

Az egyik megyei kórházba mentem, itt nyilván nem voltak annyira kiemelkedően modern gépek, de ez alatt csak olyasmire kell gondolni, hogy pl. a klinikán a tábla, amiről a betűket kell leolvasni, digitális volt, a kórházban pedig a hagyományos. Itt gond nélkül végigolvastam a táblát, azt hiszem, talán csak a legalsó, hangyaméretű betűket nem láttam rendesen. Volt még egy szemnyomás-vizsgálat is, és természetesen megnézte az orvos a lebenyt is a jobb szememben, és mindent rendben talált. Összesen talán negyedórát voltam ott. Akkorra már szinte alig éreztem a szemszárazságot, és már majdnem egy hónapja dolgoztam is, és gond nélkül kibírtam (és kibírok azóta is) egy munkanapot a számítógép előtt.

A napszemüveget két hónapig kellett hordanom, de mivel abban az időben nincs kontroll, ezért inkább úgy voltam vele, hogy a biztonság kedvéért inkább kivárom a következő kontroll idejét, és ott rákérdezek.

A háromhónapos vizsgálatra viszont már nem mehettem a megyei kórházba, mert abban a szerencsétlen helyzetben voltam, hogy a vírus miatt csak a megyén belülieket fogadhatták, én pedig épphogy, de a megyehatáron túlról mentem volna. Így ismét Budapestre kellett mennem, de szerencsére tudtak egy szombati napra is időpontot adni, így szabadnapot sem kellett kivennem.

Ez a vizsgálat sem tartott tovább tíz percnél, bemérték a szemem dioptriáját, a szemnyomást, és leolvastam a tábláról a számokat, ezúttal tökéletesen, és most már éreztem is, hogy a jobb (műtött) szememmel élesebben látok már, mint a ballal (amire a műtét előtti kontrollon azt mondták, hogy 95%-os). A lebenyt is megvizsgálták, és rendben találták.

Megkérdeztem ekkor az orvost a napszemüvegről, és azt a választ kaptam, hogy ha élesen tűzne a nap, akkor azért még hordanom kell. Szerencsére ez télen elég ritka, de azért mindig észben kell tartanom, hogy ne hagyjam otthon a napszemüveget (amit én műtét előtt soha nem hordtam, úgyhogy elég macera ez számomra). Ekkorra már csak napi 4-5 alkalommal használtam a műkönnyet is, mert egyáltalán nem éreztem a szemszárazság tüneteit, tulajdonképpen csak azért cseppentettem, mert az egyhónapos kontrollon azt mondta az orvos, hogy azért ennyi alkalom legyen meg. A klinikán az orvos azt mondta, hogy ha nem érzem szükségét, akkor szép lassan elhagyhatom, úgyhogy eleinte csak ébredés után és lefekvés előtt cseppentettem egyet-egyet, mostanra pedig csak néhány naponta, ha szükségét érzem. Így már jóval kevésbé ragadnak össze a szempilláim a cseppektől, amiket rémálom úgy megtisztítani, hogy nem szabad közben megdörzsölni a szemet.

A szemdörzsölést is megkérdeztem ezen a kontrollon, mert a tájékoztatóban, amit korábban kaptam, az állt, hogy hat hétig tilos, azonban az orvos erre is azt mondta, hogy még mindig vigyázzak, ne dörzsöljem. Sminkelni viszont már szabad, amit én ritkán és kis mértékben szoktam, de direkt emiatt vettem nem vízálló szempillaspirált és szemhéjtust, mert azokat könnyebb dörzsölés nélkül lemosni. (Viszont a reggeli párás levegőben pandának nézek ki, mire begyalogolok a munkahelyemre, úgyhogy egyelőre inkább ezt is hanyagolom.)

Mostanra már kezdem megszokni, hogy szemüveg nélkül vagyok, már csak ritkán van hiányérzetem reggelente amiatt, hogy elmarad az ébredés utáni mozdulat, amikor a szemüvegemért nyúlok. A tekintetem is szebb, ezt mások mondták, és talán a kismértékű kancsalságom is javul (erre azt mondta a megyei orvos, hogy fél év alatt valószínűleg megerősödik annyira a szemem, hogy elmúljon). Viszont fény derült arra, amit a szemüvegem kerete jótékonyan elfedett eddig: nevezetesen, hogy rettenetes, sötét karikák húzódnak mindkét szemem alatt. Ezzel még kezdenem kell valamit. 

Összességében nagyon pozitívak a tapasztalataim, tulajdonképpen tökéletesen látok, már nem fárad el a szemem soha, és szerintem a sötétben jelentkező fényszóródásos tünetek is kezdenek mérséklődni. Március közepén megyek az utolsó kontrollra, azután mindenképpen írok még egy bejegyzést is.

 

Ha szemüveges vagy, vagy kontaktlencsét viselsz, te gondolkodtál már azon, hogy megműttesd a szemed?

A szemműtétem története II. – A műtét

A szemműtétem története II. – A műtét

Az előző bejegyzésben a műtét előtti alkalmassági vizsgálatról esett szó. Megállapították, hogy megfelelő vagyok a lézeres szemműtétre, és csak a jobb, -4-es dioptriájú szememet kell megműteni. Most kicsit részletesebben mesélek a műtétről és az azt követő egy hétről, az első kontrollig. Ha valaki nem bírja a szemgolyós témát, akkor nyugalom, én sem, úgyhogy igyekeztem finoman megfogalmazni a mondanivalómat, de nem kell aggódni, igazából nem is történt semmi kiborító. 😀

Ott tartottam, hogy szeptember 15-ére kaptam időpontot a szemműtétre. Ennél a típusú kezelésnél három nappal előtte el kellett kezdenem adagolni magamnak a műkönnyet (nem sokat ekkor még, csak 3×1 cseppet), más teendőm nem igazán volt, mivel például kontaktlencsét nem használtam soha. (Mivel a műtét előtt egy bizonyos ideig nem szabad már kontaktlencsét használni.)

Nagyjából egy héttel a műtét előtt felhívtak a klinikáról, hogy 15-én reggel elvégeznek egy PCR tesztet koronavírusra, és természetesen csak negatív eredmény esetén műtenek. Ennél bevallom, kicsit nyűglődtem, mert tudtam, hogy erre az alkalomra már busszal kell mennem, ami mindennel együtt egy kb. 4 órás utat jelentett, és szándékosan kértem a műtét időpontját kora délutánra. A PCR tesztet pedig reggel, éhgyomorra kellett elvégezni, ez pedig azt jelentette, hogy hajnalban kell elindulnom otthonról, és lesz körülbelül 4 órám a teszt és a műtét között, amikor nem igazán tudok majd mit csinálni. A műtétről ugyan csak kísérővel lehet távozni, ekkor még úgy volt, hogy engem egy budapesti ismerősöm kísér és szállásol majd el a másnapi kontrollig, viszont ő csak a műtét végére tudott jönni, úgyhogy ekkor eldöntöttük, hogy anyukámmal közös programot szervezünk a műtét napjára. És utólag belátom, hogy kellett a lelki támogatás a műtét előtt. 😀

A PCR teszt egy kissé kellemetlen, lényegében annyi, hogy egy hosszú pálcával mintát vesznek a garatból, jobb és bal oldalról. Előtte nem szabad enni, inni, fogat mosni vagy még csak rágózni se. A teszt viszont körülbelül fél percet vett igénybe, és ahogy a következő félórában kiderült, negatív vagyok, úgyhogy elkezdhettem lélekben igazán felkészülni a műtétre.

Szerintem az utolsó egy-két órában kezdtem csak el igazán rástresszelni a dologra, bevallom, egy kissé inába szállt a bátorságom, de azért csak a saját lábamon mentem be a klinikára (és a vírushelyzet miatt sajnos a kísérőm nem jöhetett be velem sem a műtét napján, sem a korábbi alkalmasságin).

A műtét előtt ismét megvizsgálták a szememet és a látásomat, bár közel sem olyan részletesen, mint az alkalmasságin, de például ekkor ráellenőriztek a dioptriámra is, és természetesen részletesen elmagyarázták, hogy mi vár rám a műtőben. Kaptam egy szem szorongásoldót is, de bevallom, ekkorra már olyan ideges voltam, hogy nem éreztem, hogy hatna. A műtét előtti előkészítés során egy kicsit ki is borultam a félelemtől, de egy nagyon nagy pluszpont az ott dolgozó hölgynek, hogy végtelenül türelmes volt velem, segített eloszlatni a félelmeimet, úgyhogy a műtőbe is a saját lábamon mentem be. 😀

A műtét előtt lábzsákot kellett húznom a cipőimre, a fejemre is került egy védőzsák, és a testemre is kellett egy olyan „köpeny”, amin csak egy lyuk maradt a fejemnek. Ezután többféle szemcseppet is kaptam (érzéstelenítőt, fertőtlenítőt), ezek közül egyikből sem éreztem semmit. Az arcomat lekenték betadinnal, és így kellett bemennem a műtőbe, ott pedig felfeküdni egy ágyra a lézerek alá. Ha jól emlékszem, hárman voltak a műtőben rajtam kívül, egy lézermérnök, egy doktornő és egy asszisztens. Mindent összevetve szerintem maximum 20 percet töltöttem a műtőben (és két szem műtése esetén sem lett volna sokkal több).

A FEMTO eljárás két részből áll, először egy lézerrel kialakítanak egy védőlebenyt, és a második lézer a dioptriák eltávolítását ez a lebeny alatt, egy olyan rétegben végzi el, ahol nincs fájdalomérzet. Az egész műtétre leginkább azt tudnám mondani, hogy nem fájdalmas, pusztán „igencsak kellemetlen”, de ennek is vannak jobban és kevésbé kellemetlen részei. Mindent összevetve a két lézer alatt szerintem nem töltöttem egy percnél többet, de legalábbis többnek biztosan nem éreztem. A lebeny készítése volt kissé kellemetlen érzés, viszont a második lézerből semmit nem éreztem, majd a lebeny visszahajtása megint csak kellemetlen volt, de abszolút túlélhető.

Így néztem ki a műtét utáni napon… Kissé megviselt ábrázatom van, ez tény, de szerintem ezt betudhatjuk a műtétnek. 😀

Egy félórás pihenő után megvizsgálták a szememet és a lebenyt, majd mivel mindent rendben találtak, elmehettem. Körülbelül ekkor kezdődött el az egyetlen fájdalmas szakasz, de persze erről is szóltak előre: a műtét utáni 3-4 órában erősen könnyezik és valamennyire ég is a szem, ekkor nyilván pihentetni kell, és sűrűn használni a műkönnyet és az antibiotikumos szemcseppet, egészen a másnapi kontrollig. Innentől kezdve viszont már napszemüveget kellett hordanom kint, ahogyan a következő 2 hónapban mindig, ha már látom az árnyékomat. Bent nem kell, mert az ablaküvegek megszűrik az UV-fényt, ami arra ösztönzi a szervezetet, hogy visszaállítsa a szemet a korábbi, hibás állapotába.

Igazság szerint az rögtön feltűnt, ahogy kijöttem a műtőből, hogy jobban látok. A másnapi kontrollon ugyan még csak 90%-osnak értékelték a szememet, mert némileg még homályosan látok, de a műtét előtt azzal a szememmel konkrétan semmit nem tudtam leolvasni a tábláról, úgyhogy már ezt is sikerként könyvelem el.

Szeptember 23-án mentem ismét kontrollra, addig itthon óránként kellett használnom a műkönnyet, és napi 5 alkalommal az antibiotikumos szemcseppet. Az első napokban jellemző volt, hogy kora délutánra már éreztem, hogy elfárad a szemem, és lepihentem egy-két órára, de ahogy teltek a napok, egyre többet bírok, mostanra (kb. két héttel vagyok már a műtét után) már gond nélkül elvagyok estig, olvasok, laptop előtt ülök, gond nélkül TV-t nézek. Igazság szerint már a műtét napján, este tudtam gond nélkül bármit csinálni, mindent látok, bár a homályosság még nem múlt el teljesen. Azt ígérik, hogy ennél a típusú műtétnél az ember már egy nap után dolgozhat, de én úgy éreztem, hogy azért kell pár nap pihenő a műtét után. Bár akkor még épp nem dolgoztam, de nem hiszem, hogy kibírtam volna 8 órát egy számítógép előtt ülve, ma viszont már gond nélkül.

A szememre és a lebenyre is nagyon kell vigyáznom, még jó darabig nem szabad megdörzsölnöm a szememet, egy ideig víz sem érheti, így például az egyhetes kontrollig nem moshattam hajat.

A kontrollon már érzékeltem, hogy valamennyit javult a homályos látásom, de azt mondták, hogy a teljes látásélesség pár hét múlva fog beállni, viszont így is elértem a 100%-ot a tábláról leolvasós vizsgálatnál. (A 100% ilyenkor egy átlagos, nem műtött szemű ember látásának felel meg, ezért fordulhat elő, hogy a műtét után 100% feletti a látásélesség.) Ellenőrizték a lebenyt, amivel szerencsére minden rendben volt. A következő kontrollra október közepén kerül sor, viszont ez alkalommal már lehet a klinika által meghatározott vidéki orvosok egyikéhez menni, ami nekem igencsak előnyös.

 

A kontrollról hazafelé tartó buszozás során vettem észre igazán az egyik mellékhatást, a fényszóródást, nekem ez nappal nem tűnt fel, talán amiatt, hogy csak az egyik szemem műtött, de sötétben igencsak feltűnő volt, ahogyan a lámpafények szóródnak, kicsit olyan hatásuk volt, mintha csillagszóróvá válnának. Ez is egy idő után enyhülni fog, majd megszűnik, de őszintén szólva nem biztos, hogy szívesen vezetnék mostanában sötétben.

Ezen kívül kis mértékben észreveszem a fényudvar-hatást is, amiről előre szóltak, de számomra nem zavaró, inkább akkor feltűnő, ha letakarom a nem műtött szememet.

Miközben ezek a mellékhatások szemléltetését próbáltam megoldani, találtam egy nagyon jó honlapot, a VisualSimulations.com-ot, aminek a segítségével be is tudom mutatni, hogyan kell ezeket elképzelni. Az első kép a fényudvar-hatást mutatja be , a második pedig a fényszóródást.

Az antibiotikumos szemcsepp adagolását is csökkentették, a műtét után 3 héttel kell majd utoljára használnom, de a műkönnyet még azután is gyakran. A szemszárazság nálam az első egy hétben volt zavaró, többször előfordult, hogy szúrt a szemem, és éjjelente is felébredtem 5-6 alkalommal arra az érzésre, hogy nagyon kiszáradt, azóta viszont már szinte átalszom az éjszakákat.

Mindent összevetve, a műtét napja és az azt követő egy-két nap eléggé rástresszeltem az élményre, de utólag belátom, hogy nem kellett volna. A kis homályosság az én esetemben nem zavaró, így is mondhatni tökéletesen látok. Próbálom megszokni, hogy nincs rajtam szemüveg (és a körülöttem élők is próbálják :D), de még most is hajlamos vagyok ébredés után frászt kapni, hogy miért nincs az éjjeliszekrényemen a szemüvegem.

 

A következő kontrollom október közepén esedékes, azután megint jelentkezni fogok a tapasztalataimmal. 🙂

123

A honlap további használatához a sütik használatát el kell fogadni. További információ

A süti beállítások ennél a honlapnál engedélyezett a legjobb felhasználói élmény érdekében. Amennyiben a beállítás változtatása nélkül kerül sor a honlap használatára, vagy az "Elfogadás" gombra történik kattintás, azzal a felhasználó elfogadja a sütik használatát.

Bezárás