A napokban Kertész Kingával beszélgetve szóba került, hogy annak idején a legelső történeteim (a kiskutyák és más állatok kalandjait bemutató meséket leszámítva) romantikus fanfictionök voltak akkoriban népszerű (?) tinizenekarok tagjaival.
Oké, tudom, ez elsőre elég meglepő lehet azoknak, akik mostanság a blogomat, a novelláimat olvassák, mert egyébként szerintem tíz éve nem írtam fanficet (egyetlen novellát leszámítva), és a jelenlegi írásaim sem éppen csöpögős romantikusak, amiknek az lenne a legnagyobb kérdése, hogy „összejön-e X és Y végre, és leélik-e az életüket boldogan, amíg meg nem…?”

A beszélgetés apropójából Kingával végig is olvastuk az egyik legelső, és egyben legnagyobb terjedelműre duzzadt (bár befejezetlen) fanficemet, aminek még címe sincs, és ezen kívül is számos hiányossággal bír, például a komplex karakterábrázolás, a következetes cselekményív vagy éppen az adott témához értés kapcsán. Viszont mivel nagyjából tizenegy-tizenkét évesen írtam ezt a történetet, szerintem megbocsátható.

Az újraolvasás rengeteg élményt és érzést felidézett bennem. Mostanság egyébként is szívesen nosztalgiázom, jó érzés felidézni azokat az időket, amikor még nagy ívben tettem rá, hogy jól írok-e vagy sem, és igyekszem vegyíteni ezt a múltbéli hozzáállásomat a jelenlegi maximalizmusommal, vagyis inkább enyhíteni utóbbit. Szerintem néha kifejezetten hasznos visszatérni a gyökereinkhez, és felidézni, hogy annak idején én mégis miért kezdtem el írni, mik voltak a legelső témáim, milyen élményeim kötődtek ehhez a hobbimhoz.

Szerintem én gyerekként is némiképp zárkózott voltam, vagyis nekem nem rémlik, hogy kifejezetten elmeséltem volna bárkinek is a történeteimet. Emlékszem, nagyon sokáig úgy éltem, hogy volt egy állandó szereplőgárda a fejemben — filmek, animék, könyvek szereplői, néhány celeb —, akikről különféle történeteket találtam ki, és ezekkel szórakoztattam magam, ha unatkoztam vagy az elalvás előtti időben. Amikor nagyon kicsi voltam, még el is játszottam néhány sztorit, ezeknek én voltam a főszereplője, a többiek csak mellékkarakterekként voltak jelen. Így egy idő után olyan érzés volt, mintha némelyik szereplőt annyira ismerném, mint ahogyan az ember a barátait szokta. Még azt is elképzeltem, hogy azok a karakterek, akik nem vettek részt az aktuálisan futó történetemben, a fejem egy hátsó zugában berendezkedtek, és türelmesen várták a színre kerülésüket (már aki), addig ismerkedtek egymással, teázgattak, hobbijuk volt, szóval élték az életüket, és én ismertem őket. Szerintem ez az időszak tízéves korom előtt volt még.

Aztán egyszer megrengette az életemet az a felismerés, hogy mások nem találnak ki sztorikat a fejükben létező arcoknak, meg úgy egyáltalán, másoknak nincsenek is emberek az elméjükben. Nem emlékszem konkrétan, hogy erre hogyan döbbentem rá, de elmondhatatlanul vacakul éreztem magam ezután. Azt éreztem, hogy ez az állandó mesélési kényszerem nem egy normális dolog, hiszen a többiek sem csinálják, így nekem is le kellett szoknom róla. Mire elkezdtem rendszeresebben írogatni, és beköszöntött ez a fanfices, első regényes korszakom, addigra kiszorítottam ezeket a karaktereket a fejemből, és azóta már csak papíron tartom a szereplőimet.

Általános iskola harmadik osztályában lett két nagyon jó barátnőm, akikkel együtt fedeztük fel későbbi rajongásunk tárgyait (a német és később a magyar fiú tinizenekarokat). Akkoriban egyszerre kezdtük el ezeket a bugyuta, romantikus fanficeket írni, mindenki a kedvenc tagjával az aktuális zenekarból, és természetesen úgy, hogy önmagunk egy extrább verzióját tettük meg főszereplőnek. Nekem minden történetem főszereplője egy Alexandra nevű lány volt, akit mindig csak Alexnek becéztek, és elképesztően laza, nagyszájú csajszi volt, aki könnyen barátkozott, szeretett mások előtt szerepelni, és természetesen döglöttek érte a pasik. (Egyébként pont most esett le az is, hogy épp megint egy Alex nevű főszereplővel dolgozom, csak ő ezúttal srác, és elég furcsa belegondolni, hogy mennyire más jellem, mint az az Alexandra, aki tizenpár éves koromban az összes történetem főszereplőjének alapját képezte.)

A lányokkal szinte minden délutánt együtt töltöttünk, összedugtuk a fejünket valamelyikünk szobájában, és felolvastuk egymásnak a legutóbbi találkozásunk óta megírt fejezeteket. Sokszor a főszereplők baráti körét is egymásról mintáztuk, és belecsempésztünk rejtett utalásokat, csipkelődéseket is a szövegbe, a saját magunkról mintázott karakterek romantikus jeleneteit pedig néha még pironkodva sem mertük felolvasni, szóval ezek a délutánok mindig nyerítős röhögésekbe fulladtak. 😀 (És később a nosztalgiázással töltött közös olvasások is, ha lehet, akkor még hangosabb kacagással.)

Szóval volt nekem ez a leghosszabbra nyúlt fanficem, ami az akkoriban sem annyira népszerűnek számító Tokio Hotel nevű német banda tagjairól íródott.

Ahogy Kinga is megmondta: ez a kép annyira 2007…

Azt hiszem, ez volt Alex első szereplése, és nagyon hosszú időn keresztül írtam ezt a… „regényt”. Nevezzük regénynek, hiszen kitesz vagy harminc A4-es oldalt (és nem fejeztem be, szóval akár még kétszer ilyen hosszú is lehetett volna, nem?), és fejezetekre is bontottam. Abban az időben természetesen nem volt még saját számítógépem, meg talán nem is volt még annyira jellemző, hogy mindenkinek legyen egy saját gépe vagy laptopja, tehát a nappalink közepén volt egy családilag közös gép, amin írtam. Még azt se tudtam, mi az a Word, és egyszerűen jegyzettömbbe firkáltam a történetemet. (Sajnos mivel később viszont átmásoltam Wordbe, az eredeti fájl már nincs meg, és emiatt nem is tudom pontosan megmondani, hogy mikor írtam a regényt, de a dokumentum maga 2010-ben készült, és már akkor is ezer évesnek tűnt az a sztori. Öregszem.)
A barátnőimen kívül mindenki más előtt igyekeztem titokban tartani a történetemet, mert hát mégiscsak botrányos dolgokról írtam (CSÓKOLÓZTAK A SZEREPLŐK, ÉRTED, CSÓKOLÓZTAK EGYSZER A SZTORIBAN), amiket nyilván nem mutat meg az ember a szüleinek tizenegy évesen. Viszont csak feltűnt a szüleimnek, hogy elég sokat vihorászunk sugdolózva a lányokkal a számítógép előtt, és amikor nem voltak ott, akkor pedig én pötyögtem rendíthetetlenül és hosszú ideig a billentyűzeten (biztos sokáig tartott megírni azokat a egyharmad- és féloldalas fejezeteket). Aztán egy nap anyu megkérdezte, hogy elolvashatja-e, amit írok, én pedig naaagy vonakodva beleegyeztem. Utána pedig hallgattam a szüleimet, ahogy megbeszélik, hogy egész ügyesen írok, jó lenne ebben támogatniuk.

 

– Ez nagyon jó. Írónak kellene lenned.
– Tényleg?
És így ment ténylegesen tönkre Mari élete.

Ez volt az első pozitív, komolyabb visszacsatolás, amit az írásaimra kaptam. Most, hogy elejétől a végéig újraolvastam azt a bizonyos történetet, kicsit szkeptikus vagyok azzal kapcsolatban, hogy ugyan mire értették, hogy ez egészen jó, de próbálom azzal nyugtatni magam, hogy értékelték egyáltalán a kitartásomat, hogy ilyen relatíve hosszan képes voltam kitartani egy történet mellett és lineárisan vezetni egy cselekményszálat.

Emlékszem arra is, hogy harmadikban tavaszi szünetre azt a házit kaptuk fogalmazás órára, hogy mindenki írjon egy mesét, maximum két oldal terjedelemben (olyan A5-ös, általános iskolás vonalazású füzetbe). Én addigra már gyakorlottnak éreztem magam annyira, hogy egyenesen a számítógépre írtam a first draftot, ami kitett körülbelül egy oldalt Wordben. Szabadjára engedtem a fantáziámat, a mesémben kutyafalka küzdött egy gonosz medvével, és persze a jók nyertek. Aztán bemásoltam a történetet a füzetembe, és kiderült, hogy kicsit túllőttem a célon, ugyanis nagyjából hatoldalas lett a kis mesém. Meg valami olyasmi kikötés (vagy csak ajánlás?) is volt, hogy ha nem muszáj, ne nagyon írjunk bele párbeszédeket, nálam bezzeg nagyon komoly tervezgetések, taktikázások zajlottak a karakterek között. Emlékszem, kaptam a mesémre egy ötöst, de mivel azt is meg kell tanulni, hogy a kiírt szabályokat bizony be kell tartani, le kellett rövidítenem a mesémet a megszabott terjedelemre.

Ezt a verziót anyukám írta meg, mert… már akkor is sértett a művészi szabadságom korlátozása. (Egyébként én nem emlékszem, hogy történt.)

Oda akartam ezzel a kis kitérővel kilyukadni, hogy ez a két élmény talán összefügg, és ezt láthatták bennem a tanáraim és a szüleim is: azt a belső késztetést, hogy meséljek valamit. Amiket korábban a fejemben éltem meg, és magamat szórakoztattam velük, azok voltak az előfutárai a novelláknak és a regényeknek, amiket később írtam. Amikor kisebb voltam, egészen elszörnyülködtem azon, hogy mások nem mesélnek maguknak vagy másoknak, és azt hittem, hogy én vagyok gyárilag hibás. Utána pedig rájöttem, hogy ez igazából egy extra, és inkább szerencsésnek gondolom már magam.

Az ilyen visszaemlékezések pont abban segítenek, hogy kicsit megerősítsem magamban ezt a tudatot, amikor úgy érzem, hogy letértem az útról: hogy tisztában legyek azzal, hogy mennyire szeretek mesélni, magamnak és másoknak is. És hogy addig, amíg vannak olyan emberek, akiknek valamit jelentenek az én történeteim, addig csak folytatnom kell az írást, más nem is számít igazán.