Épp három hete, hogy leírtam az utolsó pontot az első regényem végére.

Igen, elsőnek fogom hívni, hiába hivatkoztam már régebben így a kisgyerekként írt, meseszerű regénykéimre, még akkor is, ha azokat a néhányszor tíz oldalas történeteket is legalább ugyanilyen hosszú ideig írtam, mint ezt. Mert ez a mostani azért valljuk be, egyértelműen más, mint azok. Eltelt több mint tíz év, rengeteg dolog történt a való életben és az internetes írói közösségekben, és én ugyan rögös úton, de végre elértem a célomat, amit ilyen hosszú ideje kergetek.

Nagyon furcsa érzés. Hirtelen ez volt az egyetlen gondolatom is, amikor vigyorogva beírtam a dokumentum legaljára azt, hogy VÉGE, csak azért, hogy készíthessek róla egy gagyi képernyőképet, és eltegyem emlékbe.

Nem is azért annyira fontos pillanat ez, mert befejeztem egy hosszabb történetet, és mert nem adtam fel. Közhelyesen hangzik, de teljesen igaznak érzem: az ide vezető út sokkal jobban számít, mint az eredmény. Hiszen az egész azért készülhetett el, mert megtettem azt az utat. Másnak talán egy történet befejezése nem ennyire szentimentális érzés, de én ha visszatekintek arra, hogy mekkorát fejlődtem az elmúlt években, akkor azt hiszem, jogosan lehetek büszke magamra. Már csak azért a tényért is, hogy van egy kész regényem.

Rengeteget tanultam az elmúlt években. Nagyrészt magam, a többi írópalántával folytatott beszélgetésekből, írástechnikai könyvekből, jobb vagy rosszabb regények elolvasásából, és persze elég sok írásból. Tavaly voltam íróiskolás is, és ez egyébként hatalmas lendületet adott. Az évek alatt nagyon sok írót, írópalántát megismertem, akik valamilyen módon segítettek előrehaladni, és többen közülük már letették a tollat.

Ez egyébként mindig is foglalkoztatott. Olyanok hagyták abba az írást, akikkel annak idején egyszerre kezdtük. Amikor jobban magam alatt voltam, és huzamosabb ideig nem írtam semmit sem, akkor bennem is felmerült a kérdés, hogy talán rám is ez vár? Sokaknak az írás csak egy tinédzserkori hobbi, és lehet, hogy én becsapom magam azzal, hogy foggal-körömmel kardoskodom mellette még akkor is, amikor éppen két éve képtelen voltam kitalálni egy új történetet? Volt olyan, amikor megpróbáltam beletörődni, és elhatároztam, hogy hát rendben van, ha nem megy, akkor nem kell erőltetni, én mától nem vagyok amatőr író, és talán így leszek a legboldogabb.

Aztán rájöttem, hogy az én esetemben ez nem így megy, és ma már nem aggodalmaskodom ilyen kérdéseken. Most már csak írok, mert ehhez van kedvem, és akkor persze volt más probléma, mert az mindig volt az elmúlt években.

Például hogy sokszor szenvedtem az írással. Nyögvenyelősen épültek csak az oldalak, haladtam, de küzdöttem. Megírtam még tavaly egy regény felét, és biztos voltam benne, hogy az lesz a nagy áttörés, de egyébként piszokul nem élveztem írni. De úgy voltam vele, hogy hát ennek talán ilyennek kell lennie. Majd a végeredményt élvezem, az utat meg… Azt majd megszépíti a kész mű látványa.

Befejeztem? Tudjátok a választ.

Évek óta bennem volt, egy olyan mélyen ülő elfogadásként, hogy egyszer újraírom azt a fantasyregényt, amit még 2009-ben vetettem papírra. Mert jó volt az alapötlet, még ha kicsit bugyuta is, még ha sok elemében visszaköszön az Inuyasha című anime, amiért akkoriban odavoltam, és szerettem a főszereplő páros dinamikáját, még ha kissé kétdimenziósak is voltak, meg a főszereplő lány olyan vagány volt, amilyen én mindig is szerettem volna lenni tiniként, de nem voltam, és meghatott a vége, még amikor felnőtt fejjel újra elolvastam, akkor is.

Idén év elején Florina Wolffal beszélgettünk a legelső regényeinkről, amikor a nagy nosztalgiázás közepette a kezembe került az a papírköteg, ami a Szellemvilág című regényemet tartalmazta. Érdekes keretet ad egyébként a regénynek, hogy éppen egy hét szabin voltam év elején, amikor elkezdtem az újraírással foglalkozni, és múlt héten is éppen egy ilyen egy hetes szabadságon fejeztem be. (Egyébként felmerült bennem, hogy a regényeim utolsó pár fejezetének megírását ezután is szabikra időzítsem. :D) Két hónappal később kezdtem el ténylegesen írni a regényt, és most itt vagyok…

Befejeztem.

Az elején azt írtam, hogy ezzel elértem a célomat. Ez valahol igaz is, de természetesen nem azt jelenti, hogy itt az út vége, sőt. Valójában itt kezdődik el igazán a kaland. Mintha eddig csak a felszínét kapargattam volna, de most olyan érzésem van, mintha áttörtem volna egy lezárt ajtót, és megnyílt egy új világ. Mennyivel másabb érzés volt ezt a regényt írni, mint tavaly A hazugokkal kapcsolatban! Akkor tényleg küzdöttem, persze egy idő után rá is jöttem, hogy alapvető problémák voltak a regényben, ezért nem siettem annyira az újraírásával (bár egyébként az volt a terv, hogy idén, kis pihentetés után ez lesz a fő projekt), de még ezt felismerve is ég és föld, amit a két történet írása közben éreztem.

Mert a Farkasüvöltőt jó érzés volt írni. Baromira lelkesített a történet, a szereplők, a csavarok, amiket kitaláltam, és látni akartam a végét. Nekem nem elég, hogy elméletben tudom, hová fogok kilyukadni, én el akarok oda jutni, számomra akkor válik az egész élővé, amikor megszületik a jelenet. És ez hajtott előre, hogy én is látni akarom, és ugyan voltak kisebb-nagyobb megtorpanások, és vannak hibái a történetnek, de bakker, eljutottam a végére.

Szeretném azt mondani, hogy meg is sirattam, de az az igazság, hogy mikor egy vékony könnyfátyol elhomályosította a látásomat, pittyent egyet a Facebook, hogy új üzenetet kaptam, és mivel a gépem előtt ültem, kíváncsiságból ránéztem, és kiderült, hogy kaptam az írói oldalamra egy üzenetet egy idegen férfitól, hogy milyen szép vagyok. Izé, köszönöm, jólesik meg minden, de azért valljuk be, eléggé elrontotta az ünnepi hangulatot. (Szerencsére egyébként nem túl gyakran kapok ilyen jellegű üzeneteket, de nagy ritkán előfordul ennél jóval cifrább is.)

Most rálépek egy új útra. Megtapasztalom, milyen egy egész regényt javítani (már el is küldtem a bétáimnak, innen is köszönöm nekik, hogy elvállalták a nemes feladatot), az utána lévő dolgok pedig még a jövő homályába vesznek. Van több regényötlet is, ami már egy ideje dörömböl a fejemben (köztük A hazugoknak is egy erősen megvariált változata), majd nemsokára kiválasztom közülük, hogy melyikkel akarok legközelebb foglalkozni. Így, hogy már tudom, hogy nem lehetetlen dolog eljutni a regény végére, sokkal lelkesebb vagyok.

Úgyhogy gyerünk tovább előre, a következő cél felé. Még a végén tényleg író leszek.