Az utóbbi években szokássá vált Érsekcsanádon, a faluban, ahol élek, hogy a helyi költő- és írópalánták a költészet napján felolvasást tartanak a helyi művelődési házban. Ez egy elég kötetlen, baráti hangulatú esemény szokott lenni, amire bárki elhozhatta a kedvenc versét is, és a program ebből úgy állt össze, hogy ha valakinek olyan verse volt (saját vagy hozott), ami az előzőleg elhangzott mű témájához passzol, akkor az illető kiállt a mikrofonhoz, és felolvasta, amit hozott. (Írtam erről 2017-ben és 2018-ban is a blogon, a 2019-esről pedig készült egy videó, bár én csak a háttérben látszom).

2020-ban persze ez elmaradt a koronavírus miatt, és idén sem tudtuk megtartani az eseményt. Azért nem tétlenkedtünk, és csináltunk helyette sok mást, ezekről szeretnék most mesélni. Szeretem, ha minden ilyen eseményről születik egy bejegyzés, mert akkor olyan, mintha a blogom afféle emlékkönyvként is szolgálna nekem. 🙂

Két részre lehet osztani az idei projektünket, de szorosan összefüggnek. Először is összeálltunk négyen, akik már több ideje írunk, illetve a többieknek már jelent meg saját könyvük is (de előbb-utóbb igyekszem én is beállni ebbe a sorba :D). Mindannyian írtunk egy rövid verset vagy szösszenetet az otthonunkkal, a falunkkal kapcsolatos érzéseinkről, és ezek felhasználásával, illetve a mi szereplésünkkel elkészítettünk egy művészi hangulatú videót. Láthattok benne engem is (már szemüveg nélkül), és a hangomat is hallhatjátok (amit nem tudok megszokni), és természetesen a többieket is.

Ez a videó pedig egy extra célt is szolgált, mégpedig, hogy a figyelmet a projektünk második elemére is irányítsa. 🙂 Szerveztünk ugyanis egy helyi pályázatot, aminek az volt a lényege, hogy a többi alkotó beküldhette nekünk az írásait (legyen az vers vagy próza), mi pedig véleményeztük őket, illetve, ahol tudtunk, tanácsot is osztottunk. A nyeremény egy oklevél volt, amit mindenki névre szólóan kapott, valamint a vélemények, hiszen nem az volt a célunk, hogy néhány embert kiemeljünk, hanem hogy mindenki egyaránt motiválódjon az esemény által, és úgy érezze, hogy igenis van értelme alkotnia. Mert szerintem mindig, mindenkinek van értelme alkotnia. 🙂

Nagyon pozitív visszajelzéseket kaptunk a résztvevőktől a vélemények kiküldése után, és az az igazság, hogy engem is hihetetlenül motivált ez az esemény. Régebben rövid ideig többször is vezettem véleményezős blogot (pár évvel ezelőtt, amikor szokás volt, hogy az írópalánták minden regényüknek külön blogot nyitottak a Blogspoton, akkor a különböző írástanácsos-véleményezős blogoknak is nagy közönsége volt, utána pedig Wattpaden is sok hasonló válogatás jelent meg), úgyhogy emiatt mondhatni, ismerős volt a terep, egyrészt emiatt nosztalgikus érzéssel töltött el, másrészt már évekkel ezelőtt rájöttem, hogy én szeretek segíteni a többi írópalántának, akár konkrét tanáccsal, akár lelki támasszal, és ez engem is feltölt. Volt egy kisebb megakadásom a regényben is, amit most írok, és amint megírtam ezeket a véleményeket, már vissza is tértem a saját történetemhez, mintha a helyére kattant volna valami.

Örülök, hogy az idei év nem telik el már eseménytelenül, és ha rajtam múlik, akkor az idei év nagyon mozgalmas lesz még. 🙂

(Muszáj megjegyeznem, hogy a bejegyzés kiemelt képe kivételesen saját fotó — persze, egy kis filterezéssel, de akkor is. A képen a Duna látható, a házunktól kb. 5-10 perc sétányira van ez a hely. Szerintem varázslatos, nekem mindig ez az egyik első dolog, ami eszembe jut a falumról.)