Tartalom:
Elvont elmélkedés arról, vajon mi történik a lélekkel a halál után.
Megírás ideje: 2012. május
Figyelmeztetések: halál
Terjedelem: 600 szó

Abban a pillanatban, amikor az utolsó lélegzet megakadt bennem valahol mélyen, én már repültem valahová messze, fénygömbökön, színpalettákon és illatfelhőkön át a végtelenségbe, mígnem megéreztem magam körül a valóságnak tetsző halált. A lelkem fénypálcika-lábai megvetődtek egy sápadt domborulaton, a talpam alatt halkan koppant a képlékeny föld. Aztán felmordult a csend és a világ imbolyogni kezdett, mint a hajónk a vízen, s kis fénytüdőmbe ezernyi vörösség megható illatáradata tódult: a bódító rózsáé, a zamatos almáé, aztán a véré, csakis a véré, s végül lelkem apróra húzta magát a csónak aljában, s arcát nem mutatta a világnak. De csak haladtam előre, folyton haladt, körülölelt a valóság minden búbánata és szenvedése. Vérszag szorongatta cérnavékony torkomat, a hangok, amelyek hazakérlelték volna elgyötört lelkemet, nem találták útjukat a nyelvemig.

Révészem, a halál fekete csuklyása kárörvendően villogtatta színtelen szemeit a csónak végéből, kezében hosszú fadarabot tartva vonta előre hajónkat játszi könnyedséggel. Tekintetét mindvégig rajtam tartotta, mintha azt várta volna gyenge fényességemtől, hogy erejét meghaladva a körülöttünk terpeszkedő vértóba vetem magam, hogy megmosakodjak a saját halálom bűzétől. Hiszen ott éreztem minden porcikámon: foltokban hulló hajamon, lepattogzott körmeimen, kifakult bőrömön. De ott volt még valami: pehelykönnyű illat áradt a közelből, éppoly tömény, mint gyöngéd, szerény, de követelődző, felejthetetlen és magával ragadó. Kerestem őt, a gazdáját, magamévá akartam tenni az illatot, hogy többé ne a férgektől rothadó hús szagát érezzem magamon, el kellett felejtenem a halál ígéretét, arra vágytam csak, hogy végre megleljem, de sehol sem találtam. A közelből szólt hozzám, kicsiny, törékeny karját nyújtotta felém, de én alig tudtam benne megkapaszkodni. Húztam őt magamhoz, egyre több és több maradt meg belőle, de ahogy még inkább birtokoltam, erősebben kellett megragadnom, hogy tovább érezzem mindenütt.

Hamisítatlanul, valódiként megleltem őt: belőlem jött, a testemből, a sejtjeimből és szöveteimből, de nem tudtam igazán birtokolni, míg nem éreztem forrását a két kezem között. Erőtlen, gyenge körmeimmel estem mellkasomnak, vájtam magamból a bőrt, a húst, cafatokban tépődött magamból az én, ami csakis az enyém, azt eldobtam, hogy mást szerezzek helyette. A vérem lefröccsent a csónak aljára, keveredett a vízzel, s szaga még erősebben csapott meg, gyorsabban kellett hát kiirtanom a bűzlő, mocskos ént önmagamból, míg nem késő, míg el nem nyel a gyomorforgató szag. Téptem, karmoltam és haraptam a gyűlölt lényt, ami elválasztott a csodás illattól, de ahogy egyre több véres cafat esett halk cuppanással ki a csónakból, már sokkal közelebb éreztem őt magamhoz. Már tudtam, éreztem, hogy nem kell sok, s magamévá tehetem őt, eggyé olvadhatok vele a vértengerben hajókázva.

A csontok zörögtek fásultan, de nem törtek el, ráztam őket, mert szenvedést okoztak, ott volt mögöttük a reményt ígérő illat a vörösségbe burkolózva, de számomra elérhetetlenül. Ordítottam, elgyötört hangom betöltötte a haláli csendet, vágytam boldogságra, de a céltól néhány lépésre megtorpantam, s nem tudtam áttörni az utolsó akadályon. Lelkemnek gyenge fénykarjai nem voltak elég erősek a végső küzdelemhez.

A csónak megállt hirtelen. Felpillantottam szétkaszabolt testemről, fekete csuklyás révészemet láttam magam előtt, ahogy hosszú botját a magasba tartva, lesújtásra készen állt előttem. Elhúztam vékony karjaimat vércsutakos mellkasomról, a hátamra feküdtem, s fejemet hátrahajtva vártam a mindent elsöprő fájdalomra, amelyet ő okoz majd nekem.

Egy halk suhintás, aztán reccsenés. Ordítás. Suhintás, reccsenés, ordítás. És megint. Recsegő sikoltás, vakító fájdalom – de ott volt ő is! Halványan, de a pokol lángjaitól megmenekülve ült bennem, de már kiszabadult, vad madárként repdesett körbe. Belekaptam a szárnyába, s ujjaim között vörös virággá szelídült. Magamhoz szorítottam, s közben egyre több lett belőle, lassan ellepte a csónakot, de az illata ott lebegett körülöttem, elbódított, nem láttam semmit, nem hallottam semmit, csak szívtam magamba a forróságot, mígnem annyira elteltem tőle, hogy fuldokolni kezdtem a szorongatásában.

Én és a révészem tovább csónakáztunk az alvilágban, míg én minden egyes evezőmozdulatnál kihajítottam egy piros virágot a sötétlő tóba. Lassan eltűntek az illatok, a színek és az érzések, már csak én maradtam és az üres, otromba Halál a vérvörös pöttyökkel tarkított mező végtelenjében.