Alvásparalízis: Közvetlenül elalvás előtt vagy felébredéskor jelentkezik, és legfeljebb egy-két percig tart. Az érintett a szemén kívül egy izmát sem tudja megmozdítani, így még beszélni sem tud. Gyakran kíséri félelemérzet, társulhatnak hozzá hallucinációk vagy testen kívüli élmény. [wiki]

 

 

Hajnalodott, mikor magamhoz tértem. Már egyedül voltam az ágyamban. Néhány pillanatig mozdulatlanul fekve azon tűnődtem, hogy vajon mi ébreszthetett fel, amikor megint meghallottam a távoli hangot.

— Kriszta, Kriszta!

Ismerősen csengett. Hamar felismertem a nevemet a párom hangján szólni. Fel akartam kelni, válaszolni neki, megkérdezni, hogy miért jött haza ilyen korán a munkából. A fejem azonban mintha mázsás súlyú lett volna, a párnám úgy húzott magához, mintha a mágnes két ellenetétes pólusa lennénk. Nem mozdultam.

Még mielőtt visszazuhantam volna a békés tudatlanságba, ismét meghallottam a páromat. Ezúttal úgy tűnt, mintha egészen közelről, a földszintről szólongatna.

— Kriszta, Kriszta!

Muszáj volt válaszolnom, tudtam. Engem keresett, engem hívott, rám volt szüksége. Kinyitottam a szemem, a hálószoba nyitott ajtaján beszűrődő fénybe bámultam. Szólni kellene. Csak ki kellene nyitnom a számat. Úgy éreztem, mintha nem létezne ennél nehezebb feladat a világon. Csendben maradtam, és meg sem moccantam.

Mintha csak egy szemvillanásnyi idő telt volna el, mikor a szemem sarkából mozgást láttam. A tekintetemet az ágy végére fordítottam.

Ott ült egy idegen.

Ahogy kalapálni kezdett a szívem a rémülettől, minden porcikáját megfigyeltem és az emlékezetembe véstem. Fiatal férfi volt, piros pulóvert és fekete nadrágot viselt. A haja is barnás, a fülére lógott. Én őt bámultam, de ő nem nézett rám. Négykézlábra emelkedett, és egyik kezét a másik után rakva átlépegetett a lábam felett. Előre nyúlt, mintha az ágy melletti polcról akart volna elvenni valamit.

Azonnal levert a víz. A gondolataim lázasan cikázni kezdtek, nem tudtam eldönteni, hogy mi a biztonságosabb: ha továbbra is úgy teszek, mintha aludnék, vagy megpróbálok elfutni? És ha bántani fog?

Az ismeretlen alak nagyon lassan mozgott, óvatosan nyúlt előre. Ügyelt rá, hogy ne ébresszen fel. Úgy éreztem, mintha percekig figyelném, ahogyan előre nyúl, alig pár centit haladva egyszerre. Aztán kicsit lejjebb néztem, és láttam, hogy még mindig négykézláb áll, és az én lábam pontosan az ő teste alatt hever.

Ekkor kapott el pánik.

Segítség, segítség!

Úgy erőlködtem, hogy felordítsak, mint még soha életemben. Valaki jöjjön ide, kergesse el a betolakodót, mentsen meg! De nem tudtam szétfeszíteni az állkapcsomat. Nem tudtam csukott szájjal nyögni se. Képtelen voltam hangot kiadni. Az alakot többé már nem láttam magam előtt, csak a belsőmet éreztem mindenütt, a megfeszülő, de mozdulatlanságba meredt izmaimat.

Nem tudtam kiáltani.

A lábam! A lábam még mindig az idegen alatt volt. Undorítónak éreztem, hogy ez az alak az ágyamban áll, és minél messzebb akartam tőle kerülni. Mérlegelés nélkül rántottam volna ki a lábamat alóla. Megfeszítettem az izmaimat, és teljes erőből a mellkasom felé kezdtem el húzni a végtagjaimat. Úgy tűnt, mintha dübörögne a fejemben a vér, és remegne a lábam, mégis csak alig néhány centiméterrel sikerült arrébb húznom magamat.

Nem tudtam megmozdulni.

Minden izmomat megfeszítettem, nem volt más vágyam, csak elrohanni, messzire a betolakodótól, de mindeközben éreztem, hogy hiába akarom dobálni a testemet, csak egyhelyben, mozdulatlanul feküdtem tovább az ágyamban.

Meg fogja látni, hogy ébren vagyok, és bántani fog. Menekülnöm kellett.

Minden erőmet összeszedtem, és felültem az ágyamban. Zihálva körbenéztem: nem volt ott velem senki. Az éjjeliszekrényen heverő telefonom után nyúltam, kapkodva tárcsáztam a páromat.

— Voltál ma reggel itthon?

Néhány pillanat csend után válaszolt.

— Miről beszélsz?