Tartalom:
Briana a romantikus történetek tipikus főszereplője: egy csetlő-botló tinilány, akit sosem venne észre Liam, az iskola legnépszerűbb fiúja. A lány úgy dönt, a csodákra bízza a dolgot, és elás egy fémpénzt az erdőben. Ezután tényleg megadatik neki a lehetőség, de biztosan erre van szüksége a boldogsághoz?
Megírás ideje: 2013. augusztus
Figyelmeztetések: fantasy
Terjedelem: 3400 szó

Aznap még az eső is elkapott, mielőtt beértem volna az iskola épületébe. A hajamból lassan csepegett a víz, a cipőm olyan volt, mint egy elsüllyedt csónak; a ruháimat pedig legszívesebben kiakasztottam volna száradni az ablakba. Mindent összegezve, úgy néztem ki, mint aki az utcán aludt.

Nem számított volna, dehogy is! Az érzés, hogy a bőrömhöz tapadt a nedves textil, kellemetlen, hogyne, de hát nem is én voltam az egyetlen, aki aznap pórul járt. Nem éreztem kellemetlennek…

…egészen addig, amíg be nem fordult a folyosó végén Ő. A nagy Ő. A fiú, akiért nem csak én, de az iskola lányainak döntő többsége bármit megadott volna. Rövid, szőke haja volt, ami a forgójánál mindig úgy meredezett az égnek, mintha éppen egy vad vágtáról jönne. Bal kezével folyton beletúrt hátulról, mintha még inkább azt az érzést akarná kelteni csodálóiban, hogy ő egy igazi hős, aki sosem áll le, aki folyton csak pörög, mindenkit megment, a szél pedig csak úgy borzolja a haját!

Meg aztán, volt a jobb vállán egy heg. Az volt a kedvencem. Habár hallottam pletykákat, hogy milyen sérüléseket szenvedhetett el kiskorában – egyesek szerint egyszerűen beleszaladt egy tüskés bokorba –, én nem hittem nekik. Tudtam, szentül hittem, hogy az a heg valami sokkal magasztosabb, sokkal inkább hozzá illő balesetben szerezte meg dicső helyét: talán megkarcolta egy fa ága, miközben bajba jutott kishúgát mentette meg, vagy megtámadta őt egy ittas alak, mikor ő a barátnőjét védelmezte.

Merthogy volt neki barátnője is.

Az a lány pedig mindent megtestesített, ami én nem voltam: magas volt, hosszú combokkal, íves lábfejjel. Hullámos, szőke tincsek keretezték az arcát, szemei úgy villogtak, mint a macskáé, és a rúzs az ajkain! Az ő arcával kellett volna hirdetni a szépséget. És ha nem lett volna elég, hogy a látványa több mint mámorító, észnek sem volt híján: gyönyörűen szavalt, értett a matematikához, hetente többször versenytáncra járt.

Olyanok voltak ők ketten, mint egy igazi álompár, olyasféle, ami csak a mesékben létezik.

Aznap, amikor bőrig áztam és még a hajam is tincsenként ragadt a koponyám különböző részeire, ők ketten, a csodálatos fiú és a csodálatos lány, felém tartottak a folyosón. Rettegtem. Remegni kezdett a lábam és a karom, szédítő gyorsasággal kezdtem kotorászni a kezemben tartott hátizsákban egy sálért, de hiába, minduntalan kicsúsztak a dolgok a kezemből: egy tolltartó, néhány füzet, aztán a legrosszabb – egy tisztasági betét!

Szóval ott álltam, olyan vörös arccal, ami egy igazi paradicsomnak is nehéz feladat lett volna, a lábam előtt pedig ott hevert az összetéveszthetetlenül hozzám tartozó betét. A gyönyörű pár pedig, kéz a kézben, egyre csak közeledett felém.

Hirtelen felindulásból – hiszen már nem tagadhattam volna le, hogy én vagyok az a szerencsétlen ott előttük, és nem volt időm összegyűjteni a földről az ingóságaimat – a fejemre húztam a hátizsákomat.

Igen, a fejemre.

Próbáltam olyan kicsire összehúzni magam a fal mellett, amennyire csak tudtam. A léptek zaja és a halk kuncogások neszei egyre csak közeledtek. Aztán egyszer csak elnémultak, de ahelyett, hogy ez megnyugtatott volna, csak jobban kétségbeestem. Ott álltak meg előttem.

Lágy, csilingelő kacagás hallatszott.

– Az ilyen pancsert mutogatni kéne! – trillázta, mire egy érdes, erőteljesebb hang is felhangzott. Nevettek. Rajtam.

Tudtam, magamtól sosem érhetem el azt sem, hogy egyáltalán szeretetteljesen, bizalommal nézzenek rám, és ne úgy, mint a világ legszerencsétlenebb kis csitrijére.

***

Késő délutánra elállt az eső, habár a föld még mindig latyakos volt és felpuhult. Addigra már megérett bennem az elhatározás: tennem kell valamit. Ez nem mehet így tovább.

A házunk mögötti erdőbe vetettem magam. Egy fának támaszkodtam, nehéz sóhaj szakadt fel belőlem.
Még ha… még ha Liam, az a csodálatos ember, azzal a lehengerlő mosolyával, az édes kis heggel a vállán, sosem fog rám úgy nézni, ahogyan én szeretném… akkor is itt volt az ideje tenni valamit. Valamit, ami kiemel végre a balszerencse ragadós hálójából. Még ha Liam nem is lesz sosem az enyém.

Halk, görcsös sírás tört fel belőlem, s ahogy az első könnyek végigszántották az arcomat, reményvesztetten térdre rogytam, bele a sárba. Halkan szipogtam, képtelen voltam beletörődni, hogy az, amire egész életemben legjobban vágytam – az általam tökéletesnek hitt fiú szerelme –, sosem lehet az enyém. Nem lehet. Az élet, a sors igazságtalan volt velem. Talán csak rossz döntéseket hoztam valamikor a múltban, s ez vezetett el engem oda, hogy sosem leltem meg a boldogságot. Talán csak sosem tudtam, melyik a jó út… De hát egyedül hogyan is tudnám ezt megítélni?

Valami hűvös, kemény dolog ért a térdemhez, ahogy belesüppedtem a sárba. Kíváncsian kotorászni kezdtem, s végül meglepetten emeltem ki a földből egy apró érmét.

– Valaki eláshatta? – morfondíroztam hangosan. Eléggé nevetséges ötletnek tűnt, hogy valaki a föld mélyébe rejtette az aprópénzt, pláne, hogy szinte semmit sem ért. Inkább… inkább babonából tehette. Talán ezzel akart magának szerencsét kovácsolni…

Villámcsapásként ért a felismerés. Én is megpróbálom! Elvégre, mit veszíthettem volna? Egyedül voltam az erdő mélyén, nem kellett attól félnem, hogy logikátlan tetteimmel gúnyos vigyorgást váltok ki az emberekből. Végre önmagam lehettem, a saját belátásaim szerint cselekedhettem.

Őszinte mosollyal az arcomon csúsztattam a zsebembe az érmét.

Amilyen gyorsan csak tudtam, úgy szaladtam vissza a házunkhoz. A hirtelen jött energia, amit az akkor a lehető legokosabbnak tűnő ötletem pumpált belém, felpezsdítette a véremet. A fészerhez rohantam, szinte agresszíven téptem fel az ajtaját, és a sarokban heverő ásóért kaptam. Aztán jöhetett a futás vissza, az erdő mélyére.

Nem is figyeltem, merre szaladok, csak mentem, néha meg-megállva a nehéz ásó terhe alatt. Utamat apró lyukak jelezték: ezeken a helyeken torpantam meg és támaszkodtam meg a nyélben.

Azt hittem, már ismerem az egész erdőt, éppen ezért lepett meg, amikor egy addig sosem látott, apró tisztásra értem. Olyan békésnek tűnt… Kedvem lett volna leheveredni egy fa tövébe, a sáros föld ellenére, és aludni egyet. Elhatároztam, hogy máskor még felkeresem a helyet.

A tisztás közepére siettem, erélyesen megragadtam az ásó nyelét, eszeveszetten ásni kezdtem a nedves homokban. Eleinte olyan könnyűnek tűnt, azonban mélyebben, ahová nem ért el olyan sok víz, a föld kemény volt, gyenge karjaim alig bírtak lefelé haladni. Elhatároztam azonban, hogy legalább fél méter mély gödröt fogok ásni.

A homlokomon izzadságcseppek gyöngyöztek, a karom remegett az erőfeszítéstől. De nem álltam meg. Egy erélyes mozdulat, és az ásó vége néhány centiméterre beleállt a földbe. Aztán apró nyögéssel ráemeltem a súlyomat a nyélre, s így fordítottam ki azt a kevéske homokot. Majd újra. Megállás nélkül. Úgy éreztem, ha megtorpanok, elveszik a hirtelen támadt energiám, s soha többé nem tudok majd kitérni az engem övező szerencsétlenségből. Nem szabadott megállnom, míg aztán a gödör elérte a kívánt mélységet. A tenyerem fájt, letöröltem vele a verejtéket a bőrömről. Aztán az égre emeltem a tekintetemet: a nap egy apró sugara megtörte a vastag felhőréteget, s úgy tűnt, mintha éppen felém, a kis tisztásra hullajtaná fényét. Tudtam, hogy jó helyen vagyok, jó időben.

A zsebembe nyúltam az apró fémpénzért. Érdeklődve forgattam az ujjaim között, kicsit hitetlen voltam. Miért pont egy régi, semmit érő, kopott fémdarab változtatná meg az életemet?

Megráztam a fejem. Kételkedésnek nem volt helye, csakis a tiszta szív kívánságának. A gödörbe ejtettem az érmét.

Mikor az ásóval már a földet dobáltam vissza, halkan motyogtam a kívánságomat:

– Csak legyen rá mód, hogy dönteni tudjak jó és rossz között. Más nem számít.

***

Este korán feküdtem le aludni, de sokáig nem jött álom a szememre. Minduntalan az életemre, a balszerencsémre, Liamre és a kívánságomra gondoltam.

Vajon megváltoztathat mindent egy pénzérme eltemetése? Vagy csak a gyermeki ostobaságom késztetett minderre? Tehetetlennek éreztem magam. Teltek a percek, majd az órák, de nem éreztem úgy, mintha a sejtjeimbe valamiféle túlvilági erő költözne, ami más emberré változtat.

Megdörzsöltem a szemeimet, és lustán a fal felé fordultam. Ostobának hittem magam, amiért egy babona vezérelt…

Ám ekkor egy halk nesz ütötte meg a fülem a szoba másik feléből.

Tudván, hogy az egyetlen vicces kedvű egyed a házban, a húgom az emeleten már rég békés álmaiba merült, rögtön megfeszítettem az izmaimat. Valami – vagy valaki – volt bent a szobámban.

– Mit akarsz? – próbáltam kipréselni magamból a szavakat, hátha csak a testvérem szórakozik velem, de a hangom valahol mélyen elakadt bennem, s csak artikulátlan nyögés hagyta el a számat.

Szinte éreztem, ahogy valami közeledik felém. Sietve a fejemre kaptam a takarómat, hátha megment az a gyermekkori csacska tévhit, hogy alatta nem árthatnak nekem a sötét árnylények.

Egy kéz puha érintését éreztem meg a takarómon, a hátamon. Óvatosan, lassan simogatni kezdett, mintha nyugtatgatna.

– Anya? – súgtam halkan, de választ nem kaptam.

Hirtelen rám szakadt az érzés, hogy nevetségesnek tűnök. Megijedtem egy árnyéktól, ami talán majd napsugarakat hoz nekem.

Bátorkodva rántottam le a fejemről a takarómat. Azonban, akit megláttam, nem hasonlított egyik családtagomra sem.

Alacsonyabb volt nálam, mégis olyan vékony volt, szinte ijesztően törékeny. A haja lágy, fekete fürtökben omlott vállára. Szemei sötéten csillogtak, ajkai vérvörösek. A ruhái, na, azok voltak csak igazán érdekesek! Térdig érő, csatos bőrcsizmát viselt, fekete nadrágjából hegyes tüskék álltak ki, ugyanilyen felsője viszont egyszerű volt és sötét, akár a csillagtalan éjszaka. Egyik fülében – csak az egyikben! – hosszú, lelógó, láncos fülbevaló.

Hirtelen szólni sem tudtam, csak egy elhaló nyögés szakadt ki belőlem.

Az előttem álló, baljós megjelenésű lány csibészes mosolyt villantott rám.

– Öltözz, aztán bevágódunk annál a srácnál!

Néhány perccel később már az utcákat róttam az idegen lány nyomában.

– Állj! – torpantam meg. Ő is megállt, meglepetten nézett rám.

– Parancsolsz?

– Ki a fene vagy te? – kérdeztem, szinte szavanként tagolva.

Olyan nemes egyszerűséggel válaszolt, hogy kis híján kinevettem.

– Az angyalod.

– A micsodám?

Türelmetlenül forgatta a szemeit, mintha nem tudná felfogni, miért értetlenkedtem.

– Az angyalod, aki irányítja a sorsodat. – Halkan kuncogott. – Vagy legalábbis megpróbálja.

Hirtelen mintha világosság támadt volna az elmémben.

– A kívánságom! – kiáltottam fel. – Hát eljöttél, hogy segíts rendbe tenni az életemet?

Egykedvűen vonta meg a vállát.

– Így is mondhatjuk. És persze, mielőtt elfelejteném – hirtelen megállt, hogy szembefordulhasson velem –, a nevem Celerina. Mit is mondtál, téged hogy hívnak?

– Még nem mondtam – ráztam a fejem. – Briana vagyok.

– Rendben, akkor most már minden fontos infót tudunk! – Azzal hátat fordított nekem, és mintha minden a lehető legtermészetesebb mederben folyna, folytatta a sétát a kihalt utcán. Azon rágódva, hogy vajon mindezt csak álmodom-e, követtem őt.

– Hová viszel? – próbáltam szóval tartani. – Ha a szüleim észreveszik, hogy nem az ágyamban vagyok…

– Ne aggódj feleslegesen! – rivallt rám hirtelen, én pedig összerezzentem. – Nem vagy te már pólyás, hogy anyád minden éjjel belessen a szobádba, leestél-e az ágyacskádról…

Lehetett volna kicsit kedvesebb is.

– Nincsenek szárnyaid – mondtam ki azt, ami hirtelen szeget ütött a fejemben.

– De, vannak. Csak nem használom őket, amíg nem muszáj.

Némán bólintottam, igyekeztem egyszerre feldolgozni a hallottakat és kigondolni, milyen kérdéssel álljak még elé.

– Hová megyünk?

– Liamhez.

Megtorpantam.

– É-én oda nem mehetek… – A hangom remegett, akárcsak a tagjaim, de nem a hidegtől. – Azt s-sem tudja, ki vagyok. Mit fog szólni, ha é-éjnek idején beállít k-két ismeretlen a h-házába?

– Észre sem fogja venni – rángatta a vállát Celerina. – Nem tudom, hogy nem hallod már innen, mekkora házibulit tart éppen…

És valóban: a távolból, alig hallhatóan szólt a zene, a szívem pedig beleremegett a gondolatba, hogy nemsokára ott leszek, nála, az ő házában, az ő buliján…

– Nem hiszem el… – suttogtam magam elé, s hallottam, ahogy Celerina is magában kuncogott ezen.

Akkor kezdtem el fényesebbnek látni a jövőt.

***

Már majdnem ott voltunk. Már láttam a házat, a bentről kiszűrődő fényeket, hallottam a zene vad ritmusát, éreztem, hogy ez most mind a valóság – a balszerencse kezdett kimosódni a szervezetemből.
Hirtelen, szinte a semmiből, fagyos szél támadt fel, s pillanatok alatt lehűtötte felhevült vérű testemet. Nem tulajdonítottam volna neki figyelmet, ha ekkor Celerina nem torpan meg előttem.

– Mi az? – kérdeztem. – Mi tört…

– Várhattál volna kicsit tovább is, Amira – szólt bele a sötétségbe Celerina. Riadtan néztem körül, de az utcán rajtunk kívül senki sem állt. A lányra pillantottam: ő pedig felfelé emelte tekintetét. Hasonlóan tettem.

Az égből egy lány szállt alá. Nem hasonlított Celerinára, sőt, jobbára az ellentéte volt: hosszú, ezüstszőke haja a vállát verdeste, fehér és arany ruhái fenségesen hatottak rajta. És a hátából… a hátából szárnyak emelkedtek ki!

Egy angyal közeledett felénk.

Halkan, sőt nesztelenül ért földet néhány lépésnyire tőlünk. Arca jóságos volt, mégis úgy éreztem, tömény haragot sugároz felénk.

– Nem szabadott volna nélkülem eljönnöd. – Nem értettem, miről beszélt. Zavartan kapkodtam a tekintetemet, mire rájöttem, Celerinához beszél. Néhány pillanatig kettejük néma párbeszédét figyeltem, aztán bátorkodtam hallatni a hangomat.

– Celerina… mi folyik itt?

A lány lehunyta szemeit, mintha magában átkozódna, majd halkan megszólalt:

– Amira a másik angyalod.

Ekkor zavarodtam össze teljesen. Nem elég, hogy egy angyalt kaptam a sorsom kialakításának segítésére, kettőt is? Hát mivel érdemeltem ki ezt az isteni kitűntetést?

Amirára néztem, mintegy megerősítést várva, ő pedig magabiztosan bólintott.

– Együtt kell mennünk Liamhez. Mindketten, én és Celerina, egy-egy oldalt képviselünk. Mindkettőnket meg kell hallgatnod, mielőtt döntesz.

Nem értettem. Egy-egy oldalt? Milyen oldalt? Hát nem azért vannak velem, hogy terelgessék az életemet?

Amira azonban folytatta.

– Celerina a bátorságot képviseli. Ő az, aki mindig arra fog buzdítani, hogy vágj bele bármibe, ne hátrálj meg, addig fog sarkallni a harcra, amíg meg nem nyered a csatát – vagy el nem buksz. Éppen ezért kell óvatosan bánnod vele, meg kell fontolnod gondosan, melyik tanácsát fogadhatod meg. Félelem nélkül akar majd olyan dolgokra rávenni, amelyekről te is tudhatod, hogy nem vagy rá képes.

Bólintottam, s továbbra is figyeltem Amirát.

– Az én dolgom, hogy ellensúlyozzam Celerina megfékezhetetlenségét. El kell érnem, hogy néha a szívedre hallgass, és meghátrálj, ha az a helyes. A te dolgod csak az, hogy eldöntsd, melyikünk oldalán állsz.

Azzal Amira, és a nyomában Celerina, ráérősen Liam házának bejárata felé indultak.

A zene fülsiketítően szólt, a basszus a szívemet rázta, a dob a fülemet ütötte. Mégis, hárman, töretlen lelkesedéssel haladtunk előre a megszámlálhatatlanul sok fiatal tánctól verejtékező teste között, tekintetünkkel Liamet kerestük.

Én láttam meg legelőször, és abban a pillanatban szertefoszlott minden reményem. Hát persze, hogy is feledkezhettem meg a barátnőjéről? A tökéletes pár, akikből mindig árad a boldogság, hogy gondoltam, hogy közéjük állhatok? A harc eldőlni látszott már akkor, és én a vesztesek oldalán álltam.

– Fel ne add máris! – ripakodott rám Celerina, karon ragadott, és visszavezetett az utcára. Amira mögöttünk lépkedett, rosszallóan nézte tevékenykedésünket.

A ház előtti tölgyfa törzsének takarásában álltunk csak meg.

– Ez nem fog menni, lányok – ráztam meg a fejemet, s ezzel egyidejűleg éreztem, ahogy az első, forró könnycseppek lesiklanak az arcomon. – Ott a barátnője…

– Majd nem lesz! – legyintett Celerina. – Csak kell neked egy kis csinosítás… Megtennéd, Amira?

Celerina félreállt, utat adva a másik lánynak. Ő elém lépett, kezét az arcom elé tartva, mutatóujjával a homlokomhoz ért. Földöntúli erőt éreztem magamban, a bőröm felforrósodott, majd kihűlt, a hangulatom hullámzott, a testem rázkódott. Egyszer zokogtam, egyszer kacagtam, néha felsikoltottam, úgy éreztem, menten darabokra szakadok.

Aztán, amilyen hirtelen jött, ugyanúgy múlt el minden. A testem, a hangulatom megnyugodott, ismét jól éreztem magam a bőrömben.

Celerina elismerően bólogatott, ahogy rám nézett Amira válla felett.

– Kicsit túlzásba is vitted – nevetett. – Azt akarjuk, hogy Liam szeressen belé, ne az összes férfi, aki csak meglátja!

Nem értettem, miről beszél, és már éppen kérdezősködni kezdtem volna, amikor ismét belém karoltak, hogy szelíd erőszakkal visszavigyenek a házba.

Belépve egy tükörrel találtam szembe magam – még lélegezni is elfelejtettem hirtelen.

Nem ismertem meg a lányt, akit láttam! Hiszen nekem egyszerű, vékony szálú, sehogy sem álló, fakóbarna hajam volt, mintha sosem látott volna fésűt, a fülem sosem találkozott fülbevalóval, a testem pedig hírből sem ismerte a tapadós, dekoltázst kivillantó miniruhát. Egész egyszerűen nem én voltam az a lány, akinek a haja göndörré változott és csokoládébarna színben tündökölt, fülében pedig gyémánt csillogott. És az a falevélzöld ruha!

– M-mit… mit tettetek velem?! – suttogtam magam elé.

– Egy kis angyalvarázslat – nevetett Amira, majd közelebb hajolt hozzám, és a fülembe súgta: – Azt hiszem, a herceged már észre is vett téged. Legyél ügyes!

Mire odafordultam volna hozzá, már eltűnt, akárcsak Celerina.

Aztán egy kéz meleg érintését éreztem a vállamon.

Liam volt az.

Meleg mosollyal üdvözölt, kivillantva hibátlan, fehér fogsorát. Úgy éreztem, mintha minden kiüresedett volna, csak ketten álltunk a szobában, a zene is elhallgatott, mikor ő csak annyit mondott nekem:

– Szia. Nem láttalak még erre. Hogy hívnak?

A szívem a torkomban kezdett el dobogni, alig tudtam hebegve-habogva megmondani neki a nevemet.

– Briana… – ízlelgette. – Gyönyörű. Akárcsak te.

A kezemért nyúlt, közelebb húzott magához.

– Gyere, igyál meg velem valamit!

Szinte sokkhatás alá kerültem, nem tudtam elhinni, hogy mindez velem történik – bólintottam, és követtem őt.

A fejemben ekkor megszólalt egy hang.

Amira hangja.

– Azért ne ess túlzásokba, az első éjszaka elég, ha csak a kezedet fogja meg…

Hirtelen egy másik hang – Celerináé – letromfolta.

– Még mit nem! Ne hátrálj meg, itt a nagy lehetőség! Bele kell adnod mindent, hogy megszerezd őt!

Ott voltak velem, bennem. Még ha nem is látta őket senki, a gondolataimban élve segítettek terelgetni engem a sorsom ösvényén.

Szelíden mosolyogtam, ahogy Liam a konyhába vezetett, ami afféle bárpultként működött aznap este.

– Mit iszol, te szépség?

Zavartam köszörültem meg a torkomat.

– Én… kólát…

Liam felnevetett, azt hitte, vicceltem. Aztán, amikor látta, hogy arcom komoly maradt, az ő mosolya is lehervadt.

– Szóval igazi jó kislány vagy – kuncogott. Végül töltött nekem egy kólát.

A poharammal a kezemben tértem vissza a szobába, ahonnét a vadító dallamok áradtak. Liam a derekamra tette kezét, s intett egy barátjának. Néhány pillanat múlva az eszeveszett dübörgés abbamaradt, s egy lassú, békés dal ölelt minket körbe.

A lágy ütemre lépkedni kezdtünk, karjaimat Liam nyaka köré fontam. A szívem hevesen vert, a fiú mindvégig a szemembe nézett, néha elmosolyodott, ilyenkor éreztem, hogy elpirulok.

Minden tökéletesnek tűnt.

Egy pillanatra lehunytam a szemem, s mire kinyitottam, Liam arca sokkal közelebb került az enyémhez. A távolság pedig – a szívem egy hatalmasat dobbant a gondolatra – egyre csak fogyott közöttünk.

Számtalanszor elképzeltem már, milyen lehet az első csók, amit Liamtől kapok majd. Az ajkaink először csak óvatosan ízlelgetik egymást, aztán vad, erőszakos játszmába kezdenek, falják egymást, kettejük között a levegő felforrósodik, szinte éget, a testem többet akar majd, a kezeim a mellkasára csúsznak, ő szorosan átölel, és tudjuk, mindketten tudjuk egyetlen csókból, hogy kettőnk sorsa megpecsételődött, végleg összefonódott.

Aztán Liam ajkai valóban elérték az enyéimet.

Nem teketóriázott cseppet sem: ajkaival agresszívan lecsapott az enyéimre, nyelvét a számba erőszakolta. Próbáltam viszonozni, de túl akaratos volt, nem éreztem a perzselést sem kettőnk között. Aztán halkan felnyögött, bele a csókba, hirtelen beleharapott az ajkamba, és én felszisszentem.

Elhúzódtam tőle.

Liam magabiztosan elmosolyodott.

– Talán túl jó volt?

Éreztem, ahogy az egész arcom vörösbe csap át. Hogy lehetséges, hogy a korábban tökéletesnek hitt csók nemcsak otrombán erőszakos, de hideg és élvezhetetlen is volt számomra?

Alig láthatóan megráztam a fejem. Celerina szavait ismételgettem magamban.

– Bele kell adnom mindent, hogy megszerezzem őt, nem hátrálhatok meg…

Bátorságot gyűjtöttem, s ezúttal én hajoltam Liam szája felé. Próbáltam az ő stílusát átvenni: aprókat haraptam, a nyelvemet előre toltam, halkan dünnyögtem közben.

Ekkor ő tolt el magától. Zavartan pislogott felém.

– Ne ilyen erőszakosan – nevetgélt zavartan. Aztán ajkai széles mosolyra húzódtak, egy apró csókot lehet az arcomra, magához húzott, és tovább lejtettük táncunkat a lassú dallamra.

De a boldogságom, mint egy törékeny üveggolyó, egyik pillanat alatt darabokra törött.

Liam válla felett egy varázslatos szépséget pillantottam meg: magát a megtestesült tökélyt. Arca még úgy, gyűlöletbe mártva is több volt, mint gyönyörű.

– Liam! – rikoltotta kétségbeesetten. – Mi folyik itt?!

Szerelmem felé fordult, arca döbbenetről tanúskodott.

– Drágám, én… én… – hebegte. – Én csak táncoltam egyet…

A lány szemébe könnyek gyűltek.

– Láttam, ahogy megcsókoltad!

Liam karjai elengedték a testemet. Hidegnek éreztem magam körül a levegőt, nem értettem, mi történik. Hiszen ő… ő már az enyém.

Liam azonban mégis azt a másik lányt ölelte néhány pillanattal később. Fejét a saját mellkasához húzta, nyugtatóan simított végig a hátán újra és újra.

– Nem foglak elhagyni, édesem – duruzsolta a lány fülébe. – Ő csak… csak egy senki.

Úgy éreztem, összementem, egy aprócska porszem vagyok a lábuk előtt. A tüdőm összeszorult, nem kaptam levegőt. Fulladoztam. Azt hittem, meghalok, ha menten nem kerülök a lehető legmesszebb az ölelkező párostól.

Nem is emlékeztem rá utólag, hogyan jutottam ki a zsúfolt házból az utcára. A tölgyfa mögött Amira és

Celerina vártak rám.

– Be kellett volna bizonyítanod, hogy jobb vagy annál a lánynál… Elbuktál. – Celerina lenézően legyintett.

Szörnyen éreztem magam, hiszen igaza volt. Elbuktam! Előttem volt a lehetőség, Liam már félig az enyém volt, mégis hagytam őt kicsúszni a kezem közül.

– Megvesztél?! – kelt ki magából Amira. – Még így is túl messzire ment…

– Hallgass! – némította el őt Celerina, aztán felém fordult. – Jól figyelj, Briana. Csak te, és senki más nem dönthet. Te olyan vagy, mint egy… egy fal. Két oldala van, az egyiket én képviselem, a másikat Amira. De… de nem dönthetünk helyetted. El kell döntened, hogy a lelked a fal melyik oldalán áll. De tudnod kell: most még visszamehetsz, hogy megszerezd Liamet. Ha most meghátrálsz, ő már nem lehet a tiéd sosem.

– Te a fal melyik oldalán állsz, Briana? – sürgetett Amira.

 Akkor már tudtam, mit kell tennem. A kezeimet óvatosan a ruhám zsebébe csúsztattam, és a lányoknak hátat fordítva elindultam hazafelé.

– Hová mész? – értetlenkedett Celerine. – Liam bulija nem arra van…

– Tudom – vágtam a szavába. – De végre tudom, melyik oldalon állok.

A két angyal kíváncsian nézett rám. Szélesen elmosolyodtam.

– Ha Liam egyszer ezt megtette, máskor is megtenné… Többé nem kergetek olyan szerelmet, ami nem valódi. Majd egyszer… egyszer jön valaki, aki csak engem fog szeretni. Addig egyedül járom végig a sorsom útját, bármit is tartogat számomra.