Kedvcsináló:
Te mit tennél, ha a világ egyszer csak megállna, és te lennél az egyetlen, aki nem fagyott meg?
Zsáner, korcsoport: fantasy, ifjúsági
Megírás ideje: 2021. október
Figyelmeztetések: nincs
Terjedelem: 2000 szó

Négy óra telt el a világ leállása óta. Legalábbis úgy tippeltem.

Ez idő alatt kétszer volt pánikrohamom, pedig több mint öt éve már, hogy nem szenvedek ilyesmitől, és háromszor próbáltam meg vállal áttörni az iskola hatalmas bejárati ajtaját, hogy kijussak rajta, de csak annyit értem el vele, hogy mindkét oldalam vészesen sajog.

Nincs kiút innen. Egyszerűen nincs. Néhány súlyosabb témazáró előtt előfordult már, hogy a suliban játszódó rémálmaim voltak, de azok annyira elvont élmények voltak, hogy szinte tudtam már alvás közben is, hogy az nem a valóság. De ez most más, ez annyira beteg helyzet, hogy…

Lélegezz, lélegezz, mantrázom magamban. Eszembe jut, mit tanított régen a pszichológusom a pánikrohamokról. Úgy érzem magam megint, mint akkor régen, ugyanolyan tehetetlennek és gyengének. A szívem hangosan zakatol a mellkasomban, és a látásom kezd elhomályosodni. A nyakamtól égető forróság kúszik fel az arcomig. Próbálok mélyet lélegezni, de csak szakaszosan jut levegő a tüdőmbe.

– Öt dolog… – motyogom magam elé. – Öt dolog, amit láthatok…

Megpróbálom a lehető legtágabbra nyitni a szemem, és a homályos, mozdulatlan alakokra koncentrálok. Tudom, hogy a terem végében ülök, és legelöl, a tábla mellett az irodalomtanárom áll, és éppen kulcsszavakat ír fel a verselemzéshez egy fehér krétával. Ahogy felidézem a részleteket, a kacskaringós gyöngybetűkkel írt József Attilát, vagy a tanárnő dauerolt, ősz hajának hullámait, kezd kitisztulni előttem a kép.

Veszek egy mély levegőt, és a nadrágom szárába törlöm az izzadságot a tenyeremről. Körülnézek a teremben. Dani, a padtársam a második sorban majd kiesik a székéből, úgy jelentkezik, az arcára ráfagyott az izgatott vigyor, mert végre egy olyan költőt vettünk, akinek a szavait ő is érti. Mögötte Bodza ül, a pad alatt a mobilját nyomkodja, üveges tekintettel bámulja a sötét kijelzőt. A többiek az ajtó felé fordulnak, mert épp visszatért a mosdóból Gabi, és az óra utolsó tíz percében már minden érdekesebb a tananyagnál. Lenézek magamra: a földön ülök a terem végében, és a kezem reszket. De végre látok.

– Öt dolog, amit megérinthetek… – Belekapaszkodok a két leghátsó padba, és egy hirtelen mozdulattal álló helyzetbe rántom fel magam. Pár pillanatig még egyhelyben állok, amíg megszűnik a szédülés, aztán odasétálok Bodzához, és a vállára teszem a kezem.

A bőre kemény és hűvös, mintha egy szobrot érintenék. Pedig mikor az előző szünetben a nyakam köré fonta a karját, és megcsókolt, még forrónak éreztem a testét és puhának az ajkát. Lehajolok, és megpróbálom kivenni a kezéből a mobilt, de olyan, mintha összeolvadt volna a testével. Nem tudom megmozdítani sem a kezét, sem a telefont.

Fellépek a katedrára, és egy fehér krétáért nyúlok. Nem tudom felvenni. A szívem dobogását ismét érezni kezdem szerte a testemben: ostromolja belülről a bordáimat, fojtogat a torkomban, és belülről üti a koponyám falát.

Felüvöltök, de nem hallja meg senki ezen az egész rohadt, halott világon.

Megpróbálom felborítani Dani padját, de mintha egy többtonnás súlynak feszülnék neki. Utána megfordulok, és minden rossz érzésem ellenére vállon taszítom a tanárnőt, de ő csak áll ugyanabban a pózban, mint négy órája folyamatosan, kezében a krétával, miközben behúzza az ékezetet József Attila nevén.

A hajamba markolok, és meghúzom. A hajszálak égő fájdalom kíséretében próbálnak megkapaszkodni a bőrömben, de én pár másodpercig erőlködöm, és közben azt kívánom, hogy ébredjek már fel ebből a rémálomból. A világ azonban ekkor sem indul újra, és most már a vállaimon kívül a fejem is sajogva tanúsítja, hogy innen nincs menekvés.

Átpréselem magam az ajtóban álló Gabi élettelen, megkövültnek tűnő teste mellett, és kimegyek a folyosóra. A legutóbb, mielőtt az utolsó pánikroham szele megcsapott volna, az osztálytermünktől balra indultam el, és a lépcsőn lefelé. Az ajtók mind csukva voltak, és egyiken sem tudtam áttörni, ahogyan az újságot az örökkévalóságba fagyva olvasó portás mellett is hiába osontam volna el, mert a nehéz bejárati ajtó még csak meg sem nyikkant, amikor nekifeszültem.

Ezúttal jobbra indulok. Az egész iskolaépület elnémult, és csak az én lépteim koppanását lehet hallani, ahogyan többszörösen visszaverődik a zaj az üres folyosókon. Az elágazásoknál megállok, és hallgatózom, de semmi.

Nekidőlök az egyik ablaknak, és kinézek az utcára. Odakint a világ ugyanúgy megtorpant, mint idebent: a járdán sétáló emberek mind belefagytak a következő lépésbe, az autók az úton egy millimétert sem haladnak már előre, de közben úgy tűnik, mintha a kipufogókból áramló füst is megdermedt volna a levegőben. Ha az égre nézek, és erősen koncentrálok a felhőkre, nem látom őket lassan tovaúszni. Mintha valaki megnyomta volna a stop gombot a világra, csak engem felejtett el megállítani.

Megpróbálom kinyitni az ablakot, de a kart nem tudom elfordítani. Nekifeszülök, de még csak nem is reccsen az ősöreg fakeret. A tenyeremre bámulok, ami még mindig remeg, aztán erőteljesen rácsapok az üvegre.

Semmi. Még hangja sincs az ütésnek.

Megrázom magam, és továbbindulok az ablakok mentén. Reménykedem benne, hogy találok egyet, amit valaki nyitva felejtett, és talán az első emeletről még le tudok mászni vagy akár ugrani úgy, hogy ne legyen bajom, de végül nem találok kiutat így sem. Továbbmegyek a lépcső felé, elhaladok egy kilencedikes lány mellett, akinek a nevét sem tudom, csak emlékszem rá, hogy milyen átéléssel szavalt az évnyitón. Ő is belefagyott a végtelen pillanatba. Megbököm a vállát, de ugyanazt tapasztalom, mint a többieknél.

Feltrappolok a lépcsőn, kettesével szedem a fokokat, mintha sietnék, és szinte kinevetném magam miatta. A lépteim hangosan visszhangoznak a folyosó falai között.

– Hahó! – kiabálom el magam a másodikon. Fülelek, de persze nem érkezik válasz. Végignézek a folyosón, és már majdnem megfordulok, hogy lemenjek, amikor megakad a tekintetem egy nyitott ajtón.

A legutolsó teremből fény szűrődik ki.

Futok, mintha ez lenne az utolsó lehetőségem, a fülemben érzem dobolni a szívverésemet, és az adrenalin erővel tölti meg a lábamat. Elvágtatok a teremig, nagyot farolva állok meg az ajtó előtt. Tényleg nyitva van, szinte el sem hiszem. Alig merek belépni a terembe, nem tudom, mire számítsak odabent.

Első pillantásra úgy tűnik, hogy nincs itt senki. A székek mind üresek, a tábla tisztára törölve, viszont ég a villany. Jobban körülnézek, és észreveszem, hogy a leghátsó ablak tárva-nyitva.

És van ott egy lány.

Mintha leforráztak volna, úgy érzem magam hirtelen. Néhány hosszú lépéssel átszelem a termet, és közben azért fohászkodom, hogy rosszul lássam a helyzetet. De ahogy odaérek, teljesen egyértelművé válik a jelenet.

Sosem láttam még ezt a lányt, vagy inkább csak sosem figyeltem fel rá. Fiatalabbnak tűnik nálam, és azt hiszem, hogy ez a terem a tizedik béseké, szóval nem tévedhetek. A lány olyan kis alacsony, törékeny alkat, hogy egy erősebb széllökés is ledöntené a lábáról – ez jut eszembe róla, ahogy ott állok az ablak mellett, és bámulom a megfagyott pillanatot. Az idő éppen abban a momentumban állt meg, amikor a lány az ablakpárkányon állva elvesztette az egyensúlyát, és dőlni kezdett hátrafelé.

Olyan érzésem van, mintha egy balesetnek lennék szemtanúja, mintha lassított felvételként nézném végig, amint a lány papírvirágokat ragaszt körbe az ablakkereten, és hogy elérje a tetejét, ostoba módon feláll a párkányra, aztán…

A szám pillanatok alatt teljesen kiszárad, és kezd visszatérni a tagjaimba a remegés.

– Nem… – dünnyögöm, és hátrálok pár lépést. Megkapaszkodom az egyik padban, és gyorsan körbefordulok a teremben. – Öt dolog, amit megérinthetek…

Végigsimítok a régi pad lapján, lassan áttapogatok egy belevésett firkálmányt, és közben figyelek a légzésemre. Lassan be, lassan ki. Körülnézek, de a tekintetem folyton visszatalál a lány hajlott alakjára. Már emelem a kezemet felé, de megállok a mozdulat közepén.

Nem tudok hozzáérni. Nem megy. És ha hozzá is érnék, úgysem tudnám megmozdtítani.

Nézem a döbbenetről tágra nyílt szemét. Éppen csak tudatosulhatott benne, hogy mi történt, amikor minden megállt, és ő belefagyott a zuhanás előtti pillanatba. A karjával befelé nyúlt, mintha abban reménykedett volna, hogy meg tud kapaszkodni valamiben, az izmai megfeszültek.

El akarok futni, minél messzebbre ettől a teremtől, hátra se nézni. Nem akarok jelen lenni, amikor minden újraindul, és a lány… Elfordulok, és teszek néhány lépést az ajtó felé.

Megint ezt csinálod, korholom magam. De hát mit tehetnék? Ha nem történt volna meg ez az elcseszett dolog, hogy megállt körülöttem a világ, akkor nem is tudnék róla, hogy ez a lány itt áll az ablakban, csak miután megtörtént, ami már elkerülhetetlen.

Lerogyok egy székre, és a tenyerembe temetem az arcomat. A bőröm lángol, az izmaim készen állnak rá, hogy elvágtassak innen, de képtelen vagyok magára hagyni ezt az ismeretlen lányt az életének végtelenbe nyúló, utolsó másodpercében.

Már úgysem tudnék segíteni rajta. Senkit és semmit sem tudok megmozdítani, mióta megállt a világ. De vajon azért történt mindez, mert ez a lány mindjárt a mélybe zuhan?

Felpattanok, és ököllel az asztalra ütök. Nagyot reccsennek a bütykeim, és éles fájdalom száguld végig a kezemen.

– Miért nem… miért nem… – próbálok kiabálni, de a hangom hüppögésbe fullad. – Miért nem állt meg az idő akkor, amikor Andris meghalt?

A korábbiaknál is erősebben tör rám a pánik. A falak és a plafon rám dőlnek, leszorítanak a poros padlóra és menten agyonnyomnak. Nem kapok levegőt. Olyan élesen látom magam előtt Andrist a pótkerekes biciklijével az utcánkban, mintha visszarepültem volna az időben, és újra tízéves lennék, és az öcsém nevetve teker az esti szürkületben, én meg vékony hangon kiabálok, biztatom őt, hogy gyorsabban, gyorsabban…

Nem, nem akarom megint látni, próbálok észnél maradni, de mintha egy örvény újra és újra lerántana a felszín alá: meglátom magam előtt az ablakon kidőlő lány napfényben fürdő alakját, és hirtelen megint elmerülök a baleset emlékében, éles csattanást hallok, és látok magam felé gurulni egy aprócska kereket…

Mély levegőt veszek, és sikerül megvetnem a lábam ebben a szürreális valóságban.

– Öt dolog… – kántálom tovább a mantrát, ami évekig segített észnél maradnom. Az egyik kezemmel megragadom a másikat, és megnyomkodom a sajgó bütykeimet. A falak lassan visszaállnak a helyükre, és én megint itt vagyok a megfagyott világban, a zuhanni készülő lány mellett.

– Ne haragudj – szólalok meg, mintha hallhatná. – De hát mit tehetnék? Én sem tudom, mi történik… miért történik…

Egy ördögi hang a fejemben azt súgja, hogy megérdemlem. Igenis megérdemlem, hogy ez történjen velem, hogy örökké egy megfagyott másodpercben ragadjak, és ennek a lánynak az utolsó pillanatát bámuljam. Mert most nem tudok úgy elfutni, mint Andris baleseténél.

Odalépek a lányhoz. Barna haja az arcába libbent, mikor elvesztette az egyensúlyát, és most ugyanabban a helyzetben állnak a tincsei. Olyan, mintha finoman megmunkált szobor lenne, de az arca élő, a tekintetében rettegés csillan, a bőre kipirult, és mintha bármelyik pillanatban megmozdulhatna. De az útja innen már csak lefelé vezet.

Odahúzok egy széket az ablak mellé, és felállok rá.

Évekig, míg terápiára jártam, anya olyan sokszor elmondta nekem, hogy semmit sem tehettem volna Andrisért, hogy már azért is szégyelltem magam, hogy újra és újra fel kell ezt hoznia. Nem engedtük gyógyulni a sebet, mindig újra fel kellett tépni, és amikor már elég mélyre temettem magamban, akkor végre hagytuk behegesedni, és soha többé nem említettük meg, hogy elfutottam.

Azon gondolkodom, hogy vajon milyen ember lehet ez a lány. A finom vonásai alapján kedves lánynak tűnik, mégis egyedül díszíti a termet. Senki sem akadt, aki segíteni akart volna neki? Ilyen apróságon múlna, hogy hogyan végződik ez a pillanat?

Ahogy kinyújtom a kezem a lány felé, Andrist látom magam előtt. Ha jobban figyeltem volna rá, talán máshogyan alakult volna az a nap, de talán a sorsunk elkerülhetetlen. Akkor elfutottam.

De most nem fogok. Ezúttal tennem kell valamit.

Megragadom a lány karját, és visszarántom az ablakból. Abban a pillanatban ágyúlövésként hat rám az újrainduló világ milliónyi hangja: az utcáról autók motorjának morajlása szűrődik be, az egyik alsóbb emeleten recsegve kinyílik egy ablak, valahol becsapódik egy ajtó, kréták sercegése és széklábak csikorgása jut el a fülembe, és még megannyi más hang, amit hirtelen nem tudok beazonosítani.

Érzem az orromban a padlóról felszálló port, odakintről a szmog maró bűzét, a lány hajából áradó sampon édes illatát. Ő előttem áll, a szeme, ha lehet, még jobban elkerekedett a döbbenettől, mint mikor kifelé lógott az ablakból.

– Hogy kerültél ide? – kérdezi cincogó hangján. Lefelé néz, még mindig tartom őt a könyökénél fogva. A bőre puha és élettel teli.

Elengedem, és egy lépést hátrálok tőle.

– Láttam, hogy megcsúsztál – felelem, és igazából nem is hazudok. A lány zavartan néz rám, és miközben megkerül, rám mosolyog.

– Köszönöm. Eléggé megijedtem.

– Én is – biccentek felé, aztán csak végignézem, ahogy kisétál a teremből.