Csizmás K. Andúr a parkban sétáltatta fiatal, mindössze nyolcévesnek mondható emberét. Fiatal volt még az, folyton rángatta a pórázt, állandóan meg akarta kergetni a körülötte hancúrozó kutyákat és embereiket. Persze Andúr nem hagyta, elvégre ő volt a város legnevesebb embernevelője, hát értelmet kellett vernie az oktondi kölyök kicsiny fejébe.
– Jó napot, Vah úr! – köszönt oda a tőle nem messze az emberét sétáltató Vahnak, a vadászkopónak. – Hát a maga emberét mi lelte?
S csakugyan: az idős férfi, akinek egész testét ősz szőrszálak borították, megtörten szundított a pad alatt, amelyen Vah úr kevélyen üldögélt. Az ember néha meg-megremegett, mintha fájdalmai lennének.
– Öregszik ez már, Andúr! – legyintet Vah úr. – Kicsit reumás, kicsit bolhás, kicsit mocskos is, hát mit csináljak vele?
Andúr rosszallóan ráncolta szemöldökét, s emberét, a kis Danit leakasztotta a pórázról, hogy az kezet rázhasson Vah emberével. Aztán odasétált a padhoz, és leült rá.
– Ugye tudja, kedves Vah úr, hogy a mai modern emberorvoslás már korszerű gyógyszereivel enyhíteni tudja a reuma tüneteit, a bolhák ellen pedig már évtizedek óta felfegyverkeztünk?
Vah úr hátracsapta fejét, és hahotázni kezdett, a pad alatt az emberek összerezzentek éles hangja hallatán.
– Mit mond, Andúr? – kacagott. – Költsek vagyonokat erre az öreg dögre? Hát úgyis elviszi majd valami, aztán lesz másik… Hiszen ez csak egy háziállat.
Andúr a fejét csóválta, s többet nem mondott semmit.
***
A négy fal között, mikor Dani már apróra gömbölyödve szundított a kosarában, Andúr bekapcsolta számítógépét, hogy virtuális papírra vethesse aznapi gondolatait egy újság számára.
Az állatok nagyon elkanászodtak. Hát kik vagyunk mi, kérem, teremtők? Istenek? Feljebbvalók?
Tanúja voltam a minap, hogy szerencsétlen emberek milyen kevés tiszteletet kapnak tőlünk. Nem azt mondják, hogy az ember a legjobb barátunk? És mégis, hogyan neveljük őket? Mi értelme volt a háziasításuknak, ha egyszer képtelenek vagyunk a nekik járó tiszteletet és törődést megadni?
Andúrt érzékenyen érintette a téma, dühösen kapcsolta ki a számítógépet, anélkül, hogy befejezte volna az aznapi irományát.
***
Másnap azzal a sziklaszilárd elhatározással indult neki napi sétájának Danival, hogy minél több állatot igyekszik meggyőzni a felelős embertartás mibenlétéről. Célirányosan a parkba tartott, az emberbarátok fő gyülekezőhelyére.
Találkozott is Cecíliával, a perzsa macskával, s ha vonakodva is, de odasétált hozzá és annak emberéhez, Prüntyihez.
– Prüntyikém, Prüntyi-müntyim, gyere ide anyucihoz! – susogta mézesmázosan emberének, egy apró termetű lánynak, akit szemmel láthatóan nem sok öröm töltött el annak tudatában, hogy a nyári kánikula ellenére vastag kötött pulóverben kellett sétálnia.
– Nahát, Cecília kisasszony, nem gondolja, hogy barbárság azt a szegény embert ily körülmények között pulóverben járatni? – Csizmás K. Andúr mindig is a nyugalom macskája volt, néha azonban, amikor bajuszközelből lehetett szemtanúja szeretett embereinek ilyesfajta megkínzásának, sosem tudta türtőztetni magát.
– Parancsol… uram? – rebegtette szempilláit Cecília, miközben lenézően végigmérte Andúrt. – Nem tudom, hogy maga közönséges mezei kandúr mit érthet az emberneveléshez…
– Kérem szépen, kisasszony, nagyon is sokat! – húzta ki magát Andúr. – A 2011-es Világközi Összefogás az Embernevelés Nagyjai Között kongresszuson magaménak tudhattam az előadói posztot a Viselkedés az állattal és nélküle témá…
– Hogyne, persze! – kuncogott Cecília. Aztán karmait mutogatva azt lihegte: – Vésse az eszébe, maga mocskos bevándorló, hogy nem szólhat bele a nevelésembe! Prüntyikém boldog és trendi!
Andúr szőrgombócot köpni sem tudott a döbbenettől.
***
A következő nap Ham Hörivel találkozott, valamint annak emberével, a tisztán tartott, egészséges életű Andrissal.
– Drága barátom! – ölelte keblére őt Andúr. – Olyan boldog vagyok, hogy látlak titeket!
– Ne is mondd! – bólogatott Höri. – Hiányzott már nekünk Dani is.
– Látom, még mindig jó egészségben vagytok.
– Hogyne! Hiszen havonta járunk emberorvoshoz, tudod. Mindig is mondtam, abban mutatkozik meg egy állat értelmi szintje, hogy hogyan bánik az emberével!
– Magam sem mondhattam volna jobban! – Csizmás K. Andúr szeme könnybe lábadt, s sokáig csak szótlanul nézte, ahogy Dani és Andris a kert végében sakkoznak békességben.
***
Eltelt egy hét, majd kettő, s Andúr lelkében lassan alábbhagyott a vihar. Még ha az állatok nem is értenek vele egyet, minden bizonnyal szeretik az embereiket, még akkor is, ha nem tudják, hogyan kell őket nevelni. Hiszen a világ rendje nem bolygatható fel.
A szokásos sétán futott bele Vah úrba, aki ez alkalommal embere nélkül tűnt fel az utcán.
– Hát a kedves Bonifác? – érdeklődött udvariasan Andúr.
– Lelőttem – hangzott az egykedvű válasz.
– Mit csinált?
– Lelőttem – hangsúlyozta Vah úr. – Minek etessek egy vén dögöt, ha vehetek helyette egy újat? Tudja, van Kuf Irca, ott a főúton, rengeteg minőségi tenyésztőtől szerzi be a legújabb emberfajtákat: kínait, dél-amerikait, de még afrikait is…
– Hát nem is hiányzik magának a Bonifác?!
Vah úr meglepetten nézett Andúrra.
– Maga talán azt hiszi, hogy ezek a primitív lények érdemelnek annyit az életükben, mint mi, az állatok?
Én is azt látom, hogy sokan alig törődnek az állataikkal. 🙁 Nálunk is rengeteg állatka megfordult már – kutya, macska, tengerimalac, degu, patkány és most a törpenyuszkó, a deguhoz anno még állatorvost is hívtunk, pedig a rágcsálókkal nem szoktak ennyit törődni (és sajnos nem is lehetett segíteni rajta :/ ). Én mindig úgy tekintek rájuk, mint egy gyerekre, akinek én vagyok az anyja. Ha az embergyerek beteg, arra sem annyit mondunk, hogy majd kiheveri, hanem orvoshoz visszük – ugyanúgy a szüleire van utalva mindkettőnek az élete, fel kéne ezt fognia néhányaknak.
Ez nagyon erős volt, pedig könnyeden írtad meg. Görbe tükör azoknak, akik nem bánnak jól az állataikkal. Én pl. mindig utáltam, ha egy kutyát, vagy macskát csak azért bújtatnak ruhába, mert "olyan cuki", holott szerencsétlen valószínűleg szenved. Nekem ugyan jelenleg nincs háziállatom, de volt már nálunk degu, aranyhörcsög, tengerimalac, papagáj és zebrapinty is. Minddel rendesen törődtünk, és jól is érezték magukat. Megélték a matuzsálemi kort (a hörike pl. majdnem hat évig élt), mert volt velük foglalkozva és jól voltak tartva. Az állattartás felelősség, de sok a felelőtlen gazdi.
Szia!
Azt hiszem, én is láttam már ilyen képsorokat, szerintem egytől egyig bemutatják, hogy amit mi milyen természetesnek gondolunk az "állatokkal való bánásmód" címke alatt, az valójában milyen kegyetlen is tud lenni. Én pont azért gondolok úgy az állataimra, mintha gyerekek lennének, mert sokkal reálisabban fel tudom mérni, mit kellene velük csinálni. Például ha a gyereked bolhás lenne, akkor nem legyintenél, hogy "ó, hát ez a természet rendje", hanem logikusan vennél neki valami szert ellene, mert tisztában vagy vele, hogy a gyereked nem önellátó, és szüksége van rád az egészséges és boldog élethez. Na, ezt kéne néhányaknak átgondolniuk.
A másik, amit írtál, hogy a másik emberrel való viszonyára is lehet ezt értelmezni. Szerintem sokszor kéz a kézben jár a kettő: aki az állatokat nem tiszteli, az az embereket sem. Én mindig figyelem, hogyan bánik valaki az állataival, hiszen ha lekezeli, bántja az "alávetettjeit" (ugye ők nem tudnak magukról gondoskodni), az ugyanígy áll hozzá az embertársaihoz is. Magyarán az ilyen emberekre én nem vesztegetek időt, hiszen az egy undorító alak, aki bántja a nála gyengébbeket, csak mert megteheti. :/
Én köszönöm, hogy elolvastad, és örülök, hogy te is egyetértesz a mondanivalójával!
Üdv, Daremo
Szia!
Köszönöm szépen, hogy elolvastad, és örülök, hogy tetszett! Nem is nagyon tudom szavakba önteni, mennyire jó érzés látni, hogy ilyen sokan tartják ugyanolyan fontosnak a novella mondanivalóját! 🙂
Köszönöm még egyszer! 🙂
Daremo
Szia!
Az a baj, hogy az ilyen írások sosem az érintettekhez érnek el. 🙁 Hiába ír az ember olyat, amivel felnyithatja mások szemét (és nem csak az állatvédő írásokra gondolok most, hanem pl. a korábbi, írástechnikai cikkeimre is), az ilyen emberek általában nem törekednek arra, hogy szélesítsék a látókörüket. Persze a véletlenekben meg a csodákban mindig lehet és kell is reménykedni, ezért írom meg én is ezeket az írásokat.
Én is nagyon szerettem volna állatorvos lenni, és imádtam is az önkénteskedést. 🙂 Sok olyan dolgot láttam és tapasztaltam meg, ami más embereknek egész életükben kimarad. A probléma aztán tizenegyedikben az emelt kémia volt, amiből olyan jóindulattal-kettest kaptam tanév végén, hogy sajnos le kellett mondanom erről az álmomról. Meg láttam egy-két olyan dolgot is, ami miatt meg is kérdőjeleztem magamban az elhatározást.
Köszönöm szépen, hogy elolvastad, és örülök, hogy tetszett, és köszönöm szépen a kedves szavaidat. :3
Daremo
A macskák szemszögéből most is így néz ki a világ, az nem lett volna ennyire kifordított valóság. 🙂
Köszönöm, hogy olvastad! 🙂
Szia!
Én sajnos találkoztam hasonlóval. 🙁 Olyan eset is előfordult, hogy a macskám lyukkal az oldalán jött haza, az állatorvos pedig közölte, hogy ezt bizony egy légpuska csinálta. Nem is értem, milyen lelke lehet az ilyen embereknek… 🙁
De mi, lelkes cicaimádók, tartunk össze! 🙂
Köszönöm szépen, hogy elolvastad, és örülök, hogy tetszett! 🙂
Hali!
Fantasztikus volt olvasni ezt a novellát, mert nemcsak, hogy szórakoztató, de kicsit gondolkodásra is ösztönzi az embert az állatokkal (és talán kicsit a másik emberrel) való viszonyáról. Rögtön egy képsorozatot juttatott eszembe. Az illusztrátor felcserélte az emberek és az állatok szerepét, és elsőre nevetségesnek tűnhettek a képek, másrészt viszont igencsak gyomorforgatóak voltak.
Köszönöm, hogy megosztottad a novellát velünk! ^^
Üdv,
Jolt
Szia!
Nem mehettem el a Csizmás K. Andúr mellett, szóval elkezdtem olvasni, és nagyon tetszett! 🙂
Egyrészt nagyon tetszik a fogalmazásod, gördülékeny, könnyen érthető, mire észbe kaptam már az utolsó sorokat olvastam.
A szereplők pár mondatából teljesen átjött a személyiségük: nem vagyok egy nagy macska barát, de hamar Andúrt a szívembe fogadtam.
Egyszerre megmosolyogtatott és el is szomorított ez a kifordított világ, mert tényleg vannak ilyen emberek, és nekik nincs ilyen (K)Andúrjuk, hogy megnevelje őket.
Örülök, hogy olvashattam! 🙂
Xoxo.Bri.
Szia!
Hát ez valami zseniális volt. 😀 A cím meg a kép után lelkesen kezdtem bele az olvasásba, és hatalmas mosollyal az arcomon futottam végig a sorokon. Érdekes és szórakoztató volt látni ezt a kiforgatott világot, szóval nagyon tetszett. A nevektől elkezdve a különböző bánásmódok bemutatásáig hihetetlenül kreatív és egyedi volt az egész novella. Ugyanakkor el is gondolkoztatott, hiszen a valóság sajnos tényleg ilyen, emberek között is vannak Vahok. Amúgy a téma különösen közel áll hozzám, ugyanis nemcsak imádom az állatokat, hanem védem is őket. És mindig felháborító olyat olvasni, hogy egy csonttá fogyott, jéggé fagyott vizslát találtak, a nemi szervénél kötöttek ki egy kan kutyust, valamelyik meg kábítószertúladagolásban halt meg. Komolyan, néha képes vagyok a gépem előtt sírni meg káromkodni, ha ilyet olvasok. Na mindegy, nem is ez a lényeg, hanem az, hogy remélem, eljut ez az írás a Vah-félékhez, és kicsit magukba néznek.
Amúgy eléggé irigyellek, amiért egy állatorvos mellett önkénteskedtél. Mármint nem azért, mert ennyi idiótával találkozhattál, hanem mert tízéves álmom, hogy állatorvossá váljak, és úúú. 😀
Amúgy nagyon imádom, ahogy írsz, fantasztikus a stílusod. *-*
Maffia
Ui.: Bocsi a kesze-kusza kommentért…
Nekem nagyon tetszett! 🙂 A Vége lehetett volna más, mondjuk egy csavar, hogy igazából az emberek tartják az állatokat, de a macska szemszögéből ő tart embert. Jó kis csattanó lett volna belőle. 😀
Szia!
Amikor megnyitottam a blogot, rögtön kiszúrtam a Csizmás K. Andúr nevet, és mosolyogni kezdtem. Kicsit szürreálisnak képzeltem el a világot, amiben öltönybe bújt macskák sétáltatnak pórázon embereket.
Lelkes cicaimádóként minden egyes soroddal egyetértettem, és nagyon tetszett, ahogy elénk tártad a véleményed.
Szerencsére én még nem találkoztam ilyen elvetemült emberekkel. Úgy értem az ő szerencséjükre…
Fantasztikus lett ez a novella! 🙂
Szia!
Ez nekem is nagyon fontos téma, mindig is elkötelezett állatvédő voltam. Míg az állatorvosnál voltam önkéntes, utáltam mindennap látni, hogy egyesek mennyire semmibe veszik az állataikat, vagy azért bánnak velük rosszul, mert valami buta emberi elvárásnak akarnak megfelelni… Pl. amikor egy csaj azért hizlalta fel a kutyusát, mert neki pufin tetszik. Megőrülök az ilyen emberektől, muszáj volt leírnom.
Köszönöm, hogy elolvastad, és örülök, hogy tetszett! 🙂
Szia!
Elsőnek mosolyogva, fura érzésekkel kezdtem olvasni ezt a novellát, de minnél többet olvastam annál jobban megtetszett ez az írás.
Görbe tükör az embereknek, hogy páran mennyire rosszul bánnak az állataikkal. Közel áll hozzám ez a téma, nagyon tetszett ez a bejegyzés!
Szia!
Hát igen, van egy ilyen oldalam is, bár ez még nekem is meglepő. 😀 És van még egy-két ilyen egyszerűbb írás is a felkerülésre várók között. 🙂
Köszönöm szépen, örülök, hogy tetszett! 🙂
Huh. Fura Volt töled ilyen 'könnyedet' olvasni. Ettöl függetlenül tetszett 🙂
Szia! Érdekes, elgondolkodtató írás. Bár én nem nevezném könnyednek. (Igaz, eddig csak egy másik novelládat olvastam, szóval lehet, hogy a többihez képest az. :)) Remélem, nem bánsz egy észrevételt: az ember-állat megnevezés nem egészen tisztázott teljesen a novellában. Az első részben Vah úr azt mondja, hogy “Hiszen ez csak egy háziállat”. (És ez felveti azt a kérdést, hogy ha az embert állatnak hívják, akkor önmagukat minek?) Ez szerintem furcsa, azt várnánk – én legalábbis azt gondoltam -, hogy itt az állat szót felcserélik az emberrel, és az állat jelenti az intelligensebb valamit, szemben a kedvencként tartott emberrel. Aztán a végén már ilyen értelemben használod – “…mint mi, az állatok?”, és szerintem az jobban is illik ebbe a környezetbe. De így az első megnevezés nem stimmel. Ezt szerintem érdemes lenne megnézned, átgondolnod, hogy is akartad eredetileg. 🙂 A téma tényleg komoly és sajnos valós, engem is elszomorít, amikor felelőtlen állattartókat látok. Én a magam részéről úgy gondolom, hogy nem kell az állatokat embereknek tekinteni, emberként kezelni – nem is tartom helyesnek, bár láttam már nemegyszer olyan helyzetet, aminél meg tudom érteni, miért alakult úgy -, de mint állat tisztelettel kell bánni vele, nem bántani, ha valaki tartani is akarja, akkor felelősséggel… Read more »
Szia! Először is köszönöm szépen, hogy elolvastad a novellámat, és külön köszönet azért, hogy nem csak felületesen átfutottad, hanem részleteiben is figyelted. Igazad van, az ember-állat megnevezésben van egy kis következetlenség az írásban. Úgy akartam, ahogyan te is írtad, hogy a megfordított világban megforduljanak a megnevezések is, de azon a fél soron a legelején úgy tűnik, sokadszorra is átsiklott a tekintetem. 😀 Javítani fogom (bár évek óta tervezem is, hogy újraírom ezt vagy folytatást írok neki – majd elválik nemsokára szerintem), és köszönöm, hogy szóltál! Én a magam részéről nagyon nagy állatvédő vagyok, de elgondolkodtam most azon, amit írtál, hogy ne kezeljük őket azért emberekként. Én bevallom, néha kicsit fanatikus tudok lenni, főleg ha mondjuk macskáról van szó, de azért szerintem is kell szabni egy határt. Én például azt nem bírnám elviselni, ha egy tányérból ennék egy állattal – az ember szimplán ne legyen hülye, és legyen tisztában azzal, hogy az az állat azért másfajta bacikat is hord a szájában, mint amiket az én szervezetem megszokott. 😀 Ez már nekem is túlzás lenne, de amiket te is írtál, hogy az állatot tisztelni kell, és gondoskodni róla akkor is, ha minden rendben van vele, és akkor is, ha ne adj’ isten… Read more »