Fogadjátok sok szeretettel a Miklóssy Nikivel, a Friday Latte c. blog szerzőjével készített kollaborációnk egyik felét, azaz Niki novelláját. Az út hazafelé egy kedves, szívmelengető történet arról, hogy hogyan mutathatnak utat a karácsony fényei. Nekem nagyon tetszett az írás, és ne fogjátok vissza magatokat, ha nektek is elnyerte a tetszéseteket, kommentben írjátok meg! 🙂

Az út hazafelé

Mindig is gyűlöltem a vonatokat. Sem a monoton zajhoz, sem a kietlen tájakhoz nem tudtam hozzászokni, ahol semmi látnivaló sem maradt. Még mindig minden ugyanolyan volt, mint pontosan egy éve ilyenkor. Olvastam néhány sort a magazinból, de nem igazán érdekelt az interjú. Keserűen ismerős volt a táj, feltámadt bennem a hiányérzet, amit olyan sokáig elnyomtam magamban. Elfordultam az ablaktól és behúztam a függönyt. A többi ember szintén azt tette, amit én. Elmerültek valamiben, a telefonjukban, egy könyvben vagy újságban. Néhányan erőltetett mosollyal az arcukon beszélgettek, ami felébresztette bennem a gondolatot, ami miatt már olyan régen jártam otthon. Már nem is akartam hazamenni, kedvem lett volna visszafordulni és magamra tekerni a takarót otthon, ahol senki sem bánthat. Az emlékek lassan szivárogtak át vastag falon, amit magam köré építettem.

Csúnyán váltunk el egymástól a legutóbb, bár arra már nem is emlékeztem, hogy min vesztünk össze. Összepakoltam a cuccaimat és a reggeli busszal még azelőtt elmentem otthonról, hogy a családom felébredt volna. Nehezen hittem el, hogy azóta nem jártam otthon, visszatekintve olyan gyorsan eltelt az idő. Nem akartam azon gondolkodni, hogy mit fogok mondani nekik, vagy szívesen fogadnak-e majd egyáltalán. Fel akartam hívni Anyát, hogy megyek, de nem vitt rá a lélek, hogy annyi nem fogadott hívás után telefonáljak mégis. Valahol bűntudatot éreztem, amiért így viselkedtem, másrészről azonban pontosan tudtam, hogy életemben először azt tettem, ami nekem volt a legjobb. Fogtam magam és elmentem, amikor azt éreztem, hogy megfulladok, ha még egy percet otthon kell töltenem.

Nem tudta elviselni a gondolatot, hogy elhagyom az országot. Az egyetem után semmi sem maradt otthon, ami kíváncsisággal töltött volna el, amibe izgatottan belevágtam volna. Közben meg ott volt a férfi, aki a karomnál fogva húzott magával, ő sem tudott maradni, ahogy én sem. Egymásba kapaszkodtunk és magunk mögött hagytuk az életet, amiben sosem tudtuk megtalálni magunkat. Előrébb hoztuk a repülés időpontját, barátok vártak ránk kint a reptéren. A biztos jövő felé indultunk el, könnyen találtunk munkát és egy saját kis kuckót, ahol meghúzhattuk magunkat. Könnyen elvegyültünk a nagyváros forgatagában, jól beszéltük a nyelvet és könnyen hozzásimultunk a kultúrához. A fiú gyűrűt húzott az ujjamra és boldogan mondtam igent. Akkor kezdett el igazán hiányozni a családom, mert nem mondhattam el nekik személyesen, hogy férjhez fogok menni. Valahányszor elkezdtem gépelni egy üzenetet, amit elküldhetnék nekik, ránéztem a csillogó gyűrűre és elszomorodtam. Elkezdtem emlékezni és hiányolni, hiányzott az otthonom, a szüleim, még azok a dolgok is, amik rávettek arra, hogy elinduljak a nagy kaland felé. Hiába tűnt minden tökéletesnek, bennem az érzések gyorsan elromlottak. Csak azért jegyzett el, mert egymáshoz voltunk kötözve – mi tettük ezt magunkkal, mi választottuk a sorsunkat, mégsem volt már minden olyan szép, mint amikor felszálltunk a repülőre. Hazahúzott a szívem, az övé azonban nem. Visszaadtam a gyűrűt és megvettem a jegyemet hazafelé, habár tudtam, hogy nem leszek képes hazamenni. A fővárosban vettem ki egy albérletet és kerestem munkát, nyolc hónap külföldi tapasztalat és egy jó ajánlólevél pontosan elég volt egy jól fizető álláshoz. De még akkor is csak arra tudtam gondolni, hogy haza akarok menni.

Karácsony előtt egy héttel már mindenhol az unásig játszott karácsonyi dalok szóltak, mindenki az ajándékokról, a fáról meg a vacsoráról beszélt. Szorongatta a torkomat az érzés, hogy nincs hová hazamennem, felmerült bennem az is, hogy vissza kellene mennem a volt jegyesemhez és helyrehozni az életem, amit magam mögött hagytam. Közben mégis vissza akartam menni anyámhoz is.

Csak huszonnegyedikén reggel szántam rá magam, hogy vonatra üljek. A néhány barátom, akik azután is felismertek az utcán, hogy hazajöttem, mind elfoglaltak voltak, nekem meg még egy karácsonyfám se volt. Nem mintha vágyakoztam volna különösebben utána, egy évvel ezelőtt pont eléggé megutáltam az ünnepet, mikor eljöttem otthonról.

Aznap reggel mégis korán felébredtem, nem tudtam mit kezdeni magammal. Karácsonykor a legszörnyűbb a magány, azt éreztem, hogy megőrülök, ha egyedül kell töltenem az ünnepet. Leporoltam a bőröndöm és már szinte gyakorlottan pakoltam tele. Nem akartam sokáig maradni, csak két-három napra készültem fel, többet úgyse fogok tudni elviselni. Talán nehéz volt nélkülük, de még nehezebb volt velük.

Mindig is gyűlöltem a vonatokat. Sem a monoton zajhoz, sem a kietlen tájakhoz nem tudtam hozzászokni, ahol semmi látnivaló sem maradt. Minden apróság arra emlékeztetett, hogy milyen volt, mielőtt elmenekültem otthonról. Azt hittem, hogy ha egyszer majd hazamegyek, akkor már én is teljesen más leszek, de még mindig ugyanaz a gyerek voltam, aki félt a büntetésétől a hazavezető úton, mint évekkel ezelőtt. Remegett a lábam, ahogy megálltam a város kikövezett megállójában. Senki sem várt rám, de most már nem jelentett gondot a taxi, ha más nem, legalább ez megváltozott.

Már messziről láttam az ablakban világító fényeket, amik hívogatóan odavonzották a figyelmem. A kerítésen hópihék pihentek meg egy pillanatra, aztán vízcseppként gördültek tovább. Néztem őket egy ideig, mielőtt megnyomtam a csengőt. Az öcsém vett észre először, megláttuk egymást a konyhaablakban. Jó ideig álldogált ott, míg végre meghallottam, ahogy nyílik a bejárati ajtó és anyám elindul felém.

– Hanna?

Nem tudtam megszólalni, csak mosolyogtam rá, míg kinyitotta előttem a kaput. Egy másodpercre rosszalló pillantást vetett rám, hogy tudassa velem, még haragszik rám, amiért szó nélkül eltűntem. Azután mégis kitárta a karjait és szorosan magához ölelt, mintha el se mentem volna. Felnevettem, aztán minden ellenkezésem ellenére kicsordult egy könnycseppem. Akármi is történt köztünk, borzalmasan hiányzott az anyukám.

Az apró változások gyorsan szembeötlöttek. Anya arcán újabb ráncok jelentek meg, kicserélte az olvasószemüvegét is, amit a feje tetején hordott. Az ajtóban már csak egy macska várta, hogy beengedjék a kályha elé melegedni. Az előszobába belépve egy új függöny látványa fogadott. A nappaliban már állt a fa, ugyanúgy nézett ki, mint minden évben: felénk hatalmasodott a nagy zöld ágaival és a róla lecsüngő vörös, fényes ékességeivel, mint valami szent, ami egyszerre vigyázott ránk és rémített meg minket, nehogy elrontsuk a hangulatot. A konyhában már főtt az ünnepi ebéd, az öcsém szorgosan kevergette a levest. Rám mosolygott ő is, aztán meghúzta a copfomat, mint egy óvodás gyerek.

– Mondtam anyának, hogy haza fogsz jönni. Túl lusta vagy ahhoz, hogy süssél magadnak bejglit, vagy keress a boltban egy ehető fajtát.

– Te sose nősz fel?

– Egyikőtöknek se fog sose benőni a feje lágya. – Anya mosolyogva pillantott felénk.

Otthon voltam. Nem kérdeztük egymást arról, hogy mi történt és miért. Ráértünk megbeszélni később is, hogy ki hibázott. Csak az számított, hogy tárt karokkal fogadtak haza és végre velük lehettem. A karácsonyi fények mutatták az utat hazafelé.

 

Köszönöm szépen Nikinek az együttműködést! Kedves olvasóim, ti pedig Niki egyéb munkáit bátran keressétek a blogján, a Friday Latte-n!