Sok amatőr író kezdi pályafutását egy internetes oldalon: lehet saját blogja, vagy feltöltheti az írását egy kezdők számára létrehozott oldalon, pl. Wattpaden, Merengőn. Utóbbi oldalaknak ugyan több fajtája van, de jelen bejegyzésben csak azokról szeretnék szót ejteni, amik némiképp hasonlítanak a Wattpadhez, tehát az írás szövegéhez fel lehet tölteni más jellegű tartalmat is, képet vagy videót. Szerintem egy kezdeti lökés megadásához mindenképp célszerű ezen oldalak valamelyikére (akár saját blogra) feltölteni az írásainkat: képes feltölteni az amatőr író csekély önbizalmát, ha azt látja, hogy az emberek értékelik a munkáját, amibe ő (jó esetben) több órát és rengeteg energiát belefektetett.

Ma már azért a blogok (egységesen fogom így hívni azokat az oldalakat is, amiket az előbb leírtam, az egyszerűsítés végett) eléggé kinőtték a szerepüket, és rengeteg olyan extrát képesek felvonultatni, amik hiányoznak egy papír alapon megjelent regényből. Egyáltalán nem azt mondom, hogy blogon írni jobb vagy megbecsültebb, mint kiadott könyvvel bírni (elvégre szinte minden kezdő efelé orientálódik lassan), csupán arra szeretnék rávilágítani, hogy milyen pluszokkal tehetjük élvezetesebbé a netre feltöltött írásainkat. Hiszen ha adottak bizonyos lehetőségek, akkor azokat ki kell használni, de nyilván nem mindegy, hogy hogyan.

A bejegyzés címében már utaltam rá, hogy vannak olyan blogok, amik kifejezetten egyetlen regény publikálására készültek el (más oldalakon pedig az egyes történeteket értelemszerűen különválasztják), az oldal teljes kinézete, címe, URL-je egy történetre fókuszál. Ezeken a blogokon jelent meg az az igény, ami mára már szinte elvárássá erősödött: legyenek bizonyos kötelező elemei egy ilyen blog menüjének.

Blogkritikákkal foglalkozó oldalakon, „hogyan kezdj bele a történetes blogodba” témájú bejegyzésekben mind írják, íme az általánosított lista: legyen fülszöveg(nek keresztelt tartalom), külön menüpont a szereplők felsorolásának, a történethez készült Youtube-trailernek (bemutató kisfilmnek), a fejezetek belinkelésének. Ha ezek közül bármelyik is hiányzik, akkor bizony csúnyán néz rád a véleményező, hiszen ez mind kell, ha pedig te magad nem értesz például a videók elkészítéséhez, akkor kérj meg valakit. Csak legyen. Mert kell.

Én azt mondanám, hogy ezek az extrák alapvetően akár hasznosak is lehetnek egy történetes blogban, de két hatalmas problémát látok velük kapcsolatban: az egyik a már előbb is említett kényszer (tehát a te történetes blogod nem teljes, ha nincs meg az összes kötelező elem), illetve az, hogy egyesek nem extraként, hanem az írásukban fellelhető hiányosságok pótlékaként használják ezeket. Azt szeretném ma megmutatni nektek, hogy én mit tartok hibásnak, és szerintem hogyan lehetne ezeket az elemeket hasznosan felhasználni egy blogon. Természetesen ez az én véleményem, így ha valaki nem ért egyet, nyugodtan mondja, szokás szerint bárkit meghallgatok, amíg észérvekkel jön — de hozzá kell tennem, hogy megint olyan témáról van szó, amivel kapcsolatban több író- és bloggertársam véleményét ismerem, és mind hasonlóan gondolkodnak, mint én.

1. A kényszer

Engem inkább megnevettet, mikor egy „komoly” történetes vagy véleményezős blogon azt olvasom, hogy kötelező bizonyos menüpontokkal ellátni a blogunkat. Kevesebb lesz a világ, ha az én regényem mellé nem töltöm fel azoknak a hírességeknek a képét, akik az én fejemben elszínészkedik a történetemet? Rosszabb az én történetem, ha nincs feltöltve egy úgysem jogtiszta anyagokból összeollózott videó a tartalommal a Youtube-ra?

Én alapvetően egy blogregénytől azt várom el, amit egy igazi, kiadott történettől: hogy szórakoztasson, anélkül, hogy közben a fejemet ráznám vagy fintorognék. Ennyi, nincsenek nagy igényeim: győzzön meg a szöveg maga, az extra tartalomnak pedig maximum örülök, de csak akkor, ha már eleve tetszett a történet.

Két elemet tartok kötelezőnek egy történetes blogra. Az egyik a fülszöveg vagy tartalom feltűnő helyre írása. Az igenis zavaró, ha az ember felmegy egy blogra, és nem tudja eldönteni, hogy egyáltalán milyen témájú írást lát. Néhány sor gondolatjelekkel kezdődik, akkor ez most regény, vagy valaki ilyen élethűen meséli el a saját életét? És ha ki is derül, hogy történet, akkor milyen zsáner? Egy aranyos, romantikus történet gimnazistákról, egy saját világban játszódó fantasy vagy brutális horror? Sokszor a cím és a fotókból összevágott fejléc, illetve a dizájn színvilága nem teszi ezt egyértelművé. Egy rövid tartalom eligazítja az olvasót, hogy hol jár, mire számítson, az illető pedig el tudja dönteni, hogy kíváncsi-e az adott tartalomra, vagy sem. Manapság mindenki olyan görcsösen próbálja jól beosztani az idejét, és ha te végigolvastatsz valakivel két hosszú fejezetet, hogy a harmadikban jöjjön rá, hogy a sztori egyáltalán nem olyan irányba fog elmenni, mint amire ő számított, akkor szegény olvasó nagyon mérges lesz rád. (A példám felvet egy másik problémát is, az írói ígéret megszegését, de erről majd máskor.)

A másik kötelező elemnek a fejezetek linkelését tartom. Nem muszáj külön menüpontba, lehet oldalsávba, akárhogyan, de kell. Ha egy harmincfejezetes (vagy hosszabb) blogot szeretnék az elejétől kezdve elolvasni, akkor ne kelljen tíz percet eltöltenem azzal, hogy ötbejegyzésenként léptetem vissza a blogot a legalján. Előnyben vannak itt az írós oldalak (Wattpad), mert automatikusan listázza a rendszer a már közzétett részeket. A bloggerek pedig tanuljanak ebből.

A két felsoroltból szerintem egyértelműen látszik, hogy amit én kötelezőnek érzek, azok leginkább kényelem és funkcionalitás szempontjából lényegesek. Manapság az embereknek kevés idejük van olvasni, igenis kicsit meg kell küzdeni a figyelmükért. Általában kétféle vásárló akad egy könyvesboltban: az egyik a fülszöveget olvassa el, a másik az első oldalt. Neked ezeket a blogodon is nagyon egyszerűen elérhetővé kell tenned két kattintásból, úgyhogy élj a lehetőséggel, különben az olvasó visszateszi a történetedet a virtuális polcra.

2. A hiányosságok pótlása

A nagyobbik problémához értünk. Véleményem szerint egy blog extra tartalmai nem létezhetnek csak azért, mert az író ezekkel próbálja meg palástolni a hibáit, a hiányos szókincsét, a karakterábrázolással kapcsolatos nehézségeit, hanem ezeknek az elemeknek csakis és kizárólag valami pluszt kell hozzáadniuk magához a megírt történethez.

Az egyik probléma például a történet szövegébe beillesztett képekkel adódik. Igenis kellenek képek: hívogatóbb a szemnek egy hangulatos fotó vagy rajz, mind egy hatalmas szövegtömb, és akár azt is megmutathatja, hogy a jelenetben leírt helyzetet hogyan képzeli el az író. De a leírást nem helyettesítheti. Főleg kezdőbb íróknál látom az alábbi megoldást (vagy hasonló verzióját):

Reggel ezt a szettet húztam fel:

Írók vagyunk (vagy mi a szösz, szeretnénk azok lenni, értelmezés kérdése), és hacsak nem kisgyerekeknek írunk képes mesekönyvet, akkor nem helyettesíthetjük a szavainkat képekkel. Legtöbbször én ruhák, épületek vagy emberek leírását látom így helyettesítve, és csak arra tudok gondolni, hogy ezek az írópalánták nehézségnek érzik, hogy hitelesen, jól mutassák be ezeket az elemeket. Semmi probléma, nem ciki, személy szerint én egy komplett ruházat leírását bármire elcserélném, mert nőiesen bevallva elég hiányosak az ismereteim mindenfajta különlegesebb ruhaneművel kapcsolatban. De ezt tudom magamról, elismerem, és — most figyelj! — ha már tisztában vagyok vele, akkor gyakorolhatom ezeket a típusú leírásokat. Olvashatok olyan könyveket vagy cikkeket, amikről tudom, hogy foglalkoznak ilyen témával, és általuk növelhetem a szókincsemet. És fejlődöm, ahelyett, hogy kibújnék a feladat alól egy kép beillesztésével, és soha életben nem lépnék szintet íróként. Ilyen egyszerű, de tényleg.

A másik az, mikor külön menüpontot/bejegyzést szentelnek az írók annak, hogy felsorolják a történetük főbb szereplőit, beszúrjanak mindegyik névhez egy képet egy hírességről, aki illik a szerepre, és egy rövid adatlappal ellássák a karaktert.

Alapvetően szerintem ez nem rossz, jó eszköz lehet arra, hogy becsalogasd az olvasókat, például ha valaki szereti az átlagos lány és szexi rosszfiú kombinációját, akkor rögtön tudja, hogy jó helyen jár-e vagy sem; vagy egyértelműsítheted, hogy fantasy regényről van szó (mert pl. leírod, hogy a főszereplők fele vámpír, a másik fele ember). Ha ügyes vagy, nagy spoilert nem árulsz el ezekkel az információkkal, de kedvcsinálóként működhetnek a blogodon.

Viszont itt és érvényes az a szabály, amit már az előbb írtam: nem válthatod ki ezekkel az adatlapokkal a karakterábrázolást. Ha fontosnak érzed, hogy a férfi főszereplő barna hajú, akkor nem elég ezt a regény huszadik fejezetében megemlíteni, nem lehetsz biztos benne, hogy mindenki elolvasta a bemutatkozásokat, és hallottam már olyat, hogy valaki hosszú időre kiábrándult egy írásból, mert teljesen máshogy képzelte el az egyik szereplőt, mint ahogyan az a történet közepén kiderült. Apró példa, mert általában nem a főszereplő hajszíne fogja kukába vágni a sztorit, de ez is előfordult már.

Ha te viszont kitalálod, hogy X-nek nagyon különleges hobbija van, megeshet, hogy valakit ez fog meggyőzni, hogy rákattintson az első fejezetre. De ha sosem említed meg a történetben ezt a hobbit, akkor tulajdonképpen átverted az olvasódat. Az nem baj, ha te többet tudsz a szereplőidről, mint amennyit maga a történet elárul, de ha egy jellemvonásnak egyáltalán nem akarsz szerepet szánni, akkor ne is hívd fel rá a figyelmet, hogy van olyan.

Ugyanígy érvényes, hogy a szereplők belső tulajdonságait sem elég leírni egy külön adatlapra, illetve, amit oda leírsz, az ne üssön el attól, amit a történetben bemutatsz. Ha leírod, hogy az egyik nő csendes, nyugodt, alig beszél, akkor ne kezdjen el minden apróságért kiabálni fejezetenként kétszer. Ha azt jegyzeteled ki, hogy a főszereplő lányka egy stréber, és mindennél fontosabb neki, hogy jó jegyeket szerezzen, akkor ne lógjon el a szülei háta mögött tanulóidőben pasizni (kivéve, ha azt akarod bemutatni, hogy milyen rossz hatással is lehet valakire a szerelem), vagy még rosszabb, ha a történetben egyáltalán nem említed meg a tanulást. Légy következetes, ha leírsz valamit a jellemzésben, akkor azt mutasd meg a történetben is, mert ott kezdődik maga a sztori, nem a címszavas jegyzeteid között.

Aminek én személy szerint sosem láttam túl sok értelmét, azok a történethez készített Youtube-videók. Nem, nem azt mondom, hogy ne csinálhatok ilyet, vagy hogy ez szabályellenes, ez tényleg csak az én személyes véleményem. Ismerek sok embert, akik imádják ezeket a videókat nézni, úgyhogy egészen biztos vagyok benne, hogy van rá kereslet, éppen csak arról van szó, hogy én egész életemben maximum kettő darab ilyen videót néztem meg ezidáig; szerintem ugyanis az író által megfogalmazott rövid tartalomból már sok esetben le lehet szűrni, hogy akarom-e olvasni az adott történetet vagy sem. De legyen videód, ha úgy érzed, hogy ezzel több olvasót tudsz a blogodon marasztalni, ha elengedhetetlennek érzed a művészeted kifejezéséhez. Csináld, vess be mindent, hogy minél több emberhez juttasd el az írásaidat.

Csak ne menjen a történet írásának kárára.

Tanuld meg beosztani az idődet és az energiádat, és ne vegyen el a körítés többet belőled, mint maga az írás. Nemcsak a Youtube-videókra gondolok, hanem a megfelelő képek kiválogatására, az amatőr borító-szerkesztésre, a tuti blogdizájn megkomponálására is. A legjobb, legminőségibb ne a videód vagy a fülszöveged legyen, hanem a regényed, azt foltozgasd minél tökéletesebbre.

Sok helyen látom, hogy a körítés szinte fenomenális. Ütős reklámszövegek a Facebookon, megkapó tartalomleírás, ügyesen szerkesztett fejléc, az író minden apróságra ügyelt, de a történet fejezeteit meg alig írja, mert lefoglalja az a számtalan extra, amivel az olvasóit akarja odacsalogatni. A probléma csak az, hogy nem elég, ha benéznek az emberek, hanem a blogon is kell őket tartani, és egy történetes blogot csak akkor futtathatsz fel, ha a benne lévő írás is legalább olyan minőségi, mint a külcsín. Ezek legyenek másodlagosak: akkor foglalkozz csak a Photoshoppal, ha már több szöveged van a történethez, mind fél fejezet. Nem minden esetben, de gyakoribb az, hogy aki már a kezdetekkor hatalmas jelentőséget tulajdonít a blogján található pluszoknak, és már azelőtt elkezdi felépíteni a blogger-várát, hogy két fejezetet is befejezett volna, az általában hamar abbahagyja az írást. Ne a történeted legyen a blogért, hanem a blog a történetért, szóval akkor kezdd el feltenni a részeket a netre, ha már biztosan tudod, hogy ebben a történetben te igenis benne élsz, és nem pörögsz jobban arra, hogy minél harmonikusabb színösszeállítással tedd lenyűgözővé a fejlécedet.

 

Az írás ne a körítésekről szóljon, hanem magáról a történetről. Ha valamiféle extra tartalommal szeretnél kedveskedni az olvasóidnak, akkor azt azért tedd, hogy ők is valami pluszhoz jussanak, de ne ezekkel próbáld meg elfedni a hiányosságaidat. Sokkal hatásosabb, ha gyakorolsz. 🙂