A magyar nyelv talán egyike a világ legnehezebbjeinek, a rengeteg raggal, jelzővel és képzővel, hangrenddel, mássalhangzótörvénnyel, egybe- és különírással, elválasztási szabályokkal, központozással, vesszőhasználattal és még megannyi fortélyával együtt. Egy élet is kevés idő ahhoz, hogy minden logikáját, mikéntjét elsajátítsuk, néha még a gyakorlott helyesírók is megtorpannak egy-egy rafináltabb szóösszetétel lapra vetésekor.

Ahogy az internet berkein belül járok-kelek, rengeteg írópalántába botlok; ki ezért, ki azért ír, néhányan az első novellájukat írják, mások a sokadik regényüket foltozgatják. Előbb-utóbb, céltól és motivációtól függetlenül mindenki elérkezik arra a pontra, amikor úgy érzi, meg kell osztania a nagyérdeművel az alkotását, legyen szó akár egy testvérről, nagyszülőről, az internetet használókról vagy egy kiadó munkatársáról.

Az első benyomás pedig nemcsak a valóéletben fontos, bár itt nem azt nézik, hogy kócos-e a hajad vagy elég csinos vagy-e a profilképeden. Ami legelőször számít, az az, hogy tudsz-e helyesen írni. Senki sem vár el tőled akadémiai tudást, nem kell az iskola legjobb helyesíróvá válnod, mielőtt odaadod valakinek az irományodat. A helyesírás oktatása már az első osztályban megkezdődik, amikor az ember az alapvető szavakat tanulja meg leképezni, az ember pedig a nyelvtanórán figyelve elsajátíthatja az alapokat, amelyek később segítenek a történet papírra vetésében.

Szóval miért is olyan fontos a helyesírás? Vagy épp ellenkezőleg: nem az?

A közelmúltban bizony egy olyan véleménybe botlottam, ami jócskán megosztja az írással foglalkozókat. Az állítás a következő: az írónak nem szükséges ismernie a helyesírás szabályait. Nem kell használnia vesszőket a mondatban, teljesen mindegy, hogyan központozza a párbeszédeket, a nehezebb összetett szavakat pedig nyugodtan írja külön – ugyanis a helyesen írás nem az ő dolga, hanem a lektoré.

Elképedésemre rengetegen osztották a véleményt, a legtöbben pont olyanok, akiknek a kommentjeiből látszott, hogy bizony nem sokat forgatták még a nyelvtankönyvet. Azt a nézetet vallják, hogy egy történet lehet anélkül is jól megírt, olvasmányos, magával ragadó és remekbe szabott, hogy az író akár az alapvető helyesírási szabályoknak megfelelt volna. Hiszen a tehetség, az íráskészség nem függ a nyelvtani szabályoktól.

Tény, hogy a nagykönyvben nem egy sorban emlegetik a tehetséget a helyesírással, viszont egy oldalon van a kettő, az biztos! Gondolj az írásra úgy, mint egy szakmára, majd vonatkoztass el: mintha asztalos lennél, és a legújabb vásárlóidat azzal szeretnéd meggyőzni, hogy a legjobban sikerült székedre ülteted őket. Nem fognak róla lepotyogni, viszont szúrni fogja a feneküket a sok kiálló szög, percek múlva pedig a hátukat és a derekukat fájlalva fognak felpattanni. Te pedig elvesztettél két potenciális vásárlót, mert csak azzal törődtél, hogy a tárgy széknek nézzen ki, viszont az apró, de jelentős hibák elsimításával már nem foglalkoztál. Ugyanez az írással: igen, regénynek néz ki az írásod, tartalmaz számtalan csavart, karaktereket, párbeszédeket, leírásokat, mégis el fogod riasztani az esetleges olvasót a helyesírási hibákkal.

Ahogy az ember randevúra sem fésületlen hajjal megy (hiszen a frizura a fodrász feladatkörébe tartozik, nem?), úgy az író sem várhatja el, hogy a legalapvetőbb helyesírási hibákat egy lektor javítsa ki, miközben neki magának fogalma sincs, miért kell két tagmondat közé vesszőt tenni.

A helyesírás (nem) alkalmazása ennek tetejében jelentősen befolyásolja az alkotás minőségét. Kit érdekel, ha jobb világot építettél fel a fantasyregényedben, mint Tolkien, ha senki sem érti a mondataidat a vesszők hiánya miatt? A hibák megakasztják az olvasót, néha pedig teljesen más értelmet nyer egy mondat. A kedvenc példám ugyan angol nyelvű, de teljesen jól lefesti a problémát:

Let’s eat, grandma! ~ Együnk, nagymama!
Let’s eat grandma! ~ Együk meg nagymamát!

Mint a példa is mutatja, a vesszőhasználat életeket menthet, ráadásul azt a néhány, fifikás természetű olvasót is megtartja, akik esélyt sem adnak az olyan történeteknek, amelyeknek már a címében is különírtak egy összetett szót. Természetesen nem az az egy-két személy számít, akik maguk is messzemenő tökéletességre törekszenek az élet minden területén, viszont hidd el, egy kiadó emberei is pont ilyen emberek. Tény, hogy sokan ilyenkor azt mondanák, hogy de hát nincs is céljaik között a könyvkiadás, viszont nincs olyan írópalánta, akinek ne fordult volna már meg a fejében, hogy milyen jó is lenne, ha a saját történetét tarthatná a kezében. Ehhez pedig elkerülhetetlen, hogy az ember írása néha megforduljon hozzáértő, szakmai kézben is. Ha a te hibákkal teletűzdelt alkotásod mellett ott áll egy hasonló kaliberű, de helyesírásilag kifogásolhatatlan mű, vajon a kiadó embere melyiket fogja elolvasni, és melyiket az első sorok után kukába vágni? Azt, amelyik ígéretesnek tűnik, ám az író hanyagsága miatt a mondatok java értelmezhetetlennek bizonyul, vagy azt, amelyik gördülékeny, ahol az ember nem akad meg minden második szónál?

Amit kiadsz a kezedből, akarva-akaratlanul is téged jellemez, legyen szó akár egy összetákolt székről, a füzeteid margójára vetett rajzocskákról vagy bizony az írásodról. Ha nem szeretnéd, hogy az emberek lusta, hanyag személynek tituláljanak már ismeretlenül is, ne hagyd, hogy az alkotásod ezt közvetítse rólad! Tiszteld meg azzal az irományodat, az irodalmat, hogy az alapvető szabályokat betartod! Hiszen a helyesírás értünk van, és nem ellenünk.