Hosszú várakozás után végre ez is elérkezett, ma felkerül az új regényem, a Farkasüvöltő első fejezete. Hogy pontosan mi is ez? Legjobb, ha IDE kattintva elolvasod a fülszöveget.

És most következzen a fejezet! A következő várhatóan július 9-én kerül fel a blogra. De ha jobban szeretsz Wattpaden olvasni, akkor IDE kattintva ott is megtalálod a történetet.

Egy kezem elég lenne ahhoz, hogy összeszámoljam, hányszor hívott össze anya családi kupaktanácsot a nappaliban az évek alatt. Talán a legelső az volt, amikor megbeszéltük, hogy melyik középiskolában folytassam a tanulmányaimat: körbeültük négyen az asztalt, anya, Maja, és akkor még apa is velünk lakott, meg én, és elmondtam nekik, hogy miért szeretnék gimibe menni. Semmi ítélkezés vagy vitatkozás nem volt, csak meghallgatták az érveimet, és – apa szavaival élve – megbizonyosodtak róla, hogy valóban ezt szeretném, aztán mindenki ment a dolgára.
Másodszorra a kupaktanács összehívását egy dörrenő hang előzte meg. Annak a hangja, ahogyan apa becsapta maga mögött a bejárati ajtót. Emlékszem, összerezzentem, hallgatózni kezdtem a szobámból, és alig egy perc múlva anya elfúló hangon lehívott az emeletről engem és a húgomat. Akkor mondta el, hogy apával el fognak válni.
Úgyhogy amikor meghallom anya halk, de határozott hangját, akaratlanul is hevesebben kezd el verni a szívem.
– Maja, Lina, kérlek, gyertek le beszélgetni a nappaliba!
„Beszélgetni a nappaliba” – tényleg, soha máskor nem használja így ezeket a szavakat. Külön-külön persze előfordulnak, hiszen reggelente is lehív minket a húgommal az emeletről, vagy ha mondanivalója van, akkor megkérdezi, van-e kedvünk beszélgetni, de ilyen formában ritkán ejti ki ezeket a szavakat. És hiába hallottam olyan kevésszer, nehéz lenne elfelejteni.
– Megyek! – hallom a szomszédos szobából a húgomat. Vékonyak a falak, úgyhogy tökéletesen ki tudom venni, amint elrúgja magát az asztalától, végigtrappol a szőnyegen az ajtóig, és miután kilép rajta, a kelleténél kicsit erélyesebben csukja be maga után. Felpattanok az ágyról, és én is kimegyek a folyosóra.
Maja az ajtóm előtt áll, karját szorosan összefonja a mellkasa előtt. Nyakában ott lóg a vezeték nélküli fejhallgatója, és halkan kiszűrődik belőle valamilyen popdal. Maja türelmetlenül dobol a lábával, és engem vizslat.
– Mi van már? – tátogja. Megrántom a vállamat.
– Nem tudom – suttogom –, de szerintem ez kupaktanács.
Maja szeme elkerekedik, és tesz egy lépést felém.
– Szerinted… apával lehet valami?
– Nem gondolnám – rázom meg a fejem. – Hétvégén beugrottam hozzá, és nem mondott semmit.
– Akkor meg… – folytatja Maga, de anya hangja félbeszakítja.
– Lányok!
Maja csuklójáért nyúlok, és finoman megszorítom egy pillanatra, mire ő halványan elmosolyodik. Aztán elengedem, és előre megyek, le a lépcsőn.
Anya már az ebédlőasztalnál ül. Hosszú, sötét haja kuszán omlik a vállára, az ujjaival gondterhelten malmozik maga előtt. Amikor meghallja a lépteinket, a lépcső felé fordul, tekintetét szigorúan ránk villantja, aztán előre néz.
– Gyorsan befejeztem még egy matekpéldát – mentegetőzöm, de nem reagál. Majával megkerüljük az asztalt, és leülünk egymás mellé, anyával szemben. Egy darabig senki sem szólal meg.
Megint eszembe jut az a beszélgetés, amikor anya közölte velünk, hogy apa és ő elválnak. Akkor anya szemének sarkában könnyek csillogtak, most viszont olyan száraznak tűnik a tekintete, hiányzik belőle a csillogás. Amíg apával együtt voltak, anya mindig szoros kontyba kötötte a haját, azóta viszont sokkal többször hagyja kiengedve. A legutóbbi ilyen beszélgetés alkalmával anya tekintete ide-oda cikázott a nappaliban, mintha gondolatban újraélte volna azt a rengeteg közös emléket apával, amiket együtt szereztek, de most csak maga elé bámul, mintha idekint nem lenne semmi lényeges. Ahogy őt nézem, izzadni kezd a tenyerem. Szeretném megkérdezni már, miről van szó, de nem találom a hangomat.
Majára pillantok, ő összeszorítja az ajkát és megfeszíti az állkapcsát. A hosszúra nyúlt csendben egyre zavaróbb a fejhallgatójából szűrődő dal, úgyhogy a nyakához nyúl, és egy gombnyomással lenémítja. Összetalálkozik a tekintetünk, megemeli a szemöldökét, én pedig válaszul aprót fintorgok.
Anya végül tétován ránk emeli a tekintetét. Az ajkába harap, mintha a megfelelő szavakat keresné, aztán lassan ejti ki őket.
– Most hívott a körzeti orvos.
A szívem kihagy egy ütemet. Maja mellettem élesen szívja be a levegőt.
– Beteg vagy? – szalad ki a számon, de anya rögtön a fejét rázza.
– Nem, ne aggódjatok, nem vagyok beteg… De a mama igen.
Hirtelen nem találok szavakat. Majához fordulok, hátha ő igen, de a húgom inkább hátradől a széken, és zavartan egy tincsét kezdi el piszkálni. Pár másodpercig mérgesen szuggerálom, de ő sokkal fontosabbnak tartja a fekete hajszálakat, minthogy visszanézzen rám, úgyhogy kénytelen vagyok megint anya felé fordulni.
– Mi a baj? – kérdem óvatosan. Anya alatt élesen csikordul meg a szék lába, ahogy felpattan. Néhány hosszú lépéssel átszeli a nappalit, és a kanapén heverő díszpárnákat kezdi igazgatni. Pedig ennél tapintatosabb nem tudok lenni.
Várok egy kicsit, úgyis megenyhül majd, és képtelen lesz magában tartani. Maja előre-hátra hintázik a székével, néhány másodpercenként ütemesen koppan a fa a járólapon. Baromira idegesít, de végül veszek egy mély levegőt, és nem mondok semmit.
Anya a kispárnák elhelyezését tökéletesíti, én pedig feszülten körbenézek a nappaliban. Olyan tíz éves lehettem, amikor megkérdeztem anyát, hogy a mi házunkban miért nincs kihelyezve fénykép az ő szüleiről, hiszen a barátnőimnél nemcsak az apuka, de az anyuka felőli nagyszülők is kiemelt helyet kapnak a fotójukkal. Ugyan van egy kis polcunk, amin még olyan fényképünk is van, ami a szüleim válása előtt készült, és apa részéről a nagyszüleim fekete-fehér esküvői képe is ott áll a többi között, mióta csak az eszemet tudom.
Emlékszem, anya azt felelte, hogy a papa lelépett, neki nem jár fotó, a mamának pedig problémái vannak. Visszakérdeztem, mire anya észbe kapott, és azt mondta, hogy majd igyekszik szerezni egyet az ő szüleiről is, és akkor majd kitesszük, de természetesen erre sosem került sor, és én többé nem hoztam fel a témát. Még eltelt egy-két év, mire megértettem, mit jelent az, ha valaki lelép a családjától, és hogy milyen problémái lehetnek valakinek, ami miatt az illetővel a családja tulajdonképpen megszakítja a kapcsolatot. Utána már emiatt nem kérdeztem újra.
Anya háttal áll nekem, és percekig ugyanazt a szürke kispárnát igazgatja, újra meg újra. A tekintetemet a fényképes polcról az ő alakjára irányítom. Egy pillanatra mintha megremegne a válla. Felállok az asztaltól, Maja széke hangos csattanással visszaesik a földre. Odalépek anyuhoz, és megérintem a felkarját. Olyan hideg a bőre, mintha nem is a meleg lakásban állnánk. Elfojtott szipogást hallok, és nőni kezd a mellkasomban a szorító érzés.
– Mi történt? – kérdezem fojtott hangon. Anya a kezével az arcához nyúl, aztán végre megfordul. Vörösek a szemei.
– Azt mondta az orvos, hogy nagyon gyenge – mondja alig hallhatóan. – Talán már csak egy-két napja van.
Összeszorul a torkom, és érzem, hogy feltörni készül belőlem a sírás, de erőt veszek magamon. Megölelem anyát, és ő úgy borul rám, mintha kész lenne összezuhanni. Aztán egyszer csak megjelenik még egy test, és a húgom is szoros ölelésébe von mindkettőnket. Kicsit forog velem a világ, míg ritmikusan anya hátát simogatom, belőle pedig végre előtör a csendes sírás.
Sokáig állunk ott, szótlanul, anyát tartva.

---

Valamivel később már mindhárman a kocsiban ülünk, és a város túlsó végébe tartunk. Anya lassan vezet, de élesebben veszi be a kanyarokat a szokásosnál, és erősebben nyomja le a gázpedált vagy épp a féket. Én ülök az anyósülésen, Maja pedig mögöttem, és kis tükrömet lehajtva pont rálátok, hogy a gondolataiba mélyedve bámul ki az ablakon. Mély levegőt veszek, bár a mellkasomban lévő szorítástól nehezemre esik, és inkább én is kifelé meredek a házakra, amik mellett elsuhanunk.
Éppen tíz éve, hogy legutoljára jártunk a mamánál. Legalábbis én és Maja biztosan – anya az az utolsó nap óta egyszer sem hozta szóba a mamát, és bennem egészen eddig a napig fel sem merült, hogy vajon találkozott vagy beszélt-e vele azóta. Elmélyülten nézem az utcákat, amiken áthaladunk, olyan, mintha egy rég elfeledett helyre térnék vissza, ami még akkor is csak halványan kezd el derengeni, amikor egészen közel érünk. Egy hatalmas, citromsárgára festett háznál bekanyarodunk egy szűkebb utcába, és nem tudom eldönteni, hogy vajon tényleg emlékszem-e erre a helyre, vagy csak jobban érezném magam tőle, ha így lenne.
A tükörben Majára pillantok. Ő még épphogy csak elkezdte az óvodát, amikor utoljára jártunk a mamánál. Most zavartan ráncolja a homlokát, és legszívesebben megkérdezném tőle, hogy emlékszik-e egyáltalán a mama házára, vagy magára a mamára, de nem azért, hogy rossz érzéseket keltsek benne, hanem mert mesélni akarok neki róla. Magamban ígéretet teszek, hogy este, lefekvés után átmegyek a szobájába, és ha kell, hajnalig beszélgetek vele, és akkor egy hirtelen kanyarral anya leparkol egy vakolt falú kockaház előtt. Lassan gurul fel a felhajtón egy másik kocsi mögé, majd nagyot fékez, kicsit előrebukik a fejem.
– Bemegyek először én – szólal meg anya. Alig ismerek rá a hangjára, olyan mélyen búg. – Beszélek az orvossal, aztán meglátjuk a többit.
Szaporán bólogatok, Maja hátul beleegyezően hümmög. Anya nem száll ki rögtön, egy darabig még a kormányt szorítja elfehéredő kézzel. Amikor észreveszi, hogy nézem, kicsit megrázza magát, és kiszáll az autóból.
– Lina – szólal meg rögtön a húgom elvékonyodott hangon –, most mi lesz?
Hátrafordulok az ülésen, és megragadom Maja kezét. Egy darabig még kifelé bámul az ablakon, aztán elszakítja a külvilágtól a tekintetét, és végre csak rám figyel. Furcsán csillog a tekintete.
– Nem tudom – rázom meg a fejem. – Még az is lehet, hogy mi be sem mehetünk. Ha meg igen… akkor csak beszélgetünk vele egy kicsit.
És elbúcsúzunk tőle, teszem hozzá már csak gondolatban, de megállom, hogy hangosan kimondjam. Maja arcán legördül egy könnycsepp. Nagyot szipog, aztán elhúzza a kezét, és kifújja az orrát.
– Te mire emlékszel? – kérdezi az előzőnél sokkal kimértebben. Meglep a hangsúlyában beállt hirtelen változás, először nem is tudom, mit reagáljak erre. Maja arca egészen kivörösödött.
Nem emlékszik rá. Most már egészen biztos vagyok benne, hogy Majának nincsenek is emlékei a mamáról, vagy csak nagyon homályosak. Az elpirulás, az, hogy kerüli a tekintetemet, pedig a szégyen. Elkap a vágy, hogy jobb kedvre derítsem a húgomat, nem akarom, hogy bármikor is így érezze magát.
– Nem voltunk itt olyan sokat – kezdek bele rekedtes hangon. Megköszörülöm a torkomat, mire Maja egy pillanatra rám villantja a tekintetét, aztán ismét az ölében nyugvó kezét nézi. – Szerintem néhány hetente, vagy legfeljebb havonta egyszer.
Egy pillanatra lehunyom a szemem, és megelevenedik előttem az udvar.
– Volt a mamának egy kutyája, olyan igazi kis semmire sem hasonlító keverék, sokszor bejött a házba, és a mama ágya mellett aludt, volt neki egy jó nagy párnája.
– Szürke, göndör szőrű kutya, nem? – mosolyodik el egy pillanatra Maja. – Olyan egyszerű neve volt, Buksi vagy Picur, nem is tudom…
– Tényleg! – nevetek, főleg azért, mert ennyire betaláltam ezzel: Maja imádja a kutyákat, és biztos voltam benne, hogy egy olyan cuki kutyus, mint a Picur maradandó nyomot hagyott benne. – És a ház minden szobájában ott vannak a mama festményei, azokra emlékszel?
Maja hosszan elgondolkodik.
– Nem igazán – szontyolodik el. – A ház nem rémlik.
Sietek a válasszal, nehogy legyen ideje ezen elgondolkodni.
– Ha bemész, van egy kis előszoba, utána egy hatalmas nappali, legalább tíz fős ebédlőasztallal, és onnan nyílik a fürdő, meg a mama hálószobája, és van egy külön szoba, amit a mama csak a festésre használ… Tele van vásznakkal, ecsetekkel, festékekkel, ja és minden szoba falán a mama festményei lógnak…
– És miket fest?
Elhallgatok. Vajon mire emlékszik még Maja? Nem akarok olyan dolgokat felhozni, amik még jobban elszomorítanák…
– Hát… tájképeket – jut eszembe a diplomatikus válasz. – Virágos rétekről, kis erdei patakokról, meg sűrű erdőkről…
– És állatokról is… Farkasokról és rókákról – vág a szavamba. Maja arca néhány pillanat alatt még sápadtabbra változik, ha ez egyáltalán lehetséges. Nagyot nyelek, és egy aprót bólintok. Hát emlékszik.
Elszakítom Majáról a tekintetemet, és előre fordulok az ülésben, pont, amikor anya megjelenik a kapuban. Mögöttem Maja nagyot sóhajt.
– Mama a történeteit festette meg, ugye jól emlékszem?
Nem felelek, mert ekkor anya kinyitja a kocsi ajtaját.
– Bejöhettek, ha szeretnétek – szól óvatosan. Előbb Majára néz, majd rám. Kiszállok a kocsiból, mögöttem Maja is, és együtt elindulunk befelé.
A kapuban szembetalálkozunk a körzeti orvossal. Jól öltözött, fiatal férfi, kezében egy fémtáskával. Kikerül minket, és bepakol a felhajtón álló másik kocsiba, aztán visszafordul anyához.
– Ha bármi van, hívjanak rögtön, de pár óra múlva megint eljövök.
– Nagyon szépen köszönjük – biccent anya az orvos irányába.
– Nem kellene a mamának kórházba mennie? – kérdezi ekkor Maja. Legszívesebben finoman rátaposnék a lábára, csak hogy ne kérdezzen már ilyeneket, de nem tudnám feltűnés nélkül megtenni, úgyhogy csak egy szúrós pillantással jutalmazom.
Anya arcán megjelenik egy gondterhelt mosoly.
– Nem akar.
Maja megrökönyödve néz anyára, de nem szól semmit.
Betti barátnőm nagymamája tavaly hunyt el, hosszú betegeskedés után. Az utolsó néhány hét Bettit is nagyon megviselte, naponta járt be a kórházba a mamájához, vitt neki csokit, virágot, üdvözlőlapot, mindennap igyekezett valami mást. Aztán néhány nappal a halála előtt a mamája arra kérte a családot, hogy hadd mehessen haza – Betti úgy mesélte, hogy nem idegenek között akart meghalni. És végül úgy történt, ahogyan ő szerette volna: a gyerekei és az unokái mind ott voltak vele.
Vajon a mama is erre gondol, amikor nem akar kórházba menni? Talán pont abban reménykedett, ami végül épp megtörténik: a lánya és az unokái, akik egy évtizede nem tartják vele a kapcsolatot, meglátogatják őt az utolsó napján. Nem tudom, hogyan reagálna, ha anya úgy döntött volna, hogy nem jövünk el hozzá. Igazából megérteném őt is, de a gondolatra, hogy az a hóbortos, de mindig jóságos nagymamánk egyedül haljon meg ebben a hatalmas házban, egyszerre elkap a pánik, és figyelnem kell a légzésem szabályozására, hogy ne csússzon ki a lábam alól a talaj.
Kikerülöm anyát, és elindulok befelé. A körülöttem lévő dolgok, az udvar mind elmosódnak, csak a fehér bejárati ajtót látom magam előtt élesen.
– Várj már! – hallom meg a hátam mögül a húgomat. Mintha messziről szólna, pedig a következő pillanatban elkapja a könyökömet. – Várj meg!
Megállok, veszek néhány mély levegőt. Az eddig vibráló színei a világnak kezdenek megnyugodni. A bejáratnál állok már, kezem a kilincsen.
Remegek, de benyitok.
Mennyire szerettem régen a mamához járni! Maja olyan kicsi volt, neki még igazából teljesen mindegy volt, hogy hol játszik a plüsseivel, ha lerakták egy szobában, ő csendben maradt, hozzá se kellett szólni. Én akkoriban már elkezdtem az első osztályt, és anya elmondása szerint be nem állt a szám. A beszélgetésben pedig a mama igazán jó partner volt.
A házban félhomály uralkodik. Körülnézek, és hamar rá is jövök az okára: az előszoba ablakain minden redőny lehúzva, és az előttem nyíló nappali is hasonlóan sötétnek tűnik. Leveszem a cipőmet, és tétován beljebb lépek. Sokkal kisebbnek érzem a házat, mint amilyenre emlékszem, pedig hatalmas: annak idején elég volt ahhoz, hogy a mama, a papa és anya is itt lakjon, és talán egyszer még mi is körbeülhettük volna a nagy ebédlőasztalt felnőttként, de aztán egy csapásra kiürült ez a hatalmas épület, és többé nem jött ide senki.
Még a homályban is kivehetőek a falakat elfoglaló, hatalmas festmények. Kicsit hunyorgok, hogy jobban lássak egy aranyozott keretbe foglalt képet. Egy végtelenül nagy mezőt ábrázol, a kék, lila és rózsaszín pacsmagokat néhol megszakítják a fűszálak vastag rostjai. Mellette egy olyan kép, ami a távolban a felhőkig érő hegyvidéket mutat. Körbenézek, és az előszobában lévő, tucatnyi festmény közül alig egy-kettő akad, amire nem emlékszem. A kedvencem azonban nincs közöttük.
Anya előre megy, mutatja az utat. A nappaliban az asztalon néhány szál vékony, fehér gyertya ég. Nincs illatuk, de a lángjukból felszálló, keskeny füstcsík irritálja az orromat. A gyertyák mellett, az asztalon egy újabb bekeretezett festmény hever, és körbe a falon nem látok neki üres helyet. Ez a kép egy szedett-vedett erdei kunyhót ábrázol.
A nézelődésből egy halk, száraz köhögés hangja szakít ki. Jobbról, a mama hálószobájából szűrődik ki. Miután a hang abbamarad, mintha megsüketülnék, vagy a világ némulna el, nem tudom.
Anya előre megy, Majával követjük őt. Egy pillanatra megtorpanok a küszöbön, de aztán megemberelem magam, és a dobhártyámat zakatoló szívveréssel belépek a hálószobába.
Szinte beleszédülök a látványba. A fal minden négyzetcentiméterét a mama képei borítják, különböző méretűek, vékony kerettel, mintha még ezzel is helyet spórolnának egymásnak. Itt már nemcsak tájképek, hanem mindenféle állatokat ábrázoló festmények is helyet kaptak. A legtöbb, ahogy Maja is emlékezett rá, szikrázóan fényes bundájú farkasokról és rókákról készült, amint egymást kergetik a hóban, vagy prédára vadásznak.
Az ágy feletti falat foglalta el a legnagyobb festmény, aminek láttán nagyot dobbant a szívem: a háttérben az erdő egymásba olvadó növényei adják a keretet, elöl pedig két, a törzsükben összenőtt fa áll. Mintha fiatal korukban összefonódtak volna, és egymást erősítve nőttek vaskos, minden vihart kiálló, ezeréves monstrumokká. Ez volt az, a kedvencem, mert a mamával voltam, amikor megfestette.
A falról lefelé vándorol a tekintetem, az ágyra. Egyszerre visszazuhanok a jelenbe, és arcul csap a felismerés, hogy a fehér párnák közül, a vastag takaró alól a mama szürkés arca néz vissza rám. Alig ismerem fel, annyira megváltozott az emlékeimben élő mosolygós, szarkalábas néni képéhez képest. Az idő mély barázdákat vájt az arcára, a haja pedig egészen megfakult.
A mama tekintete felém fordul, de üresnek tűnik. Nem mozdul. Csak nem…?
– Mama, itt vannak a lányok – szól anya szelíden, és egészen közel lép az ágyhoz, az arcát megvilágítja egy gyertya az éjjeliszekrényen. A mama, mintha csak magához térne a hangra, ekkor nagyokat pislog. Papírszerű bőre vastag ráncokba gyűlik, ahogy elmosolyodik.
– Olyan rég láttalak titeket! – A hangja vékony suhogás, egészen földöntúli. Majára nézek, ő még mindig az ajtóban áll, leszegi az állát, és csak a szeme sarkából néz előre. Biccentek felé, és az ágyhoz lépek.
– Nagyon szépek az új festményeid! – mondom, és kapkodva körbenézek a szobában. – Amelyiken a farkas az őszi faleveleken hempereg, az új, ugye?
Végül is, mi számít újnak, ezen gondolkodom. De legalábbis az elmúlt tíz évben készült. Mennyi új története születhetett ennyi idő alatt a mamának! Vajon volt kinek elmesélnie őket? Amikor anya kicsi volt, ő hallgatta őket, majd később én és Maja. Aztán egyszer csak anya úgy vélte, hogy ezek a mesék már túl valóságossá váltak a mama számára, és többé nem látogathattuk meg. Anya mellém lép, ajkait keskeny vonallá préseli, arcán a gondterheltség tükröződik. A mama mellett áll, de közben mintha egy szakadék két szélén lennének. Vajon éppen megbánja, hogy nem hallgatta tovább azokat a meséket, amik a mamának olyan fontosak voltak?
– Tetszenek a képek, Lina? – kérdezi a mama törékeny hangján. – Vigyél el közülük nyugodtan, amelyik tetszik…
Bólintok, de nem tudom, mit felelhetnék. Összeszorul a torkom a gondolatra, hogy ez olyan, mintha a mama búcsúzkodna, és odaadná valaki másnak, amije van. Emlékszem, milyen lelkesen mesélt a szegfűkkel teli mezőről, a havas hegycsúcsokról, a holdat vonyító farkasokról, az üregeikben megbúvó rókákról… És azt kívánom, bár többet hallottam volna belőlük. Nem érdekel, ha ő azt képzeli, hogy igazak.
Mama felemeli a kezét, a levegőt markolja, és én azon kapom magam, hogy érte nyúlok. A bőre kemény és hideg. Csontos ujjaival gyengén, de érezhetően megszorít. A tekintete remegve az enyémet keresi.
– Emlékszel rá… emlékszel a farkasokra?
Anya megköszörüli a torkát mellettem.
– Persze, emlékszem – bólintok. Mosolyt erőltetek az arcomra, de attól tartok, hogy csak egy fanyar verzióra futja.
A mama keze remegni kezd, ide-oda rángatja az enyémet. Maja mögöttem ijedten nyikkan, anya sietve mellé lép, és átkarolja a vállát.
– Mama… – kezdi aggódva, de ő mélyen a szemembe néz, és nem törődik vele.
– Ott voltam, Lina, ott voltam, tudod, elmeséltem mindent. – A hangja fémesen serceg, a végére egészen elhal, de nem hagyja abba. – Ott voltam, és ott maradtam, segíts!
A kezemet szorítja, de mintha a torkomat ragadná meg, nem tudok nyelni, és a könnyek forrón áztatják az arcomat. Éppen most történne…? Két kézzel ragadom meg az övét, és közel hajolok hozzá, hogy tisztán hallja a hangomat.
– Segítek, mama, bármiben, csak mondd!
A mama remegése ekkor alábbhagy. A tekintete megnyugszik, és megtalálja az enyémet. A pupillája kitágul, úgy néz rám, mintha csak most venné észre, hogy itt vagyok vele. Ekkor melegség fut végig a kezemen, ijedten kapom oda a tekintetemet. Az ujjaink közül vékony csíkban vér szivárog, nagy cseppekben hullik a mama takarójára.
– Mama, vérzel! – kiáltok fel. Megpróbálom elvenni a kezemet, de ő rászorít, és recsegő hangján rám szól.
– Hozd haza!
Elernyedek, és csak megsimítom a kezét. A torkomat szorongató erő lágyulni kezd, ahogy a mama remegő keze biztossá válik. Olyan jó lenne, ha ez a nyugalom lenne az utolsó, amire a mama gondol, és nem az a félelem, ami az előbb a hatalmába kerítette. Talán jobb is, ha nem foglalkozunk egy kevéske vérrel. Nem számít már.
– Rendben van.
Ahogy kimondom, a világ sötétbe borul előttem, és zuhanni kezdek a semmiben.