Az Így neveld a regényedet blog jó néhány hete igazi hullámot indított el a Te igazi író vagy? című bejegyzésével. Eredetileg nem terveztem én is erről a témáról írni, mert szimplán csak tudomásul vettem a leírtakat, de ahogy egyre több hasonló témájú írásba botlottam írók blogjain, megérett bennem is a saját véleményem. Nem egyszer akartam már erről írni, de korábban csak megfelelő kontextus nélkül, nagy összevisszaságban sikerült lepötyögnöm pár sort. Itt van tehát az idő, hogy én is írjak az írókat körüllengő zsenikultuszról a saját szemszögemből.

A lényeg igazából az, hogy én tudom magamról, hogy nem vagyok zseni.

Tizenévesen persze baromira arrogánsan azt hittem, hogy zseni vagyok, talán mert nem is ismertem sok embert rajtam kívül, aki szintén írt, kicsit később a neten meg olyan nagyon amatőr írós társaságokban mozogtam csak, ahol tényleg extra dolognak tűnt, ha az ember tudott helyesen írni, meg esetleg nem csak végigír egy random történetet, hanem képes volt mélyebb érzelmeket belevinni a sztoriba. Egymás között rendeztünk novellaversenyeket, egymást véleményeztük, mindenki profin értett az írástechnikához (bár ezt a kifejezést nem ismertük), a világépítéshez meg a karakterábrázoláshoz, szentírásként véstük bele a többiek agyába a saját okosságainkat, és ezt hívtuk versenynek. És én elég sok ilyen versenyen nyertem, vagy legalábbis értem el dobogós helyezést. És azt hittem, enyém a világ.

Úgy tűnhet, valamennyire jogosan is, hogy lenézem azokat, akikkel annak idején tulajdonképpen együtt bandáztam. Jogos abban a tekintetben, hogy akkoriban tényleg azt hittem, hogy mindenkinél jobb vagyok (vagyis a többségüknél; voltak páran ott, akiket a mai napig jó és jobb írónak tartok), de legalábbis sok olyan dologra rájöttem az írással kapcsolatban, amire akkor a többiek közül csak kevesen. Ezt tudtam. Jobbnak éreztem magam náluk. Csak azóta, azt hiszem, úgy mondhatnám, hogy felnőttem. Vagy valami ilyesmi.

Sosem volt egyébként egészségesnek tekinthető önbizalmam. Ezt az arrogáns „tudom-hogy-jobb-vagyok” szintet sem tekintem egészségesnek: bevallom, előfordult olyan, hogy az egyik ilyen (tulajdonképpen semmitérő) netes versenyen, miután jobb helyezést ért el a szervező legjobb barátnője, akinek sokszor alany-állítmány tévesztési gondjai is voltak (meg még sok-sok más), kivertem a hisztit, amiért engem jogtalanul lepontoztak. Egyszerűen sértette a hatalmas egómat, hogy olyan ember körözött le, aki egyértelműen akkor írta a legelső történetét, és még a mondatai sem voltak mindig érthetőek, bezzeg én már akkor is rengeteget gyakoroltam. Ezt mondjuk senki sem veheti el tőlem, mert tényleg állandóan írtam. Ezek az amatőr versenyek mindig egy-egy téma vagy feladat köré épültek, és én kihívásként álltam mindegyikhez, rengeteg olyan novellám született, amik amúgy azóta a gépem mélyén porosodnak, de nagyon szeretem őket, mert szerintem egész kreatívan oldottam meg általuk a feladatokat. De ugye ez nem volt egészséges önbizalom, és hát tudjuk, magasról tök nagyot lehet esni, és törvényszerű is, hogy ez bekövetkezzen.

Emlékszem, egy mai szemmel nézve nagyon bugyuta regényt kezdtem el írni, ami csak úgy hemzsegett a nagyon tipikus kezdő hibáktól, például a főszereplő rögtön a második bekezdésben nekiállt elmesélni, hogy ki és mi ő, és képtelenül abszurd alaphelyzetet állítottam fel, meg olyan fordulatokat és kliséket építettem bele, amik maximum egy nagyon gyermeteg Disney-csatornás filmsorozatban fordulnak elő. Ezzel a regénnyel, illetve az első pár fejezetével, beneveztem egy hasonlóan amatőr netes versenyre, amit az egyik ismerősöm szervezett. A korábbiakkal ellentétben itt nem a verseny kitalálója véleményezett, hanem a versenyzők kritizálták meg egymás műveit, így mindenki kapott legalább négy-öt hosszabb véleményt a saját írásáról. Na, és itt jött a feketeleves.

Volt köztünk valaki, aki jó pár évvel idősebb is volt nálunk, és ennélfogva tapasztaltabb, és jobb író is. Ő bizony könyörtelenül rámutatott az én két fejezetem minden hibájára, a szinte minden sorban megbúvó gyerekességekre, logikátlanságokra, az értelmetlen alaptörténetre, a béna karakterábrázolásokra, a klisékre… Emlékszem, a kritikájának a hossza megegyezett nagyjából az én szövegemmel. Mert ennyi hülyeség volt benne, tényleg. Utólag látom, akkor viszont nem vettem észre, és szentül meg voltam győződve, hogy én vagyok A Zseni.

Évekre megorroltam arra a lányra. Persze elég hamar rájöttem, hogy jogosak voltak az észrevételei, de akkor is, mindig az járt a fejemben, hogy lehetett volna ezt normálisabb stílusban is közölni, mert nagyon is bicskanyitogató volt, és egyébként sem ott, a szegény kezdőn kellett volna kiélnie magát.

Idén év elején meg megkérdeztem azt a barátomat, aki annak idején a versenyt szervezte, hogy megvannak-e neki még elmentve valahol ezek a vélemények, és kiderült, hogy nem törölt ki semmit a blogján, vissza tudtam olvasni, miket írtak nekem. Szó szerint megrázó érzés volt azzal szembesülni, hogy az a bizonyos kritika, amire évekig visszavezettem a regényekkel kapcsolatban tapasztalt blokkomat, az bizony nem is volt annyira kemény, mint amennyire én arra emlékeztem — vagy inkább amennyire én azt bebeszéltem magamnak. Tényleg szinte minden mondatban talált belekötnivalót, de abszolút jogosan, viszont egyáltalán nem volt bicskanyitogató vagy nagyképű a stílusa. Csak elmondta tárgyilagosan, hogy mi a hülyeség benne (elég sok minden, nagyjából az egész).

Első pillanatra ezzel szembesülni felemelő érzés is volt, mert ráébredtem, hogy nem tartozom sem neki, sem másnak bizonyítással. Azelőtt néha megfordult a fejemben, hogy bár tudnám, ki volt az illető, megmutatnám neki egy mostani írásomat, hogy lássa, hogy nem rekedtem meg azon a szinten, és igenis képes vagyok éretten írni. De akkor úgy rádöbbentem, hogy nem ezért csinálom, eddig sem ezért csináltam, és én attól nem lennék több, ha jól az orra alá dörgölném egy totál idegennek, hogy fejlődtem. Mert a fejlődés ugye természetes, nem jár érte buksisimi, legalábbis én saját magamat így ítélem meg.

A következő pillanatban viszont egyenesen rémisztővé kezdett válni az új helyzet. Oké, azt már tudtam, hogy csak bebeszéltem magamnak, hogy valójában az a lány tiporta a sárba az önbecslésemet, de akkor valójában miért tűnt el az önbizalmam?

Igazából elég sok ötletem van a válaszra, de egyikre sem mondanám, hogy az okozta száz százalékig a problémámat. Bajom volt a közösséggel (iskolát is váltottam), alapjáraton nem éreztem jól magam a bőrömben, és sokszor egyáltalán semmihez sem volt motivációm. Ez a korszak nagyon jól lekövethető az írásaimban is: egyre inkább a komor témák felé fordultam, szinte minden művem az álmait és/vagy az életét feladó főhőssel bírt, aztán egyre kevesebb írásom született, és volt pár év, amikor (szinte) semmit sem írtam. Bár ebben az időszakban született két olyan novellám, ami a blogon is olvasható, mégpedig a Kereszttűzben és A macska, aki embert nevel. Akkoriban már minden novellámat dátummal láttam el, úgyhogy tisztán le tudom követni, mennyit írtam, és megdöbbentő, de 2013 második felétől 2015-ig nem írtam semmit. Ha próbálkoztam is valamivel, az félkészen vagy kitörölve végezte, illetve arra emlékszem, hogy terápiás céllal az akkoriban történt események közül néhányat novellába foglaltam, de igazából tényleg semmi említésre méltó nem született a klaviatúrámból.

A következő befejezett novelláim akkor születtek, mikor ezt a blogot megnyitottam 2015 elején (még blogspoton, bár a legelső verzióra szerintem kevesen emlékeznek, szerencsére). Akkoriban kezdett érlelődni bennem az elgondolás, hogy ezt a hobbit jó lenne magasabb szintre emelni, többekhez eljuttatni az írásaimat, és ideje lenne összeismertetni a neten létező Daremo-t a valóságban élő emberekkel. Akkor kezdtem el megmutatni iskolatársaknak, családtagoknak a blogomat, kitettem az arcomat a blogon (meg írtam is róla egy cikket, hogy miért tartottam jó döntésnek a nevem felvállalását), pályáztam, és meg is jelent pár novellám nyomtatásban, szóval mondhatni, hogy sosem írtam ennyit, és sosem kaptam annyi pozitív visszajelzést, mint mostanság.

Viszont ahogy elkezdtem komolyabban venni az írást, egyre több írót és amatőr írót ismertem meg, odafigyelek pályázatok eredményeire, bétázok és bétáztatok ésatöbbi, eléggé pofán csapott a felismerés, hogy nem vagyok kivételes. Nem vagyok zseni. Vannak nálam ügyesebbek a saját korosztályomból is, vannak sikeresebbek, elismertebbek, és elkezdtem igencsak középszerűnek tartani magam.

Sokan tanúsíthatják, hogy engem leginkább azzal lehet plafonra vágni, ha azzal bántanak (vagy csak viccelődnek), hogy valamivel kapcsolatban tudatlan vagy béna vagyok. Erre igencsak harapok. Egyszerűen bennem van, hogy az eszemre büszke vagyok, és azt nem veheti el tőlem senki, de éppen ezért azt is nehezen ismerem be, ha valami nem sikerült, és inkább csendesen elsunnyogom a tényt. Nem kell látnia senkinek sem, hogy hibázok, pedig tudom, hogy hibázni emberi dolog, és azt is régóta tudom már, hogy jól írni nem kizárólag tehetség kérdése, de azért szentül hiszem, hogy nekem valamennyi jutott ebből is.

Talán oda vezethetem vissza ezt a belső blokkomat, hogy mikor pár éve elkezdtem aktívabban blogolni, és utána különböző írói közösségek tagjait is megismerni, hirtelen ráébredtem, hogy sokkal többen írnak, mint addig gondoltam, és én az a fajta ember vagyok, aki mindig felfelé hasonlítgat. Tehát azt figyelem, hogy X, Y és Z mennyivel jobban írnak nálam, mennyivel aktívabbak az olvasóik, milyen gyakran tudnak befejezni egy komplett regényt stb. Viszont lefelé ugyanezt nem teszem meg, azaz nem gondolok bele, hogy hát csak megjelent pár novellám antológiákban, csak nem heccből hívtak meg a faluban már kétszer is felolvasni, a régi gimim városának művészeti klubjába bemutatkozni, az adventi gyertyagyújtáson felolvasni, nem hazudnak azok, akik odakommentelik néhány bejegyzésem alá, hogy mennyit segített nekik az írásom, hogy másoktól hallom vissza, hogy szeretik a blogomat az emberek, és várják az újabb véleményeimet és novelláimat. Ezeket valahogy elfelejtem nézni. Pedig ahogy On Sai is mondta a kreatív élettervezésről szóló előadásán: mi mindannyian egy skálán helyezkedünk el, mindig vannak nálunk jobbak, de olyanok is, akik még nem tartanak ott, ahol mi.

Ezt a szemléletet idén egyre inkább próbálom a magaménak tudni, és tudatosítani magamban, hogy igenis fejlődöm folyamatosan még most is, de nem vagyok semmivel sem elkésve, és hogy igenis megelégedhetek azzal, ha valami nem tökéletes elsőre. Viszont egy dolog ezt felfogni, és egy teljesen másik az, ha ez a szemlélet és öntudatosság már beépül az ember általános gondolkodásába. Ott még nem tartok.

Az eredeti témához visszakanyarodva, azt szerettem volna felvezetni, hogy többé-kevésbé úgy gondolom, hogy erőteljesen hozzájárul az önbizalomhiányomhoz az, hogy tiniként nem azokat a dicséreteket kaptam, hogy valamit jól csinálok, hanem annyit, hogy tehetséges vagyok, ami sokkal megfoghatatlanabb. Amikor pedig rájöttem, hogy a tehetség önmagában nem váltja valóra az ember álmait, akkor megijedtem, és feltettem magamban a kérdést, hogy vajon van bennem egyáltalán ennél több?

Tulajdonképpen idén egész végig ezen agyaltam, és közben próbáltam a határaimat feszegetni. És tudjátok, mi történt? Arrébb is toltam a határaimat, már azzal, hogy egyáltalán elkezdtem tudatosabban foglalkozni a saját tehetségem, kreativitásom mibenlétével. Megpróbáltam a múltban az íráshoz való viszonyomat időszakokra bontani, meglelni a kritikus pontokat, az úgymond sorsfordító életeseményeket, ezen kívül több írástechnikai művet és cikket is olvastam, mint korábban, egyet köztük pont a kreatív életről (amiről később úgyis fogok bővebben írni). Hiszem, hogy ha megismerem a saját eddigi „írói életutamat”, akkor problémamentesebben, de legalábbis az alaptalan félelmektől mentesen fogok tudni alkotni. Nem vagyok zseni, azt már elfogadtam. Nem én leszek az, aki tanulás és gyakorlás nélkül, pusztán a génkészletére alapozva országszerte híres íróvá válik. De hiszem azt, hogy megvan bennem valami, amire építkezve egyszer majd elérem a saját céljaimat, és úgy érzem, hogy az utóbbi egy évben végre jó úton indultam el. Azt nem mondanám, hogy ez az út könnyű lesz, és azt sem, hogy legalább a feléig elértem már, de megyek tovább, rendíthetetlenül.

Csak így van értelme bármit is csinálni.

 

Mi a véleményed a témáról?