Az internet akár egy igazán sötét hely is lehet.

Igazából évek óta újra és újra megfogadom magamnak, hogy nem bonyolódom bele többé idétlen, gyermeteg netes vitákba, nem állok le belekötni idegenek hülyeségeibe, nem csatlakozom be már elkezdődött anyázásokba — mert nincs rá időm. Meg úgy érzem, nem engedhetem meg magamnak azt az állapotot, amikor remegő ujjakkal legépelek valamit, és az enter lenyomása után szaporán dobogó szívvel várom, hogy mit fog reagálni a másik fél. Felnőttem ehhez, úgy érzem.

Néha mégis nehéz megállni. Sokszor sikerült már, úgyhogy tulajdonképpen elértem a célomat, már nem bonyolódom bele mindenbe, ami kicsit is szíven üt a blogos és az írós világban. De van valami, ami a mai napig kihoz a sodromból: a cyberbullying.

Mi az a cyberbullying?

Egyszerűen megfogalmazva: elektronikus zaklatás. Főleg tinik körében jelenik meg, és számos megnyilvánulási formája van, például a hírnevet rontó pletykák terjesztése, a személyiséglopás, az online érkező fenyegetések és a többi.

Na de kezdjük az elejéről.

Jó vagy rossz dolog-e az, hogy álnevet használunk?

Korábban már foglalkoztam ezzel a témával a 10 érv a neved felvállalása mellett című írásomban, és még mindig kiállok amellett, hogy igenis jó dolog felvállalni a nevünket online, a blogunkon. Nekem ennek ellenére van „művésznevem”, de emellett jól látható a fényképem a blogon, és a saját nevemet is feltüntetem. Egyszerűen nem szeretném összemosni az otthoni, egyetemi (később majd szakmai) nevemet a szórakoztató irodalombelivel, ennyiről van szó. Természetesen azt is megértem, hogy van pár eset, mikor az illető tényleg jogosan nem akarja felvállalni a saját nevét az olvasói előtt, de szeretném leszögezni, hogy nem is erről beszélek most.

Én mindig azt fogom mondani, hogy igen, jó dolog felvállalni a nevünket a blogon, előnyünkre válhat, ha a személyes ismerőseinknek beszélünk a hobbinkról, főleg akkor, ha úgy érezzük, hogy szeretnénk, ha ez az időtöltés több lenne puszta szórakozásnál. Ettől függetlenül persze elfogadom, hogy mindenkinek szíve joga eldönteni, hogy vállalja-e az arcát, a nevét az írásaihoz.

Mi köze van ennek a cyberbullyinghez?

Egyáltalán létezik ez a bloggerek, írópalánták körében?

Néha én is megdöbbenek ezen. Az én naiv kis lelkem azt feltételezte sokáig, hogy az író(palántá)k egyik fő tulajdonsága az empátia, és hogy ezt nem csak a karaktereikkel szemben alkalmazzák, hanem akkor már a való életben is, a társaikkal.

Azt nem mondanám ki konkrétan, hogy ebben tévedtem; inkább rájöttem, hogy az írók, művészek, bloggerek sem egyfélék, és köztük is vannak kevésbé szimpatikus arcok.

„Ha kitetted a szövegedet a netre, akkor bizony vállald, hogy az emberek azt szabadon véleményezhetik is”, mondják sokan, és én azt hiszem, hogy egyesek már-már groteszk módon képesek kicsavarni és a saját szájízük szerint újraértelmezni ezt a gondolatot.

Hiszem, hogy a véleménynyilvánítás szabad, és ha egy amatőr író vagy blogger kitette a netre az új bejegyzését, akkor én elolvasás után, ha úgy érzem, hogy valamit lehetne rajta javítani, akkor ezt szabadon leírhatom komment formájában. Nem kötelező magamban tartanom, de ugyanígy nem kötelező (még csak el sem várható), hogy privát formában keressem fel az írót, és engedélyt kérjek tőle a tanácsaim vagy az ő írásában fellelhető hibák felsorolására a nyilvános felületen. A megfelelő hangvétellel tálalt kritika nem bántó, nem sértő, nem járatja le az olvasói előtt az írót, sőt: szerintem kifejezetten pozitív benyomást kelt, ha az író képes elfogadni a felajánlott segítséget, ha elismeri, hogy amit alkotott, az nem tökéletes, és kész a munkáján javítani, hogy a jövőben az olvasóinak még magasabb szintű minőséget nyújthasson.

Mondom még egyszer: a megfelelő hangvétellel tálalt kritika ilyen. Az, hogy „szar vagy, a történeted is szar, a szereplőid is szarok, bár meg se írtad volna az egészet, írd át az elsőtől az utolsó betűig”, nem egy megfelelő hangvétellel tálalt kritika.

Sajnos nem egyszer tapasztaltam már a bloggerek között, hogy egyesek, többnyire olyanok, akik éppen ott és akkor nem tudják majd megvédeni magukat, mások céltáblájává válhatnak. Szerencsére elenyésző az olyan esetek száma, mikor az emberek nem állnak le a kissé gonoszkodva, pimaszul megfogalmazott kommentek megírása után, és még erősebben támadnak, de sajnos előfordul. Nem egyszer.

Az előbb írtam, hogy „ha kitetted a szövegedet a netre, akkor bizony vállald, hogy az emberek szabadon véleményezhetik”, mert ez így korrekt. De ez nem ugyanaz, mint hogy „ha kitetted a szövegedet a netre, akkor vállald ennek a következményeit”, mert nem, ez nem korrekt, ez nem elfogadott, ez nem normális.

Mégis milyen következménye kellene, hogy legyen a művészetnek? Érzitek, miféle burkolt fenyegetés bújik meg a második, kicsavart mondatban?

Nem hazudok, én is olvastam már nem egy olyan amatőr írást, hogy felfutott tőle a szemöldököm a hajam alá, és inkább kiikszeltem az ablakot. Meg olyan is volt, beismerem, hogy megmutattam privátban egy barátomnak, hogy „hallod, ilyet még nem pipáltam”, mert én se vagyok szent, és én sem fogok isteníteni olyat, akit nincs mire, és igenis van, ami nálam is leveri a biztosítékot. Ne legyünk álszentek, mert amúgy az teljesen normális, ha van olyan, amit nem tud befogadni a gyomrunk, vagy amiben sehogy sem tudunk értéket találni. (Például vannak az ilyen tizenévesek által írt vérfertőző erotikus történetek a Wattpaden — én azt hiszem, értem őket, vagy legalábbis úgy vélem, hogy értem őket, de ettől függetlenül inkább kimenekülnék a házból, minthogy egyre is rákattintsak. Bocsi mindenkinek, aki tizenkettő és erotikust ír.)

A kritikát nem mindenki hallja meg, vagy nem úgy hallja meg, ahogyan azt megírták. Lehet írni újra meg újra cikkeket a kritika elfogadásáról, meg magyarázhatod minden egyes háborgónak, hogy de hiszen te csak segíteni akartál azzal, hogy pl. felhívtad a figyelmét egy nagyon egyértelmű helyesírási hibára, egyszerűen mindig lesznek olyanok, akik ezt nem értékelik. El kell fogadni azt is, hogy van, aki nem tudja helyén kezelni a kritikát, és tovább kell lépni.

Egyesek pedig pont erre a továbblépésre nem képesek. Ha a megkritizált író nem fogadja meg a tanácsokat, vagy nem látszik rajta azonnal a fejlődés, akkor odamennek még egyszer, még tízszer, egyre erőszakosabban, egyre durvább hangvétellel próbálják meggyőzni az illetőt, hogy amit csinál, az nem jó. A támadásra pedig normális reakció, ha az illető védekezéssel, esetleg visszatámadással reagál. Ezért kéne egyszerűen ráhagyni.

Konkrétabban eddig talán kétféle esettel találkoztam. Az egyik, mikor egy vagy több ember folyamatosan kommentekkel támad neki az illetőnek, hogy vegye már észre, hogy valamit mennyire rosszul csinál; a másik pedig mikor egy rossznak titulált történetet „bedobnak a közösbe” (például egy írós csoportban), azzal a felszólítással, hogy „nézzétek meg ezt a borzalmat”, ez alatt pedig egyre csak születnek a további cifra szövegek a történet minőségét illetően.

Az ilyeneket látva nekem mindig az a benyomásom támadt, hogy akik ilyen hadjáratszerű lejáratásokat, megaláztatásokat visznek véghez, azok a saját belső frusztrációikat szeretnék kiélni valakin. Talán önbizalomhiányt, talán irigységet, talán múltbeli sérelmeket, esetleg a saját életükből, de teljesen más területről fakadt keserűséget.

A neten a névtelenségből fakadva sokkal könnyebb céltáblává válni, mint a valóságban. Azok, akik mindenáron bántani akarnak valakit, nem látják az illetőt szemtől szemben, nem látják az arcán, mekkora rombolást visznek véghez a szavaikkal, de még egy valós profilképet, igazi adatokat sem látnak az illetőről. Jobb esetben csak egy többnyire semmitmondó művésznevet és egy netről halászott profilképet mutatnak magukból a világnak, és aki akarja, az képes elfeledtetni magával, hogy ez az illető is valós ember, valós érzésekkel.

Bármiről is ír az ember, azt bizonyossággal elmondhatjuk, hogy legtöbbünk képes a lelkének a legbelső kis rezdüléseit kitárni a világnak az alkotásaiban. Esetleg olyan dolgokról írni, amikről a valóságban nem mer beszélni; olyan dolgokról fantáziálni, amikről egyébként tudjuk, hogy nem kellene, de izgalmas; felfedezni önmagunkban olyasmit, amire nincs lehetőségünk a valóságban. Ez mindenkinek más és más, ahogy mindenki különböző mértékben engedi bele önmagát a saját írásába belefolyni, de tény: ott vagyunk a sorainkban. És nem tudja mindenki elviselni, ha ezt a titkos, belső világát éri támadás.

Vannak, akikről egy ilyen hadjárat csak leperegne, elintézik egy vállrándítással, és akkor az utálkozók is megunják a játékukat. Viszont vannak, akik nem tudják ezt feldolgozni, és attól függetlenül, hogy ezek a bántások az interneten keresztül érkeznek, és nem látja egymást szemtől szemben a bántó és az áldozata, még ugyanakkora ütést képesek bevinni az embernek.

Ajánlok egy jó módszert azoknak, akik szeretnek ilyesfajta „játékokat” űzni írópalánta társaikkal: mielőtt elküldöd a kommentedet, képzelj magad elé valakit, akit személyesen ismersz. Lehetőleg olyat, akit kedvelsz is. Képzeld el, hogy ezeket a szavakat, amiket éppen elküldeni készülsz, ennek az ismerősödnek mondod, szemtől szemben. Koncentrálj arra, milyen érzéseket váltana ki belőled, ha ezeket így ki kellene mondanod. Szorongó, kellemetlen érzések ezek? Inkább magadban tartanád a mondandódat, mert érzed, hogy ezzel megbántanád az illetőt?

Ha igen, akkor két dolgot tehetsz. Az egyik, hogy átfogalmazod a hozzászólásodat: ha gonoszkodás van benne, azt húzd ki, és tálald úgy a kritikádat, a tanácsaidat, hogy élőben is ki merd mondani valaki szemébe; a másik, hogy elengeded az egészet. Ez nem jelenti azt, hogy olyan mértékben cenzúrázd a véleményedet, hogy inkább dicsérj valamit, amiben túlontúl sok hibát véltél felfedezni — nem kell hazudni, nem kell elhallgatni a véleményedet, hiszen ennek kinyilvánításához jogod van. De ne gonoszkodj, ne gyűlölködj valakivel csak azért, mert a neten nem látod a reakcióját, szóval mert megteheted.

Ha pedig úgy érzed, hogy tényleg nem tudnád szebben megfogalmazni a véleményedet, akkor inkább ikszeld ki az ablakot. Nem kell neked megváltani a világot. Legalább megkíméled magad attól, hogy szapora szívveréssel ötpercenként frissíted az ablakot, azt várva, hogy az író mikor fog reagálni valamit a csípős kritikádra. Kinek hiányzik ez a plusz, saját magának okozott stressz? Komolyan mondom, akinek olyan kevés idegeskedés van életében, hogy saját magának is indukálja, az ossza meg a világgal a tippjeit.

Az üzenet és a tanulság (már akinek)

Felejtsétek már el azt, hogy a kritikában személyeskedtek, hogy lehordjátok az illetőt, hogy a felmenőit emlegetitek bármilyen kontextusban, hogy arra utasítjátok, hogy hagyja abba az írást. Ne abban éljétek ki a saját frusztrációtokat, hogy megpróbáljátok levezetni máson, átpumpálni idegenekbe, akiken úgysem fogjátok látni a szavaitok hatását.

Vannak olyan történetek, amik tényleg kiverhetik a biztosítékot, van köztük olyan, ami tényleg azért született, hogy borzolja az emberek idegeit. De ne etessétek a trollt, és ne támadjátok a másikat. Ne álljatok össze bandába, hogy rászálljatok egy ismeretlen írópalántára!

Őszintén hiszem azt, hogy a kedves szavak sajnos nem mindig érnek célba, de ezután nem a megtorlás következik, hanem az elengedés. Bármiről is ír a másik, bárhogyan is reagál egy kritikára, a gonoszkodás, a szándékos cyberbullying gerinctelen dolog. Ne élvezze senki, hogy másokat aláz meg és tesz tönkre a szavaival!

Mivel nem látod az illetőt, azt sem láthatod, mekkora pusztítást okoznak a szavaid. Ne te legyél senki életének az elrontója.

Aki úgy érzi, szeretne és tud róla beszélni, ossza meg velem (akár itt, akár privátban), ha hasonló eset szemtanúja volt, esetleg maga az áldozat. Ha tudok, segítek, de néha az is elég, ha van kivel beszélni erről. Szeretném, ha többé nem fordulnánk el bloggertársainktól!