Ahogy 2022 végéhez közeledünk, és egyre többször jut eszembe, hogy számot vessek az idei évről, igazából napról napra csak tanácstalanabb vagyok.

Nehéz szavakba foglalni ezt az időszakot. Nem is lehet röviden elintézni, és nem lehet bizonyos dolgok mellett szótlanul elmenni. Nem szoktam a világ dolgaira a blogomon vagy bárhol máshol reagálni, és most sem szeretnék túl mélyen belemenni bizonyos témákba, de a tények bizony tények: ez az év mindannyiunk számára nehéz volt. Még azoknak is, akik csak külső szemlélői bizonyos eseményeknek, hát még a benne élőknek.

Voltak időszakok, amikor a regényembe menekültem. Az írás volt az a napi pár óra az életemben, amikor nem frissítettem tízpercenként a hírportálokat, és kissé enyhült a szorítás a mellkasomban, el tudtam felejteni azt, hogy háború dúl a szomszédban. Vagy ha nem is teljesen elfelejteni, de átmenetileg valamennyire kizárni, és egy másik világba menekülni.

Egyébként nem terveztem idén regényt írni. Tavaly ősszel éppen csak befejeztem a Young Adult írókurzust, és arra gondoltam, hogy majd novellázgatok, gyakorlom a tanultakat, esetleg elkezdem atomjaira bontani a regényt, amit már megint jótékony pihenésre száműztem már vagy fél éve, de semmi több. Aztán úgy alakult, hogy az év elejét rögtön egy hét szabadsággal kezdtem, mert nem fértem bele az előző évbe, szóval még ez sem direkt volt, de ha egy hétig pöröghet szó szerint akármin az agyam… Úgy látszik, akkor fura dolgokra vagyok képes.

Az történt, hogy egy beszélgetés hatására nosztalgiázni támadt kedvem, és előkaptam életem legelső befejezett regényét. Nincs is sokkal több, amit eddig befejeztem, de ha lenne, ez akkor is különleges helyet kapna a szívemben, mert tini voltam még, amikor írtam, és határtalan lelkesedéssel körmöltem végig a történetet. Valahogy bennem is volt már egy ideje, néhány éve, hogy egyszer még újraírom, kigyomlálom belőle a fanfiction-származékokat, a vakvágányra futó szálakat, minden kezdő hibáját, de úgy voltam vele, hogy ez még csak a nagyon távoli jövőben fog előfordulni. Majd ha már annyi mindent írtam, hogy elfogyott a mondanivalóm, akkor előveszem, bár közben úgy gondoltam, hogy az egy elképzelhetetlen állapot, hogy annyira ne tudjak miről írni, hogy kvázi csalnom kelljen.

Szóval elolvastam egyik este ezt a rövid, kissé gyerekes regénykét, és úgy bőgtem fölötte, mintha a világ legjobb műve lenne, és akkor éreztem, hogy megpecsételődött a sorsom, mert ezt márpedig én most újraírom. Már aznap este rengeteg ötletem támadt hozzá, és mire a szabadságom végére értem, a fejemben körvonalazódó történetből alig lehetett volna felismerhető az eredeti verzió. Még agyaltam rajta egy darabig, aztán nagy lendülettel írni kezdtem…

És ha nagyon le akarnám egyszerűsíteni, akkor erről szólt az évem. A Farkasüvöltő című regényem megírásáról, az íráshoz fűződő viszonyom átértékeléséről, a személyiségem új részeinek felfedezéséről.

Arról, hogy milyen katartikus érzés leírni az utolsó pontot egy történet végére.

Arról, hogy milyen furcsán, egyszerre teli és üres az ember szíve az ezt követő percekben.

Arról is, hogy mennyit tud segíteni a nehezebb időszakok átvészelésében, hogy van ez a biztos pont: a regény, ami arra vár, hogy folytassam.

Arról, hogy büszkeséggel tölt el a tudat, hogy életemben először nem kukáztam ki egy történetet, csak mert megakadtam benne, és tartottam hosszabb szüneteket is.

Arról, hogy megtapasztaltam, milyen, ha az ember regényét bétázzák: ijesztő és izgalmas is egyben.

És arról is, hogy elfogadjam, ez most még nincs kész, és ne ijedjek meg a rám váró feladattól, a történet javításától. Kissé attól tartok, hogy ez lesz a teljes jövő évi projektem, de egye fene, élvezem, és azt akarom, hogy ebből valami jó süljön ki.

Idén nem jártam írókurzusokra, viszont rengeteg más írós eseményen és programon vettem részt.

Az egyik ilyen tavasszal történt. A helyi író- és költőpalántákkal szerveztünk egy igazi motiváló vers- és történetíró versenyt a helyi általános iskola tanulói számára. Eléggé féltünk, hogy majd alig pár alkotás érkezik csak, mert nem fogja ez érdekelni a gyerekeket, de nagyon pozitívan csalódtunk, mert rengetegen írtak, és a visszajelzések alapján nagyon örültek a versenynek is, a nyereményeknek is, és nagyon remélem, hogy sikerült megmutatnunk nekik, hogy mennyire jó móka is az írás, és nem ez lesz az utolsó költemény vagy novella, amit életükben megírtak. Aztán az új tanévben, a visszajelzések hatására ismét meghirdettük a versenyt, és amikor decemberben, a téli szünet előtt kihirdettük az eredményeket, hát az valami csodálatos volt. Ismét rengeteg mesét és történetet kaptunk a gyerekektől, és mindenki boldog volt, hogy kapott oklevelet és sütit is (na jó, volt, akinek a lelkesedése a süti felé erősebb volt, de melyik fog évekkel később is meglenni a szekrényben? :D), szóval egy nagyon sikeres programot szerveztünk, és remélem, hogy tavasszal folytatni tudjuk ezt az új hagyományt. Már vannak visszatérő kis írópalántáink is. 🙂

Emlékszem, én is rengeteg mesét (sőt, néhány verset is) írtam ennyi idősen, de nem igazán mertem őket megmutatni senkinek, mert jaj mi lesz, ha azt mondják rá, hogy nem jó? Ha kinevetnek? Ha jól emlékszem, nyolcadikos voltam, amikor először jelentkeztem egy meseíró pályázatra, és nagyon lelkes voltam, de végül nem nyertem, és ez szörnyen letört. Nagyon bénának éreztem magam, a rossz hírt közlő e-mail még akár kedves hangvételű is lehetett, de őszintén szólva semmi nem maradt meg belőle.

Amikor ezekről az élményekről beszélgettünk az itteni írókkal, kiderült, hogy igazából mindenkinek van legalább egy, ehhez hasonló élménye, és mind megfogalmaztuk, hogy mennyire vágytunk volna annak idején egy olyan igazi, erős biztatásra, valami olyan gesztusra, ami felemel, és amiből erőt lehet meríteni. Innen jött az ötlet, hogy rendezzük meg azt, aminek annak idején örültünk volna mi is: egy olyan versenyt, ami után egyik nevező sem kedvetlenedik el, hanem mindenki kiemeltnek és ügyesnek érezheti magát. Nálunk mindenki oklevelet kapott, aki nevezett, mindenkit egyesével megtapsoltunk, és higgyétek el, valami csodálatos élmény volt látni, hogy egymás után veszik át fülig érő vigyorral a gyerekek ezeket az emléklapokat, és senki sem érezte úgy, hogy rosszul teljesített volna. (Hiszen kritizálás, az nem volt. Gyerekeket nem szabad kritizálni. :))

Áprilisban a Költészet Napja alkalmából idén is tartottunk vers- és novellafelolvasást, igaz, erről most sajnos elfelejtettem fényképeket készíteni. Nálunk az a szokás, hogy a költő- és írópalántákat felkérik, hogy hozzák el egy-két írásukat, de a közönség tagjai is készülnek a kedvenc költeményeikkel, amiket felolvashatnak az eseményen. Néha ezekből a délutánokból nagyon megható, bensőséges pillanatok születnek, emiatt nagyon örülök, hogy minden évben gondolnak rám is. 🙂

Júliusban részt vettem egy írótáborban, Egerben. Pár éve, amikor legutoljára megszervezésre került, már szerettem volna menni, de akkor még nem úgy jöttek össze a dolgok, idén viszont amint megláttam, hogy ismét meghirdetik, már tudtam, hogy én bizony ott leszek. És el kell, hogy mondjam, talán az idei évem fénypontja volt az az egy hét (a regényem befejezése mellett, természetesen), rengeteg új embert megismertem, tartalmas beszélgetésekben volt részem, inspirálódtam, rengeteg motivációt gyűjtöttem magamba, és mindemellett sok új dolgot is tanultam az írásról. (Habár írótábor volt, és vittem a laptopomat, nem írtam túl sokat. Eleinte emiatt kissé bűntudatom volt, de aztán jól megbeszéltük a többiekkel, hogy írni ráérünk otthon is, de ennyi érdekes személlyel egyszerre ennyit beszélgetni, arra csak ez az egy hét áll rendelkezésünkre.)

Augusztusban ismét szabadságon voltam egy hétig, és tudtam, hogy én márpedig vissza nem megyek addig dolgozni, amíg a Farkasüvöltőt be nem fejezem. El is kapott a lendület rendesen, az egész hónap során nagyon termelékenynek bizonyultam, és kb. két hét alatt megírtam vagy 30 ezer szót, ami azért egy fél Nanowrimo, szóval büszke voltam magamra. Ezután jött, illetve tart még a bétázással egybekötött újratervezés, de ennek reményeim szerint lassan vége szakad, és pár hét múlva újult erővel vethetem bele magam a javításokba.

Idén eljutottam egy jó nagy „nyaralásra” is, igaz, októberben. Ez csak közvetetten kapcsolódik az íráshoz, de feltöltődésnek nagyon jó élmény volt, és jártam olyan tájakon is, amik pont olyanok voltak, mint a fejemben a Farkasüvöltő egy-két helyszíne. Már csak ezért is biztosan vissza kell még térnem oda. 😀 (Bakancslistás: visszamenni arra a túraútvonalra, amin majdnem meghaltam, de a legszebb hely volt, ahol életemben jártam, és ha egyszer megjelenik a Farkasüvöltő, akkor viszek belőle egy példányt oda, egy fotó kedvéért. :D)

Az idei évem, minden nehézség, a világban uralkodó káosz ellenére egy győzelemmel zárult. Remélem, jövőre folytatni tudom, amit a regénnyel elterveztem – és még jobban remélem, hogy a világ is megnyugszik majd körülöttünk. Túl sok volt már a káoszból.