• Home
  • /
  • Cikkek
  • /
  • A kezdő írók bátorításának hiányáról

A kezdő írók bátorításának hiányáról

Valamiben kezdőnek lenni mindig nehéz.

A „hétköznapokban” természetesen én magam is a kezdők táborát erősítem, viszont fontosnak tartom tisztázni rögtön az elején, hogy ebben a cikkben mit értek a kezdő írók kifejezés alatt: azokat a személyeket, akik még hobbiból sem írtak soha semmiféle irodalmi művet, esetleg csak néhány egyszerűbb írást az asztalfióknak. Róluk szeretnék írni, és arról, hogy mennyire nehéz is a helyzete egy kezdőnek, ha éppen rossz napján fogja ki a „bölcs” veteránokat, akik sokszor maguk is ugyanolyan amatőrök, mint én magam, éppen csak áll a hátuk mögött pár befejezett alkotás.

Legelőször egy kis meséléssel szeretném kezdeni, egy olyan alkalmat szeretnék megosztani veletek, amikor életemben talán legelőször tudtam összegyűjteni a bátorságot, hogy a regényem első fejezeteit komoly zsűri elé állítsam. Hogy mit is nevezek itt komolynak? Nem, nem küldtem be kiadóhoz, nem mutattam meg elismert írónak sem, sokkal egyszerűbbről van szó, de az én életemben mégis nagy horderejű esemény volt: beküldtem egy amatőr blogversenyre a bénácska, idealista történetem első két fejezetét. A verseny menete, emlékeim szerint, nagyjából úgy zajlott, hogy a versenyzők egymás pályaművét véleményezték és pontozták, ez alapján született a végeredmény. Nagy lelkesedéssel vártam, mit fognak a többiek mondani, addigra túl voltam néhány novellás blogversenyen, amiken viszont általában egész jó eredményt értem el.

Aztán jött viszont a feketeleves: a rangidős versenyző hölgy darabokra cincálta az írásomat, szó szerint mondatonként elemezte, hogy mennyire abszurd, nevetséges, és úgy egyáltalán, írnom se nagyon kellene, mert hát ilyen firkálmánynak megszületni is bűn. Mondanom sem kell, hogy ez a vélemény eléggé összetörte a lelkemet akkoriban, még ha tudtam is valahol mélyen, hogy van benne igazság. Kellett némi időnek eltelnie, hogy megint tollat ragadjak, és azt mondjam, hogy jól van, ez most nem sikerült – de a következő jobb lesz.

Valószínűleg többek között ebből az esetből eredeztethető, hogy mára annyira elszántan kiállok a kezdőkért, akik segítséget kérnek a blogjuk nyitásához, vagy megosztják a legelső, kezdetleges történetük sorait. Vitám is volt belőle, főleg a Facebookon, nem is egyszer. Ha olyat láttam, hogy valaki szándékosan le akarta törni egy lelkes kezdő kedvét azzal, hogy leszólja, lekicsinyli, kigúnyolja az írását, a gondolatait vagy egyáltalán magát a tényt, hogy az illető blogolásba kezdett, akkor mindig felemeltem a hangomat.

Van abban valami végtelenül elkeserítő, hogy egyes emberek úgy hiszik, jogukban áll kvázi megszabni, hogy ki az, aki írhat és blogolhat. Mert azzal, hogy a tapasztalatlanokat rögtön az első megjelenésükkor megalázzák, igenis elüldözik a művészettől! És kötve hiszem, hogy ennek nincsenek tudatában. Olyannal is találkoztam már, aki kerek perec közölte egy frissen nyitott blog szerzőjével, hogy nyugodtan zárjon ám be, mert nincs szükség egy újabb divatbloggerre a bloggertársadalomban.

Ha valamiben, hát abban nem hiszek, hogy egy kezdő írót rögtön az elején kategorizálni tudnánk. Nem lehet megmondani az első szárnypróbálgatások alapján, hogy ki az, aki néhány ügyetlenkedés után új hobbi után néz, vagy ki lesz az, aki nem adja fel, hanem újra és újra tollat ragad, és ha nem is az első vagy a tizedik, hanem az ötvenedik története már kifejezetten élvezhetőre sikerül. Nem várhatunk el egy abszolút kezdőtől profira megszerkesztett és kódolt kinézetű weboldalt, a legfiatalabbaktól felnőtteket lepipáló életbölcsességeket, a romantikus érdeklődésűektől hard sci-fit, és még sorolhatnám. Sorolhatnám, de miért kell megtennem? Miért nem egyértelmű egyesek számára, hogy a kezdő, az kezdő; kiforratlan, amatőr, befolyásolható, könnyen terelhető, bizonytalan? Ha elsőre azzal találja magát szembe, hogy az emberek elutasítók vele szemben, akkor garantáltan rögtön elmegy a kedve az egésztől, és talán évekig nem mer majd megint publikálni semmit a neten.

Sokféle indokot láttam és hallottam már.

A legegyszerűbb feltartani a kezünket és mosakodni: ha ennyi elég neki, hogy feladja, akkor talán jobb is. Mondván, hogy senki lelkét nem szabad babusgatni, mert egyrészt el ne szálljon magától indokolatlanul, másrészt úgyis fog kapni az élettől még nagyobb pofonokat, ha ezt a pályát választja.

Kérdem én, hogy mióta egyenlő a babusgatással az, ha nem törjük le valaki lelkesedését? Mióta számít hazugságnak, ha arra buzdítunk valakit, hogy csak így tovább, gyakoroljon, kísérletezzen, és meglesz az eredménye? Sosem azt mondom, hogy dicsérni kell valamit, ha az nem jó, de két dologra igenis figyelni kell. Az egyik, hogy ha valaki éppen csak belecsöppen egy új világba, amit nem ismer, akkor nem várhatjuk el tőle azt a szakértelmet, amit a rendszerbe már beleszokottak megszereztek maguknak – még ha a szakértelem alatt most csak annyit is értek, hogy tud-e az illető szép kinézetet csinálni a blogjának, vagy túllépett-e már az „Anna vagyok, 18 éves és szőke hajú” típusú történetkezdéseken.

A másik, hogy igenis figyelembe kell vennünk, ki az, akinek a véleményt írjuk! Nem várhatjuk el egy általános iskolás lánytól, hogy a felnőttlét bonyodalmairól írjon, és ne nézzük le, ha szereti a Szent Johanna Gimihez hasonló szerelmi sztorikat – elárulom, ez nem véletlen, ugyanis a Szent Johanna Gimi tipikusan ennek a korosztálynak szól! Nem szabad lenézni valakit azért, mert tetszik neki egy olyan alkotás, amit tulajdonképpen neki írtak. Észre kell venni, hogy attól még, hogy valami nem illeszkedik a mi ízlésvilágunkba, mert nem szeretjük a csöpögős romantikust, az életbölcsességek halmozását, a maffiás, elrablós sztorikat, a félmeztelen vámpírokat – attól még nem szabad leírnunk egy ilyenekkel dolgozó alkotást! Fel kellene fognia egyes embereknek, hogy az nem hiba, ha valaki olyan zsánerben alkot, amit ő nem kedvel. Nem ilyeneket olvas, tehát intelligens ember módjára fogja magát, és rákattint arra a piros X-re, mert van annyi esze, hogy azért nem húz le egy alkotást, mert ő ilyet nem szokott olvasni. Tény és való az is, hogy az ember fog pofonokat kapni az élettől, bármilyen utat is választott magának, de puszta szórakozásból miért kell bevinni az illetőnek egy jobb horgot? Ugyanis kétlem, hogy bárkinek haszna származna abból, hogy jól megmondja a véleményét annak a pólyás kis írópalántának, aki olyan szemét módon béna mert lenni a kezdetekkor.

Vannak tipikus érvek, amik ilyenkor mindig felmerülnek. A gonoszan kötekedő veteránok mindig azzal hozakodnak elő, hogy márpedig nekik is át kellett élniük kezdőként, hogy milyen az, amikor a nagyok beszóltak az írásaikra, és bizony sírva kapcsolták ki a számítógépet, és újra fel kellett építeniük az összetört önbizalmukat. Nagyjából ugyanaz, mint amit személyes tapasztalatként én is leírtam a cikk elején. Ezek szerint két lehetséges kimenetele van ennek a sérelemnek (nyilván leegyszerűsítve): vagy rájössz, hogy ha ez neked rosszul esett, akkor másnak is rosszul fog, és nem folytatod ezt a nemes hagyományt, vagy úgy érzed, hogy ha neked ez jutott, akkor a következő generációnak is ez jár, és jól kitöltöd valaki ártatlanon a múltbéli sérelmeidből született haragot. Tipikus példája ennek, amit minden diák ismer: a tanár, aki csakis és kizárólag azért lépett erre a pályára, mert annak idején az iskolában vele is jól elbánt egy akkori tanerő. Ő pedig dönthetett volna úgy is, hogy ebből okulva helyes módszerekkel neveli a diákjait, vagy épp ellenkezőleg, ha már őt is szivatták, akkor a jelen tanulói is szenvedjenek az iskolapadban.

Miért kell egyáltalán elemezni, hogy az intelligens ember melyik verziót választja? Mert igenis kell, ezt látom magam körül szinte naponta a csoportokban, hogy egyeseknek nem egyértelmű, hogy nem kötelező mindent elolvasni, hogy nem kell mindent és mindenkit beskatulyázni. Tegyük fel, hogy igenis a szegény kezdő író két hét után ráeszmél, hogy neki ez mégsem való, és félbehagyja a regényét. Még a blogot sem törli, hagyja az örökkévalóságban elenyészni a virtuális szemetét. Ilyenkor el tudom képzelni, hogy egyes emberek ökölbe szorított kézzel ülnek a monitor előtt, talán még jól hátba is veregetik magukat, hogy „na látod, én megmondtam”. A lényeg nem is ez. Miért baj valakinek, ha egy blogger korán (vagy éppen évek után) elveszti a lelkesedését, ha rájön, hogy talán mégsem az írás a neki való művészeti ág? Mindig azt szoktam mondani, hogy az internet tárhelye nem véges, azaz senkitől sem veszi el a helyet az a blogger, aki esetleg néhány hét múlva meggondolja magát. Ráadásul, bármilyen meglepő, de az olvasók sincsenek lekorlátozva arra, hogy csak bizonyos számú történetet olvassanak, tehát a közönséget sem veszik el senkitől. Akkor kérdem még egyszer: miért zavar, hogy ott van? Túl gyakran botlasz bele a hirdetéseibe? Tiltsd le! Irritál, hogy nem elég profi a története? Ikszeld ki! Nőj fel, és törődj bele, hogy létezik.

Tény, hogy egyre inkább előre tolódik az az életkor, mikor a gyerekek először használják egyedül a számítógépet. Nem olyan nagy boszorkányság ma már, ha egy 11 éves a neten lóg és megpróbálja létrehozni az első blogját. Sőt, én például egy korán érő kockagyerek voltam, nekem is volt már saját honlapom a G-Portálon 11 évesen, amit akkoriban még pénzdíjas SMS-ért kellett megváltani, és megkértem apámat, hogy csinálja meg nekem. Ő szívesen elintézte nekem, én pedig onnantól kezdve a csúnya helyesírási hibával leírt nevű portálomon osztottam meg a rosszabbnál rosszabb, romantikus Tokio Hotel fanfictionjeimet. Tény, hogy nem is igazán volt olvasóm a két legjobb barátnőmön kívül (akik viszont piszkosul irigyek voltak rám a fizetős oldal miatt), de határtalan lelkesedéssel firkáltam mindig az újabb fejezeteket, akkor is, ha visszajelzés sosem érkezett. Ennyi idősen az ember még nem is azért ír, mert elismerésre vágyik, hanem mert élvezi a folyamatot, a felfedezés és az újdonság örömét. Mert akárhogy is nézzük, az ember ilyen idősen még gyerek, sőt, még később is, még jó néhány évig. Hát miért kell elvenni egy gyerek játékát, és azt mondani neki, hogy hagyja abba, mert nem tudja elég ügyesen csinálni egy hét gyakorlás után?

Felmerül az a dilemma is, hogy van-e egyáltalán az embernek ilyen fiatalon keresnivalója a világhálón. Én ugye elfogult vagyok, mert mint írtam is, korán belecsöppentem ebbe a világba, egyszerűen érdekelt, és sok gyakorlatias fogást megtanultam magam az évek alatt, amik azért segítenek, hogy eligazodjak ebben a virtuális valóságban. Bele kell egyszerűen törődni, hogy a világ változóban van, és csak azért, mert én speciel nem vennék a nyolc éves gyerekemnek saját tabletet, attól még sok szülő úgy érzi, hogy haladni kell a korral, és a kölök igenis meg fogja kapni. És bármilyen meglepő, de senkinek nincs joga elvből elzavarni egy idegen gyereket a számítógép elől, mert az ő személyes nézetei szerint még nem kéne ott ülnie – mert ez nem az olvasó döntése, hanem az adott 11 évesen blogot indító kislány szüleié. És ők nem lesznek attól jobb vagy rosszabb szülők, hogy milyen idősen hagyják egyedül garázdálkodni a gyereküket a világhálón. Felelős döntést hoztak, főleg akkor, ha szépen leültetik a kis porontyot, és elmondják neki, hogy bizony az interneten nem minden arc mosolygós. Mert a kedves szavak mögött megbújó pedofil bácsik és a hardcore pornó oldalak mellett bizony megjelennek majd azok az emberek is, akik egyszerűen rosszindulatúak. És ez szerintem valami olyasmi, amire nem igazán lehet felkészíteni egy tapasztalatok nélküli gyereket. Hát hogy magyarázod el neki, hogy vannak olyan emberek, akik éppen csak a nevét tudják, de máris elküldik melegebb éghajlatra, mert régebb óta űznek valamilyen hobbit? Ugyan már, emberek, ugye nem attól féltek, hogy egy fiatal blogger majd kitúr titeket a bloggertársadalomból?

Ez a része nyilván lesarkítva igaz a kirívóan korán blogolni kezdő fiatalokra. De az sem véletlen, hogy az utóbbi időben a 13 éveseknek már külön kampányuk indult arra vonatkozóan, hogy márpedig őket igenis emberszámba kell venni, nem buta kisgyerekként kezelni. A 13 éves korra én úgy emlékszem, mint valami furcsa köztes állapotra, amikor nem illettem sehová. Már nem éreztem magam olyan kisgyereknek, én speciel akkor már döntöttem a továbbtanulásról, és hetedik osztálytól már gimnáziumba jártam. De mindeközben még igazából a tinikorba sem léptem be, hozzájuk képest pedig túlságosan gyerek voltam. Egyszóval teljesen megértem, hogy mire fel a kiakadásuk, mert jogos. Mert igenis van, aki úgy áll hozzájuk, hogy ők még gyerekek, és emiatt feszül bennük a bizonyítási vágy, hogy megmutassák, ők már többek ennél. De van, hogy nem hagyják nekik.

Próbálom, tényleg, keresem az indokot, hogy miért szúrja egyesek szemét a rengeteg fiatal, kezdő blogger. Szeretem ugyanis több szempontból megvizsgálni azt, amiről nyilvánosan véleményt alkotok, de nem találok most mást, egyszerűen nem tudom megérteni. Egy indokba botlok újra és újra: a bénázó kezdő írók bontják a bloggertársadalmat.

Igazából nem lenne éppen hátrány, ha valaki végre kiállna, és megfogalmazná, hogy egységesen mi az ördögöt takar az a kifejezés, hogy bloggertársadalom. Én a szó hallatán mindig valami globálisra gondolok, ami magába foglalja az összes magyar nyelven író embert, aki a neten osztja meg a gondolatait a világgal. Boldog-boldogtalan, népszerű és népszerűtlen, témától függetlenül, bármelyik szolgáltatónál.

Na de most jön a csavar.

Ugyanis nem ezt értik a Bloggeren publikálók a bloggertársadalom címszó alatt.

Diszkriminálják a bloggereket, bizony, és csak egy szűk réteget tartanak a társadalmuk szerves részének, egy réteget, akiket már megszoktak Facebookon, akiknek ismerik a nevét és a történetét, és akikkel pár éve már rendszeresen „találkoznak” a világhálón. Csakhogy az emberek cserélődnek (még a valódi társadalomban is), mint írtam már, nem tart ki minden egyes írópalánta élete végéig az írás mellett. Ismerek sajnos nem egy olyan bloggert, aki néhány év után megunta az alkotást, pedig kivételes tehetségű volt; van ilyen, sajnos, mindenkinek szíve joga eldönteni, meddig akarja ezt csinálni. A világ változik, ezt el kell fogadnunk, ennélfogva a világ alkotórészei, az emberek is változnak. Cserélődnek, a régiek lelépnek, a helyükbe újak érkeznek, akik még nem találták meg maguknak a helyet a képzeletbeli ranglétrán. A régiek pedig, akik foggal-körömmel ragaszkodnak a megszokott berendezkedéshez és társasághoz, néha egyszerűen képtelenek alkalmazkodni a megváltozott helyzethez, és ezért elkezdik a rendszert szidni, meg azokat, akikben a probléma forrását látják: az újakat. Akik abszolút nem tehetnek semmiről, mert nem valaki más kárára jelentek meg, és nem is azért, mert eldöntötték, hogy ők márpedig tizenkét évesen meghódítják az internet népét a klisés kis történetükkel. Előtte pedig ezen rágták magukat hetekig, akár hónapokig, hogy vajon lesz olyan, akit érdekel az írásuk? Vajon elég jók ahhoz, hogy megmutassák másoknak is a műveiket? Nem fogják az orrod alá dörgölni a kételyeiket, de igenis megvannak bennük is, mint mindenkiben.

Egyszerűen csak hagyni kell őket békében kiteljesedni, mert nem kerülhetjük el a változásokat, és mindig lesz új hullám, új generáció, és a már meglévőnek egyáltalán nincs joga ezen felháborodni.

 

 

Iratkozz fel!

Ne maradj le a legújabb bejegyzésekről és hírekről, kövesd a blogot és engem az alábbi közösségi oldalakon:

Facebookon: Daremo oldalon és Daremo olvasói csoportban
Instagramon: daremoofficial néven
Wattpaden: DaremoOfficial néven

Feliratkozásodat igyekszem minél gyakoribb frissítéssel és máshol nem látható tartalmakkal meghálálni! 🙂

 

A kommentek általában engedélyezés után kerülnek ki. Ez ne akadályozzon meg a véleményed kinyilvánításában, akkor se, ha valamiben nem értünk egyet! 🙂

Feliratkozás
Visszajelzés
guest

Ez az oldal az Akismet szolgáltatást használja a spam csökkentésére. Ismerje meg a hozzászólás adatainak feldolgozását .

23 hozzászólás
Inline Feedbacks
View all comments
Daremo

Szia!

Hjaj, én sem akarok hazudni – nekem is volt ilyen. Meg néha olyan is van, hogy kicsit nyűgös vagyok, és olyat látok, ami nagyon nem tetszik, akkor kicsit csipkelődve szólok hozzá. Ilyen sajnos van, ezt nem is lehetne kiirtani az emberi természetből. De szándékosan megalázni a másikat, meg eltüntetni a virtuális "föld" színéről, na az más tészta, és örülök, hogy ezt ilyen sokan felfogják (remélem, azok is, akiknek szól a cikk).

Köszönöm, hogy olvastad! 🙂
Daremo

Daremo

Örülök azért, hogy végül sikerült túltenned magad ezen az eseten. 🙂 Anno nekem is visszavette az önbizalmamat, ha bántottak, és én is csak később jöttem rá, hogy nem mindig volt ez jogos. 🙁
Köszönöm, hogy elolvastad. 🙂

Hollótoll

Kedves Daremo!

Tényleg nagyon elgondolkoztató a bejegyzésed. Én nem írnék hosszú sorokat a dicsőítésére, mert mindent amit elmondhatnék, kedves előttem szólók megtették. 🙂
Egy érdekes és tényleg rémesen igaz dologról beszélünk és ezt igazából bármilyen területre rátükrözhetnénk. Kissé elszégyelltem magam, mert én is voltam már erős valakivel, de próbálok arra törekedni, hogy ott segítsek ahol tudok, főleg a kezdőknek. Aztán ki tudja, hogy sikerül…

Köszönöm a bejegyzésed!

Tisztelettel: Hollótoll

Eszter

Ezt a cikket mindenkinek el kellene olvasni! Nem csak a kezdőknek, hanem az "öreg rókáknak" is.
Az első blogom írását pont azért hagytam abba, mert egy magát vérprofinak mondó egyénnek semmi sem tetszett. Csak sokkal később tudtam meg, hogy ő sem volt profi, csak épp irigy.

Daremo

Magyarul mintha tényleg nehezebb lenne olyan oldalt találni, ami inkább elmagyarázza, hogy mit miért helyettesíts be a CSS-be, én is amúgy ha nem tudok valamit, akkor vagy az angoltudásomat használva nézegetem más oldalak forráskódját, vagy angol tutorialokat nézek. Én viszont nem használtam deviantartos design-t. 🙂 Az előző design is ugye az egyik bloggeres alapból lett kódolva, ott már láttam el-eltűnni a chatet. Bár lehet, hogy ennek rájöttem az okára, mert most körbenéztem a cbox oldalán, és kijött valami tök új verzió, lehet, hogy emiatt szórakozik a régi. Most azon gondolkodom, hogy a te ötletedet felhasználva egy külön oldalra rakok egy chatet, aztán megnézem, van-e haszna. A feliratkozós modult meg már ennél a design-nál láttam eltűnni, de érdekes, mert mikor meg nekem nem mutatta, abban a fél órában lett több új feliratkozóm is, tehát másnak meg megmutatta. Mondjuk engem éppen ez érdekel a legkevésbé, mert aki tényleg kíváncsi a blogomra, az legrosszabb esetben könyvjelzőzi vagy megjegyzi a címét, netán lájkol a Face-en, ha éppen nem leli a modult. De azért mégiscsak idegesítő.Blogskinses sablonokat utoljára blogol.hu-n használtam, azzal indult el a kis kódolós-pályafutásom. 😀 Ahhoz nagyon jó volt már akkor is, hogy az ember megtanulja, melyik rész mit csinál, és emlékszem, mikor… Read more »

Adrienn

Hát persze, hogy univerzálisan ugyanaz 😀 Attól még, hogy valaki behelyettesít egy hátteret meg egy színt (amik szintén előre meg vannak határozva, nem a szerkesztő találta fel a HEX kódot…), nem lesz a sajátja 😀 Azt sajnálom, hogy nem tutorialok vannak az ilyen kódos oldalakon, amiben elmagyarázzák, hogy akkor ez miért is így van, hanem ki van téve, lehet vinni, csak írják meg, hogy vitték és persze tegyék ki a saját oldalukra is a linket. Tuti, hogy a lustaság van emögött. Én nagyon sok ilyen témájú angol nyelvű blogot olvasok, és ott még SOHA nem láttam ilyen jellegű dolgot. Onnan szoktam venni a tutorialokat is, és azt feltüntetem a saját blogomon, mivel az ilyesmik nagyon hasznosak. A chat nálam valahogy nem rosszalkodik, vagy csak én nem látom. Szerintem amúgy a deviantartos sablonokkal lehet valami gebasz, mert az azt használó oldalakon viszont sokszor látom én is, hogy eltűnik. Meg gondolom valami nem jó a kódban, az szokott bezavarni általában. A feliratkozós modul is ugyanez. A másik meg, amikor blogskinses design-t használnak, ahhoz ugye az kell, hogy egy korábbi verziójú cuccra váltson vissza a blogger, ami nem támogatja az ilyen modulokat. Ezért sem szeretem a deviantartos lengyel sablonokat meg a blogskinsest, a… Read more »

Daremo

A mindenkilapja is rémlik valamennyire, bár emlékeim szerint én ott nem töltöttem el olyan sok időt, mert zavart, hogy olyan túl egyszerű az egész, meg hogy mindenki oldala ugyanúgy néz ki, míg G-Portálon akár két kattintással be tudtam állítani háttérképnek az aktuális kedvenc fiúbandámról egy képet, hogy mozaikosan ismétlődjön végig az oldalon. 😀 Igazából a kódok univerzálisan mindenhol ugyanazok, nem? Akkor maximum a kombinálásukra lehet azt mondani, hogy egyedi, de ha már átírok benne egy színkódot, akkor ez sem igaz. 😀 Ha kikaptam volna, ahányszor megnéztem egy blog forráskódját, mert tetszett belőle valami, akkor nagyon nagy bajban lennék már. 😀 😀 Nekem akkor lett elegem a chatből, amikor elkezdett rosszalkodni. Semmit sem módosítottam se a blog, se a chat kódjában, aztán ugyanazt kezdte el csinálni, mint újabban a feliratozós modul, egyszer ott volt, egyszer nem. És amikor már többször láttam csak a helyét, mint a szöveget, akkor betelt a poharam, és még senki sem szólt, hogy hiányozna neki, szóval egyelőre boldog vagyok chat nélkül is. Én mondjuk szeretem azt a jobb alsó sarkos megoldást, mert ott is van mindig, de nem is rondít bele az összképbe, meg nem foglal helyet. Volt ilyenem néhány hétig, egy nagyon kis csinos darab, aminek… Read more »

Adrienn

Jaj, a Myvip! Milyen menő voltam, amikor kaptam meghívót 😀 A betárcsázós net nekem ennyire nem maradt meg, de halványan emlékszem rá, hogy volt ilyen is, meg hogy volt nálunk még internet-limit is. Képzeld, én meg mindenkilapján kezdtem, ott csináltuk az osztályhonlapot anno általánosban 😀 Ott inkább ismerősökkel blogoltunk, minden korombelinek volt valamilyen oldala ott (és állítom, hogy a mi osztályunk kezdte el a sulinkban ezt az egész osztályhonlap-blog dolgot :D).Telefonom nekem azt hiszen általános alsóban már volt, de akkor sem én kértem, hanem egyszer csak odaállítottak hozzám egy gagyi kis Sony Ericcson telefonnal, mert mindketten sokáig dolgoztak egy másik városban, így mindig fel kellett hívnom őket, amikor hazaértem iskolából meg ilyesmik. GPortálon sokkal jobban jelen volt ez a "portálépítés-szépítés", már akkor is rengeteg ilyen oldal volt, de persze akkor is az volt, hogy másolták az oldalakat. Nekem persze még mindig magas ez, hogy hogyan lehet kódokat másolni, de lényegtelen.A linkcserekéréseket én nem szűröm, bár abszolút megértem a te álláspontodat is, én konkrétan csak reklám miatt szoktam elfogadni őket. Az senkinek nem árt, hogy minél több oldalon kint van a blogom linkje (apropó, köszönöm, hogy kitetted, megtisztelsz<3). Azonban annyiban moderálom a linkcseréket, hogy azokat helyezem előtérbe (lásd: azoknál van kép),… Read more »

Daremo

Én anno ugye a blogol.hu-n aktívkodtam inkább, ott sem volt jellemző egyáltalán, hogy bárki is véleményezte volna a blogok kinézetét – persze, tök menő volt, ha valaki egyedi blogsablont csinált/szerzett, de azt is olvastuk, aminek az egyik alapbeállítású kinézet volt beállítva. Ha ilyet csinálnék ma, szerintem kitörne a világháború. 🙂 Ez nyilván egyrészt azért is alakulhatott így, mert sokkal elterjedtebb és könnyebben megszerezhető a tudás, amivel magunk is csinosíthatjuk a blogunkat, vagy letölthetünk egy ingyeneset. Másrészt viszont tényleg elvárás igényesen és egyedin kinézni, ami valamilyen szinten meg elkeserítő. Én például a linkcserét sem tartottam soha értelmes dolognak, bennem az maradt meg, hogy kitettük a blogunkra azoknak a címét, akiket szívesen olvastunk, és én ehhez a mai napig ragaszkodom. Csak úgy, ellenőrizetlenül senki linkjét nem fogom kitenni a blogomra, pont azért, mert igyekszem felelősséget vállalni azért, hogy amit az én blogomon olvasnak, és ahová innen eljutnak, az színvonalas tartalmat képvisel. Ha egy blog szerintem megüti azt a szintet, hogy élvezetes olvasni, akkor meg úgyis kiteszem, szó nélkül. (Más kérdés, hogy kb félévente jut eszembe frissíteni a listámat, és akkor még nem beszéltem arról, hogy néha önálló életre kel, és kitöröl magától címeket). A chattel ugyanez a bajom, szinte csak arról szól,… Read more »

Daremo

Először is, Adrienn, remélem tudod, hogy megtisztelő, ha megemlítesz egy cikkben. 😀 Kíváncsian várom már, nagyon szeretem a te írásaidat ezekben a témákban. 🙂Egyébként az első bloggerközösségbe kerülésem inkább a blogol.hu-n volt, ott már voltak olvasóim, meg hát az tényleg egy rendes blogfelület volt (akkoriban ugye a G-Portálnak még nem volt ilyen funkciója), könnyebb is volt egymásra találni a hasonló érdeklődésűekkel.Mintha egy generációs szakadék lenne egy mostani 20 éves meg egy 15 éves között, én úgy érzem. Belegondoltam ezekbe, amiket írtál, és teljesen egyet tudok érteni veled. Mint írtam, én is egész jól beletanultam a számítógépes meg netes dolgokba, de ott van az öcsém, aki most 15 éves, és már most lekörözött engem mindenféle szakmai tudásban. Ennek egyik oka lehet az is, hogy ő fiú, talán alapvetően jobban érdeklődik az ilyesmi iránt, de az is benne van, amit te írtál, hogy ő ebbe született bele. Neki is előbb lett saját laptopja, mint nekem, irigykedtem is annak idején, hogy hát mi ez, hogy a kölök ilyen fiatalon kap, én pedig annak idején csak könyöröghettem érte. 😀 Tisztán emlékszem, a legelső számítógépünk még a hálószobában volt, betárcsázós nettel, és ha nagyon nem akart működni, akkor anyu mindig kiküldött apához a műhelybe, hogy… Read more »

Daremo

Szia! Igen, végül is egyáltalán nem meglepő, ha az egész ellenségeskedés (mert néha az unszimpátia egészen eddig terjed…) az emberek önbizalomhiányából fakad. 😀 Érdekes a felvetés, mert pl. rólam aztán minden elmondható, csak az nem, hogy bővelkedem az önbizalomban, és igazából fiatalabb koromból sem rémlik olyan eset, hogy ennyire irigy lettem volna mások sikerére. Csak ki ne lyukadjak ott, hogy magamat meg a lelki érettségemet kezdjem fényezni. 😀 Abban is egyetértek, amit a kezdők véleményezéséről írsz, hogy nem lehet minden hibájukat a nyakukba zúdítani, hiszen egyrészt nem is biztos, hogy a nagy részét értenék, másrészt kezdőként ennyi dologra figyelni lehetetlenség, harmadrészt meg csak feleslegesen elvenné a kedvüket, ha azt látnák, hogy (az ő szemükkel) semmi sem jó a munkájukban. Valamilyen szinten hagyni kell őket lassabban, a saját tempójukban is fejlődni. Gratulálok a párod húgának! 🙂 A molyos reakciübül pedig látszik, hogy mások lenézése nem blogger-dolog, hanem egyszerűen emberi. 😀

Daremo

Szia! Egyrészt átérzem én is, amit írtál, velem is előfordult még régebben, hogy hiába írtam segítő szándékú kommentet (akár csak annyit, hogy kezdje már az illető nagy kezdőbetűvel a mondatokat), elküldött az illető melegebb éghajlatra. Van ilyen, de én az utóbbi hónapokban megtanultam nagyon ügyesen kiszűrni az ilyeneket már előre. Például ha tényleg látszik, hogy az illető nagyon kezdő, és nem is nagyon tudnék benne mit dicsérni, akkor inkább továbbpörgetek – ez most csúnyán hangzik, de meggyőződésem, hogy ilyenkor úgyis neki kell majd meglelni az alapvető fejlődés útját, és hiába magyarázok az illetőnek írástechnikáról, karakterépítésről meg hasonló "ördög műve" dolgokról, úgysem fogja még érteni, és egy kommentszekció nem is az a hely, ahol mélyre ható tanácsokat kell osztogatni. Ennek ellenére van olyan kezdő ismerősöm több is, aki meg mindig "zaklat" (ezt teljes jóindulattal mondom :D), hogy segítsek, magyarázzak, ne kíméljek. Továbbá, nem írok már véleményt apucis vagy más szexuális tartalmú, de 16 alatti tollából származó írásra, zenekaros-fiús-fanficekre, meg úgy egyáltalán azokra az írásokra, amikhez van valami zsigeri megérzésem, hogy felesleges lenne. Néhány hónapja tartom magam ehhez, meg ahhoz, hogy azért valami biztatót mindig írjak a végére, akár csak annyit, hogy kíváncsian várom, mit tud kihozni a javaslataimból az illető, de… Read more »

Andro

Én telefont csak egyetem előtt kaptam két héttel, mert addig anyum szerint nem volt rá szükség. Hiszen otthon laktam, meg minden. Egy kis Alcatel volt, amivel nemhogy zenét hallgatni nem lehetett, de még fényképezni sem. Sőt, nem is volt USB-s. De kitartott. Három éve váltottam okostelóra, és imádom. XD

Adrienn

Jajj igen, hát nem mondom, hogy a régi szép idők, de azért jó volt az 🙂 MSN, iigen, nekem az annyira általános iskola! Én az első laptopomat középsuli alatt vettem, használtan, de máig működik. Ami azt illeti, kb egy hete cseréltem csak le 😀 Nekem sem okoz gondot az internet, és azért jobban és gyorsabban alkalmazkodtam hozzá, mint akár anyukám, aki csak receptekhez meg az eurovíziós dalfeszt klipjeinek nézegetésére használja. De a húgom… ő mondjuk még 1999-es, de kb mindennel jobban tisztában van, mint én. Neki előbb is lett jobb laptopja, meg az első telefonja sem egy téglafon volt, mint nekem.
Örülök, hogy a (jó hosszú, eh) hozzászólásom felidézte ezeket benned :3

Andro

Még én is emlékszem, amikor egy darab számítógépünk volt, betárcsázós net – ami vagy bejött, vagy nem -, és bizony, ki volt adagolva, hogy ki mennyit ülhet a gépnél. És még nem volt se Facebook, se Twitter, hanem maximum MSN, vagy rosszabb esetben chat. Én laptopot (egy kis 20 gigás ASUS-t) először ha jól emlékszem 2002 karácsonyára kaptam. A drága majdnem 8 évig húzta, mikor is feladta. Na, az akkora csoda volt, hogy nagyon. Igen, én még nem tartozom annyira az internet-generációba, mint tesóim, akik a 2000-res években nőttek fel. De nem okoz számomra gondot a világháló. Csak gondoltam reagálok erre a hozzászólásodra, mert bennem is emlékeket pendített meg. 🙂

Adrienn

(folytatás, elértem a karakterlimitet) Ez kicsit mélyebb lett, mint gondoltam.A másik dolog meg, amit igazából elkezdtem, az az, hogy amikor mi kezdtünk GPortálon, én nem emlékszem semmiféle blogtanácsadásra, kritikára, designkérésre. Oké, designkérés volt, én is csináltam, de anno akkor kreditekkel fizettek nekem, amit a honlap fenntartására fordítottam. De nem így, ahogy ma, szívesség alapon. De a lényeg, hogy max azok jöttek fikázni a chatembe, akikről lerítt, hogy ugyanezt az üzenetet 10 másik blogra is megírják, sokszor futottam össze ilyennel is. Nem mondták meg, hogyan blogoljak, mit csináljak, milyen a jó design, mit vegyek figyelembe. Nem volt ennyire elterjedt ez a téma, és így nyilván azt csináltam, amit csak akartam. Szerintem ez a kötetlenség hiányzik ma, mert benne van az a mostani kezdőkben, hogy úristen, mit fog szólni az egyhetes blogomhoz a kritikus, akinek elküldöm? Én sok helyen azt látom, hogy a kritika- és designkérés egyszerűen beleivódott a kezdőkbe, mert mást sem látok a szokásos deviantartos, nyilván nem saját designnal megáldott blogokon a chatben, hogy elkészült a kritikád, meg egy csomó linkcserekésére a válasz, stb stb. És nekem speciel hiányzik az, hogy a chat is egy fórum legyen, ahol beszélgetni lehet (anno én minden nap felnéztem egy MCR oldalra, mert ott… Read more »

Adrienn

Ezt a cikket mindenkinek olvasnia kéne! És most elhintem, hogy valószínűleg meg fogom említeni a következő cikkben, amit a blogvezetésről/elkezdéséről akarok írni. Fontos téma ez, amivel akkor még nagyon nem foglalkoztak, amikor én (és ahogy nézem, kb ugyanakkor kezdtél te is blogolni) elkezdtem. Az első komolyabb blogom nekem is GPortálon volt, amikor még fizetős volt, csak én sunyiban vettem a krediteket :DD Még hogy a szüleim megtudják, hogy én portált csinálok magamnak… uh… maga a gondolat is visszataszító 😀 Igazából máig nem tudják, hogy én ilyesmit csinálok szabadidőmben, de mindegy, nekem ez kényelmes így.Nem erről akartam írni.Szóval én is gyakran látom, ahogy a bloggerek kiakadnak emiatt, hogy a kezdők így meg a kezdők úgy. Mert a fiatalok azok úúú. Miközben egyébként sokszor a fikázók is ugyanabban az életszakaszban vannak (általános-középiskola mondjuk, vagy szimplán csak középiskola eleje-vége), mint azok, akiket fikáznak. Persze az életév nem kellene, hogy számítson, és meg is értem a 13 évesek kampányát, de nekem mégis van egy komoly problémám ezzel. Én látom magamon, bőven túl a második X-en, hogy mennyire más voltam 13 évesen. Bár a mostaniak írása merőben jobb, mint ami az enyém volt anno, olyan témákról írnak, amikről én például akkor még nem is tudtam.… Read more »

Nos.. én még mindig tartom magam ahhoz, hogy nem folyok bele blogos vitákba. Gondolom a rossz tapasztalatok miatt, mert ugye mindig van, aki jobban tudja a másiknál. Tényleg. Na és persze ez a bunkóság nem csak a blogger társadalomban van jelen, hanem úgy általában az emberek között. Nevezzük nevén: irigység vagy féltékenység. Jön egy új blogger és elveszi előlem a teret, az olvasókat, a figyelmet és ne adj isten, mi van, ha jobb lesz nálam és több lesz a feliratkozója. Szerintem ezek a félelmek munkálkodnak a háttérben. Egy 12-13 éves ezt nem fogja tudni felmérni, nem fog úgy mosolyogni rajta, mint mondjuk én. Párommal ezért találtuk ki a Célkeresztben projektünket. Egy év tervezgetés után mertünk csak belevágni, mert mi is féltünk, hogy majd kapjuk a baszogatást, hiszen nem vagyunk profik. Viszont lehet normálisan is kommunikálni, kulturált emberek módjára. Nem fogjuk lealázni a szárnypróbálgatókat, és nem is fogjuk az összes hibára felhívni a figyelmet, ezzel nyakukba zúdítani mindent és kedvüket venni. Egyre-kettőre rámutatunk és biztatjuk, hogy írjon tovább az illető. Ha abból a két hibából tud építkezni máris tanult, fejlődött és tudja, hogy van értelme folytatni. Én is átéltem kezdő koromban, hogy mennyire "szar" vagyok és tűnjek el. Eleinte rosszul érintett,… Read more »

Andro

Én is átéltem kezdő blogger és író koromban az "építő kritika" korszakot, és bizony, volt, aki csak mocskolódni tudott. Egy-két megjegyzés megrázott, de aztán úgy döntöttem, hogy csak azokat veszem észre, akik valóban segíteni akarnak nekem. A többiekre nagy ívben tettem, és milyen jó is volt. Pár szemét megjegyzéstől egyébként sem kell depresszióba süllyedni, nem éri meg. A másik pedig, hogy sajnos – személyes tapasztalat – sok kezdő blogger piszkálódásnak, bunkózásnak veszi az építő kritikát. A minap olvastam egy blogot, és pár javaslatot tettem az írójának (egy kezdő bloggerinának, akinek a nevét nem fogom ide kiírni személyiségi jogok miatt), hogy min lenne érdemes változtatni, mit lenne érdemes kifejteni bővebben. Hát… a pontos szavakat nem fogom idézni, mert nem illő ide, de olyan nyomdafestéket nem tűrően küldött el melegebb éghajlatra, hogy csak lestem. Hogy hogy merem én pocskondiázni a művét, meg hogy ő még kezdő, nem várhatok tőle bestsellert. Ja, és hogy egy bunkó megmondóember vagyok, aki nem látja a fától az erdőt. Ja, és hogy nincs jogom lef*kázni az ő művét, mert én úgyis csak ahhoz értek. Holott én csupán néhány jó szándékú javaslatot tettem neki, amivel úgy éreztem, minőségibbé tehetné az írását. És sajnos nem ő az első, és… Read more »

Ravenna a Ravioli

Na, örülök hogy még egy igényes cikk született a tolladból, vagy inkább billentyűzetedből. Nos, a cikked hatására visszagondoltam egy kicsit arra az időre, amikor én is csak kezdtem, ez úgy körülbelül öt éve lehetett. Persze, fanficcel kezdődött (amit mellékesen meg is talált az az ember, akiről írtam, upszi), ami szörnyű volt. Mivel még nem tudtam rendesen fogalmazni se, ötödikes voltam, szörnyű volt természetesen, én viszont szentül hittem hogy legalább viselhető, és több bloggertől kértem már az akkor is népszerű kritikákat. Őszinte leszek, olyan kulturált korrigálásokat én még nem kaptam azóta sem. Nem porig aláztak, hanem elmondták, mit és hogyan kellene csinálnom, és meg is erősítettek abban, ami viszont jól ment. Röviden szólva segítettek formára vágni azt a bokrot, ami néhol jól nézett ki, néhol pedig kócosabb volt mint én reggel, és ez hihetetlenül jó kezdés volt. És most kicsit durva leszek, de azok a blogger veteránok, akik azt mondják hogy kezdőkként nekik is túl kellet esniük ezen nagy részben hazudnak. Akkor, amikor ők voltak kezdők még a kulturált kritika volt a divat, vagy a standard, amit tetszik, nem pedig a földbe tiporás. Az, hogy valaki megsértődött ezeken a régi kritikákon tapasztalatlansága miatt már személy függő, lehet azért mondják azt hogy… Read more »

Emília Molla

Szia! Nagyon jó volt olvasni az írásod, felemelő, hogy vannak az “idősebb”, érettebb blogolók közt is, akik így gondolkodnak! Nincs még fél éve, hogy “visszatértem a világhálóra”, hosszú kihagyás után, de azóta csak kapkodom a fejem, hogy mennyi minden megváltozott itt. Eleve az a szó, hogy blogger, még annakidején, mikor én kezdtem, nem is létezett – legalábbis én nem futottam bele -, és ahelyett, hogy menő és divat lett volna blogolni, vagy a barátnőim olvasták volna, inkább el se árultam senkinek, mit csinálok. Kb. 13-14 évesen kezdtem, de valószínűleg azért csak akkor, mert nem sokkal előtte lett otthon internet. Még a betárcsázós fajta, aminél fenn kellett maradni éjfélig, mert utána fele volt a percdíj, és úgy kicsit több időt tölthettél az oldalon. Hogy hogy is kezdődött, majd elmesélem a kérdőívben, most csak az a lényeg, hogy mennyire megváltozott minden. Viszont én nem gondolom, hogy ez okvetlen rossz lenne. Még talán az se, hogy 13 éves gyerekek fenn vannak a neten. (Megkövezni szabad!) Az mindenképp, ha ehhez nem kap elég támpontot, odafigyelést, ha nincs meg az a háttere, amihez fordulhatna, ha mondjuk bármi gond adódik a neten. De a veszélyek mellett ez egy lehetőség is. Lehetőség, hogy pl. az olyan gyerek,… Read more »

A honlap további használatához a sütik használatát el kell fogadni. További információ

A süti beállítások ennél a honlapnál engedélyezett a legjobb felhasználói élmény érdekében. Amennyiben a beállítás változtatása nélkül kerül sor a honlap használatára, vagy az "Elfogadás" gombra történik kattintás, azzal a felhasználó elfogadja a sütik használatát.

Bezárás