Most nem hoztam sem cikket, sem novellát, csak egy rövid kis helyzetjelentést azoknak, akik esetleg nem látták még a nagy hírt a blog Facebook-oldalán.

Gondolom, észrevettétek, hogy a mostanában közzétett novelláimat mind beküldtem egy-egy pályázatra. Az év eleji fogadalmaim egyike az volt, hogy idén legalább három pályázaton is részt veszek az írásaimmal, és eddig úgy látszik, jól tartom magam ehhez: már két versenyen is részt vettem, illetve veszek, mert van, ami tart még.

A nagy hír pedig az, hogy az egyikről tegnap már meg is érkezett a visszajelzés, szóval nagy örömmel jelentem be, hogy a Vigyázzunk rá c. írásom meg fog jelenni egy nyomtatott kötetben.

Egyelőre több információval nem tudok még szolgálni, de ne aggódjatok, amint megtudok valamit, azt veletek is megosztom, leghamarabb a fent említett Face-oldalon (tehát megéri követni). Egy biztos: majd kiugrok a bőrömből örömömben!

Tartsatok velem ezután is, hátha összejön a második pályázat is (na, az lenne a tetőpont, biztos meghatódnék!), és köszönöm a támogatásotokat! Hogy konkrét legyek: most éppen annak örülök, hogy már több mint 200-an kedvelitek a blog Facebook-oldalát! Fantasztikusak vagytok, el sem tudom mondani, milyen sokat jelent nekem a támogatásotok!

Igyekszem hát meghálálni a bizalmatokat, ha mással nem, hát azzal, hogy rendíthetetlenül írok és pályázok, hajkurászom a lehetőségeket a munkáim bemutatására. Lesznek még érdekes dolgok idén, és még csak most kezdődött az év! Csak győzzem kivárni…

Napokon belül jelentkezem új tartalommal, de előbb kigyógyulok a náthából. 🙂 Most biztosan adott egy erős löketet a tegnapi jó hír, komolyan mondom, ma reggelre már egy fokkal jobban is éreztem magam.

Köszönöm szépen, hogy itt vagytok velem!

Még nyár elején, mikor Kalocsára mentem a szóbeli érettségire, a drámatanárom ajánlotta azt a helyi pályázatot, ami a városhoz valami módon kötődő amatőr irodalmárok és képzőművészek számára ad megjelenési lehetőséget egy antológia lapjain. A kötet addig három részt ért meg, akkor kezdték el a negyediket, júliusban zajlott a pályaművek fogadása. Én két novellámat küldtem el, ezek közül az egyiket, az Ott állt Anya címűt ítélte a szakmai zsűri megjelenésre méltónak. A kötet pedig, ami a Kalocsai szó és kép 4 címre hallgat, december másodikán jelent meg egy ünnepélyes bemutató keretében, amit a Kalocsai Tomori Pál Városi Könyvtárban tartottak, és ahol természetesen én is megjelentem a családdal együtt.

A kötetbe 48 alkotó munkája került bele, fele-fele arányban oszlott meg a képzőművészek és az irodalmárok (egyaránt vers- és prózaírók) száma. A legidősebb pályázó egyébként egy 84 éves hölgy volt, akinek már számos verseskötete is megjelent, és a rendezvényen felolvasta a kötetbe bekerülő saját művét, ami egyébként maradandó élményt nyújtott számomra. A legfiatalabb sikeres versenyző pedig én voltam.

A kötet művészeinek fényképének vetítésével kezdődött a műsor, amit egy gyönyörű hegedűszó kísért, ezután az egyik megjelenő vers felolvasása következett. Rövid beszédet mondott a könyvtár igazgatója, a város polgármestere és a pályázat szervezője is, majd két alkotót megkértek, hogy olvassák fel a műveik egy részét. Ekkor hangzott el a korábban említett hölgy verse, amiben valami olyasmit láttam, amilyenné én is szeretnék válni időskoromban… megbékélten az idő múlásával, de szellemileg erősen, és az életem egyetlen napját sem bánva. Egy rövid koncertet is hallottunk egy négytagú zenekar előadásában (sajnos egyik zenész nevét sem tudtam megjegyezni, és mindezidáig a neten sem leltem meg ezeket az információkat), a műsor után pedig átvehettük az antológiákat. Én elég rendesen felszerelkeztem vele, ugyanis terveim szerint sok rokonnak ez fogja jelenteni a tőlem kapott karácsonyi ajándékot (bár előszeretettel poénkodom vele, hogy az Ott állt Anya nem éppen a szenteste hangulatához illő olvasmány), a pályázatot ajánló tanáromnak is ajándékoztam egy példányt, illetve két olvasóm is jelezte, hogy szeretne hozzájutni a könyvhöz. A drámatanárommal beszélgettünk ezután még elég hosszú ideig, utána pedig hazahoztam ezeket a gyönyörűszép köteteket.

Ez az első megjelenésem, amit a jövőben tervezek még jópárral bővíteni. Sok gondolatom van ezzel kapcsolatban, amit majd egy hónap végi évösszegző bejegyzésben szeretnék leírni, úgyhogy most nem lőném le előre a „poént”. De úgy érzem, ez az antológia a későbbiekben is egy fontos állomása lesz a lassacskán alakuló, később remélhetőleg még komolyodó írói karrieremnek.

Szinte pontosan egy évvel ezelőtt vittem el az egyik novellámat, a Valamikor, valaki címűt a magyartanáromnak. Az volt az első olyan írásom, aminek már az alkotása alatt tudtam, hogy felvállalom a nevemmel együtt. Furcsa is volt így írni: minden szót megrágni, belegondolva, hogy ezt egy olyan személy fogja olvasni, aki a sorokhoz majd arcot társít. Régebben sosem mutattam meg senkinek semmilyen novellámat vagy regényemet, pontosan ezért. Mert mikor így írtam, szándékosan cenzúráztam magam, nem mertem olyat leírni, ami alapján rosszat feltételezhetnek rólam. Márpedig a témáim között már évek óta meghatározó szerepet töltenek be a sötétebb dolgok, ez egyszerűen így alakult, történt néhány olyan esemény a múltban, ami miatt ez mind a mai napig egy fontos pontja a fantáziámnak. Hiszen a halállal lehet a legszélsőségesebb reakciókat kiváltani az emberekből, amit egyszerűen imádok a szereplőimnél nyomon követni.

Szóval mikor úgy írtam, hogy belegondoltam abba, hogy esetleg megmutassam a végeredményt egy olyan személynek, aki ténylegesen ismer engem, ledermedtem, nem mertem minden gondolatomat papírra vetni. Évekig senkinek sem engedtem meg, hogy elolvassa bármimet is, takargattam, rejtegettem ezt a részét az életemnek, közben pedig mindennél jobban vágytam az elismerésre, hogy megerősödjön kissé a törékeny önbizalmam. Mégis, az jobban visszatartott, hogy vajon mit gondolhat majd rólam az illető, ha meglátja, hogy a fejemben halálról, őrületről és mentális betegségekről képzelgek – mert a legtöbbjükben ez megjelenik. Meg néha a szex is, és azért valljuk be, az ember ilyen fantáziálásokat végképp nem mutatna meg senkinek sem, még akkor sem, ha ezek semmilyen mértékben nem kötődnek az íróhoz. Az átlagolvasó nem mindig tudja, hogy az alkotót nem szabad azonosítani a művével. Nyilván le lehet szűrni valamit az illető személyiségéből az alapján, hogy minden témát vesz elő szívesen, rólam is biztos csinos kis összefoglalót tudna írni egy pszichológus ezek alapján, de nem számít, mert én tudom, hogy ez nem én vagyok.

Tehát nagyjából egy évvel ezelőtt kezdett bennem körvonalazódni a gondolat, hogy ezzel a helyzettel bizony kezdeni kell valamit. Akkoriban merültem el jobban a blogolásban, rengeteg olyan embert láttam, aki szintén takargatja, amit írt, sokszor pedig teljesen értelmetlenül, hiszen velem ellentétben egyszerű, hétköznapi témákról írtak, mint például a szerelemről. Gondolkodni kezdtem, és arra jutottam, hogy azok az emberek, akik takargatják az alkotásaikat, sosem fognak kiemelkedni a többiek közül. Ha eleve úgy állok hozzá, hogy szégyellem, amim van, sosem leszek több a középszerűnél. Azt pedig utálom. Mindenhez úgy állok hozzá, hogy a lehető legjobbat, legtöbbet hozzam ki magamból, megmutassam az embereknek, hogy igenis tudok valamit, elnyerjem az elismerésüket. Nyilván ez nem azt jelenti, hogy csak a visszajelzésekért írok, de ha tisztában vagyok vele, hogy valamit már tudok, akkor szeretem, ha ezt elismerik. Szeretnék beleégni az emberek emlékezetébe, megragadni a figyelmüket, hatni az érzéseikre. És ezt hogyan tehetném, ha szégyellem, amit írok?

Úgyhogy összeszedtem minden bátorságomat, és úgy írtam, hogy eldöntöttem: nem érdekel. Nem fogok görcsölni azon, hogy az emberek mit fognak rólam gondolni, nem fogok félni, nem fogom takargatni. Ez én vagyok, hozzám tartozik, hogy írok, komolyan is gondolom ezt az egészet. Hiszem, hogy képviselek egy bizonyos szintű minőséget már, nincs mit szégyellnem. Megírtam azt a novellát, és elvittem a tanár úrnak. Emlékszem, alig mertem odamenni hozzá, a torkomban dobogott a szívem, egérhangon elmeséltem neki, hogy én bizony szoktam írogatni, és szeretném neki megmutatni a novellámat. Kinyomtatva vittem neki, mindenre figyeltem, sorkizárt szöveg, behúzások, a papír tetején a cím középre igazítva, tökéletesnek kellett lennie… És a kezébe nyomtam. És vártam másnapig.

A tanár úr bejött, és annyit mondott mosolyogva, tetszett neki, rengeteg gondolat van benne, amin megérné átrágni magát. Majd még fogunk róla bővebben beszélgetni, azt mondta. De erre nem került sor, én pedig nem mentem oda hozzá soha, mert nem mertem követelőzőnek tűnni. Már el is temettem magamban az egészet, azt hittem, elfelejtette a novellámat.

Egészen szerdáig eszembe sem jutott az a novella. Elég sokat szövegelem, főleg Facebookon, hogy az érettségi előtt állok, pörgetjük az anyagot, de már elérkeztünk az utolsó, tulajdonképpen lényegtelen költőkhöz, mert sem dolgozat nem lesz ebből az anyagból, sem érettségi tétel.

Aztán szerdán bejött a tanár úr, és közölte, hogy Daremo novellát fogunk elemezni. És kiosztotta a többieknek a sok példányban lefénymásolt Valamikor, valakit. Az is látszott, hogy ez nem egy hirtelen felindulásból jött ötlet volt, mert nem jutott eszébe mást tanítani: szempontokat sorolt fel, amik alapján a csoportokra osztott osztálytársaimnak elemezniük kellett a novellámat. Én ültem a helyemen, néha az egyik, néha a másik csoport beszélgetésébe hallgattam bele, furcsa volt látni, hogy egyesek milyen komolyan veszik a feladatot, olvasgatták a szöveget, érveltek a meglátásaik mellett, forgatták az agytekervényeiket (valljuk be, nem egy egyszerű alkotás, kifejezetten elvont), néhányan be is vallották, hogy feladták a gondolkodást azon, hogy vajon mit akartam én az egésszel kifejezni. A legtöbben viszont még jegyzeteltek is! Az egyik lány mutatta, hogy egy egész oldalt írt a novellámról. A másnapi órán folytatták: a táblára két oszlopot húztak, az alapján, hogy vajon a novellának szerintük pozitív vagy negatív a végkicsengése. Mondanom se kell, mindenki a negatív mellett tette le a voksát. Ekkor már a tanár úr is arra buzdította őket, hogy jegyzeteljenek. Én ekkor éppen a négyoldalas érvelés megírását pótoltam, de azért nem egyszer megálltam, hogy meghallgassam, mit gondolnak a novellámról. Az elképesztőbb elméleteknél még össze is vigyorogtunk a tanár úrral.

Nem volt időm beszámolni az osztálynak arról, pontosan mire is gondoltam, mikor ezt a novellát írtam, ez még várat magára, de többen is jelezték, hogy várják már a beszédemet erről. Én pedig kíváncsi vagyok, mennyire lepődnek meg rajta.

Hogy megbántam-e, hogy felfedtem a kilétemet a blogomon? Egyáltalán nem, és mindenkit biztatok is arra, hogy tegye meg ugyanezt. A művészet sosem „ciki”, bármiről is írok. Mindig lesznek ugyan olyanok, akik kritizálnak, akiknek semmi sem tetszik, vagy akik azonosítani próbálnak a regényem sorozatgyilkosával. Nem szabad velük törődni, nem értük csinálom ezt. Hanem magamért, ennyi az egész.

Nemrég találtam a pincében egy füzetet, rajta a saját nevemmel és hogy 2. b, és telis-tele volt mesékkel, amiket nyolc-kilenc éves koromban írtam, nagy részükre még csak nem is emlékeztem. A tengerészek kalandjai teljesen kiesett, A hiú orrszarvúra pedig csak azért emlékszem, mert szokásom volt néhány meséhez rajzot készíteni Painttel, ez az egy maradt meg az emlékezetemben – bár egyetlen rajz sincs már meg.

Elmondhatjuk tehát, hogy körülbelül azóta írok történeteket, mióta megtanultam írni. Az a fajta gyerek voltam, aki rengeteget beszélt, mégsem emlékszik senki sem olyan esetre, hogy a meséimet szövegeltem volna. Számomra ezek csak írásban léteztek, így nagyon sokáig senki sem tudott a furcsa hobbimról – amíg le nem buktam a harmincoldalas Tokio Hotel-fanfictionömmel, de (mindenki szerencséjére) azóta már leszoktam az ilyesmiről, és csak a saját magam által teremtett karakterekkel és világokkal foglalkozom.

A tengerészek kalandjainak első részét szeretném megmutatni – merthogy négy is elkészült! A hosszuk egyenként sem haladja meg a kétszáz szót, ráadásul elég bugyuta sztorik. Akkoriban ismerhettem meg a kettőspontot, mint írásjelet, ugyanis indokolatlanul sokszor használtam. A vesszőkről ezt-azt már tudtam, például a hogy mögé mindig tettem, de sok helyről kimaradt. Ezen kívül is vannak benne olyan helyesírási malőrök, hogy erősen morfondíroztam azon, hogy csak ezeket kijavítva tegyem-e fel, de aztán meggondoltam magam. Ne csak én szörnyülködjek! 😀

Íme:

Egyszer volt, hol nem volt, volt egyszer egy híres hajóskapitány akit mindenki úgy hívott: Frenk Kapitány. Frenk Kapitány már az egész világot bejárta kivéve a tengerészek birodalmát. Frenk Kapitány elhatározta, hogy megkeresi a tengerészek birodalmát (ami nagyon titokzatos). Frenk Kapitány vett egy óriási hajót a: Titanikot (mert akkor még nem süljett el). Kihajóztak a nyílt tengerre. Egyszer csak találkoztak: Öldöklővel a viziszőrnyel. Frenk Kapitány előrántotta a kardját és nagy nehezen megölte a szörnyet. Mentek tovább. Rövidesen megérkeztek arra a szigetre amelyen volt a: tengerészek birodalma. A partján volt egy barlang. Amint Frenk Kapitány és legénységre a partra tették magukat remegni kezdett a föld. És a barlangból kijött: Könyörtelen a sárkány. Hirtelen tüzet okádott, de Frenk Kapitány előrántotta a bűvös tükrét és maga elé tette. A sárkány tüze visszaverődött saját magára. A tűztől elégett a sárkány, de a helyén egy kulcs volt és egy üzenet. Az üzenetre a következő volt írva: vegyétek fel a kulcsot és menyetek a sárkány barlangjába. Ott van egy ajtó. Az ajtón van egy lakat. A kulcs a lakat kulcsa. Frenk Kapitány kinyitotta a lakatot és az ajtó mögött volt a tengerészek birodalma.
Itt a vége, fuss el véle!

 Szerintem látszik, hogy rengeteg mesét néztem és olvastam, de azért a logikának sem voltam hiányában, ugyanis nagyszerűen megmagyaráztam, hogyan lehet jelen a Titanic a történetemben (valószínűleg ez volt az egyetlen hajó, amiről hallottam, de legalább ezt az egyet megjegyeztem).

A kedvencem (a helyesírás mellett – viziszőrnyel, süljett, menyetek) a “Frenk Kapitány és legénysége partra tették magukat”-féle megfogalmazás, amin minden egyes alkalommal nevetnem kell.

Azért el kell ismerni, baromságokat összehordani már akkor is nagyon tudtam.