• Home
  • /
  • Category Archives: Mérföldkövek
Kalandjaim az Íróiskolában – Dramaturgia és YA

Kalandjaim az Íróiskolában – Dramaturgia és YA

2021-ben történt meg először az, hogy sikerült erőt vennem magamon (és elég bátorságot gyűjtenem hozzá), hogy jelentkezzek életemben először egy írókurzusra. Több írópalánta ismerősömtől is nagyon pozitívakat hallottam a Könyvmolyképző Kiadó Íróiskolájáról, úgyhogy úgy döntöttem, ideje lesz megnéznem magamnak is, hogyan zajlik egy ilyen többhetes, online oktatás, és egyáltalán, azt éreztem, hogy jó lenne már külső, profi segítséget kapni az írásban. Valami löket kellett, ebben biztos voltam, ami túllendít ezen a hosszú ideje tartó, „nem tudok befejezni egy regényt, de nem jövök rá, mi a baj” problémakörön.

Az első megálló ezen az úton még a nyáron volt, az első kurzusom a Dramaturgiai alapozó volt, amiről nyár végén röviden írtam is. Van egy regényötletem, amit nagyon görcsösen meg akarok írni, de megint abba a helyzetbe kerültem, hogy magamtól képtelen voltam felismerni, hogy mi az, ami nem működik benne, miért akadok el újra és újra írás közben.

Az elmúlt években nagyon sok mindenre rájöttem az írás és önmagam kapcsán. Az egyik az, hogy nekem igenis kell, hogy legyen egy vázlatom, még ha csak elnagyolva is, legalább tudjam előre, hogy ki, mikor, mit csinál, fejezetekre osztva. Ehhez kötődik a másik nagy dolog, mégpedig az, hogy ha van egy vázlatom, akkor nekem nincs olyan, hogy ihlethiány. A tervezés, az kicsit más, mert ott igenis előfordul, hogy napokig ülök egy-egy kérdés felett, és ötletem sincs, hogyan oldjak meg egy felmerülő problémát, vagy hogy hogyan fogok összerakni egy képet a sok különálló kirakósdarabból, aztán egyszer csak a semmiből, mint valami villámcsapás, eltalál a megoldás, és csak akkor tudok továbbhaladni. Szóval a tervezés, abban sokkal több a tudat alatt zajló munka az én esetemben. Viszont arra rájöttem, hogy ha megvan minden, akkor elég egy pillantást vetnem a vázlatomra (általában egymás mellett van megnyitva az aktuális fejezettel, köszi, Scrivener), és ha tudom, hogy mi jön, hogy mit kell megírnom, akkor meg tudom írni. Lehet, hogy az első egy-két bekezdésen utólag érezni fogom, hogy még kicsit erőltetett volt, ha éppen amúgy nem volt annyira kedvem írni, de utána belelendülök, és nincs megállás.

Vicces amúgy, de ez utóbbit a szakdolgozatom írása közben tanultam. Nincs jobb motiváció, mint amikor van két heted megírni egy nagy adag szöveget, és igazából pontosan tudod (na jó, nagyjából), hogy mit fog tartalmazni, de a pokolba kívánod az egészet már. Akármennyire szereted a témádat, a leadás előtt két héttel igenis gyűlölöd az egészet. Szerencsére a regényeim és novelláim esetében gyűlöletről szó sincs, de igenis előfordul, hogy nyűgös vagyok, nincs kedvem semmihez, de a vázlat olyan, mint valami mágikus eszköz, segít átlendülni a holtponton.

Az elméletet szakdoga után teszteltem a tavalyi NaNoWriMo-n is. És amíg rendesen csináltam, addig tudtam is tartani az előírt szómennyiség írását.

Csakhogy.

Megakadtam.

És hirtelen már ötletem sem volt, hogy miért.

Megvolt a tökéletes vázlat, elejétől a végéig, és egyszerűen mégsem tudtam, hogyan tovább. Aztán pihentettem még néhány hónapig, néha hozzáírtam pár bekezdést, végül eljutottam odáig, hogy be is fejeztem azt a fejezetet, amelyiknél novemberben elakadtam, meg azt hiszem, el is kezdtem az azutánit. De valami volt még, ami megakasztott, és tudtam, hogy itt nem arról van szó, hogy nincs ihlet, se arról, hogy nem tudnám, mi következzen… Valami magasabb szintű probléma volt, amire egyedül nem jöttem rá.

Nem szeretek egyébként írópalánta ismerősöknek mesélni az éppen készülő történeteimről. Nagyon ritkán és keveset osztok meg az írás folyamata közben, mert szeretem azt, ha nincs rám hatással senki más véleménye. Néha azért előfordul, hogy úgymond „konzultálni” megyek valakihez, mert vannak olyan problémák, amiknek a megoldásához kell egy külső szemlélő, de ez a probléma most nem ilyen jellegű volt.

Így jutottam el odáig, hogy kellene egy intenzív tanulási módszer most már, valami, ami rámutat a hibámra.

Legelőször jelentkeztem az idén induló, négyhetes dramaturgiai alapozó kurzusra. A nyolchetes dramaturgia kurzus egyébként állítólag a legnehezebb a KMK-nél, és ott már egy saját, kész regénnyel kell dolgozni, ami nekem ugye nem volt, ezért az alapozót néztem ki magamnak. Kicsit az is szerepet játszott a választásban, hogy mikor elhatároztam, hogy jelentkezem az egyik kurzusra, akkor talán ennek volt a legközelebbi jelentkezési határideje (azok közül, amik érdekeltek).

És teljesen véletlenül sikerült így pont abba beletenyerelnem, amire leginkább szükségem volt.

Voltak egyébként jelek, mármint, utólag teljesen egyértelmű, hogy mi volt a problémám, csak vak voltam rá, vagy nem akartam vele foglalkozni… Mindegy is. Szerelemgyerek nekem ez a regény, a szereplői, a mondanivalója, és nagyjából mindent IS bele akartam tenni. Hülyén is éreztem magam, ha néha rákérdeztek az emberek, hogy miről írok, és nem tudom hat mondatnál rövidebben elmondani, de inkább tizenkettőben. És annak a tizenkettőnek nem biztos, hogy sok köze van egymáshoz, maximum érintőlegesen. Az oktatónk, Kati rámutatott arra, amit talán én is éreztem, csak nem tudtam magamnak megfogalmazni, mármint pont arra, hogy nagyon sokat akarok beletenni ebbe a történetbe, csakhogy a különböző szálak nem erősítik egymást.

A kurzus után egy darabig nem is vettem elő a történetet. Mármint ténylegesen nem írtam hozzá semmit, nem kezdtem el rögtön az átdolgozást, mert hagynom kellett leülepedni ezt a sok új tudást, és elfogadni azt, hogy ez a jelenlegi formájában egy rosszul összerakott történet. Na de fejben, hát folyamatosan pörgött rajta az agyam, meghoztam néhány fájdalmas, de elkerülhetetlen döntést a történettel kapcsolatban. Az egyik az, hogy ezt a történetet egy időre félre kell rakni, mert ez a görcsösség, ahogy hozzáállok, ez nem visz előre, és kicsit pihentetnem kell ahhoz, hogy lenyírhassam az összes vadhajtást, ami belekerült ebbe a sztoriba.

Így kezdtem el a második kurzust, a Young Adultot.

Talán mikor októberben elkezdődött a dolog, még nem mertem egyértelműen kijelenteni, hogy most ki kell vonnom magam ebből a történetből, különben megfulladok, de éreztem, hogy most mást kell írnom. Viszont egyértelművé vált számomra, hogy szeretnék aktívabban foglalkozni az ifjúsági irodalommal, szeretnék ilyen jellegű történeteket írni, a legtöbb feljegyzett történetötletem is ebbe a zsánerbe tartozik, de tudatosan nagyon keveset foglalkoztam azzal, hogy ez bizony ifjúsági, és akkor azt hogyan is kellene megírni.

Ez a kurzus hosszabb volt, és nehezebbnek is bizonyult számomra. Úgy vágtam bele, hogy tisztában voltam vele, hogy a kurzus első felében kevesebb időm és energiám lesz foglalkozni vele, mint nyáron a dramaturgián, de azt gondoltam, hogy novembertől egyszerűbb lesz, és őszintén szólva, türelmetlen voltam, nem akartam egy évet várni arra, hogy megint legyen YA kurzus, nekem azonnal kellett valami. Aztán végül a november sem volt olyan egyszerű, mint vártam, de mindent összevetve úgy érzem, hogy sikerült a saját elvárásaimhoz mérten helyt állnom ezen a képzésen is.

Az írástechnikai tudásom fejlesztésén túl ez a kurzus is olyan volt, mintha tettem volna egy önismereti gyorstalpalót is mellette. Olyan dolgokra is rávilágítottak (a házik és az oktatónk is), amikről nem is gondolkodtam még, vagy épp ellenkezőleg, már azt hittem valamiről, ami régen zavart, hogy már túltettem magam rajta, de a gyakorlat azt mutatja, hogy még nem. Az oktatónk, Réka rámutatott azokra a dolgokra, amikben még fejlődnöm kell, pedig korábban magamtól nem vettem észre, hogy ekkora hiányosságaim vannak, és ezt az egészet úgy tette, hogy utána az ember nem bénának vagy tehetségtelennek érzi magát, hanem épp ellenkezőleg, motiváltnak, a kurzus vége felé már volt bennem egy furcsa türelmetlenség is. Egyrészt nem akartam, hogy vége legyen, mert elképesztő mennyiségű tudáshoz jutottam, és az egy hatalmas élmény, ha az írásaimra egy olyan szakember jelez vissza, akit elképesztően tisztelek, de másrészt alig vártam azt is, hogy befejezzük a kurzust, és bűntudat nélkül vágjak bele valami egészen újnak az írásába is. (A kurzus alatt nem mertem mással foglalkozni.)

Szóval a kurzus végére már tisztában voltam vele, hogy amit eddig írtam, azt pihentetnem kell. Ahhoz a történethez jelenleg nem tudok máshogy hozzáállni, csak úgy, hogy az lesz a nagybetűs REGÉNY számomra, és az ezzel járó görcsölés teljesen tönkreteszi az alkotói folyamatot. Most valami könnyedebbet akarok írni, olyat, amivel gyakorolhatom azokat, amiket az idei két kurzuson tanultam, és mégsem kell annyira a tökéletesre gyúrnom velük. Később pedig, ha lenyugodtak a dolgok a nagybetűs regényem körül, akkor majd visszatérek oda is. Ha valamelyik történetnél, hát ennél biztos vagyok benne, hogy megvár.

Most így év végén nagyon lelkes vagyok, és túlzás nélkül állíthatom, hogy ahhoz, hogy ide eljussak, nélkülözhetetlen volt az, hogy ezt a két kurzust elvégezzem idén. Egy ijesztő hullámvasút volt, és most még csak a lelki részére tértem ki inkább, az írástechnikai újdonságokba még bele sem megyek, mert tudom, hogy a legtöbb dolog, amit a kurzusokon tanultam, nem az alatt a négy vagy nyolc hét alatt épül be az eszköztáramba, hanem utána, ha elég szorgosan gyakorlok.

Jövőre ez a fő projekt, a gyakorlás, és már tudom is, hogy milyen történet lesz ennek az alapja. Ha egy kicsit vártok, nemsokára nektek is megmutatom. 🙂

Bemutatkozás Kalocsán – beszámoló

Bemutatkozás Kalocsán – beszámoló

Április 27-én, este 6-kor a Kalocsai Kortárs Művészeti Klubban két amatőr művész bemutatkozása történt: az egyik Kiss Lili szobrászlányé volt, a másik pedig az enyém, mint amatőr író, blogger. 

Egészen újszerű élmény volt ez a korábbiakhoz képest. A rendelkezésemre álló idő kitöltését teljesen rám bízták, igaz, kaptam néhány támpontot, hogy miket érdemes belefoglalnom a bemutatkozásomba. Családias hangulatban zajló beszélgetés volt, és mivel a jelenlévők közül többen nem mozogtak otthonosan az internet blogger bugyraiban, ezért ennek a bemutatásával, előnyeinek és hátrányainak megbeszélésével is jelentős időt töltöttem el.

Három írásomat választottam felolvasásra: először is, mikor a kezdeti próbálkozásokról meséltem, felolvastam az általános iskola harmadik osztályos fogalmazás füzetemből A kiskutya című mesémet (ezen mindenki jókat kacagott, egyszer majd feltöltöm a blogra is 😀 ), ezután a Majd legközelebb című kis romantikusommal mosolyogtattam meg az embereket, végül pedig édesanyám olvasta fel a Vigyázzunk rá című, egy osztálytársam emlékére készült írásomat. Anyukám nagyon ügyes és gyakorlott felolvasó, ezért kértem meg őt, hogy ezt a számomra fontos írást ő vállalja el helyettem. Nehéz volt utána megszólalnom.

Igazán pozitív, érdeklődő fogadtatásban részesültem Kalocsán. Külön kiemelném, hogy mennyire meglepett engem Kiss Lili munkássága, hogy a saját kezével vagy éppen hegesztéssel készít szobrokat. Le a kalappal előtte, nagyon tetszettek a bemutatott munkái, és őszintén remélem, hogy sikerülnek neki a tervei, amikről mesélt. 🙂

Elmondhatom, hogy nagyon jól éreztem magam, és ha mondhatok ilyet, büszke is vagyok magamra, hogy a saját lámpalázamat legyőzve képes voltam egyedül végigvinni a bemutatkozásomat. 🙂

Köszönöm a Kalocsai Kortárs Művészeti Klubnak a meghívást, és remélem, nem ez volt az utolsó alkalom, hogy amatőr íróként Kalocsán jártam. 🙂

Bemutatkozás Kalocsán – beszámoló

Bemutatkozó est Kalocsán

Ma este 6-kor a Kalocsai Kortárs Művészeti Klubban fogok bemutatkozni, mint amatőr novellista és blogger. Ez ismét egy hatalmas lépés az én kis kezdetleges, lassan építkező írói karrierem útján, igazán megtisztelőnek tartom, hogy meghívtak. 🙂

A hétvégén érkezem részletes beszámolóval az estéről, illetve egy új írós kihívást is hozok. Igen, vége a szorgalmi időszakomnak, most már ismét lesz időm írogatni. 🙂 Köszönöm minden olvasómnak a türelmet!

Költészet napi felolvasás 2018-ban

Költészet napi felolvasás 2018-ban

Az a megtiszteltetés ért, hogy idén is meghívtak a falum Költészet Napján rendezett eseményére a Művelődési házba. Mi egy nappal korábban, április 10-én gyűltünk össze fél 7-kor.

Én idén is egyedül voltam a prózával, de rajtam kívül három költő is jelen volt az eseményen: Dr. Szluha Gyula Antal, aki két saját kötetét is elhozta, vele most ismerkedtem meg; Kovács Előd, aki még hozzám hasonlóan a kezdők táborát erősíti, őt a tavalyi eseményen ismertem meg jobban; és végül Tesényi Rózsa, aki szintén elhozta legújabb verseskötetét. Mindannyian felolvastunk a saját műveinkből — illetve én aznap egy kicsit gyengélkedtem, úgyhogy a Visszahúz c. novellámat az édesanyám olvasta fel.

Az est különlegessége abban rejlett, hogy a közönség tagjai is hozhattak magukkal verseket, amit felolvashattak. Szerencsére ezekből sem volt hiány, és számos szép szavalást hallhattunk. Fellépett továbbá az Összhang Kórus, ezzel is színesebbé téve az estét.

Én nagyon jól éreztem magam, és örömmel tölt el, hogy ilyen sokszor gondolnak rám a faluban, mint amatőr művészre. 🙂 Remélem, jövőre is sor kerül hasonló eseményre, én már nagyon várom!

 

(A képek az Érsekcsanádi Összhang Kórus Facebook oldaláról származnak, a linkre kattintva még több fotó látható.)

Novellamegjelenés és adventi felolvasás

A közelmúltban két jelentős írós esemény is történt az életemben. Aki követ a Facebookon is, annak most sajnos nem sok újdonsággal szolgálhatok, de szerettem volna itt is megemlíteni a történteket, elvégre fontos állomásai az amatőr írói „karrieremnek”.

Novellamegjelenés

Idén ismét bekerült egy novellám a Kalocsai szó és kép c. antológiasorozat következő, azaz ötödik kötetébe. A könyv a városhoz kötődő képző- és irodalmi művészek alkotásaiból válogat, és tavaly ennek köszönhettem életem első megjelenését (aki nem emlékszik, ITT el tudja olvasni), így magától értetődő volt, hogy idén is pályázni fogok. Az a megtiszteltetés ért, hogy idén beválogatták a Visszahúz című novellámat, december 16-án pedig részt vettem az ünnepélyes könyvmegjelenési ünnepségen Kalocsán. Én sajnos nem fényképeztem, de kaptok képet a kötetről, illetve az eseményről készült videót is mutatom:

 

Adventi felolvasás és gyertyagyújtás

Idén engem kértek fel, hogy itthon, a falu Polgármesteri Hivatalának udvarában advent harmadik vasárnapján köszöntőt mondjak. Erre az alkalomra írtam a Verset karácsonyra című kis mesémet, ami igencsak elnyerte az egybegyűltek tetszését (ezt a rengeteg kedves visszajelzésből szűrtem le). Idén ez volt a második alkalom, hogy felolvastam egy írásomat a faluban (először a költészet napján). Azt nem állítanám, hogy második alkalommal már nem dobogott a torkomban a szívem, de én is éreztem, és mások is mondták, hogy már sokkal szebben olvasok fel, mint korábban. (A gyakorlat, na. :D) A felolvasás után a hivatal előtt én gyújtottam meg a koszorún a soron következő gyertyát.

(A képek az Érsekcsanádi Összhang Kórus Facebook oldaláról származnak.)

 

A decemberem tehát írós események szempontjából elég mozgalmas volt, de szerintem szebb lezárása nem is lehetett volna az évnek.

123

A honlap további használatához a sütik használatát el kell fogadni. További információ

A süti beállítások ennél a honlapnál engedélyezett a legjobb felhasználói élmény érdekében. Amennyiben a beállítás változtatása nélkül kerül sor a honlap használatára, vagy az "Elfogadás" gombra történik kattintás, azzal a felhasználó elfogadja a sütik használatát.

Bezárás