• Home
  • /
  • Category Archives: Kitöltős

Ask.fm válogatás I.

Egy ideje megint aktívan használom az Ask.fm fiókomat (a linkre kattintva el is juthatsz a profilomra), ahol többnyire nagyon érdekes, írással kapcsolatos kérdéseket kapok. Szemezgettem közülük, és hogy ne vesszenek el, bemásolom őket ide. Lesz szó a szokásokról, írástechnikáról, rövid történetekről és egy kis személyes témáról is.

Mi a legnagyobb vesszőparipád?
Amikor megkérdezik tőlem, milyen műfajú a regényem vagy a novellám.
GYORSTALPALÓ IRODALOMBÓL (kb. általános iskolából): Vannak ugye a műnemek, líra, epika, dráma. Mi itt többségében az epikát “használjuk”, ide tartoznak a blogregények, a novellák, az egypercesek stb. De ezek (regény, novella…) nem a fajtája vagy kategóriája vagy kiskutyája a történetnek, hanem a MŰFAJA. Magyarul, ha megkérded tőlem, milyen műfajú a regényem, akkor a kérdésedben benne van a válaszom is, és én nyugodt szívvel mondhatom azt, hogy nem vagyok hajlandó válaszolni.

Ki a kedvenc rajzfilmes szereplőd?
Meg akartam mutatni a saját tetkómat Simbáról, de rájöttem, hogy nincs is még róla rendes fényképem, pedig már két éve megvan. Szösszenetet nem akarnék írni róla, inkább csak elmesélem nagy vonalakban, miért Az oroszlánkirály, és mi vitt rá, hogy a 18. születésnapomra meglepjem a vádlimat az alábbi rajzzal.
Nem szoktam róla beszélni, és most sem fogok részletekbe menően, de volt egy hosszabb kórházi kezelésem még 15-16 éves koromban, ami annyira maga alá gyűrt, hogy eltávolodtam az emberektől, az osztálytársaimtól, iskolát váltottam, fél évig igazából be sem tudtam járni, évet kellett ismételnem miatta, amit annyira szégyelltem, hogy inkább máshol folytattam a tanulmányaimat. Mindig rettegtem attól, hogy mit fognak rólam gondolni az emberek, ha ez kiderül, és megszakítottam a kapcsolatot mindenkivel, aki ismert abból az időből, amikor beteg voltam. Aztán teltek az évek, és elkezdtem rájönni, hogy az ember nem bújhat el a múltja elől, még akkor sem, ha nem érti még pontosan, mi történt korábban. Szép lassan ráébredtem, hogy a múltam a részem, és ahelyett, hogy elmenekülnék előle, letagadnám, szembe kell néznem vele, meg kell értenem, pontosan mi történt, és ha sikerült elfogadnom, akkor egy sokkal erősebb személyiségként “születhetek újjá”. Ennek az egyik állomása volt az is, hogy felvállaltam a nevem az írásaim mellett is. Hosszú még az út, de kezdem látni a végét. És ha elbizonytalanodok, akkor lenézek a lábamon Simbára, és mindig eszembe juttatja, hogy nem szabad elmenekülni a múlt fájdalma elől.

Mi volt a legrövidebb idő, ami alatt megírtál mondjuk egy novellát?
Ha jól rémlik, A magány címűt valamikor éjjel írtam, szerintem nem lehetett több egy-két óránál. Annál javítást sem nagyon végeztem, csak kijavítottam néhány elgépelést.

De amúgy novellákkal mindig úgy vagyok, hogy igyekszem azonnal elejétől a végéig megírni őket, mert általában hirtelen kap el egy ötlet vagy hangulat, amit megpróbálok papírra vetni. Ha nagyon muszáj, még másnap fel tudom venni a fonalat, de ha akkor sem fejezem be, akkor nagyobb a valószínűsége, hogy nem is fogom sosem. Szóval az első verziót megírom rögtön, utána néhány nap múlva előveszem, és kijavítom, ha kell, akár nagyobb részeket is átírok.

Ha kiadnák az egyik történetedet, milyen néven jelentetnéd meg? Esetleg tudod, hogy melyik sztorid lenne? Változtatnál benne valamit?
Daremo néven írok, így ezen is jelennék meg, de én nem titkolom a valódi nevemet sem. 🙂 Jelenleg a Hazug szerint az élet a fő projekt, így nyilván azt választanám ki. Megváltoztatás szempontjából pedig csak annyit mondok, hogy be kellene már fejezni. 😀

Számodra mi a legfontosabb szempont egy blog olvasásakor? Mi az, amit a legkritikusabban szemlélsz rajta?
A legfontosabb, hogy az első két bekezdésben ne legyen durva helyesírási hiba – természetesen nem számolom meg a bekezdéseket, és tudom azt is, hogy nem lehet mindenkinek tökéletes a helyesírása, de én erre nagyon allergiás vagyok, és szörnyen zavar, ha már az elején belebotlok egybe, azonnal kizökkent az olvasásból (amibe még igazán bele sem rázódtam, hiszen a történet elején járok, később kicsivel elnézőbb vagyok). Szerintem ez valamilyen szinten igényesség kérdése is: ha az illető tisztában van vele, hogy nem olyan jó a helyesírása, ma már ingyen és bérmentve, nagyjából 10 perc alatt tud találni valakit, aki segít kijavítani az írásait. Én mindenesetre rosszul érezném magam, ha nem adnék meg annyi tiszteletet az olvasóimnak, hogy a tökéleteshez legközelebb álló verziót töltsek fel (mert a tökéletest, még magunkhoz képest is, szerintem sosem érhetjük el), és számomra furcsa, hogy egyesekben nincs meg ez az érzés. Az ember legyen igényes mindenre, amit kiad a kezéből, mert ez nagyon sokat árul el a személyiségéről, én ezt vallom.

Hogy nézne ki az a karakter, akit magadról mintáznál, és milyen tulajdonságokat adnál neki? A nevén változtatnál, vagy a tiedet kapná?
Régen, úgy 13 éves koromig bezárólag mindig magamról mintáztam a főszereplőket, de érdekes, hogy sem a neve, sem a külseje nem kapta az enyémet. Mindig Alexandrának hívták, rövid, fekete haja volt, és általában minden megszólalása az én véleményemet tükrözte. Nagyszájú, következményekkel sosem törődő, gyerekes kislány volt a legtöbb esetben, bár volt alkalom, mikor kinőtt ebből, például egy Szellemvilág című fantasyben. Utólag belegondolva az egy egész jó történet lenne, némi átgondolással persze, hogy kevesebb kötődése legyen az akkoriban oly népszerű Inuyasha című animéhez, meg kevesebb nyálas románc kellene bele, de ez is rajta van az “egyszer újraírom” listámon. Csak az a baj, hogy a listámon (a régi, jónak ítélt műveket és az új ötleteket tartalmazza) még van vagy ötven regény, és nem hiszem, hogy ezer évig élnék, szóval bele kéne húzni már.

Mit teszel, ha nincs semmi ötleted egy blog folytatásához?
Általában az ötlettel nincs baj (gondolom, blog alatt történetet értesz), mert mindig kész vázlattal állok neki az írásnak. Sokkal inkább a kitartásom az, amit még fejlesztenem kellene.

Olyan fordult még csak elő, hogy vázlatírásban akadtam el, mert nem tudtam, hogyan tovább. Van most pl. elfekvőben egy cyberpunk regény vázlata, aminél a legvégső nagy konfliktushelyzet előtt leblokkoltam, mert abszolút fogalmam sem volt, mi fog egyáltalán történni. Azt azóta félreraktam, de szent meggyőződésem, hogy a vázlat során még sokkal korábban rossz irányba vittem el a történetet, így majd vissza kell bontani legalább a feléig, ha végre lesz rá időm.

Mennyire szólhatnak bele mások a történetedbe? Hallgatsz a bétád, a barátnőid vagy az olvasóid tanácsaira? Előfordult, hogy változtattál az eredeti ötleteden valaki kedvéért?
Általában erősen ragaszkodom a történetem alapjaihoz, és ezt csak akkor vagyok hajlandó megváltoztatni, ha valaki jelzi, hogy valami nagyon nagy baromságot írtam (de ez még nem fordult elő 🙂 ). Nem igazi bétáim vannak, hanem egy-két olyan barát, akinek lehet bízni a szavában, nem köntörfalaznak, ha valami nem tetszik nekik, olvasottak és műveltek, némelyikük nem is írópalánta. Rájuk hallgatok, ők az első olvasóim. A blogomon az olvasók még nem nagyon szóltak bele a történeteim alakításába, de azt is maximum akkor fogadnám el, ha valaki megindokolná, hogy amit én írtam, miért nem jó, például mert logikátlan, de azért nem, mert esetleg azt akarja az illető, hogy XY mégis életben maradjon. 🙂 Biztosan volt már, hogy apróságokat változtattam, mert átbeszéltük az előolvasóimmal, és megmondták, hogy valami nem jó, de nem rémlik, hogy egész nagy történetötleteket meg kellett volna változtatnom. Elég sokat dolgozok már a vázlaton is, mielőtt bárki hallana egy ötletemről, így még nem fordult elő, hogy brutális baromságot írtam volna. 🙂 (Nyilván ezek az utóbbi években érvényesek, a mostani “szintemhez” igazodva. 🙂 )

Mennyire mélyedsz bele a kutatásba, miközben írsz? Utánanézel a helyszínnek? Megnézed például, milyen kerületek, időjárás, szórakozási lehetőségek vannak a városban, ahol a történeted játszódik?
Többnyire fiktív magyar falvakban és kisvárosokban játszódnak a történeteim, ahol én magam alakítom ki a helyszínt és a körülményeket. De van olyan vázlatom, ami Afrikában játszódik, annál rengeteg időt és energiát belefektettem már abba, hogy hitelesen tudjam lefesteni az afrikai tájat. Ugyanez lenne, ha pl. Londonban, New Yorkban vagy más, mostanában közkedvelt helyszínen történnének az események. Azt vallom, hogy a háttér erősen befolyásolja, meghatározza a karaktereket, a jellemüket, az eseményeket. Nem díszletként kell felhasználni, hanem a történet szerves részeként, akár alakítójaként is. Úgyhogy mindig végzek kutatómunkát, még ha ez azt is jelenti, hogy kitalálom, mi hol helyezkedik el a fiktív kisvárosomban. 🙂

Mikor kezdted el a neten publikálni a munkáidat?
Legelőször 11-12 évesen csináltunk a barátnőkkel egy rettenetesen amatőr G-portálos oldalt, oda töltögettük fel az akkori cuki, romantikus, értelmetlen Tokio Hotel fanficeinket. 😀 Nyilván nem igazán volt olvasóközönségünk. Utána 13 évesen már saját blogom volt a blogol.hu-n, oda is kerültek fel novelláim és regényeim, ott már jóval több visszajelzés érkezett. 🙂

Mi volt az eddigi legnegatívabb kritika, amit kaptál?
Még néhány éve volt egy szörnyen gyermeteg, összecsapott regénypróbálkozásom, amivel neveztem egy netes versenyre. Az egyik résztvevő nagyon alaposan, mondatonként elemezte ki a történetemet, mindenhol gúnyolódva, mintha direkt le akarná törni minden lelkesedésemet. Utólag felfogom, hogy sok dologban igaza volt, egy nagyon naiv és elnagyolt próbálkozás volt, de én úgy gondolom, hogy ha nagyságrendekkel jobbak is vagyunk valakinél, akkor sem szabad sárba tiporni a másik minden önbecslését, mert a kezdők nyilván nem profin írják meg az első történetüket, de megvan bennük a lehetőség a tanulásra, a fejlődésre. Én is rettenetes dolgokat írtam le 12-14 évesen, és én is adtam lekezelő kritikát, de amikor én is kaptam egy ilyet, fordult egyet a világ, és azóta nem teszem, csak segítek, ha kérik. Egyébként láttam azt is a fent említett kritizálómtól, hogy mindenről és mindenkiről ilyen lekezelő stílusban írt a saját blogján, úgyhogy utólag inkább őt sajnáltam, mint magamat, hiába lettem kb. közröhej tárgya, mikor a három oldalas írásomról hat oldalban értekezett.

Mennyire megy könnyen a címadás?
Ez elég változó. Van pl. a Hazug szerint az élet c. regényem, amin most dolgozom, ott valahogy azonnal meglett. De egy másikon, amiről még nem nagyon meséltem sehol sem, hónapokig gondolkodtam, minden lüke ötletemet megosztottam a barátnőkkel, körülbelül tízféle címen futott, volt A megbocsájthatatlan, Az erőszak, A bűntelen, asszem még olyasmi is felmerül, hogy Ami jár neki, szóval mindenféle bénán hangzó és szappanoperás lököttség, amíg egyik este félálomban be nem ugrott tök oda nem illően, hogy Nefejelcs, és beugrott egy teljesen új, de odavágó történetszál, és azóta megvan. 😀 De általában nem vagyok elégedett a címeimmel, olyan jellegtelennek érzem sokukat.

Szerinted mi tesz valakit íróvá? Ez különbözik attól, amit a társadalom mond az írókról?
Nézzük először azt, hogy a társadalom átlagemberei mit gondolnak az írókról, profikról és amatőrökről egyaránt. Ahogyan én látom, két táborra oszlanak az emberek, akiknek semmiféle rálátásuk nincsen az irodalomra.

Az egyik, amikor az írásra valamiféle misztikus, már-már túlvilági eredetű művészeti ágra gondolnak. Isten adta tehetség az, ha valaki ír. Olyan nincs, hogy jó író meg rossz író, kezdő vagy profi, elvégre mi a bánatért fogna tollat a kezébe olyan ember, aki nem ért hozzá? Az ilyen embernek elég annyit mondani, hogy „képzeld, regényeket írok”, és máris a lábad előtt hever, ugyanis fogalma sincs róla, hogy az alkotáshoz más is kell, mint a veleszületett érzék. Nem tudják, hogy az írásnak is vannak szakmai részei, technikái, jól bevált fogásai, hogy külföldön ezt igenis tanítják, nálunk viszont néhány lefordított könyvön és egy-két írói kurzuson kívül semmi nincs. Mert ez nem is olyan művészet, mint pl. a festészet, ahol látod, mivel dolgozik a művész: ott még felfogja a laikus, hogy nem mindegy, milyen ecsetet használsz, hogyan kevered a színeket, satöbbi. De az irodalomban nincs ilyen, itt a toll meg a papír nem befolyásolja a végeredményt, az egyetlen eszköz az agyad, ezért hajlamosak az emberek azt hinni, hogy kell hozzá tehetség és semmi más. Akinek pedig van motivációja rá, hogy alkosson, az nyilván tehetséges is.

Név nélkül egy példa: magánkiadásban többszörösen megjelent, nálam fiatalabb lány, akinek sokszor az alany-állítmány egyeztetésével már gondjai vannak. De mivel a neve szerepel már legalább egy könyv borítóján (és hozzá nem értőnek még arról sincs fogalma, hogy egyes magánkiadóknál azt nyomtatnak ki, amit akarsz, ha fizetsz), meg alkotói profillal rendelkezik a Molyon, elképesztő rajongótábora van. Felnőtt emberek, ráadásul, akiknek elvileg van némi sütnivalójuk már. És így aztán lehet hírességként élni a faluban, meg látványosságként mutogatni mindenféle helyi események az alkotót, de a művészete nincs megkérdőjelezve. Mert az irodalmat tutira Isten rakja bele a fejünkbe, a sok kísérletezésnek, gyakorlásnak, tanulásnak meg aztán végképp semmi köze hozzá. (Kell tehetség is, persze. De egy idő után az nem elég semmihez.)

A másik réteg pedig úgy van vele, hogy amíg nincs kiadott könyved, addig te nem vagy író. Hiszen ha olyan jó lennél, akkor már felfedezte volna valaki a tehetséged. Szkeptikusan áll az alkotásokhoz, meg kicsit flegmán és lenézően is, szerinte van az az író, aki mögött áll egy kiadó, meg vagy te, aki próbálkozol, de igazából nem vagy senki. Majd akkor leszel művészként emberszámba nézve, ha letettél valami kézzelfoghatót az asztalra.

De persze van az a szűk réteg, aki ért is ehhez, esetleg ő maga is ír, és van rálátása arra, mi minden kell egy írónak ahhoz, hogy élvezhető történeteket alkosson.

Hogy szerintem ki számít írónak, az egy piszok jó kérdés. Mivel ez tulajdonképpen egy szakma, ezért mindenképp azt nevezném annak, akinek van legalább egy megjelent könyve (és nem, én a magánkiadást nem számolom). De mégis úgy gondolom, hogy egyetlen regény (vagy novelláskötet) még nem jelenti az íróvá válást. Szóval én azt nevezném annak, akik már több éve ezen a pályán törtet előre. Nem azt akarom ezzel mondani, hogy lenézném az amatőröket (hiszen én is az vagyok), csak nem ezt a kifejezést használnám rájuk. A hobbifirkász szokott lenni az én szavam. 🙂

Írd le egy szóval a jelenlegi hangulatodat. Ezután írj egy pár soros történetet, ami eköré épül!
Elveszett.

Cigarettafüst száll lomhán az erkélyen. Mélyet szívok belőle, megnyomja a homlokom, és zsibbadni kezd a kezem. Tompul a világ lassacskán. A kezemre pillantok, furcsán érzem az ujjaimat, egyesével megnézem őket, áttapogatom mindet, lassan szokom meg a furcsa, bizsergő érzést.

Nevetek, és amikor a többiek megkérdezik, mi olyan mulatságos, nem tudok mit felelni. Ez az egész. Vicces.

Jobbra és balra kapkodom a tekintetem, nézem a többi elhomályosult tekintetet, miközben körbeadogatják egymás között a cigarettát. Van, aki csak elereszti magát és hátradől, nekitámaszkodva a falnak. Van, aki védekezve felemeli a kezét; nem kér belőle. Van, aki maga elé néz, és vigyorog.

Nekem csak nyomja a homlokomat, egyre lejjebb, míg a tarkóm nem koppan a csempén. Furcsán vibrál a levegő, mindenki csak mormol, elhalkulnak.

Majd elmúlik. Mindjárt elmúlik, és megint olyan vicces lesz.

Valaki beszél hozzám, kérdezget, de nem akarok válaszolni, túl sűrű a füst az agyamban. Rámordulok, és nem érti, mi a bajom, miért nem nevetek.

Nem akarok beszélni, nem hallom őket tisztán, mintha bedugulna a fülem.

Fehér pontokat látok magam előtt. Az arcom elé emelem a kezem, de már nem látom az ujjakat, nem látok semmit, csak sok apró, fehér pöttyöt, egyre sűrűbben egymás mellé állva. Kitakarják előlem a világot.

Nagyot nyelek, fájdalmasan szorul össze a torkom. Nem látok és nem hallok. Nem tudok segítségért kiáltani. Szorul a mellkasom körül a húsba vágó kötél, csak bámulok magam elé, a kezemet kellene látnom, de nincs ott semmi, csak a fehér pöttyök. A háttérben halk zúgás, ahogy a többiek duruzsolnak. Mélyeket lélegzem, eljut hozzám egy hang is: miért zihálsz?

Egy erős kéz megragad, és felemel a földről. Megfeszülők, de csak suttogni sikerül, valaki hozzon inni. Érzem, ahogy a bordáimat verdesi a szívem. Zakatol, kattog, már semmi mást nem hallok, csak a szívverésemet. A pontok masszává olvadnak.

Ne sírj, mindjárt elmúlik, szakítja át egy hang a zárkámat. Nézz rám, nézz, ide.

Nem látom, csak a fényességet, de felé tartom az arcomat.

Csak beszél és beszél; arról is, hogy szeret, meg arról is, hogy mit csinál délelőttönként a fura szomszéd; és hogy nincs mitől félni, mert mindjárt elmúlik.

Nem fog, nem fog, nem fog!

Megfogja a kezem és megszorítja az ujjaimat: ne pánikolj! Bólogatok, és visszaszorítok.

Hosszú percek után oszladozni kezd a köd, és megint nevetségessé válik. Ez az egész.

Bookworm Book Tag

Barby könyves oldalán bukkantam rá a Bookworm Book Tagre, amit azonnal ki akartam tölteni. 🙂 Ha valakinek megtetszik, ne habozzon, kíváncsi vagyok mások válaszaira is!

Emlékszel, hogyan szeretted meg az olvasást?
Mindig is könyvmoly gyerek voltam. Már oviban könyörögtem anyának, hogy tanítson meg olvasni, ennek pedig az lett a vége, hogy nagycsoportos koromban nem a többi gyerekkel játszottam, hanem beültem a sarokba a mesekönyvemmel, és elszórakoztattam magam vele. Anya meg egy idő után szólt az óvónőknek, hogy vegyék el tőlem a mesekönyvet, mert ez rosszul hat a szociális fejlődésemre. Ezeket mind anyu mesélte nekem, meg azt is, hogy már nagyon korán megtanultam magamban olvasni. Szóval mondhatjuk, hogy azonnal könyvmoly lettem.

Általában hol olvasol?
A szobámban, az ágyon fekve vagy az egyik fotelemben ülve. Egészen addig lesz így, míg meg nem érkezik a tegnap rendelt függőágy – ha azt végre felszereljük valahova itt, akkor többé ki nem szállok belőle.

Egyszerre szigorúan csak egy könyvet olvasol, vagy több is jöhet egyidejűleg?
Egyet, nálam ez a szabály. Nagyon ritkán fordul elő, hogy kettőbe is belekezdek, akkor annak van valamilyen oka is, például az egyik kötelező irodalomórára.

Melyik a kedvenc műfajod?
Nincs ilyenem, szinte mindent elolvasok, néha még a nem kedvelt romantikusok közül is becsúszik egy-egy.

Van olyan műfaj, amit a világért sem olvasnál?
Nincs. 🙂

Van kedvenc könyved?
Rengeteg van, de a következőket szoktam felsorolni:
Vladimir Nabokov – Lolita
J. K. Rowling – Harry Potter-sorozat
George Orwell – 1984
Takami Koushun – Battle Royale
Daniel Keyes – Virágot Algernonnak
Patrick Süskind – A parfüm
Timur Vermes – Nézd, ki van itt

Melyik a leghosszabb könyv, amit valaha olvastál?
Az az ember, aki erre tud válaszolni, nem olvasott még eleget életében. 🙂 Nem emlékszem rá, rengeteg könyv megfordult már a fejemben, nem tartom őket számon, ahogyan az oldalszámukat sem.

A könyvtári vagy a saját (vásárolt) könyveket szereted jobban?
Régebben jártam könyvtárba, de aztán annyi olvasatlan könyv halmozódott fel itthon, hogy abbahagytam. Alapvetően nincs bajom a könyvtárral, szeretek oda járni, de van egy olyan rossz szokásom, hogy ha egy könyv nagyon tetszett, akkor kell szereznem egy saját példányt belőle.

Jelenleg mit olvasol?
Semmit, mert egy szemorvosi vizsgálat miatt ki lett tágítva a pupillám, ezért elég rosszul látok már egy hete, és csak remélhetem, hogy hétvégére elmúlik a hatása. Napfényben nagyon szenvedek, de egyébként is elég homályos előttem a világ. Írni és netezni próbálok, bár elég nehézkes, de az olvasást inkább hanyagolom. Egyébként On Sai Lucy és Szürke szobák c. könyvei fognak következni.

Hol veszed a könyveidet?
Változó. Sokszor netről rendelek, általában ott, ahol az adott könyvet legolcsóbban be tudom szerezni. De idén vettem például a helyi könyvtár kiselejtezettjei közül is vagy harminc példányt, ha jól emlékszem, ötven forintért adták darabját. 🙂

Előrendeltél már valaha könyvet?
Talán kétszer. Még annak idején a Harry Potter utolsó részét, illetve nemrég On Sai-tól a Szürke szobákat. Pont a megjelenés előtti héten olvastam el a Scart, és úgy éreztem, azonnal meg kell vennem a folytatást, a Lucyt is. És mivel a Könyvmolyképző két könyvtől ingyen szállít, és talán csak három nap volt hátha a megjelenéséig a kettő és feledik résznek, ezért lecsaptam rájuk.

Hány könyvet veszel havonta?
Van, hogy egyet se, de olyan is volt már, hogy harmincat (a fentebb említett könyvtári selejtezéskor).

Mit gondolsz az antikvár könyvekről?
Rengeteget jártam régen antikváriumban, és neten is rendeltem már ilyen könyveket. Nem csak a kortárs írók ma megjelenő regényeit kell olvasni.

Egymás mellett tartod a már elolvasott és a még olvasásra váró könyveidet?
Igen. Van két hatalmas könyvespolcom, meg egy nagy kupac könyvem még mellettük, a földön, ami nem fért el, nem az alapján rendezem őket, hogy olvastam-e már, hanem inkább téma szerint.

Az összes könyvet el akarod olvasni, ami a magánkönyvtáradban van?
Jó lenne, de sajnos van néhány, amiről tudom, hogy nem fogom.

Mit csinálsz azokkal a könyvekkel, amik a polcodon sorakoznak, de tudod, soha az életben nem olvasod el őket még egyszer?
Próbálom magam szoktatni a gondolathoz, hogy meg kellene válni tőlük.

Adományoztál már könyvet?
Talán barátnők szülinapjára.

Volt már könyvstopod?
Igen, érettségi előtt és alatt, mert tudtam, hogy ha belekezdek valamibe, akkor inkább azzal foglalkozom napi 12 órában, csak tanulni ne kelljen. 🙂

Mit gondolsz, szerinted túl sok könyved van?
Hát, ha úgy nézzük, hogy a könyveim harmada a földön van, mert nincs hely nekik a polcon, akkor igen. Bár nézőpont kérdése, az is lehet, hogy nem könyvből van túl sok, hanem polcból kevés.

Liebster Award Papp Dórától

Kaptam egy díjat Dora Craibantől / Papp Dórától (a blogját az előbbi névvel vezeti, a legutóbbi regénye viszont az utóbbival jelent meg, így nem tudom, hogyan is nevezzem), ez tehát a Liebster Award. Mivel nagyon kevés blogot olvasok rendszeresen, a legtöbbet csak hébe-hóba, ezért továbbküldeni nem fogom, de írok magamról 10 dolgot és válaszolok Dóra kérdéseire is.

Tehát először is 10 dolog rólam, ami nem köztudott (magyarán nem játszik az, hogy macskabolond vagyok, pedig minden ilyesmit ezzel szoktam kezdeni).

1. Laktózérzékeny vagyok már több mint egy éve. Csak a nagyon alacsony tejtartalmú dolgokat fogadja be a szervezetem (a határ a hagymás-tejfölös chips), ennek felfedezéséhez pedig egy hosszú és gyötrelmes út vezetett. Többször előfordult, hogy haza kellett mennem az iskolából is, mert véletlenül megettem valamit, amit nem kellett volna. Igaz, ez egyre ritkább, mert megtanultam odafigyelni rá, hogy ha ételt raknak elém, akkor előbb megijedjek tőle, és csak ha biztossá vált, hogy nincs veszély, akkor harapjak bele.

2. Gyűjtöm a plüssállatokat egészen kölökkorom óta. Igaz, manapság már ritka, hogy beszerzek egy újabb darabot, de a régiektől nem tudok megválni. Még a legelsőnek kapott plüsseim is megvannak, körülbelül kétszáz darab. Egyszer elgondoltam, hogy elajándékozom őket, de amikor cselekedni kellett volna, kihátráltam. Egyetlen darabról sem vagyok hajlandó lemondani. Mikor nyár elején az emeletre költöztem, szereztem egy hálós járókát (tudjátok, amibe a kisgyerekeket teszik, szépen eljátszanak benne és nem tudnak elcsatangolni), abban tartom őket, így nem szanaszét hevernek az új szobában.

3. Körülbelül tizenöt évesen akadt egy furcsa kattanás az agytekervényeimben, hogy én márpedig goth leszek, ami az öltözködést illeti. Vettem is több ruhadarabot, a zsebpénzemhez mérten egész vagyonokat költöttem például fűzőkre, de valahogy sosem éreztem komfortosan magam, ha ilyen szerkóban léptem ki a házból, ezért nagyon keveset hordtam őket. De nem vagyok hajlandó megválni tőlük, mert hátha egyszer megint megjelenik az a kattanás az agyamban.

4. Négyéves korom óta hordok szemüveget. Sokat jártam speciális szemészekhez is, annyira rossz volt a látásom, de az utóbbi években normalizálódott a helyzet valamelyest, és most már egy helyi szemész is képes nekem megfelelő szemüveget felírni. Viszont kontaktlencsét sosem hordhatok, mert valahogy nem áll teljesen jól az egyik szemgolyóm (nem feltűnő), emiatt megműttetni sem tudom, tehát életem végéig szemüveges maradok. Ez engem nem igazán zavar, nagyon hozzám nőtt már a szemüveg, ráadásul jótékony hatása van a szemem alatti sötét karikákra nézve (takarja őket).

5. Biztosan írtam már róla, de talán nem közismert tény: a kedvenc mesém az Oroszlánkirály. De nemcsak szeretem, hanem egyenesen rajongok is érte. Már több mint egy éve, hogy egy Oroszlánkirály ihlette tetoválásom is van, ami számomra azt jelenti, hogy bármilyen rossz, esetleg borzalmas élményben is volt részed, nem szaladhatsz el gyáván, nem fordíthatsz hátat, hanem szembe kell nézned a fájó múlttal, és ha fel tudtad dolgozni az átélteket, egy sokkal erősebb jellemmé válhatsz. Nyilván ennek van egy sokkal személyesebb része is, de azt nem szívesen teregetem ki.

6. Sorozatfüggő vagyok. Mindig muszáj néznem valamit, szinte minden áldott nap. Most jutottam el arra a szintre, hogy felismertem a problémát, eldöntöttem, hogy a mostani sorozat befejezése után kevesebbet fogok nézni. Az Így jártam anyátokkalnak a végére is értem tegnap, eddig erősen tartom magam az elhatározáshoz, de már érzem magamon az elvonási tüneteket is.

7. A név, amit a publikáláshoz használok, japán eredetű, azt jelenti, senki. Eredetileg a jelentése miatt választottam, akkoriban nem is szívesen fedtem fel a valódi nevemet. Mára eljutottam odáig, hogy nem titkolom, ki vagyok, nem rejtegetem a személyes ismerőseim elől az írásaimat, mégsem visz rá a lélek, hogy a valódi nevemmel jelentessem meg a műveimet a neten. Ennek csupán annyi az oka, hogy az évek alatt hozzám nőtt a Daremo név, nem szívesen válok meg tőle. Régen nem önmagában állt, hanem Daichi Daremo-ként, mára azonban az első tag lekopott, és egy sokkal kevésbé keleties hangzású Daremo maradt csak. Ennek is pusztán annyi a története, hogy nem szerettem volna egy nyilvánvalóan japán névvel összekapcsolható lenni, hogy ne ébresszek előítéletet az olvasókban.

8. Már több éve festetem a hajamat. Legelőször tizennégy-tizenöt lehettem, amikor több kék csík is került az egyébként szőke sörényembe, de nagyjából fél év után ezekről lemondtam, mert sok bántás ért a konzervatívabb korombeliektől. Tizenhattól tizennyolc éves koromig vörös voltam, illetve annak sokféle árnyalata. Most már lassan egy kerek éve sötétbarna hajjal büszkélkedem, és úgy érzem, végre megtaláltam a hozzám illőt. Bár éppen a napokban gondoltam rá, hogy beújítok egyetlen kék tincset, de a párom leszavazta (mondván, hogy a kék szín egyáltalán nem hajba illő, és ha megcsináltatom, akkor ő pedig melltartót fog hordani, csak hogy valami hasonló természetellenes dolgot műveljen. Egyem a humorát.).

9. Néhány évvel ezelőtt kipróbáltam a NaNoWriMo-t (dióhéjban: novemberben meg kell írni egy minimum ötvenezer szavas regényt), és az első két hétben nagyszerűen is teljesítettem, tudtam tartani a szószámot. De annyira csapnivalónak éreztem a készülő regényt, hogy a tizennegyedik nap után végleg abbahagytam, és azóta sem nyúltam hozzá ahhoz a történethez. Nekem a feszített munkatempó, a “muszáj-írni” érzés annyira frusztráló volt, hogy amikor visszaolvastam a regényt, úgy éreztem, mintha nem is én írtam volna. A kapkodás miatt annyira más volt a stílus, döcögős, kezdőszerű, hogy úgy éreztem, becsapom magam ezzel. Azóta sem akarok a NaNoWriMo közelébe menni, rájöttem, hogy az én írásstílusomtól nem is állhatna távolabb. (Persze tudom: a NaNo alatt született regény csak egy első verzió, amit később újra kell írni, hogy felvállalható legyen, na de hogy ennyire fertelmesen sikerüljön?!)

10. Szerintem lassan három hete ezt a tíz pontot írom, mert sosem vagyok itthon, nincs időm, amikor otthon vagyok, egyedül, kipihenten, ráadásul mindenféle kötelezettségtől mentesen. Persze egy része ennek az én hibám, mert az estéim többségét a párommal töltöm, de tény, hogy lefoglal az érettségire való felkészülés, a heti két-három edzés leszívja az energiáimat, és ha nagy nehezen összegyűjtök annyi agysejtet, amennyi az értelmesen fogalmazáshoz kell, inkább a regényemhez nyúlok.

És most következzenek Dóra kérdései:

1. Melyik volt a kedvenc kötelező olvasmányod?

Azt hiszem, a Vuk. Emlékszem, második osztályban a tanító nénink közölte, hogy a lányok kötelezője A két Lotti, a fiúké a Vuk lesz. Én akkoriban nagyon lázadtam az ellen, hogy cuki kislány legyek, ezért a Vukot olvastam el, és nagyon büszke voltam ezért magamra.

2. Történt már valamilyen komolyabb baleset valamelyik könyveddel? (Elázott, eltépődött, összefirkálták, stb…)

Nem akartam bevallani, tényleg nem. Amikor egy könyv magával ragad, mindenhová magammal viszem, ebédhez, a fürdőkádba, a buszra… Néhány hónappal ezelőtt egy nyereményjátéknak hála megszereztem Vivien Holloway Moira c. regényét. Elég hamar, már néhány oldal után úgy éreztem, ez egy letehetetlen olvasmány lesz számomra, hát vittem is magammal mindenhová. Ez egészen addig tartott, amíg rá nem borítottam egy bögre forrócsokit… Elmondhatatlanul szégyellem magam, de annyi szóljon mentségemre, hogy ez csak azért történt, mert annyira fantasztikus ez a könyv. 😀

3. Szoktál idegen nyelven olvasni?

Szoktam bizony! Legtöbbször igaz, csak cikkeket a neten, meg a feliratokat a sorozatokon (bár sokszor már csak szimplán az eredeti hanggal nézem), de van itthon több angol nyelvű regényem is, többek között a teljes Harry Potter-sorozat, A parfüm, valamint egy helyi kirakodós vásáron rám sóztak két-három kicsit megviselt állapotú könyvet is.

4. Volt már rá példa, hogy megszerettetted valakivel az olvasást? Mesélj róla!

Nem vagyok ebben olyan biztos. Tény, hogy a volt barátom abban az időben kezdett el gyakrabban olvasni, mikor együtt voltunk. Biztosan hatással volt rá az is, hogy engem rengeteget látott könyvvel a kezemben, de hogy pontosan emiatt kezdett-e el olvasni, azt inkább tőle kellene megkérdezni.

5. Milyen hobbid van még az olvasáson kívül?

Nyilván az írás, de ezt ezen a blogon felesleges lenne fejtegetni. 🙂

6. Hogy reagál a környezeted (ismerősök, rokonok, munkatársak) arra, hogy sokat olvasol?

A kortársaim szerint ez furcsa, hiszen ők a kötelezőket sem veszik kézbe. Az értelmesebb réteg szerint ez becsülendő dolog, szóval általában pozitívan jövök ki a dologból.

7. Mikor kezdted el vezetni a blogodat?

Ezt a blogot március óta vezetem, de tény, hogy nagyon ritkán írok ide bármit is. Pont tegnap fogadtam meg, hogy ezután legalább heti egy bejegyzést írok, így valószínűleg kicsit még személyesebb téma fog előkerülni, kevesebbszer fogok csak az írásról szövegelni.

8. Hány könyvet olvastál el eddig 2015-ben?

Meglepően keveset, ugyanis mióta elkezdődött a tanév, időm és energiám sincs sok, amit ennek a hobbinak szentelhetnék. Körülbelül harmincnál járok.

9. Van kedvenc kiadód?

Megmondom őszintén, sosem szoktam figyelni, milyen kiadású a könyv, amit olvasok. 😀 De többet is követek Facebookon, tehát kezdek már képben lenni velük kapcsolatban, például az Európa Könyvkiadót vagy a Könyvmolyképző Kiadót.

10. Könyvesboltban vagy inkább online szeretsz könyveket vásárolni?

Imádok bemenni egy könyvesboltba és nézelődni, tapogatni a szebbnél szebb könyveket, de gyakrabban vásárolok online az akciók miatt. Bár tény, hogy már hónapok óta nem vettem egyetlen könyvet sem, egyszerűen nincs miből. ^^’

1234

A honlap további használatához a sütik használatát el kell fogadni. További információ

A süti beállítások ennél a honlapnál engedélyezett a legjobb felhasználói élmény érdekében. Amennyiben a beállítás változtatása nélkül kerül sor a honlap használatára, vagy az "Elfogadás" gombra történik kattintás, azzal a felhasználó elfogadja a sütik használatát.

Bezárás