• Home
  • /
  • Category Archives: Életképek
A szemműtétem története II. – A műtét

A szemműtétem története II. – A műtét

Az előző bejegyzésben a műtét előtti alkalmassági vizsgálatról esett szó. Megállapították, hogy megfelelő vagyok a lézeres szemműtétre, és csak a jobb, -4-es dioptriájú szememet kell megműteni. Most kicsit részletesebben mesélek a műtétről és az azt követő egy hétről, az első kontrollig. Ha valaki nem bírja a szemgolyós témát, akkor nyugalom, én sem, úgyhogy igyekeztem finoman megfogalmazni a mondanivalómat, de nem kell aggódni, igazából nem is történt semmi kiborító. 😀

Ott tartottam, hogy szeptember 15-ére kaptam időpontot a szemműtétre. Ennél a típusú kezelésnél három nappal előtte el kellett kezdenem adagolni magamnak a műkönnyet (nem sokat ekkor még, csak 3×1 cseppet), más teendőm nem igazán volt, mivel például kontaktlencsét nem használtam soha. (Mivel a műtét előtt egy bizonyos ideig nem szabad már kontaktlencsét használni.)

Nagyjából egy héttel a műtét előtt felhívtak a klinikáról, hogy 15-én reggel elvégeznek egy PCR tesztet koronavírusra, és természetesen csak negatív eredmény esetén műtenek. Ennél bevallom, kicsit nyűglődtem, mert tudtam, hogy erre az alkalomra már busszal kell mennem, ami mindennel együtt egy kb. 4 órás utat jelentett, és szándékosan kértem a műtét időpontját kora délutánra. A PCR tesztet pedig reggel, éhgyomorra kellett elvégezni, ez pedig azt jelentette, hogy hajnalban kell elindulnom otthonról, és lesz körülbelül 4 órám a teszt és a műtét között, amikor nem igazán tudok majd mit csinálni. A műtétről ugyan csak kísérővel lehet távozni, ekkor még úgy volt, hogy engem egy budapesti ismerősöm kísér és szállásol majd el a másnapi kontrollig, viszont ő csak a műtét végére tudott jönni, úgyhogy ekkor eldöntöttük, hogy anyukámmal közös programot szervezünk a műtét napjára. És utólag belátom, hogy kellett a lelki támogatás a műtét előtt. 😀

A PCR teszt egy kissé kellemetlen, lényegében annyi, hogy egy hosszú pálcával mintát vesznek a garatból, jobb és bal oldalról. Előtte nem szabad enni, inni, fogat mosni vagy még csak rágózni se. A teszt viszont körülbelül fél percet vett igénybe, és ahogy a következő félórában kiderült, negatív vagyok, úgyhogy elkezdhettem lélekben igazán felkészülni a műtétre.

Szerintem az utolsó egy-két órában kezdtem csak el igazán rástresszelni a dologra, bevallom, egy kissé inába szállt a bátorságom, de azért csak a saját lábamon mentem be a klinikára (és a vírushelyzet miatt sajnos a kísérőm nem jöhetett be velem sem a műtét napján, sem a korábbi alkalmasságin).

A műtét előtt ismét megvizsgálták a szememet és a látásomat, bár közel sem olyan részletesen, mint az alkalmasságin, de például ekkor ráellenőriztek a dioptriámra is, és természetesen részletesen elmagyarázták, hogy mi vár rám a műtőben. Kaptam egy szem szorongásoldót is, de bevallom, ekkorra már olyan ideges voltam, hogy nem éreztem, hogy hatna. A műtét előtti előkészítés során egy kicsit ki is borultam a félelemtől, de egy nagyon nagy pluszpont az ott dolgozó hölgynek, hogy végtelenül türelmes volt velem, segített eloszlatni a félelmeimet, úgyhogy a műtőbe is a saját lábamon mentem be. 😀

A műtét előtt lábzsákot kellett húznom a cipőimre, a fejemre is került egy védőzsák, és a testemre is kellett egy olyan „köpeny”, amin csak egy lyuk maradt a fejemnek. Ezután többféle szemcseppet is kaptam (érzéstelenítőt, fertőtlenítőt), ezek közül egyikből sem éreztem semmit. Az arcomat lekenték betadinnal, és így kellett bemennem a műtőbe, ott pedig felfeküdni egy ágyra a lézerek alá. Ha jól emlékszem, hárman voltak a műtőben rajtam kívül, egy lézermérnök, egy doktornő és egy asszisztens. Mindent összevetve szerintem maximum 20 percet töltöttem a műtőben (és két szem műtése esetén sem lett volna sokkal több).

A FEMTO eljárás két részből áll, először egy lézerrel kialakítanak egy védőlebenyt, és a második lézer a dioptriák eltávolítását ez a lebeny alatt, egy olyan rétegben végzi el, ahol nincs fájdalomérzet. Az egész műtétre leginkább azt tudnám mondani, hogy nem fájdalmas, pusztán „igencsak kellemetlen”, de ennek is vannak jobban és kevésbé kellemetlen részei. Mindent összevetve a két lézer alatt szerintem nem töltöttem egy percnél többet, de legalábbis többnek biztosan nem éreztem. A lebeny készítése volt kissé kellemetlen érzés, viszont a második lézerből semmit nem éreztem, majd a lebeny visszahajtása megint csak kellemetlen volt, de abszolút túlélhető.

Így néztem ki a műtét utáni napon… Kissé megviselt ábrázatom van, ez tény, de szerintem ezt betudhatjuk a műtétnek. 😀

Egy félórás pihenő után megvizsgálták a szememet és a lebenyt, majd mivel mindent rendben találtak, elmehettem. Körülbelül ekkor kezdődött el az egyetlen fájdalmas szakasz, de persze erről is szóltak előre: a műtét utáni 3-4 órában erősen könnyezik és valamennyire ég is a szem, ekkor nyilván pihentetni kell, és sűrűn használni a műkönnyet és az antibiotikumos szemcseppet, egészen a másnapi kontrollig. Innentől kezdve viszont már napszemüveget kellett hordanom kint, ahogyan a következő 2 hónapban mindig, ha már látom az árnyékomat. Bent nem kell, mert az ablaküvegek megszűrik az UV-fényt, ami arra ösztönzi a szervezetet, hogy visszaállítsa a szemet a korábbi, hibás állapotába.

Igazság szerint az rögtön feltűnt, ahogy kijöttem a műtőből, hogy jobban látok. A másnapi kontrollon ugyan még csak 90%-osnak értékelték a szememet, mert némileg még homályosan látok, de a műtét előtt azzal a szememmel konkrétan semmit nem tudtam leolvasni a tábláról, úgyhogy már ezt is sikerként könyvelem el.

Szeptember 23-án mentem ismét kontrollra, addig itthon óránként kellett használnom a műkönnyet, és napi 5 alkalommal az antibiotikumos szemcseppet. Az első napokban jellemző volt, hogy kora délutánra már éreztem, hogy elfárad a szemem, és lepihentem egy-két órára, de ahogy teltek a napok, egyre többet bírok, mostanra (kb. két héttel vagyok már a műtét után) már gond nélkül elvagyok estig, olvasok, laptop előtt ülök, gond nélkül TV-t nézek. Igazság szerint már a műtét napján, este tudtam gond nélkül bármit csinálni, mindent látok, bár a homályosság még nem múlt el teljesen. Azt ígérik, hogy ennél a típusú műtétnél az ember már egy nap után dolgozhat, de én úgy éreztem, hogy azért kell pár nap pihenő a műtét után. Bár akkor még épp nem dolgoztam, de nem hiszem, hogy kibírtam volna 8 órát egy számítógép előtt ülve, ma viszont már gond nélkül.

A szememre és a lebenyre is nagyon kell vigyáznom, még jó darabig nem szabad megdörzsölnöm a szememet, egy ideig víz sem érheti, így például az egyhetes kontrollig nem moshattam hajat.

A kontrollon már érzékeltem, hogy valamennyit javult a homályos látásom, de azt mondták, hogy a teljes látásélesség pár hét múlva fog beállni, viszont így is elértem a 100%-ot a tábláról leolvasós vizsgálatnál. (A 100% ilyenkor egy átlagos, nem műtött szemű ember látásának felel meg, ezért fordulhat elő, hogy a műtét után 100% feletti a látásélesség.) Ellenőrizték a lebenyt, amivel szerencsére minden rendben volt. A következő kontrollra október közepén kerül sor, viszont ez alkalommal már lehet a klinika által meghatározott vidéki orvosok egyikéhez menni, ami nekem igencsak előnyös.

 

A kontrollról hazafelé tartó buszozás során vettem észre igazán az egyik mellékhatást, a fényszóródást, nekem ez nappal nem tűnt fel, talán amiatt, hogy csak az egyik szemem műtött, de sötétben igencsak feltűnő volt, ahogyan a lámpafények szóródnak, kicsit olyan hatásuk volt, mintha csillagszóróvá válnának. Ez is egy idő után enyhülni fog, majd megszűnik, de őszintén szólva nem biztos, hogy szívesen vezetnék mostanában sötétben.

Ezen kívül kis mértékben észreveszem a fényudvar-hatást is, amiről előre szóltak, de számomra nem zavaró, inkább akkor feltűnő, ha letakarom a nem műtött szememet.

Miközben ezek a mellékhatások szemléltetését próbáltam megoldani, találtam egy nagyon jó honlapot, a VisualSimulations.com-ot, aminek a segítségével be is tudom mutatni, hogyan kell ezeket elképzelni. Az első kép a fényudvar-hatást mutatja be , a második pedig a fényszóródást.

Az antibiotikumos szemcsepp adagolását is csökkentették, a műtét után 3 héttel kell majd utoljára használnom, de a műkönnyet még azután is gyakran. A szemszárazság nálam az első egy hétben volt zavaró, többször előfordult, hogy szúrt a szemem, és éjjelente is felébredtem 5-6 alkalommal arra az érzésre, hogy nagyon kiszáradt, azóta viszont már szinte átalszom az éjszakákat.

Mindent összevetve, a műtét napja és az azt követő egy-két nap eléggé rástresszeltem az élményre, de utólag belátom, hogy nem kellett volna. A kis homályosság az én esetemben nem zavaró, így is mondhatni tökéletesen látok. Próbálom megszokni, hogy nincs rajtam szemüveg (és a körülöttem élők is próbálják :D), de még most is hajlamos vagyok ébredés után frászt kapni, hogy miért nincs az éjjeliszekrényemen a szemüvegem.

 

A következő kontrollom október közepén esedékes, azután megint jelentkezni fogok a tapasztalataimmal. 🙂

A szemműtétem története I. – Alkalmassági vizsgálat

A szemműtétem története I. – Alkalmassági vizsgálat

2020 nem éppen a zökkenőmentességéről jellemző év, viszont számomra hozott néhány jelentős változást. Legelőször a tavaszi karanténos-távoktatásos időszakban megírtam a szakdolgozatomat, majd ezt követően nyáron az államvizsgán is túljutottam. Ha minden igaz, akkor októbertől dolgozni is kezdek, de azelőtt még túlestem valami igazán drámain: egy lézeres szemműtéten.

Gondoltam, hogy másokat is érdekelhet egy kis beszámoló a történtekről és arról, hogy én hogyan éltem meg a műtétet és az azt követő időszakot. Úgy döntöttem, hogy egy bejegyzéssorozat keretében feljegyzem a történéseket, így magamnak és másoknak is hasznos lehet ez a későbbiekben, úgyhogy egyelőre létrehoztam magamnak egy listát, hogy milyen időközönként szeretnék írni: ez a legelső bejegyzés a szemüveges múltam rövid összegzéséről, az elhatározásról és az alkalmassági vizsgálatról szólna, majd a második a műtétről és az azt követő egy hétről, majd egy-egy bejegyzést írnék a első és a második havi kontrollról, egyet az utolsóról, a hathónaposról, és szeretnék a legvégén egy kicsit visszacsatolni a blogom fő témájához, és mesélni fogok a valaha megalkotott szemüveges történetszereplőimről.

Előre jelezném, hogy ez nem reklám a klinikának, ahol a szememet műtötték, így nem is terveztem leírni, hogy hol végezték el a beavatkozást, és mivel nem vagyok szakember, nem ismerem a különböző szakszavakat, az eljárásokat stb., ezért főleg a saját benyomásaimra, érzelmeimre fogok támaszkodni a bejegyzés írása során. Privátban persze elárulom, hol műtöttek, mert amúgy nem titok. 🙂

Tudni kell rólam, hogy amióta az eszemet tudom, szemüveget hordok, állandóan. Reggel az első dolgom, hogy felveszem a szemüveget, elalvás előtt pedig a legutolsó, hogy leveszem. Óvodás korom óta így élek, szóval fura belegondolni, de ez körülbelül 2 évtizedet jelent az életemből, igazából nem is ismertem másfajta életet. Kiskoromban nem szerettem, sokat is csúfoltak miatta általánosban, voltam kancsalka, pápaszemes, kaméleon meg még ki tudja (ki emlékszik rá?), minek neveztek még. Utána persze felnőttünk valamennyire, és középiskolában már nem jelentett hátrányt a szemüveg, talán azért is, mert abban az osztályban többen is voltunk szemüvegesek, és az is fontos lehet, hogy abban a korban már szebb pápaszemeket is lehetett hordani. 🙂 Felnőtt koromra igazából megszerettem, mert rájöttem, hogy a szemüveg öltöztet is, és eltakarja a karikákat az ember szeme alatt (ezzel meg egy csomó sminkelést megspórol az ember).

Megbékélés ide vagy oda, mikor idén nyáron felmerült a családban, hogy látogassunk el egy alkalmassági vizsgálatra (mivel a szűk családom 75%-a szemüveget hord), azért igencsak lelkes lettem. Végül már az online jelentkezés alapján kiderült, hogy hármunk közül csak én lehetek alkalmas a műtétre (de természetesen benne volt a pakliban, hogy az alkalmasságin még engem is kiszórnak). Szeptember 3-ára kaptam időpontot a budapesti klinikára. Én igencsak vidéki vagyok, kocsival három óra volt az út (tömegközlekedéssel több, de arról majd a következő bejegyzésben).

Szóval szeptember 3-án felkerekedtünk, azt hiszem, háromnegyed 11-re kellett Budapestre érni, de akkor még autóval ez nem volt akkora kaland. Koronavírusos helyzet lévén már a bejáratban vártak a kötelező lázméréssel és kézfertőtlenítéssel. Az alkalmassági vizsgálat egyébként önmagában nem volt egy túl extrém élmény, többféle géppel egymás után megvizsgálták a szememet, például a szemnyomást, a szaruhártya vastagságát, bemérték a szemüvegem lencséit és egy tipikus tábláról leolvasós módszerrel leellenőrizték azt is, hogy a szemüvegemhez képest milyenek a szemeim.

A sztorihoz hozzátartozik, hogy bennem ezelőtt kb. 3 évvel merült fel először a műtét gondolata, amikor egy helyi szemorvos ajánlotta nekem az eljárást. Az egyik szememmel szinte tökéletesen látok, így ő elöljáróban is azt feltételezte, hogy csak a másikat kellene műteni. A kismértékű kancsalságomon (amit a szemüveg úgy-ahogy ellensúlyoz, „helyben tartja” a tekintetemet) ez persze nem javít, de erről valószínűleg egy későbbi bejegyzésben fogok még bővebben írni.

Az alkalmasságin is végül arra jutottak, amit a saját szemorvosom is sejtett, hogy elég lesz megműteni a -4-es dioptriájú jobb szememet, mivel a vizsgálatok szerint a bal szemem 95%-os. Tudni kell az ilyen klinikákon olvasható árakról, hogy ezek mindig egy szemre érvényesek, így persze anyagilag is jelentős előny, ha csak egy szem kezelésében kell gondolkodni, és gyanítom, a műtéttel járó minden kellemetlenség és macera is csak feleannyira érvényesül az én esetemben.

A vizsgálat egyetlen kellemetlen része a pupillatágítás volt. Ez tulajdonképpen annyit jelent, hogy egy szemcseppel 15-20 perc alatt elérik, hogy az ember pupillái tágak maradjanak, ezáltal (ha jól értelmeztem) megakadályozzák a pupilla fény hatására való szűkülését, és pontosabban megvizsgálhatják a látást. Viszont a hatása lassan múlik el, akár 48 óra is szükséges lehet hozzá, és addig baromira fényérzékeny lesz a szem (én konkrétan napszemüvegben hagytam el a klinikát, de még így is szinte csukott szemmel keltem át a zebrán, annyira égette a szememet az útra vetődő fény, de szerintem ez is valamilyen szinten egyénre jellemző, hogy mennyire visel meg a pupillatágítás). Másnapra már valamennyire enyhült a hatása, nem okozott kellemetlenséget, az azt követő nap pedig már semmit nem éreztem. Mindent összevetve a pupillatágítás volt a legkellemetlenebb része a kb. kétórás alkalmassági vizsgálatnak.

A legvégén természetesen kimondták, hogy alkalmas vagyok a műtétre, és ekkor mondják meg azt is, hogy az eredmények alapján mely típusú műtétek közül válogathatok. Szerencsére igazából bármelyik eljárásra alkalmas lehettem volna, úgyhogy én a középutat választottam, a FEMTO nevű, lebenykészítéses eljárást. A leírás szerint fájdalommentes gyógyulást ígért (szemben az olcsóbb, de lassabban gyógyuló és valamennyi fájdalommal járó PRK típusú kezeléssel), és az is előnyt jelent számomra, hogy csak 2 hónapig kell majd napszemüveget hordanom utána. (Mikor ezt írom, még csak pár nappal vagyok a műtét után, úgyhogy egyelőre csak a fájdalommentességet tudom alátámasztani. 🙂 )

Kissé tartottam tőle, hogy a vírushelyzet miatt nem tudnak majd hamar időpontot adni a műtétre, de ebben kellemeset csalódtam, ugyanis szeptember 15-ére írtak fel. Persze örültem is neki, mivel akkor még bőven munkakezdés előtt túlesek rajta, bár a tájékoztatóban azt is ígérték, hogy akár már egy nap után dolgozhatok.

 

A következő bejegyzésben folytatjuk a műtéttel. 🙂 Nyugalom, nem fogok felkavaró részletekbe menően mesélni (mert a szemgolyós témára én is érzékeny vagyok 😀 ).

Egy év az egyetemen

Bizony, ez is eltelt már: Daremo már nem elsőéves egyetemista lesz a Nemzeti Közszolgálati Egyetemen, hanem másodéves. Hogy repül az idő! Szinte már a legelejétől érlelődött bennem egy bejegyzés az egyetemista létről (ahogyan annak idején az érettségiről is írtam), de annyi dolog történt tavaly szeptember óta, hogy nem igazán tudtam eldönteni, mikor van az a pont, amikor már hitelesen tudok nyilatkozni róla. Talán majd most, de lehet, egy év múlva is írok egy áttekintőt. (:

Ezzel a bejegyzéssel nem csak az a célom, hogy elmeséljem, mi hogyan zajlott nálunk, hanem szeretnék egy kis bátorító bemutatót tartani azoknak is, akik még csak most készülnek főiskolára/egyetemre, hogy tudják, nagyjából hogyan zajlik ez, miben más, mint egy középiskola. Persze fontosnak érzem hangsúlyozni, hogy minden felsőoktatási intézmény egy kicsit más, lehetnek eltérések abban, amit leírok, de igyekszem kiemelni, ha nagyon egyedi dologról van szó.

Áttekintés az iskolámról

Fontosnak tartom leszegezni, hogy a tanulmányaimat egy kis főiskolán, Baján kezdtem, építőmérnöki szakon. Az első félévemet itt húztam le, a második félévtől azonban a szak átkerült a Nemzeti Közszolgálati Egyetem új, Víztudományi Karnak keresztelt karára. A képzés helye sem változott, de természetesen lettek eltérések, például már nem főiskolásnak, hanem egyetemistának hívhatom magam. (:

A hozzáállás

Én megfogadtam, mielőtt elkezdődött az egyetem, hogy igenis kipróbálok mindenféle új dolgot, amitől eddig esetleg féltem, amit nem ismertem, korábban nem érdekelt. Egyszóval nem zárkózok el elvből semmilyen lehetőségtől, kipróbálok új dolgokat, megtapasztalok érdekes helyzeteket, nem fogok ugyanúgy elzárkózni mindentől, mint például középiskolában.

Mindenek előtt: a gólyatábor

Hiszen a gólyatábor ugye megelőzi a félév kezdését, és nekem is nagy dilemma volt, hogy vegyek-e részt rajta, hiszen — bevallom felnőttesen — mindig is utáltam a táborokat. Utoljára általános iskolában vettem részt ilyesmin, és már akkor is a harmadik napon masszívan hisztiztem, hogy elegem van. Egyszerűen ilyen alkat vagyok, kényelmetlenül érzem magam, ha máshol alszom. De ugye megfogadtam, hogy márpedig elmegyek ide, hogy szeptemberben már ismerjek legalább néhány arcot, tudjam, kik közé kell odaülnöm évnyitón, kivel érdemes nekem barátkoznom.

Mi egy kis főiskola voltunk (illetve most már még kisebb egyetemi kar), szerintem maximum ötvenen vettünk részt a gólyatáborban, ez nyilván nagyságrendekkel kevesebb, mint ahányan egy nagyobb egyetemen vannak elsőévben. (Összehasonlításuk: az NKE-n az idei gólyatáborra összesen kb. 600 főt várnak.) Itt helyben volt a gólyatáborunk, ami azt jelenti, hogy én tulajdonképpen itthon voltam, ismerős környéken, ez is hozzásegített az elhatározáshoz, hogy elmenjek a gólyatáborba.

Hogy megbántam-e? Egyáltalán nem! Egyrészt azért nem, amit kicsit fentebb írtam: sok olyan embert megismertem, akikkel most együtt tanulok, és így sokkal kellemesebb volt besétálni az évnyitóra és az első órákra. Más dolog, ami sokakat aggaszthat: a gólyatáborokról ugye az a kép él az emberek fejében, hogy masszív ivászat napokon keresztül, megállás nélkül, amikor szegény gólya azt sem tudja, hol fekszik éppen, és ha nem vigyáz, meg is erőszakolják. Kicsit én is féltem, hogy ki leszek nézve a tömegből, ha nem vedelek majd, márpedig én nem igazán szeretek. A jó hír az, hogy nem is kötelező: nincs eszement tukmálás (és ez nemcsak nálunk van így, hanem más egyetemek gólyatáborairól is ezt olvastam), persze kedves kínálgatás van, de nem voltam egyedül olyan, aki nem akart berúgni. Egy nagyon jó trükköt osztok most meg veletek, kedves lerészegedni nem akaró gólyák: mindig legyen valami a poharatokban! Akkor is, ha nem isszátok, vagy félóránként csak belekortyoltok. Én mindig egy sörrel a kezemben mászkáltam, és ha valaki meg is kérdezte, kérek-e inni abból, ami éppen nála van, csak meglötyögtettem a kezemben a dobozt/poharat, hogy jelezzem, még van nálam innivaló — és békén is hagytak. Ha üres a poharad, akkor egy ittasabb társad már csak azért is meg fog hívni valamire (vagy kezedbe nyom egy újabb üveget), így viszont simán elhitetheted bárkivel, hogy aktív részese vagy a bulinak, mégsem fogsz lerészegedni.

Jó ötlet még (nem csak a bulik szempontjából), ha már a legelején találsz valakit, akivel egy hullámhosszon vagytok, akivel ugyanolyan mértékben szeretnétek bulizni. Így vigyázhattok is egymásra, akár lányosan együtt mehettek mosdóba is, de legalábbis mindig tudtok egymásra támaszkodni. Én egy este buliztam kicsit aktívabban, akkor hárman lányok egy asztalnál ülve iszogattunk, aztán együtt sétáltunk vissza éjjel a szállásra. Nem kellett egyedül bandukolni, mert hiába ismertem az utcákat úgy, mint a tenyeremet, azért az ember lánya nem szívesen csatangol egyedül az utcákon az éjszaka közepén.

Legyél kollégista!

Komolyan. És ezt én mondom, aki nem kollégista (főleg azért, mert 10 kilométerre élek az iskolámtól), és, mint most már tudjuk, aki utál nem otthon aludni.

A kolinak rengeteg előnye van. Egyrészt, ott mindig találsz bulit. Olyan nincs, hogy muszáj unalmas estének lennie (ha nem akarod, nyilván). Mindig van kihez átmenni, meginni valamit, beszélgetni, ismerkedni. Ez nálunk főleg azért egyszerű, mert (mint mondtam) kevesen vagyunk, nagyon családias a hangulat, szinte mindenki ismer mindenkit. Nagyobb létszámú kollégiummal nyilván így nincs tapasztalatom (a miénkbe is csak látogatóként szoktam bemenni, de azért valljuk be, elég gyakran), de logikusnak tartom, hogy ott is találsz valakit, akihez átkopoghatsz, ha unatkozol, vagy változatosabb társaságra vágysz, mint a szobatársaid (néha kell egy kis levegőváltozás).

A másik az, hogy a kollégiumban ott van mindenki, és bizony megéri a többiekkel jóban lenni. Ha nap végén (vagy hétvégén) otthon vagy a lakásodban ülsz egy beadandó felett, és elakadsz, maximum annyit tudsz csinálni, hogy nekiállsz telefonálgatni vagy Facebookon zaklatni a csoporttársaidat, hogy valaki segítsen már. Na de a koliban! Felemeled a formás kis hátsódat, és átkopogsz egy csoporttársadhoz vagy egy tapasztaltabb felsőéveshez, aki majd segít neked. Mert mindig lehet olyat találni, aki erre hajlandó.

A kolisok sokszor tartanak közös tanulást, beadandókészítést is. Persze külsősként is csatlakozhatsz, de sokszor elfelejtik a bejárósokat értesíteni ezekről az eseményekről. Egyszerűen csak azért, mert a kollégista közösség egy hangyányit zártabb, családias a hangulat.

Szóval ha választhatsz, menjél kollégiumba.

Szorgalmi- és vizsgaidősuck

Ott kezdjük, hogy ugye az egyetemen féléveket tartunk számon. Egy félév pedig két részre oszlik: szorgalmi- és vizsgaidőszakra.

A szorgalmi időszak tulajdonképpen olyasmi, mint amit középiskolában megszoktunk: bejársz órákra, alkalomadtán zárthelyi dolgozatokat írsz, beadandókat adsz le. Vannak olyan tárgyak, amelyeket ennyivel le is lehet tudni, ezek az évközi jegyes tárgyak: a ZH-idra meg a beadandóidra kapsz jegyet, és ebből kijön a féléved, ennyi. Ez kb. 12-14 hetes időszak.

Ez után jön a mumus: a vizsgaidőszak, minden egyetemista rémálma. A vizsgás tantárgyaidból tulajdonképpen be kell seggelned, amit egész félév alatt tanultál, és elő kell adnod (többnyire szóban) a vizsga napján. És igen, van olyan, hogy nehezebb vizsgaidőszakod van, mint amilyennek az érettségire való felkészülést élted meg. De higgyétek el nekem, sok tárgyra egy hét alatt be lehet magolni egy négyest, bár én természetesen mindig szorgalmasan végigtanultam a szorgalmi időszakot (muszáj volt, mindkét félévemben többségében volt az évközi jegyes tárgyam, vizsgaidőszakra meg egy-egy tárgyam jutott csak — utáltak is érte más egyetemek hallgatói).

Ha valami nem sikerül, a világ azért nem áll meg: olyankor azt a tárgyat a következő félévre (vagy évre) csúsztatod, akkor megint megpróbálhatod. Az egyetlen hátránya ennek, hogy a tantárgyakhoz vannak bizonyos előkövetelmények: például a Matematika 3. felvételéhez neked előbb meg kell szerezned a legalább elégségest Matematika 2.-ből. Minél tovább szórakozol a Matematika 2.-vel, annál tovább csúszik a harmadik is, és az azután arra épülő tárgyak is. Nálunk a főiskolánál még volt úgynevezett keresztfélév is, ami azt jelentette, hogy ha nem sikerült a Matek 1., akkor következő félévben felvehetted a soron következő Matek 2.-t, és vele párhuzamosan a Matek 1.-et. Ha ügyes vagy, megcsináltad párhuzamosan mindkettőt, és csúszás nélkül mehettél tovább; de ha meg is tudnád csinálni a Matek 2.-t, de a Matek 1.-et nem, akkor az egész elúszik. Az előkövetelménynek meg kellett lennie. Na, az NKE-nél nincs keresztfélév. Ezentúl, ha az ember bukik, akkor csúszik. Én lekopogom, eddig minden tárgyam megvan.

Egyetemi bulik és programok

Én egy dolgot nem szeretek az egyetemi bulikban: mindig hétköznap vannak! Persze, megértem, a kollégisták hétvégén haza akarnának menni — de próbáljon meg valaki beülni reggel másfél óra tesire, aztán öt órán keresztüli matekra úgy, hogy előtte fél éjjel fent volt! Nem is kell inni, nem is kell reggelig mulatni, ez a nap önmagában fárasztó, pláne még akkor, ha az ember mondjuk hajnali egykor vágódik be az ágyba. Kínzás, de próbáld csak meg kihagyni azt a matekot! (Azt hiszem, elérkeztem ahhoz a ponthoz, amikor egyértelművé vált mindenki számára, hogy a matek egy nagy mumus.)

Viszont tényleg el kell menni néha ezekre a bulikra. Igenis be kell áldozni egy kis lelkierőt, és néha ki kell ereszteni a fáradt gőzt. Vannak kocsmázások, társasjáték estek, van gólyabál, farsang, közös jégkorizás, szimpla kollégiumi összeröffenés — meg még ami szem-szájnak ingere. Menj el néha ilyen alkalmakra, még akár meg is ismerhetsz olyan személyeket is, akikkel később kölcsönösen segíteni tudtuk egymásnak. Ezek az események a legalkalmasabbak arra, hogy kapcsolatokat építhess, ez pedig egy alapvető „követelménye” az egyetemi életnek.

Ismerni kell az embereket, itt ugyanis nincs osztályfőnök. Itt senki sem fog azzal törődni, hogy személy szerint a te dolgaidat elintézze, a problémáidat megoldja. Mindenért magadnak kell utánajárnod, de ez nem jelenti azt, hogy nem kérhetsz segítséget. Nálunk tényleg nagyon támogató a közösség, tulajdonképpen bárkihez odamehetsz segítséget kérni, olyan még nekem sem volt sosem, hogy egy számomra teljesen ismeretlen felsőbb éves elhajtott volna, hogy nincs kedve velem foglalkozni. És remélem, szeptembertől majd én is segíthetek az új gólyáinknak. (:

Szóval az egyetem nagyon jót fog tenni!

Én észrevettem magamon, mennyit változtam az elmúlt egy évben, mióta egyetemre járok. Sokkal többet jártam el otthonról társaságba, mint korábban bármikor. Megtanultam utánajárni a saját dolgaimnak. Nyitottabb lettem új dolgokra: a Hallgatói Önkormányzat dolgaiba is besegítek, illetve nyáron dolgozom a sulinál. Néhányan azt mondják, hogy az egyetemre járás csak elodázása annak, hogy az ember felnőjön, de szerintem épp ellenkezőleg: ha nem azért választod a felsőoktatást, hogy ellébecolj, a szüleiddel fizettesd a kollégiumot és átevezz kettesekkel, akkor inkább egy segítő lökést ad a felnőtté váláshoz. Ha jó szakot választottál magadnak, akkor mindenképp egy meghatározó élmény lesz az életedben!

 

Többekhez is van most kérdésem: akik már járnak/jártak egyetemre: hogyan emlékeztek vissza az első évre?

És akinek még csak most kezdődik: ugye elmentek gólyatáborba? Milyen szakra jelentkeztetek? Ismertek már valakit a csoporttársaitok közül? Ugye várjátok már? (:

Aranymosás írótalálkozón jártam

Július 29-én utaztam fel Budapestre, a Margit-szigetre, hogy részt vegyek az Aranymosás írótalálkozón. A három órás buszozás ugyan nem volt a szívem csücske, és egyébként is szinte az utolsó pillanatig hezitáltam, hogy tényleg elmenjek-e. Sajnos egyetlen ismerősöm, barátom sem ért rá vagy akart elmenni (bár végül találtam ott is ismerőst), így egy kicsit megijedtem, hogy nem fogom jól érezni magam, vagy eltévedek majd a fővárosban, ahol egyébként nagyon ritkán járok.

Szerencsére egy kedves írótársam, aki szintén busszal érkezett Budapestre, felajánlotta, hogy elkalauzol engem a Margit-szigetre, így mindjárt nagyobb lelkesedéssel indultam el szombat reggel 7 óra előtt a buszmegállóba.

Születtek képek ugyan az eseményről, de sajnos nem ismerek név szerint mindenkit, aki szerepel rajtuk, nem kértem a hozzájárulásukat a blogomon való megjelenéshez, így be kell érnetek a Margit-sziget szökőkútjával, illetve az egyik fotóról kivágtam saját magamat. (:

 

(Ez meg nem lett olyan éles kép, de hát… ami van, abból gazdálkodunk, és legközelebb tényleg nem felejtek el fényképezni, ígérem.)

11 órakor kezdődött a találkozó, mi értünk oda először a megbeszélt helyre, a szökőkúthoz. Aztán szép lassan megérkezett mindenki, például Tóth Eszter, akit már ismertem, és aki jelenleg a Rakéta projekt keretében dolgozik egy szerkesztővel a regényén. Őt kifaggattam arról, hogyan is zajlik a valóságban egy szerkesztés, hiszen erre én, mint nagyon amatőr író, csak úgy tekintek még, mint valamiféle misztikus, ismeretlen varázslatra, ami során a kéziratból felvállalható alkotás lesz.

Nagyon nagy élmény volt számomra olyan emberekkel találkozni, akikre felnézek, például On Saijal, akit az írói példaképemnek tartok, illetve ott volt a legutóbbi Aranymosás nyertese, V. K. Bellone is, bár vele személyesen sajnos nem sikerült szót váltanom. Beszélgettem szerkesztőkkel, könyves bloggerekkel, több kötetes szerzőkkel, kicsit bepillantást nyerhettem a kiadó világába, megtudtam egyet s mást a működéséről, néhány jövőbeli tervről.

Végig kétféle érzés, vágy kavargott bennem: az egyik természetesen az volt, hogy bárcsak ne érne olyan hamar véget a nap, mert nagyon jólesett olyan emberekkel beszélgetni, akik teljesen megértik a hobbimat, támogatnak, tanácsokat osztanak, akikkel beszélhetek az írói lét apróságairól. Nekem itt, Baján ebből a szempontból nagyon nehéz helyzetem van: elég kevés amatőr írót ismerek, és a legtöbbjükkel nem tartozom egy korosztályba sem. Biztosan vannak még mások is, írók, bloggerek, még ha nyilván kevesebben is, mint a nagyobb városokban, de ez a találkozó megerősített abban az elképzelésemben, hogy itthon is ideje lesz megkeresnem a hozzám hasonlókat. Ehhez kötődik a másik vágy is, amit éreztem: minél hamarabb haza akartam érni, hogy a saját regényemet is folytathassam. Mert ez a közeg, ez a lelkesedés, ami mindenkit jellemzett, annyira motiválóan hatott rám, hogy teljesen új ötletek jutottak eszembe, és lehetőleg azonnal mindet papírra akartam vetni. Álmomban sem gondoltam volna, hogy ennyire felvillanyoz, feltölt majd engem ez a találkozó, még így is, hogy alig pár embert ismertem csak onnan (és a legtöbbeket csak névről, bár jól feltaláltam magam), és úgy érzem, ilyesmire minden amatőr és már kiadott könyves írónak szüksége lenne. Néha összeülni, meginni valamit együtt, beszélgetni az írásról, ötletekkel ellátni egymást, segíteni. Nem, egyáltalán nem fogható ez a netes világhoz, a Facebook-csoportokhoz, a chateléshez, élőben teljesen más, és nekem ez volt az első ilyen alkalmam.

Viszont biztosan nem az utolsó. Olyan löketet adott, hogy azóta szinte másra sem tudok gondolni, csak a cél lebeg előttem: egyszer majd bekerülni ide. Nem most, nem idén, de akár már pár éven belül, legalább megpróbálni. Nagyon szimpatikus, támogató és elfogadó közösségnek tűnt, amibe belecsöppentem, és ez megerősített abban, hogy ide szeretnék tartozni majd, ide szeretném benyújtani a kéziratomat, ha elérkezett az ideje.

Addig meg írok és tanulok, folyamatosan, töretlen lelkesedéssel. Ha egyszer ez kell ahhoz, hogy elérjem a céljaimat, akkor mindent meg fogok azért tenni, hogy sikerüljön.

5 tény az érettségizőkről

Mint láthatjátok, elég rendesen eltűntem mostanában a papír fecnijeimmel együtt, de ennek igen egyszerű az oka: egy hét múlva érettségizem, és úgy érzem, nincs annyi felesleges szabadidőm, hogy foglalkozni tudjak a blogommal. A novelláimmal és a regényeimmel pedig pláne nem tudok haladni. De hogy ne maradjatok olvasnivaló nélkül, és hogy enyhítsem a bennem feszülő késztetést az írásra (és a bioszkönyv elhajítására), megmutatom nektek, mi zajlik ilyenkor egy átlagos végzős életében, néhol persze kicsit eltúlozva. 🙂

1. Baromira nem érdekli őket a többi tantárgy
Ez elsősorban az olyan tölteléktantárgyakra vonatkozik, mint az ének, a rajz, a filozófia vagy a tánc és dráma (elnézést, tanár úr, én tényleg szeretem az óráit, de a beadandókat kevésbé!). Mintha az ezeket oktató tanárok azt hinnék, áprilisban már annyira biztos a végzősök tudása az érettségi tantárgyakból, hogy nyugodtan lehet velük témazárót íratni Kodály és Bartók életrajzából meg teljes második félévet átfogó röpdolgozatot az összes megemlített latin szakszóból és filozófiai irányzatból. Hiszen szegény gyereknek semmi jobb dolga nincs, mint otthon két-három órát eltölteni egy beadandó megírásával. És tegye a kezét a szívére minden érettségiző: a korábban fontos tantárgyak sem számítanak most. Ha az ember angolból érettségizik, egyszerűen fel fog hagyni a német szavak magolásával, akinek nem számít a biológia, az nem fog órákat eltölteni a tankönyv felett, hogy bemagolja a hazai fátlan társulásokat. Mert bizony szelektálni kell.

2. Mindent megtanulnak két hét alatt
Vagy legalábbis azt hiszik. Éppen ezért nem kezdtek hozzá az ismétléshez már szeptemberben, hiába tanácsolta ezt nekik a legtöbb tanár, ahogyan téli szünet után sem, mint ahogyan megígérték maguknak. Hiszen az április semmi másra nem való, mint hogy megértsék a korábban ködösen magyarázott matekpéldákat, elővegyék a szekrényből az elmúlt három év vaskos törikönyveit, és úgy általában mindenhová tankönyvekkel és füzetekkel a hónuk alatt mászkáljanak. De ha anyu vagy apu rákérdezett októberben, hogy zajlik-e már az ismétlés, a válasz mindig ugyanaz volt: heves bólogatás. Mert hát úgysem értené meg senki, hogy az április pont a nulláról való felkészülés tökéletes ideje.

3. A tanulás mindenre jó indokká válik
Ha ebéd után mosogatni kell, vagy kötelező jellegű családi kiruccanás következik a hétvégén, mindenre megvan a tökéletes hárítás: tanulni kell. Hiszen közeledik az érettségi, és bizony pont azon az egy napon, esetleg néhány órán fog múlni az eredmény. Azt márpedig mégsem akarhatja senki, hogy az illető megbukjon, és ezzel tönkretegye az egész jövőjét. Egy nagyon enyhe, jól alkalmazott érzelmi zsarolással az ember ilyenkor minden kellemetlen kötelesség alól ki tudja vonni magát. Az meg már más kérdés, hogy az illető a nyert idő alatt vajon milyen erős elhatározással veti bele magát a füzetek és tankönyvek halmazába.

4. Szóbelire májusban tanulnak
Meg persze egy keveset akkor, amikor a tanár a tételekből feleltet, de csak azért, hogy az átlag ne romoljon. Hiszen az a néhány hét szabadság semmi másra nem való, mint hogy felkeljenek kilenckor, aztán bemagolják azokat a szerencsétlen témaköröket. Mint ahogyan arra már korábban rávilágítottam, előre tanulni, hogy az utolsó pillanatokban tényleg csak egy laza ismétlésre legyen szükség, nem divat. Ahogy a volt osztályfőnököm mondaná: kampányszerű tanulást folytatnak, mindig csak akkor veszik rá magukat, ha már nyakukon a határidő.

5. Fogalmuk sincs, hol fognak továbbtanulni
Nem mintha nem adták volna be több helyre a jelentkezést, vagy ne lennének terveik, céljaik. De amikor a kedves rokon, szomszéd, boltos néni egyenesen azt a kérdést szegezi az érettségi előtt álló diáknak, hogy egész pontosan mit és hol fog tanulni szeptembertől, na, arra nem lehet tudni a helyes választ. Vajon azt mondja, amit elsőként jelölt meg az iskolák közül? Vagy ahová egész biztosan felveszik (hiszen általában van a listában legalább egy olyan, ami azért került oda, hogy ha az ember nagyon el is ront valamit, akkor se maradjon továbbtanulás nélkül)? Egyáltalán hogyan lehetne válaszolni erre a kérdésre már az érettségi megírása előtt? Legegyszerűbb lenne azt kérdezni, hova adta be a jelentkezést, akkor pedig a válaszban ki lehet elemezni az összes lehetőséget.

 

Saját tapasztalat alapján ezeket mondanám el, itt-ott persze ferdítéssel, hogy szórakozni is lehessen rajta. 😀 Vannak köztetek idén érettségiző sorstársak? Mit tennétek még hozzá a felsoroltakhoz?

A honlap további használatához a sütik használatát el kell fogadni. További információ

A süti beállítások ennél a honlapnál engedélyezett a legjobb felhasználói élmény érdekében. Amennyiben a beállítás változtatása nélkül kerül sor a honlap használatára, vagy az "Elfogadás" gombra történik kattintás, azzal a felhasználó elfogadja a sütik használatát.

Bezárás