• Home
  • /
  • Category Archives: Fantasy
Egyetlen pillanatban

Egyetlen pillanatban

Kedvcsináló:
Te mit tennél, ha a világ egyszer csak megállna, és te lennél az egyetlen, aki nem fagyott meg?
Zsáner, korcsoport: fantasy, ifjúsági
Megírás ideje:
2021. október
Figyelmeztetések: nincs
Terjedelem: 2000 szó

 

 

Négy óra telt el a világ leállása óta. Legalábbis úgy tippeltem.

Ez idő alatt kétszer volt pánikrohamom, pedig több mint öt éve már, hogy nem szenvedek ilyesmitől, és háromszor próbáltam meg vállal áttörni az iskola hatalmas bejárati ajtaját, hogy kijussak rajta, de csak annyit értem el vele, hogy mindkét oldalam vészesen sajog.

Nincs kiút innen. Egyszerűen nincs. Néhány súlyosabb témazáró előtt előfordult már, hogy a suliban játszódó rémálmaim voltak, de azok annyira elvont élmények voltak, hogy szinte tudtam már alvás közben is, hogy az nem a valóság. De ez most más, ez annyira beteg helyzet, hogy…

Lélegezz, lélegezz, mantrázom magamban. Eszembe jut, mit tanított régen a pszichológusom a pánikrohamokról. Úgy érzem magam megint, mint akkor régen, ugyanolyan tehetetlennek és gyengének. A szívem hangosan zakatol a mellkasomban, és a látásom kezd elhomályosodni. A nyakamtól égető forróság kúszik fel az arcomig. Próbálok mélyet lélegezni, de csak szakaszosan jut levegő a tüdőmbe.

– Öt dolog… – motyogom magam elé. – Öt dolog, amit láthatok…

Megpróbálom a lehető legtágabbra nyitni a szemem, és a homályos, mozdulatlan alakokra koncentrálok. Tudom, hogy a terem végében ülök, és legelöl, a tábla mellett az irodalomtanárom áll, és éppen kulcsszavakat ír fel a verselemzéshez egy fehér krétával. Ahogy felidézem a részleteket, a kacskaringós gyöngybetűkkel írt József Attilát, vagy a tanárnő dauerolt, ősz hajának hullámait, kezd kitisztulni előttem a kép.

Veszek egy mély levegőt, és a nadrágom szárába törlöm az izzadságot a tenyeremről. Körülnézek a teremben. Dani, a padtársam a második sorban majd kiesik a székéből, úgy jelentkezik, az arcára ráfagyott az izgatott vigyor, mert végre egy olyan költőt vettünk, akinek a szavait ő is érti. Mögötte Bodza ül, a pad alatt a mobilját nyomkodja, üveges tekintettel bámulja a sötét kijelzőt. A többiek az ajtó felé fordulnak, mert épp visszatért a mosdóból Gabi, és az óra utolsó tíz percében már minden érdekesebb a tananyagnál. Lenézek magamra: a földön ülök a terem végében, és a kezem reszket. De végre látok.

– Öt dolog, amit megérinthetek… – Belekapaszkodok a két leghátsó padba, és egy hirtelen mozdulattal álló helyzetbe rántom fel magam. Pár pillanatig még egyhelyben állok, amíg megszűnik a szédülés, aztán odasétálok Bodzához, és a vállára teszem a kezem.

A bőre kemény és hűvös, mintha egy szobrot érintenék. Pedig mikor az előző szünetben a nyakam köré fonta a karját, és megcsókolt, még forrónak éreztem a testét és puhának az ajkát. Lehajolok, és megpróbálom kivenni a kezéből a mobilt, de olyan, mintha összeolvadt volna a testével. Nem tudom megmozdítani sem a kezét, sem a telefont.

Fellépek a katedrára, és egy fehér krétáért nyúlok. Nem tudom felvenni. A szívem dobogását ismét érezni kezdem szerte a testemben: ostromolja belülről a bordáimat, fojtogat a torkomban, és belülről üti a koponyám falát.

Felüvöltök, de nem hallja meg senki ezen az egész rohadt, halott világon.

Megpróbálom felborítani Dani padját, de mintha egy többtonnás súlynak feszülnék neki. Utána megfordulok, és minden rossz érzésem ellenére vállon taszítom a tanárnőt, de ő csak áll ugyanabban a pózban, mint négy órája folyamatosan, kezében a krétával, miközben behúzza az ékezetet József Attila nevén.

A hajamba markolok, és meghúzom. A hajszálak égő fájdalom kíséretében próbálnak megkapaszkodni a bőrömben, de én pár másodpercig erőlködöm, és közben azt kívánom, hogy ébredjek már fel ebből a rémálomból. A világ azonban ekkor sem indul újra, és most már a vállaimon kívül a fejem is sajogva tanúsítja, hogy innen nincs menekvés.

Átpréselem magam az ajtóban álló Gabi élettelen, megkövültnek tűnő teste mellett, és kimegyek a folyosóra. A legutóbb, mielőtt az utolsó pánikroham szele megcsapott volna, az osztálytermünktől balra indultam el, és a lépcsőn lefelé. Az ajtók mind csukva voltak, és egyiken sem tudtam áttörni, ahogyan az újságot az örökkévalóságba fagyva olvasó portás mellett is hiába osontam volna el, mert a nehéz bejárati ajtó még csak meg sem nyikkant, amikor nekifeszültem.

Ezúttal jobbra indulok. Az egész iskolaépület elnémult, és csak az én lépteim koppanását lehet hallani, ahogyan többszörösen visszaverődik a zaj az üres folyosókon. Az elágazásoknál megállok, és hallgatózom, de semmi.

Nekidőlök az egyik ablaknak, és kinézek az utcára. Odakint a világ ugyanúgy megtorpant, mint idebent: a járdán sétáló emberek mind belefagytak a következő lépésbe, az autók az úton egy millimétert sem haladnak már előre, de közben úgy tűnik, mintha a kipufogókból áramló füst is megdermedt volna a levegőben. Ha az égre nézek, és erősen koncentrálok a felhőkre, nem látom őket lassan tovaúszni. Mintha valaki megnyomta volna a stop gombot a világra, csak engem felejtett el megállítani.

Megpróbálom kinyitni az ablakot, de a kart nem tudom elfordítani. Nekifeszülök, de még csak nem is reccsen az ősöreg fakeret. A tenyeremre bámulok, ami még mindig remeg, aztán erőteljesen rácsapok az üvegre.

Semmi. Még hangja sincs az ütésnek.

Megrázom magam, és továbbindulok az ablakok mentén. Reménykedem benne, hogy találok egyet, amit valaki nyitva felejtett, és talán az első emeletről még le tudok mászni vagy akár ugrani úgy, hogy ne legyen bajom, de végül nem találok kiutat így sem. Továbbmegyek a lépcső felé, elhaladok egy kilencedikes lány mellett, akinek a nevét sem tudom, csak emlékszem rá, hogy milyen átéléssel szavalt az évnyitón. Ő is belefagyott a végtelen pillanatba. Megbököm a vállát, de ugyanazt tapasztalom, mint a többieknél.

Feltrappolok a lépcsőn, kettesével szedem a fokokat, mintha sietnék, és szinte kinevetném magam miatta. A lépteim hangosan visszhangoznak a folyosó falai között.

– Hahó! – kiabálom el magam a másodikon. Fülelek, de persze nem érkezik válasz. Végignézek a folyosón, és már majdnem megfordulok, hogy lemenjek, amikor megakad a tekintetem egy nyitott ajtón.

A legutolsó teremből fény szűrődik ki.

Futok, mintha ez lenne az utolsó lehetőségem, a fülemben érzem dobolni a szívverésemet, és az adrenalin erővel tölti meg a lábamat. Elvágtatok a teremig, nagyot farolva állok meg az ajtó előtt. Tényleg nyitva van, szinte el sem hiszem. Alig merek belépni a terembe, nem tudom, mire számítsak odabent.

Első pillantásra úgy tűnik, hogy nincs itt senki. A székek mind üresek, a tábla tisztára törölve, viszont ég a villany. Jobban körülnézek, és észreveszem, hogy a leghátsó ablak tárva-nyitva.

És van ott egy lány.

Mintha leforráztak volna, úgy érzem magam hirtelen. Néhány hosszú lépéssel átszelem a termet, és közben azért fohászkodom, hogy rosszul lássam a helyzetet. De ahogy odaérek, teljesen egyértelművé válik a jelenet.

Sosem láttam még ezt a lányt, vagy inkább csak sosem figyeltem fel rá. Fiatalabbnak tűnik nálam, és azt hiszem, hogy ez a terem a tizedik béseké, szóval nem tévedhetek. A lány olyan kis alacsony, törékeny alkat, hogy egy erősebb széllökés is ledöntené a lábáról – ez jut eszembe róla, ahogy ott állok az ablak mellett, és bámulom a megfagyott pillanatot. Az idő éppen abban a momentumban állt meg, amikor a lány az ablakpárkányon állva elvesztette az egyensúlyát, és dőlni kezdett hátrafelé.

Olyan érzésem van, mintha egy balesetnek lennék szemtanúja, mintha lassított felvételként nézném végig, amint a lány papírvirágokat ragaszt körbe az ablakkereten, és hogy elérje a tetejét, ostoba módon feláll a párkányra, aztán…

A szám pillanatok alatt teljesen kiszárad, és kezd visszatérni a tagjaimba a remegés.

– Nem… – dünnyögöm, és hátrálok pár lépést. Megkapaszkodom az egyik padban, és gyorsan körbefordulok a teremben. – Öt dolog, amit megérinthetek…

Végigsimítok a régi pad lapján, lassan áttapogatok egy belevésett firkálmányt, és közben figyelek a légzésemre. Lassan be, lassan ki. Körülnézek, de a tekintetem folyton visszatalál a lány hajlott alakjára. Már emelem a kezemet felé, de megállok a mozdulat közepén.

Nem tudok hozzáérni. Nem megy. És ha hozzá is érnék, úgysem tudnám megmozdtítani.

Nézem a döbbenetről tágra nyílt szemét. Éppen csak tudatosulhatott benne, hogy mi történt, amikor minden megállt, és ő belefagyott a zuhanás előtti pillanatba. A karjával befelé nyúlt, mintha abban reménykedett volna, hogy meg tud kapaszkodni valamiben, az izmai megfeszültek.

El akarok futni, minél messzebbre ettől a teremtől, hátra se nézni. Nem akarok jelen lenni, amikor minden újraindul, és a lány… Elfordulok, és teszek néhány lépést az ajtó felé.

Megint ezt csinálod, korholom magam. De hát mit tehetnék? Ha nem történt volna meg ez az elcseszett dolog, hogy megállt körülöttem a világ, akkor nem is tudnék róla, hogy ez a lány itt áll az ablakban, csak miután megtörtént, ami már elkerülhetetlen.

Lerogyok egy székre, és a tenyerembe temetem az arcomat. A bőröm lángol, az izmaim készen állnak rá, hogy elvágtassak innen, de képtelen vagyok magára hagyni ezt az ismeretlen lányt az életének végtelenbe nyúló, utolsó másodpercében.

Már úgysem tudnék segíteni rajta. Senkit és semmit sem tudok megmozdítani, mióta megállt a világ. De vajon azért történt mindez, mert ez a lány mindjárt a mélybe zuhan?

Felpattanok, és ököllel az asztalra ütök. Nagyot reccsennek a bütykeim, és éles fájdalom száguld végig a kezemen.

– Miért nem… miért nem… – próbálok kiabálni, de a hangom hüppögésbe fullad. – Miért nem állt meg az idő akkor, amikor Andris meghalt?

A korábbiaknál is erősebben tör rám a pánik. A falak és a plafon rám dőlnek, leszorítanak a poros padlóra és menten agyonnyomnak. Nem kapok levegőt. Olyan élesen látom magam előtt Andrist a pótkerekes biciklijével az utcánkban, mintha visszarepültem volna az időben, és újra tízéves lennék, és az öcsém nevetve teker az esti szürkületben, én meg vékony hangon kiabálok, biztatom őt, hogy gyorsabban, gyorsabban…

Nem, nem akarom megint látni, próbálok észnél maradni, de mintha egy örvény újra és újra lerántana a felszín alá: meglátom magam előtt az ablakon kidőlő lány napfényben fürdő alakját, és hirtelen megint elmerülök a baleset emlékében, éles csattanást hallok, és látok magam felé gurulni egy aprócska kereket…

Mély levegőt veszek, és sikerül megvetnem a lábam ebben a szürreális valóságban.

– Öt dolog… – kántálom tovább a mantrát, ami évekig segített észnél maradnom. Az egyik kezemmel megragadom a másikat, és megnyomkodom a sajgó bütykeimet. A falak lassan visszaállnak a helyükre, és én megint itt vagyok a megfagyott világban, a zuhanni készülő lány mellett.

– Ne haragudj – szólalok meg, mintha hallhatná. – De hát mit tehetnék? Én sem tudom, mi történik… miért történik…

Egy ördögi hang a fejemben azt súgja, hogy megérdemlem. Igenis megérdemlem, hogy ez történjen velem, hogy örökké egy megfagyott másodpercben ragadjak, és ennek a lánynak az utolsó pillanatát bámuljam. Mert most nem tudok úgy elfutni, mint Andris baleseténél.

Odalépek a lányhoz. Barna haja az arcába libbent, mikor elvesztette az egyensúlyát, és most ugyanabban a helyzetben állnak a tincsei. Olyan, mintha finoman megmunkált szobor lenne, de az arca élő, a tekintetében rettegés csillan, a bőre kipirult, és mintha bármelyik pillanatban megmozdulhatna. De az útja innen már csak lefelé vezet.

Odahúzok egy széket az ablak mellé, és felállok rá.

Évekig, míg terápiára jártam, anya olyan sokszor elmondta nekem, hogy semmit sem tehettem volna Andrisért, hogy már azért is szégyelltem magam, hogy újra és újra fel kell ezt hoznia. Nem engedtük gyógyulni a sebet, mindig újra fel kellett tépni, és amikor már elég mélyre temettem magamban, akkor végre hagytuk behegesedni, és soha többé nem említettük meg, hogy elfutottam.

Azon gondolkodom, hogy vajon milyen ember lehet ez a lány. A finom vonásai alapján kedves lánynak tűnik, mégis egyedül díszíti a termet. Senki sem akadt, aki segíteni akart volna neki? Ilyen apróságon múlna, hogy hogyan végződik ez a pillanat?

Ahogy kinyújtom a kezem a lány felé, Andrist látom magam előtt. Ha jobban figyeltem volna rá, talán máshogyan alakult volna az a nap, de talán a sorsunk elkerülhetetlen. Akkor elfutottam.

De most nem fogok. Ezúttal tennem kell valamit.

Megragadom a lány karját, és visszarántom az ablakból. Abban a pillanatban ágyúlövésként hat rám az újrainduló világ milliónyi hangja: az utcáról autók motorjának morajlása szűrődik be, az egyik alsóbb emeleten recsegve kinyílik egy ablak, valahol becsapódik egy ajtó, kréták sercegése és széklábak csikorgása jut el a fülembe, és még megannyi más hang, amit hirtelen nem tudok beazonosítani.

Érzem az orromban a padlóról felszálló port, odakintről a szmog maró bűzét, a lány hajából áradó sampon édes illatát. Ő előttem áll, a szeme, ha lehet, még jobban elkerekedett a döbbenettől, mint mikor kifelé lógott az ablakból.

– Hogy kerültél ide? – kérdezi cincogó hangján. Lefelé néz, még mindig tartom őt a könyökénél fogva. A bőre puha és élettel teli.

Elengedem, és egy lépést hátrálok tőle.

– Láttam, hogy megcsúsztál – felelem, és igazából nem is hazudok. A lány zavartan néz rám, és miközben megkerül, rám mosolyog.

– Köszönöm. Eléggé megijedtem.

– Én is – biccentek felé, aztán csak végignézem, ahogy kisétál a teremből.

Paralízis

Paralízis

Alvásparalízis: Közvetlenül elalvás előtt vagy felébredéskor jelentkezik, és legfeljebb egy-két percig tart. Az érintett a szemén kívül egy izmát sem tudja megmozdítani, így még beszélni sem tud. Gyakran kíséri félelemérzet, társulhatnak hozzá hallucinációk vagy testen kívüli élmény. [wiki]

 

 

Hajnalodott, mikor magamhoz tértem. Már egyedül voltam az ágyamban. Néhány pillanatig mozdulatlanul fekve azon tűnődtem, hogy vajon mi ébreszthetett fel, amikor megint meghallottam a távoli hangot.

— Kriszta, Kriszta!

Ismerősen csengett. Hamar felismertem a nevemet a párom hangján szólni. Fel akartam kelni, válaszolni neki, megkérdezni, hogy miért jött haza ilyen korán a munkából. A fejem azonban mintha mázsás súlyú lett volna, a párnám úgy húzott magához, mintha a mágnes két ellenetétes pólusa lennénk. Nem mozdultam.

Még mielőtt visszazuhantam volna a békés tudatlanságba, ismét meghallottam a páromat. Ezúttal úgy tűnt, mintha egészen közelről, a földszintről szólongatna.

— Kriszta, Kriszta!

Muszáj volt válaszolnom, tudtam. Engem keresett, engem hívott, rám volt szüksége. Kinyitottam a szemem, a hálószoba nyitott ajtaján beszűrődő fénybe bámultam. Szólni kellene. Csak ki kellene nyitnom a számat. Úgy éreztem, mintha nem létezne ennél nehezebb feladat a világon. Csendben maradtam, és meg sem moccantam.

Mintha csak egy szemvillanásnyi idő telt volna el, mikor a szemem sarkából mozgást láttam. A tekintetemet az ágy végére fordítottam.

Ott ült egy idegen.

Ahogy kalapálni kezdett a szívem a rémülettől, minden porcikáját megfigyeltem és az emlékezetembe véstem. Fiatal férfi volt, piros pulóvert és fekete nadrágot viselt. A haja is barnás, a fülére lógott. Én őt bámultam, de ő nem nézett rám. Négykézlábra emelkedett, és egyik kezét a másik után rakva átlépegetett a lábam felett. Előre nyúlt, mintha az ágy melletti polcról akart volna elvenni valamit.

Azonnal levert a víz. A gondolataim lázasan cikázni kezdtek, nem tudtam eldönteni, hogy mi a biztonságosabb: ha továbbra is úgy teszek, mintha aludnék, vagy megpróbálok elfutni? És ha bántani fog?

Az ismeretlen alak nagyon lassan mozgott, óvatosan nyúlt előre. Ügyelt rá, hogy ne ébresszen fel. Úgy éreztem, mintha percekig figyelném, ahogyan előre nyúl, alig pár centit haladva egyszerre. Aztán kicsit lejjebb néztem, és láttam, hogy még mindig négykézláb áll, és az én lábam pontosan az ő teste alatt hever.

Ekkor kapott el pánik.

Segítség, segítség!

Úgy erőlködtem, hogy felordítsak, mint még soha életemben. Valaki jöjjön ide, kergesse el a betolakodót, mentsen meg! De nem tudtam szétfeszíteni az állkapcsomat. Nem tudtam csukott szájjal nyögni se. Képtelen voltam hangot kiadni. Az alakot többé már nem láttam magam előtt, csak a belsőmet éreztem mindenütt, a megfeszülő, de mozdulatlanságba meredt izmaimat.

Nem tudtam kiáltani.

A lábam! A lábam még mindig az idegen alatt volt. Undorítónak éreztem, hogy ez az alak az ágyamban áll, és minél messzebb akartam tőle kerülni. Mérlegelés nélkül rántottam volna ki a lábamat alóla. Megfeszítettem az izmaimat, és teljes erőből a mellkasom felé kezdtem el húzni a végtagjaimat. Úgy tűnt, mintha dübörögne a fejemben a vér, és remegne a lábam, mégis csak alig néhány centiméterrel sikerült arrébb húznom magamat.

Nem tudtam megmozdulni.

Minden izmomat megfeszítettem, nem volt más vágyam, csak elrohanni, messzire a betolakodótól, de mindeközben éreztem, hogy hiába akarom dobálni a testemet, csak egyhelyben, mozdulatlanul feküdtem tovább az ágyamban.

Meg fogja látni, hogy ébren vagyok, és bántani fog. Menekülnöm kellett.

Minden erőmet összeszedtem, és felültem az ágyamban. Zihálva körbenéztem: nem volt ott velem senki. Az éjjeliszekrényen heverő telefonom után nyúltam, kapkodva tárcsáztam a páromat.

— Voltál ma reggel itthon?

Néhány pillanat csend után válaszolt.

— Miről beszélsz?

Ami halott, eltűnhet

Ami halott, eltűnhet

Messzi harang kongása vegyült a külváros éjszakai csendjébe. A fiú, a megboldogult Kovács gyerek szelleme régóta hallgatta a feszülő némaságot. Szótlanul nézte, ahogyan egy gebe kutya fellöki a lakóház bejárata mellé támasztott konténert, és éhesen beletúr a szemétbe. Az eb percekig kotorászott, majd elrágcsált valami maradékot, aztán a hideg elől bevackolta magát a felborított szemetes mélyére. Hűvös szelek sisteregve hozták a távoli utcák fegyverropogásait, de ebben a tömbben egyelőre csend honolt. Súlyos, ragacsos csend.

A Kovács fiú a harmadik emeleti ablak felé fordult. Odabent, ahol annak idején a családjával élt, még mindig pislákolt egy gyertya halovány fénye. A fiú tudta, hogy az apja megtiltaná, hogy ebben a vészterhes időben éjjel is világítsanak, de hiába: apa már vagy fél éve eltűnt a fronton. A Kovácsné meg a kislány még lefekvés előtt imádkozni szoktak, hogy apa épségben megkerüljön, de a fiú már tudta, hogy hiába. Az apja is meghalt, találkoztak odaát. A fiú nem is ezért tért vissza. Húga miatt jött, akivel egyszerre fogantak, és már túl régóta álltak a világ két külön pólusán. Annyira rég, hogy a lelkük közti kötelék már egyre erősebben húzta őket egymáshoz.

A fény pislákolni kezdett, majd az ablak sötétségbe borult. A fiú néhány pillanatig figyelte a csendet, megbizonyosodott róla, hogy a testvére még nem hunyt el. A gyenge holdfényben a saját kezét nézte: a halálakor elkékült körme mintha egyre halványodna. Talán csak képzelte, de a bőre is kezdett áttetszővé válni. Sietnie kellett, különben ő örökre eltűnik, ha a húga életben marad.

Határozott léptekkel a lakóház bejáratához tartott. A megbúvó kutya visszhangzó csaholása dörgött rá a szemetesből, de az állat nem támadt rá. Megriadt az ismeretlen látogatótól. A néhai Kovács fiú előtt kinyílt, majd mögötte becsukódott a kulcsra zárt bejárati ajtó. Ahogy a gyerek elindult felfelé a lépcsőn a harmadikra, egyre csak azon gondolkodott, mennyi minden megváltozott idebent, mióta ő meghalt. A lakásokból ásító, idegőrlő csend volt a legfeltűnőbb. Például az a kedves bácsi az első emeletről, aki mindig cukrot adott a ház előtti téren bolondozó kölyköknek, már nem lakott az épületben. Ő két héttel a háború kitörése előtt hunyt el, álmában. Aztán hiányzott még a másodikról az az egyedülálló nő is, aki állandóan helyre teremtette a zajosan játszó gyerekeket az utcán. Ő még élt valahol, azt beszélik, meglépett a szeretőjével a behívó elől.

Ott nyílt az ő ajtajuk, a harmadikon. Fehér, repedezett, a zsanérjain meglógó faajtó volt egykor cikornyás aranybetűkkel, amik már koptak, mióta apa elment. Csak ovác maradt belőlük, az is fénytelenül.

A fiú nesztelenül átlépett a küszöbön, az ajtó ezúttal is bezárult mögötte. Ketten éltek már csak a házban: a kis, beteges Kovács lány, akinek a lelkét erővel húzta a túlvilág, meg az özvegy, és mindketten aludtak épp. A fiú nem várhatott tovább — ha nincsenek együtt, ő és a lány, akivel egyszerre nőttek anyjuk méhében, a fiú elhalványul.

És ha túlságosan is elhalványul…

Megrázta a fejét, nem akart erre gondolni. Mélyet próbált sóhajtani, de a még életében megdagadt nyaka nem engedte. Krákogott, mint aznap éjjel, mikor megfulladt a betegágyon, és ez eszébe juttatta, hogy ő már nem szokott lélegezni. A halottaknak erre nincs szükségük. Már nem érezte a padlóból felszálló por állott szagát, mint régen, míg emlékezetből végighaladt a sötét folyosón, és befordult balra a konyhába, ahonnét az utcáról a fényt látta.

Ott voltak mindketten.

Először a húgát pillantotta meg. A lány a padlón, hevenyészve összedobált párnákon és paplanokon feküdt, szinte mozdulatlanul. A fiú sokáig figyelte őt a félhomályban, mire észrevette az enyhén fel-le mozgó mellkasát a takaró alatt. Aludt. Homlokán hideg verejték gyöngyözött, és a nyaka… A nyaka ugyanúgy kezdett megdagadni, mint a fiúé, mikor még életében megbetegedett.

A kis Kovács elfordította tekintetét. Anyja egy szék támlájára rogyva elszenderedett, kezében a ronggyal, amivel a lánya arcát törölgette. Nem is baj, hogy elaludt. Akkor legalább nem látja, ahogyan a lánya is elmegy. A fiú arra gondolt, éppen elég lehetett ott lenni, mikor ő megfulladt, nem kell még egyszer végignéznie. Csak remélte, hogy anya valamiképp megérti, hogy nem volt más választása: muszáj volt magával vinnie húgát, ha nem akarta, hogy ő maga végképp elhalványuljon.

A lányhoz lépett, mikor anya, mintha megérezte volna, hogy valami készülődik, magához tért. Keresztülnézett a konyha közepén álló, valamikori fián, akin nem fogott az idő, és a mosogatóhoz lépdelt, kicsavarta a rongyot. Az asztalon meggyújtott egy újabb gyertyát, aztán leguggolt, és lefelé görbülő szájjal gyengéden törölgetni kezdte a didergő lány arcát. Halkan motyogott magában, és a fiúnak közelebb kellett lépnie, hogy hallja a szavait. Riadtan arra gondolt, talán azért kezd megsüketülni, mert bármelyik pillanatban eltűnhet, ha nem viszi végre magával a húgát. Aztán meghallotta, hogy anya róla beszél. Halkan búgó hangon szólt eszméletlen lányához.

— Nem akarom, hogy a testvéred után menj…

A kis Kovács fiú megrettent. Anya talán tudta, hogy ő is ott van? Akkor miért nem hozzá beszélt?

Kiabált. Törékeny, sipákoló lélek-hangján üvöltött, de az előtte térdeplő nő mintha meg sem hallotta volna. Toporzékolt, talpa alatt élesen csattogott a csempe, de ezt csak ő hallotta, és ettől egészen elevennek érezte magát, majdnem annyira, mint a halála előtti utolsó éjjelen, mikor ébren tartotta őt a folyamatos köhögés. Odakintről a kóbor kutya riasztó csaholása is felhallatszott, a zajra az özvegy felpattant, és kitárta az ablakot. Közeledett a fegyverropogás. A nő a szája elé kapta kezét, lábujjhegyre állva próbált minél messzebbre ellátni a házak között, és a fiú tudta, hogy elérkezett az idő.

Letérdelt a húga mellé, és szelíden a nyakára tette hideg tenyerét. A kis Kovács lány tüsszögni kezdett, majd egyre csúnyábban köhögött. Anya háttal állt, még mindig az ablakból kihajolva, egyre szorosabban markolta a párkányt. Nem nézett hátra, mikor a száraz köhögés csatakos, mélyről szóló hörgéssé erősödött. Csak akkor fordult meg, mikor a lány hangja belesimult a feszülő éjjeli csendbe.

A két gyerek kézenfogva állt a konyha közepén. Többé nem látta őket senki, de együtt már nem halványodhattak el. A hajnali nap fényével búcsúztak el anyjuktól, nem sokkal azelőtt, hogy a katonák betörték volna a bejárati ajtót.

Verset karácsonyra

Ezúton is szeretnék boldog karácsonyt kívánni minden kedves olvasómnak és írótársamnak!

Most, hogy már mindenki legalább kétszer degeszre ette magát, pihentető olvasást javaslok. Például ezt a rövidke kis karácsonyi mesét, ami korábban Miklóssy Niki blogján volt olvasható, de most felteszem ide is, ezzel kívánok mindenkinek kellemes ünnepeket. 🙂

Tartalom:
Még kiskoromban karácsonyra verset akartam írni a családom minden tagjának. Viszont nem úgy sikerült az ajándékozás, mint vártam.
Megírás ideje: 2017. december
Figyelmeztetések: nincs
Terjedelem: 700 szó

Verset karácsonyra

 

Mikor még kislány voltam, karácsonyra mindig verset akartam írni a családomnak. Egyet apának, hogy karácsonykor ne foglalkozzon annyit a munkájával. Egyet anyának, hogy legalább ilyenkor lassítson egy kicsit, és pihenjen. Egyet pedig a kisöcsinek, aki még totyogott, hogy nőjön nagyra.

Emlékszem, a szobámban, a szőnyegen hasalva kanyarítottam girbegurba betűkkel az én kis költeményeimet egy golyóstollal, amit a konyhából emeltem el, mert akkoriban nekem még csak ceruzával szabadott írnom az iskolában. Lenyűgözött, hogy mennyivel más, ha tintával vetem papírra a szavaimat: olyan komoly és felnőttes, minden egyes szó végleges, ennélfogva körültekintő átgondolást igényel. Így születtek az én karácsonyi verseim is: elgondolkodva rágcsáltam a toll végét minden leírt gondolat előtt, azután megpróbáltam a tőlem telhető legszebb betűkkel leírni a soraimat.

Akármilyen nagy munkát is fektettem a versírásba, az eredmény nekem még gyerekfejjel sem tetszett. Az egyik sor kétszer olyan hosszú lett, mint a másik, és sokszor elfelejtettem, hogy rímeket is kellene faragni. Amikor meg kényelmetlenné vált a szőnyegen való hasalás, és izgágán forgolódni kezdtem, a kezemmel elmaszatoltam a tintát a papíron. Apa és anya versét mérgesen összegyűrtem, és a sarokba hajítottam.

Az öcsiére már jobban odafigyeltem. Csak négy sort írtam a versbe, hogy ne felejtsem el a rímeket, de az utolsó így is kimaradt. Mindegy, hiszen a tesó még kicsi ahhoz, hogy észrevegye, gondoltam, és büszkén vittem az elkészült művemet anyukámhoz, hogy megmutassam neki, mit fog tőlem az öcsi ajándékba kapni.

– Szép, szép – mondta anyu –, de az öcsi még nem tud olvasni. Majd karácsonykor felolvashatod neki a fa alatt.

Addigra én már hallani sem akartam erről. Miért nem gondoltam arra, hogy az öcsi még nem tudja elolvasni? Hiszen akkor neki a versem csak egy darab papír, amire furcsa jeleket firkáltak! Elszomorodtam, és mindhárom versemet az íróasztalom fiókjába rejtettem, ahol senki sem találhatta meg. Abban az évben én nem ajándékoztam meg senkit karácsonykor, dacosan ültem a feldíszített fa alatt, és egy szót sem szóltam sem abban az évben, sem később a kihajított versekről.

Később felnőttem, és már a zsebpénzemből vettem ajándékot a családomnak. Apának általában könyveket, amikből fontos dolgokat tanulhatott a sikeres élethez vezető útról, anyának mindig konyhai eszközöket, hogy könnyebb legyen neki a sütés-főzés, az öcsit meg rendre új kütyükkel leptem meg a számítógépéhez. Apróságok, amikkel nem lehetett mellényúlni. Mégis minden karácsonykor kicsit azt éreztem, hogy ez az egész ajándékozás egy nyűg, és essünk már túl rajta.

Egészen addig ment ez így, míg egyik évben az én nevemmel csak egy vaskos borítékot találtam a fa alatt. Kérdőn néztem a szüleimre: ez mi? Kicsit igazságtalannak is éreztem, mert eközben az öcsém egy hatalmas dobozról rángatta le a csomagolást – én meg papírokat kaptam. Papírt, karácsonyra, nem akartam elhinni. Ez nem így szokott működni. Sőt, abban a percben azon gondolkodtam, adjak-e hangot annak a javaslatomnak, hogy tiltsuk be a karácsonyi papírfecni-adományozást egyszer és mindenkorra. Ennek nem szabadna így történnie. Próbáltam nem kimutatni, mennyire szívemre vettem a dolgot, és tüntetően elfordultam, mikor az öcsém végre letépte az utolsó ragasztást is a saját ajándékáról, és szinte könnyekben kitörve borult a szüleim nyakába. Meg se néztem, mit kapott a kisöcsi, sértődötten tépkedtem fel a borítékot, és magamban azért rimánkodtam, hogy legyen megtömve vásárlási utalványokkal.

Összehajtott papírlapok voltak benne. Sárgás, gyűrött, régi papírdarabok, amiket keresztül-kasul átszőttek a kék tintával írt sorok. Girbegurba betűkkel firkált, hol hosszabb, hol rövidebb gondolatok.

Négy darab lapot rejtett a boríték. Egyet apának, hogy ne dolgozzon annyit, egyet anyának, hogy pihenjen is néha, és egyet a kisöcsinek, hogy nőjön nagyra. És egyet nekem, anyu gyöngybetűivel, hogy sose féljek megmutatni azt, amit büszkén és szeretettel készítettem a családom tagjai számára.

Később kiderült, hogy a szüleim más ajándékot is elrejtettek nekem a fa mögé. Legalább akkora volt a doboz, mint amit a testvérem is kapott, de aznap este nem bontottam ki. Mindenki a saját kis versének szavait ízlelgette szenteste: és aznap este apu nem beszélt a munkáról, anyu végre megpihent a kanapén, az öcsi pedig nem kapcsolta be a számítógépet.

Milyen jó, hogy anya megtalálta az asztalom fiókjában a verseimet.

Visszahúz

Megjelent a Kalocsai szó és kép 5. című antológiában.

Tartalom:
Mindenki életében van egy olyan szerelem, amit sosem lehet teljesen elfelejteni, bárhogyan is végződött. Aliz számára talán Simon jelentette ezt, bár erről ő maga sem tudott, míg szilveszter éjjel véletlenül össze nem találkoztak egy szórakozóhelyen.
Megírás ideje: 2017. április
Figyelmeztetések: nincs
Terjedelem: 1500 szó

 

– Már vagy egy éve láttalak utoljára.

Hiába lüktetett a fejemben a temperamentumos diszkózene, mintha egy pillanatra minden elnémult volna, mikor Simon a fülemhez hajolt, és kiabálni kezdett, hogy meghalljam a szavait. Bizsergett a bőr a nyakamon, ahogy szinte hozzám csapódott a lehelete. Úgy éreztem legalábbis, mintha szabályosan megütött volna az ismerős érzés. Csak korábban, mikor még együtt voltunk, inkább cirógatott a lélegzetvételeivel. A távolság és az idő megkeményítette a közénk álló teret.

Bólogattam, és közben mintha ismét dübörögni kezdett volna a zene. Néhány pillanat után jöttem rá, hogy csak a DJ kezdett bele egy új számba. Elfordítottam a fejem a mellettem ülő Simontól, kikémleltem a boxból az asztalunk felett, egyenesen az előttünk táncoló tömegre. Rita velem szemben állt a párja mellett, Ricsi még mindig ugyanúgy rázta a fejét a zene ritmusára, mint a többiek. De a barátnőm meg engem nézett. Rosszallóan vonta össze vastagon kihúzott szemöldökét, mindeközben a csípőjének ide-oda hullámzása egy pillanatra sem esett ki a lendületből. Rita egy kicsit felrántotta az orrát, kérdőn és haragosan egyszerre.

Míg a kezembe vettem az asztalon álló poharat, alig láthatóan megrántottam a vállamat. Aztán lehúztam a tiszta vodkát. Megborzongtam, elkaptam a tekintetemet a barátnőmről, és Simon felé fordultam.

Ő észrevette a néma beszélgetésünket Ritával, ő is a lányt nézte. Ismét a fülemhez hajolt, és kiabálni kezdett.

– Együtt jöttetek?

Megint csak bólintottam. Kiszáradt a szám, úgy éreztem, mintha porrá aszalódott volna a nyelvem. Ránéztem Simonra, nem szóltam semmit, csak az ujjammal a bárpult felé mutattam. Ő intett nekem, hogy maradjak, és elindult újabb italt hozni. Néhány percre egyedül maradtam: egy hatalmas, az újévet ünneplő tömeg közepén, ordító zenével a fejemben, és mégis egyedül, mintha egy fal választott volna el a többiek őrjöngésétől.

Míg Simon sorban állt a pultnál, én megint Rita felé fordultam. Ricsivel egymást átölelve, lassan andalogva forogtak a táncparketten, fittyet hánytak az éppen játszott dal pörgésére. Rita egyik kezével beletúrt a fiú tüsire nyírt hajába, közben a mutatóujjával olyan mozdulatokat tett, mintha rosszallná a viselkedésemet.

– Aliz! – tátogta a nevemet, de inkább csak a szájáról olvastam le, minthogy igazából hallottam volna. A zene egyre hangosabban szólt, együtt ütött a szívemmel minden egyes ritmust.

Simon visszatért, kezében két pohárral. Az egyiket, a vodkát felém nyújtotta, és én ezt is hezitálás nélkül kiittam. Futkosott a hideg a hátamon, közben pedig éreztem, hogy a fejemben egyre nagyobb a forróság.

Simon megérintette a blúzom ujja alatt a karomat.

– Aliz, ne idd olyan gyorsan, tudod, hogy nem bírod…

Kirántottam a karom a kezéből, és felpattantam az asztaltól. Elsiettem tőle, és ekkor áldottam a hangos zenét és a zsúfolt tömeget: a szilveszteri szórakozóhely tömött táncparkettjén egy-kettőre eltávolodtam a férfitől. Mint egy évvel korábban, a kocsmában is – ez a gondolat futott át rajtam, miközben a lábamat szedtem a mellékhelyiségek eldugott folyosója felé.

Odakint már nem dübörgött annyira a zene. Egy nyitott ablakon át vágtatott be a széllel a jeges, néhány percig még decemberi levegő. Belekapaszkodtam a párkányba, és kidugtam a fejem az udvarra. Mélyeket lélegeztem, és éreztem, ahogyan kezd a fejemben tomboló tűz is kihűlni.

– Legalább hozzám szólhatnál – hallottam meg kristálytisztán Simon érces hangját. Közelebb lépett hozzám, megállt a szomszédos ablaknál. – Mindig csak bólogatsz vagy rázod a fejed.

Görcsösen szorongattam a párkányt, és nem fordultam Simon felé. Szükségem volt a kapaszkodóra, mert éreztem, hogy lassan a fejembe száll az alkohol. Nem akartam elismerni, de a férfi, akit régen szerettem, nagyon is jól ismert, tudott rólam mindent, még azt is, hogyan hat rám a vodka. Egyre tompábban érzékeltem: a zene már messzebbről szólt, az udvar képe odakint kissé elhomályosodott, és úgy tűnt, mintha kesztyűt húztam volna, alig éreztem a kezemben a fagyos párkány tapintását. Az alkohol, jutott eszembe, és a gondolatra mosolyognom kellett.

– Min nevetsz? – próbálkozott kitartóan Simon.

Megrántottam a vállamat, ő pedig morogni kezdett magában. Egyszerre élvezni kezdtem, hogy kínozhatom őt a hallgatásommal.

– Ne csináld már, Aliz…

Közelebb jött. Két lépéssel mellettem termett. Ugyanannál az ablaknál álltunk, vacogtunk. Odabentről üdvrivalgás zaja hallatszott ki, és egy buta kis hang a fejemben azon szórakozott, hogy a szél, ami megfagyaszt mindkettőnket, mostantól már januári szél.

Simonon a fekete, sárga csíkos szegélyű kabátja volt. Csak a ruha ujját láttam magam előtt, meg a munkától kérges tenyerét, ahogy a párkányon pihentette a kézfejét. Régen mindig azzal az ostoba viccel piszkáltam, hogy egy nap majd véletlenül levágja a műhelyben az egyik ujját. Megszámoltam: a jobb kezén még megvolt mint az öt. Azon gondolkodtam, hogy vajon a bal is rendben van-e, mire észbe kaptam, hogy nem szabadna aggódnom érte. Nem szabadna érdekelnie.

Mégis óvatosan oldalra sandítottam, a balját lazán a teste mellett tartotta. Ott is megvolt mind az öt.

Megköszörültem a torkomat. A hangom halkan, rekedten szólt.

– Örülök, hogy jól vagy.

Felemeltem a fejemet, egyenesen Simon arcába néztem. Mosolygott.

– Én meg örülök, hogy velem töltötted el az éjfélt is.

Vagy húsz percbe telt elbotorkálni a házukig. Én végig hangosan nevettem arra gondolva, hogy Rita tudta nélkül osontam ki a diszkóból Simonnal. Ő belém karolt, úgy botorkáltunk el néhány utcán át, míg be nem fordultunk a kapunál.

– Halkabban, a szüleim alszanak!

Csendesen, de tovább vihogtam. A bejárati ajtóban megpróbáltam levenni a cipőmet, de nem sikerült kikötnöm a fűzőjét, Simon segített benne. Aztán egymásra néztünk, és csak vigyorogtunk.

– Mutasd meg az új gitárodat! – suttogtam szinte hangtalanul. Simon kézen fogott, a mutatóujját az ajka elé tartva utasított, hogy maradjak csendben, míg a szobájába nem érünk. Utánoztam a mozdulatát, majd színpadiasan, feleslegesen nagy mozdulatokkal osontam el a szülei szobájának ajtaja előtt. Lopakodni jó. Tilosban járni is jó.

Simonnal és a vodkával minden olyan jó.

Az ágyon hevert a gitár, amit azután szerzett, hogy különváltunk. A kezébe vette, de a szülei miatt nem játszott le egyetlen hangot sem. Inkább csak nézte a hangszert.

– Berúgtam – motyogta.

– Én is.

– Tavaly szilveszterkor is együtt rúgtunk be.

– Emlékszem.

A száját néztem. Előző szilveszterkor le sem tudtam szakadni az ajkáról. Neki is hasonló gondolatok járhattak a fejében, mert ekkor lerakta maga mellé a gitárt, és rám nézett.

A fenébe is Ritával, ő mindvégig tudta, hogy ez lesz.

Az ágymatrac fájdalmasan nyikordult Simon alatt, ahogy egy hirtelen mozdulattal belém karolt, és közel rántott magához. Megint forrónak éreztem a bőrömet, de ezúttal csak ott, ahol ő hozzám ért: a számon, a nyakamon, a derekamon, a hasamon.

Mintha halk zenét hallgattam volna közben. Lágy, melengető dallamokat, erős lüktetéseket, szisszenéseket és sóhajokat, elmormolt imákat, a gitárhúrok csilingelő hangját és Simon duruzsolását, ahogy újra és újra a nevemet súgta. Aliz, Aliz, Aliz…

Összefonódtunk egymásban. A bennünk feloldódott alkoholban. Szilveszter éjjel, az ő szobájában, megint.

Hajnalodott, mire felriadtam. Az ablakon át a nap első sugarait láttam, el kellett telnie néhány másodpercnek, mire egyáltalán bele tudtam gondolni, hol vagyok. És hogy hogyan kerültem oda.

Simon mellettem feküdt. A pólója valahol a földön hevert, ő meg kibújt felsőtestével a takaró alól. Lefogyott, mióta legutoljára láttam majdnem egy évvel ezelőtt. Nem tett jót neki a változás.

Hosszú ideig magamban tartottam a levegőt. Mikor kifújtam, azzal a lendülettel fel is ültem az ágyban. Kissé már fájt a fejem, és tudtam, hogy reggelre ez csak rosszabb lesz.

Addig kellett lelépnem, míg Simon nem ébredt fel.

Óvatosan másztam le az ágyról, nehogy megnyikorduljon. Az én ruháim is szanaszét hevertek a földön, gyorsan összeszedtem és magamra kaptam őket. Aztán megálltam a szoba közepén, és körbenéztem.

Csak apróságok változtak, mióta nem jártam itt. A faliújságról eltűntek a közös fényképeink meg az én ballagási meghívóm. Lett egy új lámpája, egy egészen aprócska, az éjjeliszekrényen. Korábban mindig panaszkodott, hogy szüksége van egyre, de sosem vett. A szekrény polcán egy új persely állt, abba gyűjtötte az aprópénzt. Már nem abba a zöld műanyag dobozba, amit még tőlem kapott.

Észre sem vettem, csak mikor már kellemetlenné vált, hogy megint magamban tartottam a levegőt. Egy olyan szobában álltam, ami egykor szinte az enyém volt, aminek minden pontját úgy ismertem, mint a tenyeremet, és mégis idegenként álltam a közepén.

Még Simon is más ember volt, mint egy évvel azelőtt.

Idegesen néztem ismét körbe. Egy árulkodó jelet kerestem, egy fényképet egy lányról, egy ott felejtett női ruhadarabot, bármit, ami arról mesélt volna, hogy Simon továbblépett. Nem találtam semmit, és ez megnyugtatott: Simon tehát nem tette ugyanazt, mint amit velem művelt egy évvel korábban, alig néhány héttel szilveszter után. Most nem lesz olyan lány, aki zokog amiatt, hogy a párja az alkohol gőzében más karjába bújt.

A kabátomért nyúltam, amit korábban az ágy végébe gyűrtem. Tudtam, hogy ami történt, annak sosem szabad megismétlődnie. Csendesen nyitottam és csuktam be magam mögött Simon szobájának ajtaját. Mint ahogyan reméltem is, a család még mindig nem szokott rá, hogy éjszakára bezárják a kaput, és most az egyszer ennek igazán örültem.

Befújt a kabátom alá a fagyos, januári szél. Lökdösött előre, ahogy szaporán szedtem a lábamat hazafelé. Mintha azt mantrázta volna, hogy nem vagyok elég gyors. Hamarabb kellene hazaérnem. Még azelőtt, hogy Rita odatelefonál a Tomival közös lakásunkba, hogy felriassza az igazak álmából a páromat, és kérdőre vonja, vajon tudja-e, hol is töltötte a barátnője a szilveszter éjszakát.

– Ali, Aliz, Aliz… – susogta a szél a kihalt utcákon, és én védekezve szorosabbra húztam magamon a kabátot.

 

12345

A honlap további használatához a sütik használatát el kell fogadni. További információ

A süti beállítások ennél a honlapnál engedélyezett a legjobb felhasználói élmény érdekében. Amennyiben a beállítás változtatása nélkül kerül sor a honlap használatára, vagy az "Elfogadás" gombra történik kattintás, azzal a felhasználó elfogadja a sütik használatát.

Bezárás