• Home
  • /
  • Category Archives: Cikkek
Cyberbullying a bloggerek között

Cyberbullying a bloggerek között

Az internet akár egy igazán sötét hely is lehet.

Igazából évek óta újra és újra megfogadom magamnak, hogy nem bonyolódom bele többé idétlen, gyermeteg netes vitákba, nem állok le belekötni idegenek hülyeségeibe, nem csatlakozom be már elkezdődött anyázásokba — mert nincs rá időm. Meg úgy érzem, nem engedhetem meg magamnak azt az állapotot, amikor remegő ujjakkal legépelek valamit, és az enter lenyomása után szaporán dobogó szívvel várom, hogy mit fog reagálni a másik fél. Felnőttem ehhez, úgy érzem.

Néha mégis nehéz megállni. Sokszor sikerült már, úgyhogy tulajdonképpen elértem a célomat, már nem bonyolódom bele mindenbe, ami kicsit is szíven üt a blogos és az írós világban. De van valami, ami a mai napig kihoz a sodromból: a cyberbullying.

Mi az a cyberbullying?

Egyszerűen megfogalmazva: elektronikus zaklatás. Főleg tinik körében jelenik meg, és számos megnyilvánulási formája van, például a hírnevet rontó pletykák terjesztése, a személyiséglopás, az online érkező fenyegetések és a többi.

Na de kezdjük az elejéről.

Jó vagy rossz dolog-e az, hogy álnevet használunk?

Korábban már foglalkoztam ezzel a témával a 10 érv a neved felvállalása mellett című írásomban, és még mindig kiállok amellett, hogy igenis jó dolog felvállalni a nevünket online, a blogunkon. Nekem ennek ellenére van „művésznevem”, de emellett jól látható a fényképem a blogon, és a saját nevemet is feltüntetem. Egyszerűen nem szeretném összemosni az otthoni, egyetemi (később majd szakmai) nevemet a szórakoztató irodalombelivel, ennyiről van szó. Természetesen azt is megértem, hogy van pár eset, mikor az illető tényleg jogosan nem akarja felvállalni a saját nevét az olvasói előtt, de szeretném leszögezni, hogy nem is erről beszélek most.

Én mindig azt fogom mondani, hogy igen, jó dolog felvállalni a nevünket a blogon, előnyünkre válhat, ha a személyes ismerőseinknek beszélünk a hobbinkról, főleg akkor, ha úgy érezzük, hogy szeretnénk, ha ez az időtöltés több lenne puszta szórakozásnál. Ettől függetlenül persze elfogadom, hogy mindenkinek szíve joga eldönteni, hogy vállalja-e az arcát, a nevét az írásaihoz.

Mi köze van ennek a cyberbullyinghez?
Egyáltalán létezik ez a bloggerek, írópalánták körében?

Néha én is megdöbbenek ezen. Az én naiv kis lelkem azt feltételezte sokáig, hogy az író(palántá)k egyik fő tulajdonsága az empátia, és hogy ezt nem csak a karaktereikkel szemben alkalmazzák, hanem akkor már a való életben is, a társaikkal.

Azt nem mondanám ki konkrétan, hogy ebben tévedtem; inkább rájöttem, hogy az írók, művészek, bloggerek sem egyfélék, és köztük is vannak kevésbé szimpatikus arcok.

„Ha kitetted a szövegedet a netre, akkor bizony vállald, hogy az emberek azt szabadon véleményezhetik is”, mondják sokan, és én azt hiszem, hogy egyesek már-már groteszk módon képesek kicsavarni és a saját szájízük szerint újraértelmezni ezt a gondolatot.

Hiszem, hogy a véleménynyilvánítás szabad, és ha egy amatőr író vagy blogger kitette a netre az új bejegyzését, akkor én elolvasás után, ha úgy érzem, hogy valamit lehetne rajta javítani, akkor ezt szabadon leírhatom komment formájában. Nem kötelező magamban tartanom, de ugyanígy nem kötelező (még csak el sem várható), hogy privát formában keressem fel az írót, és engedélyt kérjek tőle a tanácsaim vagy az ő írásában fellelhető hibák felsorolására a nyilvános felületen. A megfelelő hangvétellel tálalt kritika nem bántó, nem sértő, nem járatja le az olvasói előtt az írót, sőt: szerintem kifejezetten pozitív benyomást kelt, ha az író képes elfogadni a felajánlott segítséget, ha elismeri, hogy amit alkotott, az nem tökéletes, és kész a munkáján javítani, hogy a jövőben az olvasóinak még magasabb szintű minőséget nyújthasson.

Mondom még egyszer: a megfelelő hangvétellel tálalt kritika ilyen. Az, hogy „szar vagy, a történeted is szar, a szereplőid is szarok, bár meg se írtad volna az egészet, írd át az elsőtől az utolsó betűig”, nem egy megfelelő hangvétellel tálalt kritika.

Sajnos nem egyszer tapasztaltam már a bloggerek között, hogy egyesek, többnyire olyanok, akik éppen ott és akkor nem tudják majd megvédeni magukat, mások céltáblájává válhatnak. Szerencsére elenyésző az olyan esetek száma, mikor az emberek nem állnak le a kissé gonoszkodva, pimaszul megfogalmazott kommentek megírása után, és még erősebben támadnak, de sajnos előfordul. Nem egyszer.

Az előbb írtam, hogy „ha kitetted a szövegedet a netre, akkor bizony vállald, hogy az emberek szabadon véleményezhetik”, mert ez így korrekt. De ez nem ugyanaz, mint hogy „ha kitetted a szövegedet a netre, akkor vállald ennek a következményeit”, mert nem, ez nem korrekt, ez nem elfogadott, ez nem normális.

Mégis milyen következménye kellene, hogy legyen a művészetnek? Érzitek, miféle burkolt fenyegetés bújik meg a második, kicsavart mondatban?

Nem hazudok, én is olvastam már nem egy olyan amatőr írást, hogy felfutott tőle a szemöldököm a hajam alá, és inkább kiikszeltem az ablakot. Meg olyan is volt, beismerem, hogy megmutattam privátban egy barátomnak, hogy „hallod, ilyet még nem pipáltam”, mert én se vagyok szent, és én sem fogok isteníteni olyat, akit nincs mire, és igenis van, ami nálam is leveri a biztosítékot. Ne legyünk álszentek, mert amúgy az teljesen normális, ha van olyan, amit nem tud befogadni a gyomrunk, vagy amiben sehogy sem tudunk értéket találni. (Például vannak az ilyen tizenévesek által írt vérfertőző erotikus történetek a Wattpaden — én azt hiszem, értem őket, vagy legalábbis úgy vélem, hogy értem őket, de ettől függetlenül inkább kimenekülnék a házból, minthogy egyre is rákattintsak. Bocsi mindenkinek, aki tizenkettő és erotikust ír.)

A kritikát nem mindenki hallja meg, vagy nem úgy hallja meg, ahogyan azt megírták. Lehet írni újra meg újra cikkeket a kritika elfogadásáról, meg magyarázhatod minden egyes háborgónak, hogy de hiszen te csak segíteni akartál azzal, hogy pl. felhívtad a figyelmét egy nagyon egyértelmű helyesírási hibára, egyszerűen mindig lesznek olyanok, akik ezt nem értékelik. El kell fogadni azt is, hogy van, aki nem tudja helyén kezelni a kritikát, és tovább kell lépni.

Egyesek pedig pont erre a továbblépésre nem képesek. Ha a megkritizált író nem fogadja meg a tanácsokat, vagy nem látszik rajta azonnal a fejlődés, akkor odamennek még egyszer, még tízszer, egyre erőszakosabban, egyre durvább hangvétellel próbálják meggyőzni az illetőt, hogy amit csinál, az nem jó. A támadásra pedig normális reakció, ha az illető védekezéssel, esetleg visszatámadással reagál. Ezért kéne egyszerűen ráhagyni.

Konkrétabban eddig talán kétféle esettel találkoztam. Az egyik, mikor egy vagy több ember folyamatosan kommentekkel támad neki az illetőnek, hogy vegye már észre, hogy valamit mennyire rosszul csinál; a másik pedig mikor egy rossznak titulált történetet „bedobnak a közösbe” (például egy írós csoportban), azzal a felszólítással, hogy „nézzétek meg ezt a borzalmat”, ez alatt pedig egyre csak születnek a további cifra szövegek a történet minőségét illetően.

Az ilyeneket látva nekem mindig az a benyomásom támadt, hogy akik ilyen hadjáratszerű lejáratásokat, megaláztatásokat visznek véghez, azok a saját belső frusztrációikat szeretnék kiélni valakin. Talán önbizalomhiányt, talán irigységet, talán múltbeli sérelmeket, esetleg a saját életükből, de teljesen más területről fakadt keserűséget.

A neten a névtelenségből fakadva sokkal könnyebb céltáblává válni, mint a valóságban. Azok, akik mindenáron bántani akarnak valakit, nem látják az illetőt szemtől szemben, nem látják az arcán, mekkora rombolást visznek véghez a szavaikkal, de még egy valós profilképet, igazi adatokat sem látnak az illetőről. Jobb esetben csak egy többnyire semmitmondó művésznevet és egy netről halászott profilképet mutatnak magukból a világnak, és aki akarja, az képes elfeledtetni magával, hogy ez az illető is valós ember, valós érzésekkel.

Bármiről is ír az ember, azt bizonyossággal elmondhatjuk, hogy legtöbbünk képes a lelkének a legbelső kis rezdüléseit kitárni a világnak az alkotásaiban. Esetleg olyan dolgokról írni, amikről a valóságban nem mer beszélni; olyan dolgokról fantáziálni, amikről egyébként tudjuk, hogy nem kellene, de izgalmas; felfedezni önmagunkban olyasmit, amire nincs lehetőségünk a valóságban. Ez mindenkinek más és más, ahogy mindenki különböző mértékben engedi bele önmagát a saját írásába belefolyni, de tény: ott vagyunk a sorainkban. És nem tudja mindenki elviselni, ha ezt a titkos, belső világát éri támadás.

Vannak, akikről egy ilyen hadjárat csak leperegne, elintézik egy vállrándítással, és akkor az utálkozók is megunják a játékukat. Viszont vannak, akik nem tudják ezt feldolgozni, és attól függetlenül, hogy ezek a bántások az interneten keresztül érkeznek, és nem látja egymást szemtől szemben a bántó és az áldozata, még ugyanakkora ütést képesek bevinni az embernek.

Ajánlok egy jó módszert azoknak, akik szeretnek ilyesfajta „játékokat” űzni írópalánta társaikkal: mielőtt elküldöd a kommentedet, képzelj magad elé valakit, akit személyesen ismersz. Lehetőleg olyat, akit kedvelsz is. Képzeld el, hogy ezeket a szavakat, amiket éppen elküldeni készülsz, ennek az ismerősödnek mondod, szemtől szemben. Koncentrálj arra, milyen érzéseket váltana ki belőled, ha ezeket így ki kellene mondanod. Szorongó, kellemetlen érzések ezek? Inkább magadban tartanád a mondandódat, mert érzed, hogy ezzel megbántanád az illetőt?

Ha igen, akkor két dolgot tehetsz. Az egyik, hogy átfogalmazod a hozzászólásodat: ha gonoszkodás van benne, azt húzd ki, és tálald úgy a kritikádat, a tanácsaidat, hogy élőben is ki merd mondani valaki szemébe; a másik, hogy elengeded az egészet. Ez nem jelenti azt, hogy olyan mértékben cenzúrázd a véleményedet, hogy inkább dicsérj valamit, amiben túlontúl sok hibát véltél felfedezni — nem kell hazudni, nem kell elhallgatni a véleményedet, hiszen ennek kinyilvánításához jogod van. De ne gonoszkodj, ne gyűlölködj valakivel csak azért, mert a neten nem látod a reakcióját, szóval mert megteheted.

Ha pedig úgy érzed, hogy tényleg nem tudnád szebben megfogalmazni a véleményedet, akkor inkább ikszeld ki az ablakot. Nem kell neked megváltani a világot. Legalább megkíméled magad attól, hogy szapora szívveréssel ötpercenként frissíted az ablakot, azt várva, hogy az író mikor fog reagálni valamit a csípős kritikádra. Kinek hiányzik ez a plusz, saját magának okozott stressz? Komolyan mondom, akinek olyan kevés idegeskedés van életében, hogy saját magának is indukálja, az ossza meg a világgal a tippjeit.

Az üzenet és a tanulság (már akinek)

Felejtsétek már el azt, hogy a kritikában személyeskedtek, hogy lehordjátok az illetőt, hogy a felmenőit emlegetitek bármilyen kontextusban, hogy arra utasítjátok, hogy hagyja abba az írást. Ne abban éljétek ki a saját frusztrációtokat, hogy megpróbáljátok levezetni máson, átpumpálni idegenekbe, akiken úgysem fogjátok látni a szavaitok hatását.

Vannak olyan történetek, amik tényleg kiverhetik a biztosítékot, van köztük olyan, ami tényleg azért született, hogy borzolja az emberek idegeit. De ne etessétek a trollt, és ne támadjátok a másikat. Ne álljatok össze bandába, hogy rászálljatok egy ismeretlen írópalántára!

Őszintén hiszem azt, hogy a kedves szavak sajnos nem mindig érnek célba, de ezután nem a megtorlás következik, hanem az elengedés. Bármiről is ír a másik, bárhogyan is reagál egy kritikára, a gonoszkodás, a szándékos cyberbullying gerinctelen dolog. Ne élvezze senki, hogy másokat aláz meg és tesz tönkre a szavaival!

Mivel nem látod az illetőt, azt sem láthatod, mekkora pusztítást okoznak a szavaid. Ne te legyél senki életének az elrontója.

Aki úgy érzi, szeretne és tud róla beszélni, ossza meg velem (akár itt, akár privátban), ha hasonló eset szemtanúja volt, esetleg maga az áldozat. Ha tudok, segítek, de néha az is elég, ha van kivel beszélni erről. Szeretném, ha többé nem fordulnánk el bloggertársainktól!

Karakterépítés 100 lépésben (fordítás)

Karakterépítés 100 lépésben (fordítás)

Évekkel ezelőtt fordítottam le magamnak angolról egy elég terjedelmes karakterkérdőívet. Azóta többször használtam is, úgy tapasztaltam, hogy többféle zsáner szereplőihez illeszkedik, vagy lehet úgy értelmezni néhány kérdést, hogy megfelelő legyen (pl. ha egy adott világban nincs iskola, akkor az ezt érintő kérdéseket lehet másfajta tanulási folyamatra kivetíteni). Általánosságban szerintem inkább a karakter belső világát segít feltérképezni. Az évek során láttam már ezt a kérdőívet másnál, más fordításban, ez az én verzióm most, amit INNEN szereztem, néhány kérdést pedig esetleg azért variáltam meg, hogy jobban passzoljon az irodalmi alkotásokhoz.

Ez az első fordításom. 🙂 Biztos nem tökéletes, de én már tudtam használni, úgyhogy remélem, lesztek páran, akiknek szintén hasznos lesz. (Nem kell megijedni: egyszerűen ki tudod innen jelölni a kérdéseket és átmásolni bárhová. Ha meg írsz róla a blogodon, egy említést megköszönök. 🙂 )

Első rész: az alapok

  1. Mi a teljes neved?
  2. Hol és mikor születtél?
  3. Kik (voltak) a szüleid? (Nevük, foglalkozásuk, személyiségük, stb.)
  4. Vannak testvéreid? Milyenek (voltak)?
  5. Hol élsz most, és kivel? Jellemezd a helyet és a személy(eke)t!
  6. Mi a munkád?
  7. Jellemezd a teljes fizikai megjelenésed! Olyan tényezőket említs meg, mint a magasság, súly, rassz, haj- és szemszín, öltözködési stílus, tetoválások, sebhelyek, egyéb megkülönböztető jelek.
  8. Melyik társadalmi osztályba tartozol?
  9. Allergiás vagy valamire, van valamilyen betegséged vagy más fizikai gyengeséged?
  10. Bal- vagy jobbkezes vagy?
  11. Milyen a hangod?
  12. Milyen szavakat vagy kifejezéseket használsz gyakran?
  13. Mit tartasz a zsebeidben?
  14. Van valamilyen jellemző megjegyzésed, furcsa stílusod, idegesítő szokásod vagy más meghatározó jellemződ?

Második rész: a gyermekkor

  1. Hogyan jellemeznéd a gyermekkorodat?
  2. Mi a legkorábbi emléked?
  3. Mi a legmagasabb iskolai végzettséged?
  4. Szeretted az iskolát?
  5. Hol tanultál legtöbbet a készségeidről és egyéb képességeidről?
  6. Volt (van) példaképed? Ha igen, jellemezd!
  7. Míg felnőttél, hogy jöttél ki a családtagjaiddal?
  8. Gyermekként mi akartál lenni, mikor felnőtt leszel?
  9. Gyermekként mi volt a kedvenc elfoglaltságod?
  10. Gyermekként milyen személyiségjegyeid voltak?
  11. Gyermekként népszerű voltál? Kik voltak a barátaid, és milyenek voltak?
  12. Mikor és kitől kaptad az első csókodat?
  13. Szűz vagy? Ha nem, kivel és hol vesztetted el a szüzességedet?
  14. Ha természetfeletti lény vagy (pl. mágus, vérfarkas, vámpír), meséld el, mikor váltál azzá, ami vagy, vagy mikor tapasztaltad meg először a képességeidet! Mutasd be azokat a hatásokat a múltadban, amik irányt mutatnak a cselekedeteidnek a jelenben!

Harmadik rész: a múltbéli hatások

  1. Mit tekintesz életed eddigi legfontosabb eseményének?
  2. Mi/ki hatott rád leginkább?
  3. Mit tekintesz a legnagyobb eredményednek?
  4. Mit sajnálsz leginkább?
  5. Mi a legördögibb dolog, amit tettél?
  6. Van priuszod? Ha igen, miért?
  7. Mikor voltál a leginkább megijedve?
  8. Mi volt a legkínosabb dolog, ami történt veled?
  9. Ha valamit megváltoztathatnál a múltadban, mi lenne az, és miért?
  10. Mi a legboldogabb emléked?
  11. Mi a legszörnyűbb emléked?

Negyedik rész: a hiedelmek és a vélemények

  1. Alapvetően optimista vagy pesszimista vagy?
  2. Mi a legnagyobb félelmed?
  3. Milyen vallású vagy?
  4. Mik a politikai nézeteid?
  5. Milyen nézeteket vallasz a szexről?
  6. Képes lennél ölni? Milyen körülmények között vélnél egy gyilkosságot elfogadhatatlannak vagy épp elfogadhatónak?
  7. Véleményed szerint mi a leggonoszabb dolog, amit egy ember megtehet?
  8. Hiszel a lelki társak és az igaz szerelem létezésében?
  9. Mit gondolsz, hogyan tehető az élet sikeressé?
  10. Mennyire vagy őszinte a gondolataiddal és az érzelmeiddel kapcsolatban (pl. elrejted-e a valódi személyiségedet másoktól, milyen mértékben és formában)?
  11. Előítéletes vagy? Vannak olyan tulajdonságok, amiket azonnal elítélsz?
  12. Van olyan dolog, amit semmilyen körülmények között sem tennél meg? Miért nem?
  13. Kiért vagy miért lennél képes meghalni (vagy nagyon extrém dolgot tenni)?

Ötödik rész: emberi kapcsolatok

  1. Általában hogyan viselkedsz másokkal (udvariasan, bunkón, távolságot tartva, stb.)? Befolyásolja a viselkedésedet az, hogy mennyire ismered az embereket, és ha igen, milyen irányban?
  2. Ki a legfontosabb személy az életedben, és miért?
  3. Ki az, akit legjobban tisztelsz, és miért?
  4. Kik a barátaid? Van legjobb barátod? Jellemezd ezeket az embereket!
  5. Van házastársad vagy élettársad/párod? Ha igen, jellemezd ezt a személyt!
  6. Voltál már szerelmes? Ha igen, meséld el, mi történt!
  7. Mit keresel egy lehetséges szeretőben?
  8. Mennyire érzed magad közel a családtagjaidhoz?
  9. Van már saját családod? Ha igen, jellemezd a családtagjaidat! Ha nem, szeretnél? Miért?
  10. Kihez fordulnál, ha segítségre lenne szükséged?
  11. Rábíznád valakire az életed?
  12. Ha meghalnál vagy eltűnnél, ki hiányolna?
  13. Kit vetsz meg leginkább, és miért?
  14. Veszekszel vagy elkerülöd a konfliktust?
  15. A kapcsolataidban tiéd a vezető szerep?
  16. Szeretsz nagyobb embercsoportokkal kapcsolatba lépni? Miért?
  17. Érdekel téged, mit gondolnak rólad mások?

Hatodik rész: szeretett és utált dolgok

  1. Mi a hobbid vagy a kedvenc időtöltésed?
  2. Mi a legértékesebb tulajdonod?
  3. Mi a kedvenc színed?
  4. Mi a kedvenc ételed?
  5. Mit szeretsz olvasni?
  6. Mit tartasz igazán kellemes szórakozásnak (zene, filmek, művészet, stb.)?
  7. Dohányzol, iszol vagy drogozol? Ha igén, miért? Szeretnéd abbahagyni?
  8. Hogyan telik egy tipikus szombat estéd?
  9. Mi nevettet meg?
  10. Mi az, ami sokkolóan vagy sértőn hat rád?
  11. Mit tennél, ha nem tudnál aludni, és találnod kellene valamit, ami lefoglal?
  12. Hogyan birkózol meg a stresszel?
  13. Ösztönösen cselekszel, vagy mindig kell lennie egy tervnek?
  14. Mi az, ami számodra idegesítő?

Hetedik rész: önarckép és az alkotó

  1. Meséld el egy napi rutinodat! Mit érzel, ha ezt valami megzavarja?
  2. Mi a legnagyobb erősséged?
  3. Mi a legnagyobb gyengeséged?
  4. Ha megváltoztathatnál magadban valamit, mi lenne az?
  5. Általában introvertált vagy extrovertált vagy?
  6. Rendszerető vagy szétszórt vagy?
  7. Nevezz meg három dolgot, amiben szerinted jó vagy, és három dolgot, amiben nem
  8. Szereted önmagad?
  9. Mi motivál az életedben? Felfeded ezt más emberek előtt is?
  10. Milyen célt akarsz elérni életed során?
  11. Hogyan látod magad 5 évvel később?
  12. Ha választhatnál, hogyan halnál meg?
  13. Ha tudnád, hogy 24 óra múlva meghalsz, mi az a három dolog, amit meg akarnál tenni, míg élsz?
  14. Mi az, amire szeretnéd, ha az emberek halálod után is emlékezzenek?
  15. Jellemezd a személyiségedet három szóban!
  16. Mások milyen három szóval jellemeznének téged?
  17. [Az írónak] Ha tehetnéd, milyen tanácsot adnál a karakternek?

Szeretnétek még a jövőben hasonló (akár teljes írástechnikai cikkeket jelentő) fordításokat is olvasni a blogon?

Mobilon: Character Story Planner

A magamnak tett újévi fogadalmaim egyik része volt, hogy minél több új írós eszközzel, módszerrel ismerkedjek meg, amivel hatékonyabbá és talán könnyebbé is tehetném az alkotói folyamatot. Ezeket a tapasztalatokat pedig megosztom a blogon is, hátha másnak is tudok segíteni, hiszen korábban pl. a Scrivener, amiről szintén írtam, sokatoknak tetszett (én pedig azóta is használom, most már novellákhoz is, egyszerűen beszippantott az a program).

Mivel elég sokat használom az okostelefonomat, ezért kézenfekvő volt, hogy előbb-utóbb felfedezem rajta az íráshoz készített alkalmazásokat. Megpróbálom minél többféle szempontból körbejárni az alkalmazásokat, többnyire (főleg eleinte, később még meglátom) ingyeneseket. Fontos tudnotok, hogy én Androidos készüléket használok, de igyekszem majd annak is utánanézni, hogy más operációs rendszerekre is elérhetőek-e az alkalmazások.

Kezdjük rögtön egy egyszerűbbel, ami jó ideje csücsül a telefonomon: a Character Story Planner!

Név, amivel megtalálod: Character Story Planner
Ára: ingyenes
Operációs rendszer: csak Androidot találtam
Nyelv: angol, minimális nyelvtudás szükséges

Bemutatás:

Tulajdonképpen ez az alkalmazás segít megtervezni és rendszerezni a történeted szereplőit és világát. Hozzáadhatod a listádba a szereplőidet, a világot, a történet alapjait, jeleneteket, helyszíneket és tárgyakat is, ezeknek a kidolgozását pedig az alkalmazás kérdőívei segítik. Tulajdonképpen bármit adsz hozzá, arról szinte minden elképzelhető információt lekér, de természetesen azt töltöd ki, amelyiket csak szeretnéd.

Vegyük példának a karaktereket. Feltölthetek a szereplőhöz egy képet, és ezután több kategóriába osztva felírhatok róla mindent, amit tudok: pl. a nevét, korát, nemét, munkáját, a világát, utána külön kategóriában a külsejéről kérdez elég részletesen, továbbá a személyiségéről, a múltjáról, a történetéről, és minden nagy téma sok-sok kérdést rejt magában. Összességében ha az ember végigmegy egy-egy ilyen kérdőíven, akkor már elmondhatja magáról, hogy elég sokat tud a szereplőjéről, és ezeket az információkat később bármikor elérheti a mobiljáról. Ugyanígy rengeteg információt beleírhatunk pl. a világról, amit felépítünk (nyilván ez a mindennapi valóságot használva nem olyan érdekes, mint pl. sci-finél, fantasynél), és az összetartozó elemeket egymáshoz is kapcsolhatjuk, a sztorihoz a szereplőket és a jeleneteket.

Összességében az alkalmazás segít megtervezni, összerakni egy történetet elemenként.

Találtam még egy érdekes funkciót rajta, amit egyelőre nem tudok hova tenni: chatelhetsz a többi felhasználóval, ráadásul úgy, hogy a hozzáadott karaktereid nevével és adataival szólhatsz hozzá a beszélgetésekhez. Ennek a funkciónak én személy szerint még nem találtam meg a hasznát, de ahogy észrevettem, mások használják, szóval gondosabb kísérletezést igényelne.

Ezen felül, ha szeretnéd, megoszthatod másokkal a karakteredet vagy a tárgyadat, aminek már beírtad az adatait, ezeket pedig mások letölthetik saját maguknak, illetve te is a többi megosztottat. Tulajdonképpen szerintem ezt úgy tudnám kihasználni, hogy mások megosztott elemeivel próbálok meg úgy történetet írni, hogy kihívásként, feladatként tekintek rá (mint a writing promptsok esetében).

Mindez angolul elérhető, és nem is találtam rajta olyan funkciót, hogy nyelvet válthassak. Szerintem túlzottan magas szintű nyelvtudás nem szükséges hozzá, tényleg csak címszavakban tartalmaz szöveget a kérdőíveknél.

Néhány reklám található az alkalmazásban (az egyik képen látszik is), de szerintem nem zavaró, és párszáz forintért eltüntethető, ha valakit mégis irritálna.

Használnám-e a programot?

Igazából nagyon régóta a mobilomon figyel, de hogy őszinte legyek, annyira engem nem nyűgözött le. Én nem igazán szeretek a telefonomon pötyögni, maximum a jegyzettömbbe röviden, kulcsszavakat, ha máshová nem tudom leírni a hirtelen jött ötleteimet. Viszont az utoljára felfedezett funkció, amiben a mások által megosztott elemekből csemegézhetek, elnyerte a tetszésemet, írásgyakorlatokhoz ötletadónak szerintem fel fogom használni a későbbiekben.

Kinek ajánlom?

Tudom, hogy sokan vannak, akik szeretnek a telefonjukon is írogatni: nekik mindenképp. Attól, hogy én nem annyira szeretek mobilon írni, ezt a programot még hasznosnak és érdekesnek tartom, ezért mindenkinek ajánlom, akit nem tántorít el az érintőképernyő és az angol nyelv minimális használata.

Így kezdődik a karakterek kidolgozása.

 

És itt láthatod, milyen kategóriák szerint adhatsz hozzá adatokat a karakterekhez.

 

Itt pedig a világépítés elejét és kategóriáit láthatod.

 

 

Az alkalmazás menüje.

 

A chat, ahová beköszöntem.

 

Mit szóltok az ilyen bejegyzésekhez? Elég sok alkalmazás van még a listámban, amit szeretnék kipróbálni és bemutatni, így ha lesz rá érdeklődés, akkor mindenképp folytatom.

Miért ne egyenesen a blogod szerkesztőjébe írj?

Miért ne egyenesen a blogod szerkesztőjébe írj?

Ma egy olyan jelenséget szeretnék bemutatni, ami miatt minden alkalommal fáj a szívem, ha megjelenik. Ez pedig nem más, mint amikor amatőr írók vagy bloggerek úgy írják a történeteiket vagy bejegyzéseiket, hogy egyenesen a blogjuk szövegszerkesztőjébe írnak, tehát sehol sem mentik el a műveiket. Újabban még divat lett telefonon pötyögni, például a már sokszor említett Wattpad nevű oldalnak van mobil alkalmazása is, amin keresztül az ember könnyedén feltöltheti az új történeteit, és azokban a csoportokban, amikben tag vagyok, látom, hogy sokan szívesen élnek ezzel a lehetőséggel.

Hogy miért baj ez?

Röviden: mert bármikor bármi tönkremehet. Például a Wattpad rendszerét elég gyakran jellemzi a rövidebb (pár órától pár napig terjedő) leállás, amikor a fejlesztők továbbépítgetik az oldalt — ilyenkor pedig a magyar Wattpad-csoportokban elszabadul a pokol, és pár óra alatt legalább 50 olyan bejegyzés születik, amikben az írók kétségbeesésüket fejezik ki eltűnt történeteik iránt. Mert máshol már nincsenek meg, és értelemszerűen ilyenkor megijednek, hogy ha ne adj’ isten a Wattpadnek befellegzene, akkor minden írásuk azzal együtt köddé válna.

Egy másik példa: a régebben elég népszerű Anime-Fanfiction Style nevű oldal, amire amatőr írók tölthették fel fanfiction és saját világú írásaikat, egy ideje meghalt, és hosszas huzavona után derült csak ki, hogy bizony az összes feltöltött történet és a rájuk érkezett megszámlálhatatlanul sok komment eltűnt, köddé vált, nincsenek róla biztonsági mentések. Ekkor jött elő itt is, hogy bizony sokaknak csak ott voltak feltöltve a történeteik, már a saját számítógépükön sincs meg, és már nem is reménykedhetnek benne, hogy valaha még megszerezhetik őket, hacsak valamelyik másik tag korábban le nem mentette ezeket a saját gépére (hogy erről én mit gondolok, azt majd egy másik bejegyzésben kifejtem).

Azt sem tudnám már megszámolni, hányszor láttam az évek alatt olyan elkeseredett kérdéseket a neten, hogy vajon vissza lehet-e még szerezni az elmentetlen szöveget, amit a blog (egyszerűség kedvéért ezentúl minden csak blog) szerkesztőjébe írtunk, ha egyszer véletlenül elkattintottunk onnan. Ha írás közben elment a net? Ha elfelejtettünk az ablak kiikszelése előtt menteni?

A megoldás elég egyszerű: ne írj közvetlenül a blogodra vagy más oldal szövegszerkesztőjébe!

Ja, és még mielőtt belelendülünk: ne értsen félre senki, ez nem beszólás, leszólás akar lenni azoknak, akik eddig igenis a blogjukba pötyögték a történetük új fejezeteit; nem szónokolás a magas lóról, hogy hogyan kötelező írni, és természetesen felőlem továbbra is mindenki oda írja a műveit, ahová akarja. Csak én szóltam, ennyi.

Oké, ne oda írj, de akkor hova?

Tényleg nem akarok fellengzősnek hangzani, ezért gondoltam, végigvezetem, hogy én hogyan védtem eddig az írásaimat, egészen kis általános iskolás koromtól kezdve. Természetesen most sem állítom, hogy a végére kialakult módszerem a tökéletes, az abszolút legjobb, de a tény, az tény: mégpedig az, hogy nekem már évek óta nem veszett el semmim, és nincsenek is álmatlan éjszakáim, amikor a plafont bámulva aggodalmaskodom azon, hogy vajon másnap is meglesznek-e a firkálmányaim.

Legelőször is: ha tényleg azt akarod, hogy semmid se vesszen el, írj lapra. 😀 Ismerek olyan írópalántát, aki mind a mai napig füzetekbe körmöli a történeteinek első verzióit, és csak ezután viszi fel őket a gépre, és az tény, hogy ő aztán még semmit sem veszített el (bár az is tagadhatatlan, hogy a füzet elveszhet, illetve a begépelt verzió attól még köddé válhat, és tegye fel a kezét, akinek lenne kedve mondjuk egy komplett regényt ismét bemásolni, és esetleg újra kijavítani a hibáit…), viszont a módszer még mindig nem tökéletes.

Legtöbben ma már egyenesen a gépünkre írunk, hiszen így a legkönnyebb eljuttatni a műveinket másokhoz, akár véleménykérésre, akár blogon való publikációra, és azt se felejtsük el, hogy egy kiadóhoz sem küldhetjük el a kézírásos kéziratunkat (akkor sem, ha a szóból pont erre lehetne következtetni), és ha egy kiadó éppenséggel nyomtatott verzióban kéri be az alkotásokat, akkor is előbb-utóbb szükség lesz a digitális változatra.

Szóval eleinte én is papírra, füzetekbe írogattam a kis történeteimet, meséimet, bár ennek a legfőbb oka az volt, hogy nem szerettem a közös családi gépen, a nappali közepén írogatni. A helyzet akkor változott meg, mikor megkaptam az első saját számítógépemet, onnantól kezdve nem írtam többé lapra (csak jegyzeteket, vázlatokat). Rövid idő alatt jutottam el arra a felismerésre, hogy azért az a számítógép sem marad meg örökké, sosem lehet tudni, mikor szedek össze véletlenül egy vírust, ami miatt körömrágva állhatok majd a szaki előtt, hogy vissza tudja-e varázsolni a rengeteg tartalmat a gépemről (volt rá példa), tehát tovább kellett fejlesztenem a módszeremet. Ekkor lépett színre az én szeretett kis szürke pendrive-om, aminek (magamat ismerve) még saját neve is volt, és csak az írásaimat tároltam rajta. Merthogy egy pendrive jó: ha nincs bedugva a gépbe, nem szedhet össze vírust, és az is előnyös, hogy bármikor vihetem gépről-gépre a fájljaimat. Azt hittem naivan, hogy megtaláltam a világ legzseniálisabb megoldását a problémámra.

Egészen addig, míg egy szép napon, mikor a munkám befejeztével ki akartam húzni a pendrive-ot a gépemből, az a kezemben maradt. Mármint az egyik fele. A másik fele, amit körülbelül 3 milliméteren tartott össze valami, még mindig a gépbe bedugva, szinte szétesve várta a sorsát.

Én hülye, ezután beszereztem egy másik pendrive-ot, ami szintén az írásaim tárolására szolgált, szintén szürkét, de ennek ezúttal mosolygós kiscica-formája volt (a macskák a gyengéim). Nem túlzok, hogy körülbelül egy hónapja volt szolgálatban szegény, és én tényleg úgy bántam vele, mint a hímestojással, nehogy ez is darabjaira essen (morbid lett volna egy kiscicánál). Nem is ez lett a baj, hanem egyszer csak, egyik napról a másikra, a gépem nem ismerte fel. Azaz én hiába csatlakoztattam, mintha ott sem lett volna. Természetesen az írásaimat ezúttal is csak és kizárólag ezen a pendrive-on tároltam. Mázlim volt, mert nagyjából a századik próbálkozásnál hirtelen megint érzékelte a pendrive-ot a gép, és gyorsan lementettem róla mindent. Utána soha többet nem voltam képes csatlakoztatni, a cicából polcdísz lett.

Szóval ezért mondom azt mindig, hogy egy pendrive-ra, külső winchesterre nem elég rábízni a művészetünk darabjait. Nekem kétszer épphogy, de mázlim lett, viszont hallottam már olyan történeteket, amik nem így végződtek.

Ami nekem ezután bejött, az a felhő, azaz egy olyan internetes, ingyenes tárhely, ami elmenti a fájljaidat, és ha úgy gondolod, egy másik eszközről is elérheted a tartalmaidat. A legjobb, ha ez automatikusan történik meg, azaz nem szükséges észben tartanod, hogy írás után feltöltsd a frissített dokumentumodat a netre, és esetleg még arra is képes, hogy írás közben is elmentse néha a munkádat. Én évek óta a Tresorit nevű programot használom erre, ami igazából a dokumentumaim mellett képeket és iskolai beadandókat, fájlokat is ment nekem teljesen automatikusan, és mindent elérhetek több gépről. Az egyetlen hátránya, hogy a tárhelyem nem végtelen, és a fájlok eléréséhez szükségem van arra, hogy az adott gépen telepítve legyen a Tresorit, viszont mivel van Androidos verziója is, ezért a mobilomon is elérhetem az írásaimon túl például a beadandóimat és a jegyzeteimet is. Nekem eddig ez a program vált be legjobban, de nyilván ez nem jelenti azt, hogy ennél nincs jobb vagy hogy én sosem fogok váltani, de egyelőre kielégíti az igényeimet.

Többektől hallottam még, hogy a Google Docsot használják írásra, mert van egy olyan előnyös tulajdonsága, hogy automatikusan menti a dokumentum változásait, és nem kell hozzá külön programot feltelepíteni, bármelyik gépről elérhető a böngészőből, valamint másokkal is könnyen, gyorsan megosztható. Azt hiszem, ha nem élvezném ennyire, hogy a Scrivenerbe írok, akkor én is a Google Docsot használnám. Erről az oldalról majd a későbbiekben szeretnék még bővebben, külön bejegyzésben is írni.

Na és a mobil?

Őszintén szólva én a saját mobilomban sem bízom, soha nem bíztam annyira egyikben sem, hogy mondjuk fontos jegyzeteket tartsak hosszú távon rajtuk. Nekem sosem volt szerencsém az okostelefonokkal, bár mindig igyekszem jobb fajtát beszerezni, de nálam alig pár évig szokták húzni. A legutóbbi telefonom egy idő után felvette azt a kedves szokását, hogy kikapcsolás után mindig véletlenszerűen letörölt magának egy applikációt — és mivel akkoriban éppen érettségi időszak volt, minden egyes nap kikapcsoltan le kellett tennem a telefonomat a tanári asztalra. Több tekintetben is lutrisak voltak azok a napok, hát mi lett volna, ha éppen a jegyzetelő alkalmazásom veszik el?

A telefonokkal amúgy is bármi történhet, ha leejted, széttörhet, ha vízbe ejted, tönkremehet, és néhány példány hajlamos mindenféle látszólagos ok nélkül beadni a kulcsot. Számomra éppen ezért az okostelefon, mint írói eszköz nem játszik komolyan, néhány naponta az arra írt jegyzeteket mindig átviszem gépre vagy rendes füzetbe. Meg amúgy is, ember legyen a talpán, aki képes akár egy teljes regényt lepötyögni azokon a pici gombokon…

A konklúzió

Miért kockáztatnád meg, hogy eltűnjenek a munkáid? Kicsit gonoszan hangzik, de ha nem tettél semmit annak érdekében, hogy ne vesszenek el az írásaid, akkor sajnos ne csodálkozz… Viszont ezt a bejegyzést tényleg azért írtam, hogy segítségül szolgáljon azoknak is, akik esetleg ebbe még nem gondoltak bele, vagy már történt velük hasonló tragédia, de nem tudják, hogyan tegyék teljesen védetté az írásaikat.
Legtöbbünknek az írás nem szimpla unaloműző időtöltés, éppen ezért én úgy vélem, hogy megérdemlik az alkotásaink, hogy a lehető legbiztonságosabb helyen tároljuk őket. Még akkor is, ha néhány év után már vihogógörcsöt kapunk, ha a kezdeti próbálkozásainkat olvassuk vissza, szerintem igenis jó érzés tudni, hogy még minden megvan, és legalább látjuk elejétől a folyamatot, hogy hogyan értünk el az írásainkkal oda, ahol ma tartunk. Az a rengeteg befektetett munka, amit a kezdeti írásainkba öltünk bele, igenis jelentősen hozzájárul ahhoz, ahogyan a jelenben írunk, tehát igenis megéri őket nagy becsben tartani, vigyázni rájuk; a mostani műveinknél pedig egyértelmű, miért nem szeretnénk elveszíteni őket.

 

Ti hogyan tároljátok az írásaitokat, beadandóitokat, egyéb jellegű munkáitokat a gépeteken? Előfordult már, hogy elveszett valami? Úgy érzitek, hogy mindent megtettetek annak érdekében, hogy ezt elkerüljétek?

Néhány furcsaság egy író életéből

Néhány furcsaság egy író életéből

Azt hiszem, nem véletlenül mondják, hogy az írók és az írópalánták csodabogarak. Nemcsak, hogy máshogy látjuk a világot, hiszen mindenre hajlamosak vagyunk lehetséges történetösszetevőként tekinteni, de akad pár kézzelfogható furcsaság, amit azok, akik sosem írtak történeteket, nem igazán érthetnek meg.

A következőkben csak néhányat szeretnék ezek közül felsorolni, azokat, amik az én életemben leginkább jelen vannak. Ez a bejegyzés most amolyan „használati utasítás”, ami a legtöbb íróra — tapasztalataim szerint legalábbis — igaz, úgyhogy mutassátok meg az értetlenkedő rokonaitoknak/barátaitoknak is a listát!

1. A böngészőm előzményei

Nem, nem kell megijedned, ha a gépemen böngészve azt látod, hogy a közelmúltban rákerestem, hogyan lehet minél rövidebb idő alatt eltüntetni egy holttestet. Ráadásul attól, hogy fiatal nő vagyok, még rákereshetek a terhesség korai tüneteire is, ettől még nem biztos, hogy anyai örömök elé nézek. A sátánista motívumok meg igenis érdekesek, bárki bármit mond! Sőt, szerintem az sem beteges, ha arra kerestem rá, hogy ugyan milyen hatással lenne a Földre, ha egy helyett két holdja lenne… (És egyáltalán, miért szaglászol az előzményeim között?!)

Szerencsére az internet olyan, mint egy óriási, végtelen könyvtár, bármit megtudhatunk, amire szükségünk van a következő történetünkhöz. Éppen ezért az előzményeim miatt nem kell aggódnod, én nem kattantam meg (esetleg az egyik szereplőm igen, és ezért írtam be a Google-be a skizofrénia tüneteit). Egy írónak kutya kötelessége mindig hiteles információkat írni a történetébe, akkor is, ha némelyik csak egy kósza gondolatként szerepel a szövegben. Nem téveszthetjük meg az olvasóinkat, minden apróságra oda kell figyelnünk, ráadásul néha nemmindennapi témákkal is foglalkozunk. Ez egyáltalán nem ördögtől való: például a holttest eltüntetése lehet egy bűnügyi regény alapja, illetve lehet életében először terhes a szereplőm, vagy megpróbálok egy új világot kitalálni a science-fiction történetemhez.

2. A számítógép fölé görnyedve töltött órák

Hogy? Hogy már sok órája ülök a gép előtt és a külvilágról tudomást sem véve csak pötyögök? És hogy ezzel számottevő időt pazarolok el az életemből?

Természetesen tisztában vagyok vele, hogy az életemet nem a számítógép előtt ülve kell leélnem, meg hogy odakint milyen kellemesen csicseregnek a madarak, meg a friss levegő kell a szervezetemnek, de én most írok. És ha engem elkap az ihlet, a hangulat, a munkakedv, nevezzük akárminek, akkor igenis képes vagyok hosszú órákon keresztül csattogni a billentyűzeten, írni az újabb és újabb jeleneteket, és közben szinte teljesen kizárom a külvilágot.

Néha azt látod, hogy nem gépelek, csak kattintgatok, de olyankor az 1-es pont lép életbe, és valószínűleg (vagyis jobb esetben) nem a Facebookon böngészek, hanem kutatómunkát végzek a következő történetemhez. Esetleg mások munkáit olvasom, vagy egy saját régebbi írásommal foglalkozom, vagy írástechnikai anyagok olvasásával fejlődöm. Egy a lényeg: én ilyenkor nem csak üres fejjel tekintek magam elé, hanem dolgozom, és számomra ez a munka/hobbi az egyik legfontosabb az életemben.

Ja, és még egy lényeg: csak abban az esetben zökkents ki ilyenkor, ha a) ég a ház, b) kitört a zombiapokalipszis vagy c) kész az ebéd.

3. Borzalmasnak titulált könyvek a polcomon

Soha senki nem érti, hogy ha kézbe veszek egy könyvet, amiről kiderül, hogy bűnrossz (vagy még jobb, ha már előre tudom, hogy az lesz!), akkor azt miért nem teszem félre, miért kell nekem mindenáron befejezni. Plusz pont az értetlenkedők részére, ha állandóan hangosan panaszkodom, hogy mennyire utálom ezt a könyvet, mégis hogy jelenhetett ez meg, esetleg azzal fenyegetőzöm, hogy kivágom az egész kötetet a csukott ablakon át.

Szerintem néha igenis időt (és életkedvet) kell áldozni azokra a könyvekre is, amik nem nyerik el a tetszésünket. Tulajdonképpen ez az egész arról szól, hogy más szövegében a hibát mindig sokkal könnyebb észrevenni, mint a sajátunkban, szóval ez tulajdonképpen egy tanulási folyamat. Megvizsgálom a kéziratot az elejétől a végéig, próbálom „írói szemmel” nézni, és meghatározni a felmerülő problémákat. Ha a hibákat tudatosítani tudom, akkor később ezeket felismerhetem a saját írásaimban is, és kigyomlálhatom a gyengébb részeket. Végül is így könnyebb, meg inkább én találjam meg így a saját hibáimat, mint egy olvasóm vagy a szerkesztő.

 

Az én életemben ezek a leggyakrabban előforduló furcsaságok, ráadásul ezek szerintem tipikusak is, így a legtöbb író és írópalánta számára ismerősek lehetnek. Nyugodtan mutassátok meg a nem író ismerőseiteknek, akik folyton megkérdőjelezik az ép elmeállapototokat, hivatkozzatok ezekre! 🙂 Esetleg ki tudjátok valamivel egészíteni a listámat? Nektek milyen írós furcsaságaitok vannak, amit nem érthetnek azok, akik ilyesmivel még nem próbálkoztak?

12345

A honlap további használatához a sütik használatát el kell fogadni. További információ

A süti beállítások ennél a honlapnál engedélyezett a legjobb felhasználói élmény érdekében. Amennyiben a beállítás változtatása nélkül kerül sor a honlap használatára, vagy az "Elfogadás" gombra történik kattintás, azzal a felhasználó elfogadja a sütik használatát.

Bezárás