Kedvenc alkalmazásaim

A helyzet az, hogy hetekkel ezelőtt beadta a kulcsot a mobilom. Bevallom szégyenkezve: kifejezetten függök tőle. Ezen keresztül tartom a kapcsolatot a világgal, főleg a Facebookot használva. A különböző blogos csoportokból értesülök a legújabb trendekről, a leghasznosabb írói tanácsokról, a kedvenceim újdonságairól, de találtam már innen új barátokat is, legutóbb például Kertész Kingát. Rengeteg ismerősömmel tartom a kapcsolatot neten keresztül, napközben pedig nyilván nem a laptopot, hanem a mobilomat hordom magammal. Nem tagadom tehát, lassan belenő a kezembe a készülék, de úgy gondolom, hogy amíg kapcsolattartásra, új emberek megismerésére és értelmes cikkek vagy történetek olvasására használom a modern technikát ahelyett, hogy kacsaszájjal pózolós képeket töltögetnék fel a közösségi oldalra, úgy érzem, ez még nem probléma.

Szóval a mobilom meghalt, meggyászoltam. Az első napokban, amiket telefon nélkül éltem, már-már a falat kapartam, főleg napközben, ha nem tudtam tenni az unatkozás ellen. Ekkor jöttem rá, hogy függő vagyok, hiszen jelentkeztek az elvonási tüneteim, tényleg megkergültem. Aztán ahogy eltelt egy hét, majd kettő és végül három, egészen megnyugodtam, megtanultam elfoglalni magam a suliban a szünetekben is, szóval sikeresen lejöttem az én drogomról, ami az internet.

Egészen addig, amíg meg nem érkezett az új telefon.

A régi funkciókon túl azonban felfedeztem egy rakás hasznos újdonságot is, különböző applikációkat, amik megkönnyítik a mindennapjaimat vagy éppen rávesznek azokra a dolgokra, amikre egyébként lusta lennék vagy szimplán elfelejteném őket. Úgy gondoltam, megmutatom őket itt is, legalábbis azokat, amelyeket mások összeállításaiban még nem láttam, tehát kihagyom például a Blogger hasznos kis alkalmazását, mert azt mindenki ismeri már. Tudni kell továbbá, hogy ezek az alkalmazások mind ingyenesek.

1. Google Keep

Egy szimpla jegyzetelős program. Az egyszerű szövegen kívül tudok pipálós listát kialakítani, a jegyzethez képet hozzáadni, valamint címkékkel kategorizálni a fecniket. Beállíthatok emlékeztetőt egy jegyzethez, megoszthatom másokkal, színezhetem a hátterét (ez főleg akkor mutatós, ha nem lista-, hanem a Windows 8-hoz hasonló csempés elrendezésben jelenítem meg a jegyzeteket), elmenthetem a Google Docsba. A legjobb az egészben, hogy mivel a telefonomhoz hozzáadtam a Google-fiókomat, a jegyzeteimet nemcsak onnan, de a laptopomról is elérhetem bármikor. Mivel ezek már eleve fent vannak a neten, nem kell attól félnem, hogy ha a telefonom bemondja az unalmast, akkor bármelyik gondolatmorzsám is elveszne.

2. Timetable

Órarend azoknak, akik a papíralapút elhagyják – más szóval ezt nekem találták ki! Egyesével hozzáadom az óráimat, beállítom, hogy melyik mettől meddig tart, még azt is beleírhatom, melyik teremben – itt ütközünk bele az egyetlen hiányosságba, egyfajta tanórához ugyanis csak egyetlen termet adhatunk hozzá, sokszor pedig szükség lenne többre. Én mindenesetre ezt a funkciót nem használom, hanem a füzeteim elejébe körmölöm bele, melyik nap hol tartjuk az órát. Az alkalmazásnak van egy olyan beállítása is, hogy az órák ideje alatt automatikusan lenémítja a telefont, így nem kell attól félni, hogy kínos helyzetbe kerülünk, ha apu-anyu elfelejti, hogy az iskolapadban ülünk minden délelőtt. Fel lehet írni a házi feladatokat és a közelgő dolgozatokat is, nekem ez a kedvencem benne, ugyanis magamtól semmit sem jegyzek fel, emiatt sokszor előfordul, hogy az adott óra előtti szünetben körmölöm a leckét vagy másolom valakiről. Így viszont lelkesít, hogy egy ilyen okos kis alkalmazást használok, ezért mindent beleírok. Widgettel lehet kitenni a kezdőképernyőre akár az aznapi órákat, valamint a házi feladatokat és a dolgozatokat, hogy mindig szem előtt legyenek. További pozitívum, hogy ez az alkalmazás magyarul érhető el.

3. Writeometer

Hogy őszinte legyek, ő az abszolút szerelmem, bár még csak egy-két napja használom és nem is élek minden funkciójával. A hozzám hasonló lusta íróknak való, akiknek mindig más dolguk van, minthogy leüljenek írni. Projektként hozzáadhatod az aktuális művedet, beállíthatod, hogy a terjedelmét szavakban vagy karakterekben szeretnéd mérni. Időzítőt is beállíthatsz a hét bármely napjára (akár hétfőtől-péntekig délután négyre, de úgy is, hogy hétfőn és kedden hajnali háromra, szerdától péntekig délután ötre), amikor is az alkalmazás jelezni fog, hogy elérkezett az idő, amikor le kell ülnöd írni, egy előre meghatározott időintervallumon belül kell a korábban beállított szó- vagy karakterszámot lekörmölni a művedbe. Ezt azért ki kell kísérletezni, ugyanis amikor legelőször kipróbáltam, hiába pötyögtem végig a megadott 25 percet, nem sikerült teljesítenem a szószámot, amit kijelöltem magamnak, így alacsonyabb célt kell kitűzni. A program számon tartja a regényed terjedelmének alakulását a napi és a végleges célkitűzés szerint, és ha már több alkalommal is betápláltad, hány szót írtál egy nap alatt összesen, grafikonon ábrázolja őket. Egyébként természetesen nem csak az időzítés alatt írhatsz, egyébként is hozzáadhatod, hány szót írtál.

Vannak még extrái, de mivel ez egy angol nyelvű program, ezért nem feltétlenül hasznosíthatóak. Megnézheted a nap szavát, rákereshetsz egy szóra az értelmezőszótárban (sajnos szintén angolul), szinonimákat mutat, ezen kívül random szavakat is kiad, hátha megihletnek.

Ezt is kirakhatod a kezdőképernyődre, a projekted állását mutatja (akár napi vagy teljes állás szerint), egy vékony, sárga csík jelzi, milyen messze vagy még a kitűzött céltól.

Igen, szerintem látszik, hogy nagyon rápörögtem, már-már beteges módon képes feldobni egy ilyen alkalmazás a mindennapjaimat, az íráshoz való hozzáállásomat.

4. Writing Prompts

Sajnos szintén angol alkalmazásról van szó, de nem kell hozzá profi szinten állnunk a nyelvtanulással. Ötleteket ad a történethez, ha éppen elakadsz és nem tudod, merre tovább. Nem kell túl nagy dolgokra gondolni, olyan általánosságokat tartalmaz, amiket maximum egy kis csavarással bármilyen sztoriba bele lehet ültetni.

Ennek az alkalmazásnak viszont van ingyenes és fizetős verziója is. Természetesen én az ingyenest töltöttem le, ami 141 tippet tartalmaz, amiket tudok egyesével, sorban is végigpörgetni vagy random sorsoltatni egyet. Ha a végére érek, kiírja, hogy ha többet szeretnék, szerezzem be a Writing Prompts Pro-t, ami egyébként borzalmasan drága, 225 Ft. Egyelőre nekem bőven elég a 141 darab, ugyanis ha elakadtam, még akkor is csak ritkán folyamodom ilyen trükkökhöz.

5. Tresorit

Ő a másik “életemszerelme” alkalmazás. (Feltűnő, hogy amelyiket nagyon szeretem, azt ő-nek nevezem?)
Sokaktól hallottam már, hogy ha elszállt a gépük, vele együtt az írásaik is, én pedig éppen ez ellen biztosítom be magam a Tresorittal, ami egyébként szintén elérhető nemcsak Androidon, de Windowson is, tehát a laptopomon is használhatom. A lényege annyi, hogy a programmal együtt kapsz 6 GB tárhelyet (amit bővíthetsz 8-ra, illetve úgy tudom, fizetős verziónál talán tovább is), kiválaszthatsz bizonyos mappákat, amelyeknek a tartalma automatikusan felszinkronizálódik ide. Tudom, sem a hat, sem a 8 GB nem éppen hatalmas, de én eddig úgy tapasztaltam, hogy ha csak az írásaimat mentem el, tehát Word dokumentumokat és jegyzettömböket (meg persze ihletadó képeket, de tény, hogy ezekből nem sokat), akkor bőven elég ez. A legnagyobb előnye a programnak, hogy semmit nem kell csinálnom, a változásokat automatikusan menti, még ha csak egy betűt is írok az egyik jegyzettömbbe. Szóval, ha el is szállna a gépem, az írásaim megmenekülnének, ráadásul bármikor mutogathatom őket a telefonomon is az érdeklődő barátoknak. Az egyes fájlokat megoszthatod úgy, hogy a program kialakít nekik egy linket – ezt beállíthatod, hány napig és hány kattintásig legyen érvényes. Más Tresorit-felhasználókkal is megoszthatod a fájljaidat, ha megszerezted az illető adatait.

Egyetlen számottevő korlátozás, hogy maximum 3 eszközről érheted el ugyanazt a felhasználót. Figyelni kell, ugyanis ha pl újratelepíted a számítógépedet, azt egy új eszközként fogja érzékelni, így hamarabb betelik a három hely, de ha böngészőből bejelentkezel, törölni tudod a már nem használt eszközöket.

Szóval ezek lennének azok az applikációk, amikkel takarózom, ha valaki megvádol, hogy súlyosan mobil-függő vagyok. 😀

tovább a kommentekhez

Azt mondják, elég sokaktól hallottam, állást kell foglalni a kérdésben: papírra írjunk tollal vagy pötyögjünk a számítógépen? Merthogy együtt a kettő nem játszik, szentségtörés, árulás… állítólag.

Míg kicsi voltam, a számítógép, mint eszköz az írásra, a tudatalattimban sem jelent meg. Nagyjából azóta írom a meséimet, történeteimet, hogy megtanultam a kézírást, idestova 12 éve. Nem vagyok éppenséggel öreg, a mai generációt erősítem, de még az én kölökkoromban sem volt túl nagy térhódítása a számítógépnek. Igaz, én hamar elkezdtem megbarátkozni a dologgal, egész kicsiként már ki tudtam játszani a Tarzant, nagyon ügyesen navigáltam a Startlapjátékok.hu-n, és azt is kikönyörögtem, hogy apukám e-mail címet készítsen nekem. Na de írni, a számítógépen? Akkoriban ez még nem volt.

Szóval papíron kezdtem. Azt nem merem állítani, hogy minden egyes firkálmányomat megőriztem az utókor számára (hogy legyen mit a múzeumokra hagyni, ha egyszer kötelező tananyag leszek), hiszen például a legelső többrészes történetem fele már rég köddé vált. Eleinte anyukámtól csentem el a fehér lapokat a nyomtatóból, azokra írtam, de egy-egy papírra nehezebben vigyáz az ember, így történt az, hogy elkeveredtek valahol. Később már több eszem volt, ugyanis mappákba rendeztem a történeteimet, így az első regényeim hiánytalanul a birtokomban vannak (de soha senki nem fogja őket látni). Volt egy tollam, zöld színű, a vége felé fekete, jóformán csak azzal voltam hajlandó írni hosszú évekig, míg egy nap be nem dobta a törölközőt – darabokra törött. Azóta sem tartottam nagy becsben egyetlen íróeszközt sem, nem dédelgetem őket, csak lélektelenül kihasználom mindet, amíg a tinta ki nem fogy belőlük, aztán nyúlok a következőért.

Aztán felfedeztem, hogy a számítógépen nem csak az internetet lehet bújni és bugyuta játékokkal elütni az időt, hanem bizony van rajta egy olyan program, amit Jegyzettömbként ismerünk. Ez volt számomra a nagy áttörés, mindennap nyúztam a billentyűket. Akkoriban életem első (és utolsó komoly) fanfictionjét írtam egy tinizenekarról, aminek a tagjaiba fülig szerelmes voltam. Tizenegy-tizenkét évesen ez nem olyan ciki, ugye? Ugye?

Egészen addig tartott a töretlen lelkesedésem a digitális firkálás iránt, amíg nem szembesültem azzal, hogy ha az egész házban csak egyetlen számítógép van, amit a család majd’ minden tagja használ, a félkész történeteim nincsenek biztonságban. Már akkor kialakult nálam egy erős zártság ezzel kapcsolatban, és a mai napig kitart: félkész művekről nem beszélek senkinek és nem mutatom meg őket senkinek. Csak olyanról ejtek szót és olyat mutatok meg másoknak, amit késznek nyilvánítottam (vagy legalábbis elérte az “első kézirat” szintjét). Egyszóval rettenetes szívrohamot kaptam, amikor egy délután azt láttam, hogy a szüleim a számítógép előtt ülve az én romantikus regényem mind a harminc oldalát átnyálazzák, és bárhogyan is küzdöttem ellene (elég erőszakosan, meg kell hagyni), mindenáron végig akarták olvasni.

Nem sokkal később anyám apámra nézett, és valami olyasmit mondott neki: “Ezzel a gyerekkel kezdeni kéne valamit, mert nagyon jó.”

Azért egy darabig elzárkóztam a klaviatúrától, és ismét papírra írtam a regényeimet. Ekkor született a Szellemvilág (egyszer újraírom, egész biztosan, esküszöm), A legfontosabb dolog, a Farkaskór és még megannyi idétlen című, klisékkel teletűzdelt történetem, amiket manapság ugyan nem vállalnék fel akkor sem, ha kést szorítanának a torkomhoz, de azért szeretem őket. Kötődöm hozzájuk, emlékszem rájuk, ahogy görnyedtem föléjük, ahogy vázlatot írtam róluk vagy csak azt írtam, ami éppen eszembe jutott, ahogy mappákba rendeztem a lapjaikat, vagy éppen több A5-ös füzetet is megtöltöttem velük. Ebből az időszakból jóformán mindent megőriztem, néhány évvel ezelőtt tényleg csak azt dobtam ki, ami rövid, semmitmondó részletecske volt csupán. De még a félkész művek többségét is megtartottam, mert emlékeztem rá, mivel akartam megtölteni az oldalakat, mennyire ragaszkodtam a karakterekhez, hogyan görnyedtem a lapok felett.

Emlékszem, a földön hasalva írtam, pedig nagyon kényelmetlen testhelyzet volt. Akkoriban készülhetett el a jelenlegi szobám, talán még szőnyeg sem volt, csak az a csempe, amivel a ház előző tulajdonosai borították a helyiséget. Ha volt is már szőnyeg, az vékony lehetett és kemény, mert emlékszem rá, milyen fájdalmas volt hason fekve írni. De a világ minden pénzéért sem ültem volna az asztalhoz. (A képen az egyik nagyon korai füzetem látható, a vignettán a felirat: Fontos firkák, ne nézz bele!)

A jelenlegi állapot akkor kezdett kialakulni, mikor megkaptam az első saját számítógépemet a szobámba. Akkor megint megnyílt előttem a lehetőségek végtelen tárháza. Amellett, hogy felfedeztem a Wordöt, végre megtarthattam magamnak a félkész irományaimat, zavartalanul alakítgathattam a történeteimet anélkül, hogy a kíváncsi tekintetek kereszttüzében égtem volna.

Szerintem ennek is lassan már öt-hat éve.

Jelenleg megosztom a munkát papír és számítógép között. A jegyzeteket, vázlatokat szinte kivétel nélkül papírra írom, bár itt akad kivétel. Mikor nincs a kezemben papír, egy nagyon praktikus telefonos alkalmazást, a Google Keepet használom. Egy egyszerű jegyzettömb, amit a számítógépről is el tudok érni, így nem kell másolgatnom a jegyzeteimet vagy megkeresni, melyik eszközön is pötyögtem le azt a néhány szót, ami eszembe jutott napközben.

Tényleges íráshoz már csak a laptopon állok neki, és a Wordöt már elvetettem, igaz, a művek mindig egy ilyen dokumentumban kötnek ki. De maga az alkotás egy minimalista Windows 8-as alkalmazással, a Simply Write-tal történik. Megnyitod, és minden eltűnik, ami elvonhatná a figyelmedet (Facebook, Filmek és sorozatok mappa stb.), csak egy fehér kijelzőt látsz magad előtt meg a villogó kurzort, ami jelzi, hogy kezdheted a pötyögést. Ami még kifejezetten szimpatikus ebben a programban, hogy nem mér sem oldalakat, sem szószámot, éppen ezért elhal bennem az a görcs, ami a Wordben mindig megtámad, és azt suttogja, hogy “te jó ég, ez csak négy oldal, nagyon kevés, ennek az írásnak legalább hat oldalasnak kéne lenni”. Sokkal szabadabban írok, és ahogy észrevettem, többet is.

A jegyzeteket mappákban rendszerezem, mármint rendes, kézzelfogható darabokba, amiket egy fiókban tartok ott, ahonnét a zoknikat száműztem (de amint költözöm a mostani szobámból, végre nem fognak területharcot vívni egymással). Lapokkal, füzetekkel, papír fecnikkel tömtem meg a fiókot, néha egész komoly expedíció szükséges egy-egy bizonyos darab felkutatásához, de megéri. Képtelen lennék lemondani arról, hogy papírra írjam a vázlataimat. Sokkal szabadabb, személyesebb a saját kézírásom, a firkáim a margón. Egy komplett regényt, de akár novellát is azonban már képtelen lennék kézzel végigírni, hiába tettem meg annyiszor kölyökként. Az egyik indok a korábban említett terjedelem – frusztrál, ha tudatában vagyok annak, hogy mennyit írtam, összenyomja a lelkemet, a lelkesedésemet, megmérgezi a művészet tisztaságát. A másik már fizikai indok: a kezem. Egyszerűen nem bír túl sokáig körmölni, nagyon hamar elfárad, sajogni kezd, sokszor az iskolában, tanórán is meg kell állnom, megmasszírozom, hátha segít, igaz, nem szokott. Ha megint több száz oldalakat akarnék leírni, azt hiszem, letörne a helyéről néhány óra megfeszített tempójú munka után.

Sosem értettem tehát, miért kellene eldöntenem, papírra vagy digitális dokumentumra írjak-e. Nem tudom csak az egyiket vagy csak a másikat használni, ha egyszer mindkettőhöz fűződik praktikussági vagy belső lelki indok. És nem is hiszem, hogy választani kellene a régimódi és a modern között: köszönik szépen, nagyon jól megférnek egymás mellett.

tovább a kommentekhez