Eljutottam arra a pontra, amikor már annyira zavarnak bizonyos kezdő írói magatartásformák, hogy úgy döntöttem, beállok azok hosszú sorába, akik ezt egy blogbejegyzés keretében kifejtik. Legtöbbször a Facebookon, a hirdetős csoportokban futok bele számomra idegesítő szövegekbe, így a példák többsége innen fog származni. Fontos persze megjegyezni, hogy ez mind egyéni vélemény, megbántani vagy elítélni senkit sem akarok, akinek nem inge, ne vegye magára, a szokásos. Szándékosan eltekintettem az engem leginkább idegesítő „szokás”, a rossz helyesírás mellett, hiszen valljuk be, ez nem mindig az emberi hülyeségből adódik. Na de a többi…
Lássuk hát!

1. „Designje”
Ez tényleg a legkevésbé durva, ezért került a lista legelejére, de be kell ismernem, engem nagyon zavar, amikor egy nap kilencvenszer botlok bele abba, hogy a bloggerek nem tudják, hogy ezt a szót helyesen igenis dizájnnak ejtjük, ezért nem magas hangrendű a ragozása. Valószínűleg egy ember elkezdte, az összes többi pedig birkamód követi, és ha valamit nem szeretek, az pont ez a hozzáállás.

2. „A főszereplőt XY híres ember játssza.”
Meg úgy egyáltalán, nem értem, miért kell a történetes blogban a főbb szereplők nevéhez egy ismert személy képét társítani, ráadásul ezen akár napokig töprengeni, mármint, hogy ki lenne a legideálisabb a szerepre. Az még belefér, hogy szemléltetés gyanánt beillesztjük valaki képét, de az már nevetséges, hogy egyesek direkt ez alapján keresik a blogokat. Ezzel az erővel bármelyik romantikus történet férfi főszereplőjének az arcát elképzelhetem úgy, mint a kedvenc celebemét, nem kell hozzá az, hogy a blog írója is megerősítse, hogy bizony az ő lelki szemei előtt is így néz ki a srác. A jó író, még ha be is illeszt egy képet, azt csak támpontként adja meg, de a történetében benne lesznek azok a leírások, amelyekkel egyedivé teszi a karaktere külsejét. Nincs szüksége egy sablonra, hiszen azért alkot, hogy újat, egyedit hozzon létre.

3. „Tizenkettő vagyok, erotikus jelenetet írok.”
Rendben, a kor talán némileg sarkított, szerintem tizennégy alatt azért senki sem vetemedik szexjelenet írására. A probléma ott van, hogy hiába tizenhat-tizenhét éves valaki, ha fogalma sincs a szerelemről, a párkapcsolatokról, az intimitásról. Ez tényleg az a témakör, aminek a hiteles ábrázolásához nem elég az empátia, ezt meg kell tapasztalni, és még akkor sem biztos, hogy jól fogod tudni megírni az ilyen jeleneteket. Hogy saját példát is hozzak végre: tervben van egy regényem, amiről már itt is szóltam néhány szót (A játéktesztelő), amiben elég nagy szerepet kapna az intimitás. Egy biztos, mégpedig az, hogy nem élesben fogom tesztelni a szexjelenet-írói tehetségemet. Az ugyanis egy dolog, hogy én már tudom, miről írok, de ez egy nagyon nehéz téma, amihez szerintem rengeteg gyakorlás szükséges. Éppen ezért nekem már pihen néhány novella a laptopomon elrejtve, amit akkor sem vállalnék fel, ha fizetnének, ugyanis tökéletesen illene rá a PWP kifejezés (porn without plot = cselekmény nélküli pornó), viszont ezek az írások nélkülözhetetlenek a fejlődésemhez, hogy amikor oda jutok, hogy A játéktesztelőt írom, legyen némi gyakorlatom az erotikus jelenetek megírásában. És szerintem ez a helyes hozzáállás. Nem kell prűdnek sem lenni, nyugodtan szabad írni róla, hiszen természetes és csodálatos dolog, ráadásul egyre nyíltabban van jelen a mindennapjainkban a médiának is köszönhetően, de ne írjunk róla úgy, hogy éppen csak a biológiáját ismerjük (azaz hogy mit és hova kell dugni).

4. „Megéri ezt megírni?”
Így kezdődik a bejegyzés Facebookon, aztán követi a történet rövid ismertetője. Aztán az illető várja, hogy mit mond rá a nép, hogy vadidegenek eldöntsék, mit írjon ő. Én szinte mindig kommentelem, hogy azt kell írni, amire az ember késztetést érez, nem azt, amit a tömeg akar. Hiszen az író (bár mi még csak palánták vagyunk) magáért ír (jobb esetben), mert belülről feszítik a szavak, felszínre akar törni a történet, a szereplők szinte ordítanak, hogy papírra akarnak kerülni. Ha nincs meg ez az erős belső késztetés, akkor nem éri meg elkezdeni – ha pedig megvan, akkor felesleges rákérdezni, írjuk-e meg. A legtöbb történet úgyis megtalálja a maga közönségét a neten.

5. „Ti felvállaljátok a blogotokat?”
Többnyire nem értem azokat, akik ezt a kérdést felteszik, hiszen egyébként szerepel a terveik között, hogy könyvként jelenjen meg a történetük, de mindezt úgy, hogy egyáltalán nem fednék fel a kilétüket. Nem szabad szégyellni a művészetet. Tény és való, hogy én sem szívesen mutogatnám édesanyámnak a fent említett erotikus novelláimat, de emellett igenis remélem, hogy egyszer A játéktesztelő (is) el fog jutni oda, hogy bizony anyukám elé kell raknom, minden szennyesével együtt, mert majd nyomtatásban a kezébe kerül. És büszke leszek rá, a káromkodásaira, meg azokra a jelenetekre is, amikről tudom, hogy kívül esnek a szüleim értékrendjén, és amiket olvasva a volt osztálytársaim majd a szemöldöküket ráncolják, hogy te jó ég, az a szelíd lány ilyeneket ír? Hiszen attól, hogy én ezt leírom, még nem azonosulok a történettel, a karakterekkel. Vegyünk megint konkrét példát: a Hazug szerint az életcímű, most készülő regényemben nagy szerepet fog kapni a fiatalkori depresszió, az öngyilkossági kísérletek. A legfőbb üzenete a történetnek az lesz, hogy nem tudhatod, ki milyen titkokat rejt körülötted, hiszen másokból csak a felszínt látod, és könnyen lehet, hogy elítélsz valakit, lenézed őt, pedig megvan az oka annak, ahogyan viselkedik. A kamaszkori depresszió sem hiszti, hanem komoly betegség, és ezeknek a fiataloknak segítségre van szüksége, ami elsőként abban nyilvánul meg, hogy nem fordulsz el tőlük. Erről írok, de ez nem jelenti azt, hogy holnapután én is megválnék az életemtől. De tudjátok, mit? Ennek a történetnek mégiscsak nagyon erős a személyes vonzata. Amikor tizenhat voltam, én is átmentem ezeken, életundoron, öngyilkossági kísérleteken és kórházon. És most mégis itt vagyok. Jól vagyok. De tudom, érzem, hogy erről a témáról nekem beszélnem kell, hogy a kívülállók is felfogják, a kamaszok sem csak hisztisek. Én sosem fogom szégyellni a művészetemet, szóljon az bármiről. Itt van a nevem, az arcom, és mint mondtam, írok káromkodásról, szexről, öngyilkosságról. És büszkén vállalom, hogy én vagyok emellett Horváth Kamilla.

6. „Ez itt a könyvem.”
Engem nagyon idegesít, amikor írópalánták könyvként emlegetik a legjobb esetben is csak kéziratnak nevezhető firkálmányaikat. Ami a gépeden van, esetleg blog formájában a neten, az nem könyv. Akkor lesz könyv, amikor a kezedben tartod a papír alapú formáját. Persze, ha befutott író valaki, és biztos megjelenési lehetősége van a regényének, hívja nyugodtan könyvnek már a kezdetekkor is, de valljuk be, a legtöbbek esetében csupán nagyzolásról és fogalomzavarról van szó.

7. „Szóval… nem is tudom… olvassátok el… bár nem lett valami jó… nem tudom…”
Lehet, tényleg lehet, hogy nem lett jó. De hogyan várod el, hogy mások bizalommal forduljanak a blogodhoz, ha te sem állsz hozzá pozitívan? A reklám egy nagyon fontos része az olvasók megszerzésének, ugyanis sajnos elmúlt az az időszak, amikor mindenki hátsószándékok nélkül olvasgatta a neki tetsző blogokat. Kőkemény verseny van, amihez ha így állsz hozzá, nem fogsz tudni érvényesülni. Ha úgy érzed, nem sikerült valami jól a fejezet/blogbejegyzés, több dolog is tehetsz: egyrészt addig írod újra, míg megüti a neked tetsző szintet, vagy véleményezteted barátokkal és idegenekkel, hogy megtudd, mi a gyengesége, vagy legalább nem adod elő a hattyú halálát, mert a szánalommal nem fogsz tudni olvasókat megnyerni magadnak.

8. „Szeretném, ha véleményeznétek az írásomat, de ne mondjatok rá rosszat!”
Mellette az indok, hogy mert kezdő vagyok, tudom, hogy béna a történetem, nem kell az orrom alá dörgölni… Én pedig nagyon szívesen mondanám ilyenkor, hogy drága, onnantól kezdve, hogy feltettél valamit a netre, olyan nincs, hogy milyen véleményt kérsz, csak olyan, hogy milyet kapsz. Az egészséges hozzáállás pedig természetesen az, hogy kicsattanó az örömöd, ha dicsérnek, és bölcsen elfogadod, ha a hibáidat emlegetik, mert még ha bunkón is teszik ezt, a kommentelőknek ilyenkor az a célja, hogy a te műved jobb legyen. Ha nem ezt akarná, nemes egyszerűséggel kiikszelné az oldalt, és nem fecsérelné az idejét egy olyan alkotásra, aminek nem érdekli a további sorsa. Magyarán tessék megbecsülni azt is, aki beszól, mert ezáltal jobbak lehetünk.

9. „Angol címet adok, mert az a menő.”
Ez az, amitől aztán tényleg falra mászok. Én nem is azt mondom, hogy kötelezően Magyarországon játszódjon minden magyarok által írt történet, bár tény, hogy én kifejezetten szeretek ilyet olvasni, pont azért, mert annyira kilóg a sorból a sok külföldre helyezett sztori közül. Tény és való, hogy egy külhoni háttérrel egy nagyon erős pluszt lehet belevinni a történetbe, ha azt a helyén kezeljük, és nem csak azért írjuk amerikainak a főszereplőt, mert az menő, hanem mert tényleg tisztában vagyunk az ottani szokásokkal, az ott élők életmódjával, vérmérsékletével stb. De miért adunk az ilyen történeteknek angol címet? Főleg akkor, ha egy teljesen egyszerű, hétköznapi kifejezést veszünk alapul, mert ha esetleg egy pofás kis angol szóviccről lenne szó, még azt mondanám, rendben van. Sajnos legtöbbször tényleg nem erről van szó, hanem egyszerűen az emberek azt hiszik, ciki a magyar cím, nem divatos, és ebben szerintem nagy szerepe van a Könyvmolyképző Kiadónak is, hiszen nekik szokásuk a lefordított regényekre hatalmas betűkkel ráírni az eredeti, angol címet, és csak alá, hangyányi betűkkel a magyart, ami így teljesen elveszik szem elől. Egy magyar nyelvű cím szerintem sokkal megkapóbb lehet, én semmi esetre sem választanék mást. Nyilván ez a pont eddig a leginkább szubjektív, de szerintem kezdünk tényleg átesni a ló túloldalára az angol címválasztással. És ne is beszéljünk arról, hogy sokszor ezek a címek nyelvtanilag sem helyesek, és aztán milyen ciki, ha valaki szól érte, és gyorsan át kell írni a blog URL-jét is…

10. „Mondjátok meg, miről írjak!”
Ha csak egyszer-kétszer láttam volna ilyet, még azt mondanám, rendben, vannak ilyen furcsa állatfajok. De nem, szinte kétnaponta belebotlok egy olyan hirdetésbe a Facebookon, amiben a firkász bejelenti, hogy megnyitotta a blogját, várja hozzászólásban vagy szavazás formájában, hogy miről szeretnénk mi, olvasók hallani. Később pedig, gondolom, bezárják a frissen kialakított blogot, hiszen nem érkeztek tématippek, nincs miről írni. Nem tudok másra gondolni, csak arra, hogy az ilyen emberek a divat miatt nyitják meg a blogjaikat – hiszen nincs mögötte elszántság, nincs saját mondanivaló, csak az elhatározás, hogy írjanak valamit. A valamiből pedig legtöbbször semmi lesz. Ez a pont kicsit hasonlít a negyedikhez, azzal a különbséggel, hogy most nem kifejezetten történetes blogokról beszélek, viszont a hozzáállásom ugyanaz. Akkor írj, ha tényleg van mondanivalód, ha feszít belülről, ha érzed, hogy neked ezt márpedig le kell pötyögnöd, addig nem lesz teljes a napod, míg nincs fent a világhálón a történeted vagy mondanivalód. Csak azért ne nyiss blogot, hogy elmondhasd, neked is van, de igazából fogalmad sincs, miről írnál szívesen. Próbálj meg témát keresni! Van valami különleges hobbid? Úgy érzed, elég érdekesek a mindennapjaid, hogy megoszd másokkal? El szeretnéd mondani valamiről a véleményed? Biztos vagyok benne, hogy ha leülsz rendszerezni a gondolataidat, megtalálod azt, amiről te is szívesen írsz majd. Később pedig, ha már lett egy kialakult olvasótáborod, még mindig bedobhatod a kérdést, hogy van-e valami, amivel kapcsolatban szeretnék, hogy írj – egy már megismert személy véleménye sokkal inkább érdekli az embereket, mint egy olyan emberé, aki csak most tűnt fel a láthatáron.

Egész biztosan tudnék még találni ilyen szokásokat, talán több dolog sem jutott eszembe, de úgy érzem, egész jól összeszedtem a legidegesítőbbeket.
Ezek közül titeket is zavar valamelyik? Netán tudtok mást, ami hasonlóan idegesítő? Osszátok meg velem!

Azt mondják, elég sokaktól hallottam, állást kell foglalni a kérdésben: papírra írjunk tollal vagy pötyögjünk a számítógépen? Merthogy együtt a kettő nem játszik, szentségtörés, árulás… állítólag.

Míg kicsi voltam, a számítógép, mint eszköz az írásra, a tudatalattimban sem jelent meg. Nagyjából azóta írom a meséimet, történeteimet, hogy megtanultam a kézírást, idestova 12 éve. Nem vagyok éppenséggel öreg, a mai generációt erősítem, de még az én kölökkoromban sem volt túl nagy térhódítása a számítógépnek. Igaz, én hamar elkezdtem megbarátkozni a dologgal, egész kicsiként már ki tudtam játszani a Tarzant, nagyon ügyesen navigáltam a Startlapjátékok.hu-n, és azt is kikönyörögtem, hogy apukám e-mail címet készítsen nekem. Na de írni, a számítógépen? Akkoriban ez még nem volt.

Szóval papíron kezdtem. Azt nem merem állítani, hogy minden egyes firkálmányomat megőriztem az utókor számára (hogy legyen mit a múzeumokra hagyni, ha egyszer kötelező tananyag leszek), hiszen például a legelső többrészes történetem fele már rég köddé vált. Eleinte anyukámtól csentem el a fehér lapokat a nyomtatóból, azokra írtam, de egy-egy papírra nehezebben vigyáz az ember, így történt az, hogy elkeveredtek valahol. Később már több eszem volt, ugyanis mappákba rendeztem a történeteimet, így az első regényeim hiánytalanul a birtokomban vannak (de soha senki nem fogja őket látni). Volt egy tollam, zöld színű, a vége felé fekete, jóformán csak azzal voltam hajlandó írni hosszú évekig, míg egy nap be nem dobta a törölközőt – darabokra törött. Azóta sem tartottam nagy becsben egyetlen íróeszközt sem, nem dédelgetem őket, csak lélektelenül kihasználom mindet, amíg a tinta ki nem fogy belőlük, aztán nyúlok a következőért.

Aztán felfedeztem, hogy a számítógépen nem csak az internetet lehet bújni és bugyuta játékokkal elütni az időt, hanem bizony van rajta egy olyan program, amit Jegyzettömbként ismerünk. Ez volt számomra a nagy áttörés, mindennap nyúztam a billentyűket. Akkoriban életem első (és utolsó komoly) fanfictionjét írtam egy tinizenekarról, aminek a tagjaiba fülig szerelmes voltam. Tizenegy-tizenkét évesen ez nem olyan ciki, ugye? Ugye?

Egészen addig tartott a töretlen lelkesedésem a digitális firkálás iránt, amíg nem szembesültem azzal, hogy ha az egész házban csak egyetlen számítógép van, amit a család majd’ minden tagja használ, a félkész történeteim nincsenek biztonságban. Már akkor kialakult nálam egy erős zártság ezzel kapcsolatban, és a mai napig kitart: félkész művekről nem beszélek senkinek és nem mutatom meg őket senkinek. Csak olyanról ejtek szót és olyat mutatok meg másoknak, amit késznek nyilvánítottam (vagy legalábbis elérte az “első kézirat” szintjét). Egyszóval rettenetes szívrohamot kaptam, amikor egy délután azt láttam, hogy a szüleim a számítógép előtt ülve az én romantikus regényem mind a harminc oldalát átnyálazzák, és bárhogyan is küzdöttem ellene (elég erőszakosan, meg kell hagyni), mindenáron végig akarták olvasni.

Nem sokkal később anyám apámra nézett, és valami olyasmit mondott neki: “Ezzel a gyerekkel kezdeni kéne valamit, mert nagyon jó.”

Azért egy darabig elzárkóztam a klaviatúrától, és ismét papírra írtam a regényeimet. Ekkor született a Szellemvilág (egyszer újraírom, egész biztosan, esküszöm), A legfontosabb dolog, a Farkaskór és még megannyi idétlen című, klisékkel teletűzdelt történetem, amiket manapság ugyan nem vállalnék fel akkor sem, ha kést szorítanának a torkomhoz, de azért szeretem őket. Kötődöm hozzájuk, emlékszem rájuk, ahogy görnyedtem föléjük, ahogy vázlatot írtam róluk vagy csak azt írtam, ami éppen eszembe jutott, ahogy mappákba rendeztem a lapjaikat, vagy éppen több A5-ös füzetet is megtöltöttem velük. Ebből az időszakból jóformán mindent megőriztem, néhány évvel ezelőtt tényleg csak azt dobtam ki, ami rövid, semmitmondó részletecske volt csupán. De még a félkész művek többségét is megtartottam, mert emlékeztem rá, mivel akartam megtölteni az oldalakat, mennyire ragaszkodtam a karakterekhez, hogyan görnyedtem a lapok felett.

Emlékszem, a földön hasalva írtam, pedig nagyon kényelmetlen testhelyzet volt. Akkoriban készülhetett el a jelenlegi szobám, talán még szőnyeg sem volt, csak az a csempe, amivel a ház előző tulajdonosai borították a helyiséget. Ha volt is már szőnyeg, az vékony lehetett és kemény, mert emlékszem rá, milyen fájdalmas volt hason fekve írni. De a világ minden pénzéért sem ültem volna az asztalhoz. (A képen az egyik nagyon korai füzetem látható, a vignettán a felirat: Fontos firkák, ne nézz bele!)

A jelenlegi állapot akkor kezdett kialakulni, mikor megkaptam az első saját számítógépemet a szobámba. Akkor megint megnyílt előttem a lehetőségek végtelen tárháza. Amellett, hogy felfedeztem a Wordöt, végre megtarthattam magamnak a félkész irományaimat, zavartalanul alakítgathattam a történeteimet anélkül, hogy a kíváncsi tekintetek kereszttüzében égtem volna.

Szerintem ennek is lassan már öt-hat éve.

Jelenleg megosztom a munkát papír és számítógép között. A jegyzeteket, vázlatokat szinte kivétel nélkül papírra írom, bár itt akad kivétel. Mikor nincs a kezemben papír, egy nagyon praktikus telefonos alkalmazást, a Google Keepet használom. Egy egyszerű jegyzettömb, amit a számítógépről is el tudok érni, így nem kell másolgatnom a jegyzeteimet vagy megkeresni, melyik eszközön is pötyögtem le azt a néhány szót, ami eszembe jutott napközben.

Tényleges íráshoz már csak a laptopon állok neki, és a Wordöt már elvetettem, igaz, a művek mindig egy ilyen dokumentumban kötnek ki. De maga az alkotás egy minimalista Windows 8-as alkalmazással, a Simply Write-tal történik. Megnyitod, és minden eltűnik, ami elvonhatná a figyelmedet (Facebook, Filmek és sorozatok mappa stb.), csak egy fehér kijelzőt látsz magad előtt meg a villogó kurzort, ami jelzi, hogy kezdheted a pötyögést. Ami még kifejezetten szimpatikus ebben a programban, hogy nem mér sem oldalakat, sem szószámot, éppen ezért elhal bennem az a görcs, ami a Wordben mindig megtámad, és azt suttogja, hogy “te jó ég, ez csak négy oldal, nagyon kevés, ennek az írásnak legalább hat oldalasnak kéne lenni”. Sokkal szabadabban írok, és ahogy észrevettem, többet is.

A jegyzeteket mappákban rendszerezem, mármint rendes, kézzelfogható darabokba, amiket egy fiókban tartok ott, ahonnét a zoknikat száműztem (de amint költözöm a mostani szobámból, végre nem fognak területharcot vívni egymással). Lapokkal, füzetekkel, papír fecnikkel tömtem meg a fiókot, néha egész komoly expedíció szükséges egy-egy bizonyos darab felkutatásához, de megéri. Képtelen lennék lemondani arról, hogy papírra írjam a vázlataimat. Sokkal szabadabb, személyesebb a saját kézírásom, a firkáim a margón. Egy komplett regényt, de akár novellát is azonban már képtelen lennék kézzel végigírni, hiába tettem meg annyiszor kölyökként. Az egyik indok a korábban említett terjedelem – frusztrál, ha tudatában vagyok annak, hogy mennyit írtam, összenyomja a lelkemet, a lelkesedésemet, megmérgezi a művészet tisztaságát. A másik már fizikai indok: a kezem. Egyszerűen nem bír túl sokáig körmölni, nagyon hamar elfárad, sajogni kezd, sokszor az iskolában, tanórán is meg kell állnom, megmasszírozom, hátha segít, igaz, nem szokott. Ha megint több száz oldalakat akarnék leírni, azt hiszem, letörne a helyéről néhány óra megfeszített tempójú munka után.

Sosem értettem tehát, miért kellene eldöntenem, papírra vagy digitális dokumentumra írjak-e. Nem tudom csak az egyiket vagy csak a másikat használni, ha egyszer mindkettőhöz fűződik praktikussági vagy belső lelki indok. És nem is hiszem, hogy választani kellene a régimódi és a modern között: köszönik szépen, nagyon jól megférnek egymás mellett.