• Home
  • /
  • Category Archives: Cikkek

Ceruzanyomok #3 – A blokk, ami bennem van

A legutóbbi Ceruzanyomok körblogolás témái az írói blokkokról szólnak. Először arról, hogy mi okoz bennünk blokkot, másodszor pedig, hogy írás közben hogyan lendülünk túl a mélyponton. Hosszas gondolkodás után úgy döntöttem, hogy én ezt a két témát összevonom egy blogbejegyzésbe, mégpedig azért, mert nekem van egy olyan blokkom, amin nem tudok túljutni.

Valahol azt remélem, hogy ha beszélek a témáról, akkor az már elég lesz ahhoz, hogy a probléma mágikus módon, önmagától megoldódjon, vagy valaki majd a tömegből kiemelkedve azt harsogja, hogy „Én tudom a megoldást a problémádra!”, de valójában inkább arról szól ez az egész, hogy néha jólesik az embernek leírnia az aggályait, és szembesülni azzal, hogy azért nincs minden elveszve. Leírva minden kicsit egyszerűsödik, és sokkal kevésbé ijesztő, mint örvénylő, egymást túllicitáló gondolatok szintjén.

A problémám maga egyébként egyszerre halálosan egyszerű és végtelenül bonyolult: ez bizony az önbizalomhiány. Ha szobrot kellene állítani ennek a jelenségnek, akkor hatalmas mellénnyel jelentkeznék a múzsa szerepére. Ez önmagában elég ellentmondásos, de pont ezért találó, mert tökéletesen megjeleníti a probléma összetettségét: abban vagyok a legbiztosabb, hogy mindenben bizonytalan vagyok.

Szükségtelen mennyiségű írástechnikai cikket, könyvecskét átnyálaztam az írói blokkok témakörében, beszélgetést kezdeményeztem erről más írópalántákkal, és rendre rá kellett jönnöm, hogy az a blokk, ami nekem van, az nem oldható meg egy külső szemlélő által. Nem fogja senki sem megfogni a kezem, és megmutatni a helyes irányt, mert ez nem egy írástechnikai probléma, nem az okoz bennem blokkot, hogy hogyan írjak meg valamit, hogy hiba van-e a szövegemben, hanem maga az a kérdés, hogy mégis hogyan írhatnám le a történeteimet, ha nem tudom, hogy jól írok-e?

Furcsa kérdés az önbizalom és önmagunk megítélése. Az ember úgymond két irányba hajlamos hasonlítgatni önmagát: egyrészt lefelé, tehát meg tudja mondani, hogy kik azok, akiknél jobban teljesít, azaz esetemben, meg tudom határozni, hogy kik azok az írópalánták, akiknél több tapasztalatom van, akiknek segíteni tudnék a fejlődésben, stb. Másrészt pedig felfelé hasonlítgatunk, akár epekedve tekintünk azokra, akik jobbak nálunk, akik előrébb tartanak, jobb pozíciót szereztek. És a legmostohább helyzet az, mint esetemben, ha a felfelé és lefelé hasonlítgatások mértéke nem egy kiegyensúlyozott mérleg két oldala. Vagy ha a vertikális elképzelésnél akarok maradni: azt érzem, hogy én csak egy-két fokkal feljebb vagyok ezen a bizonyos létrán, mint azok, akiket magam mögött hagytam, viszont felettem kilométeres üres tér tátong, és a létra legtetején állnak azok az emberek, akikre felnézek, akikre példaképként tekintek. Nincs egyensúly, pedig az eszemmel igenis felfogom, hogy ez a távolság így tulajdonképpen nem létezik, és mindenki ennek a bizonyos skálának egy adott szintjén mozog, és a köztem és a jéghegy csúcsa között elhelyezkedők sokkal kisebb távolságokra vannak tőlem, mint ahogyan én azt rémálmaimban elképzelem.

Annyira mégsem szemléltet jól ez a létrás példa, mert azt sugallja, hogy egyeseket le kell hagyni, márpedig bennem ez nem így zajlik le. Nincsenek előttem konkrét arcok, nem úgy állok hozzá más írópalántákhoz, hogy jobb vagy rosszabb vagyok náluk, és a fejlődésemet sem úgy látom magam előtt, hogy „le kell győznöm X-et, előbb kell megjelennie egy regényemnek, mint neki, vagy több feliratkozóm kell, hogy legyen”, ez az esetemben sokkal inkább egy megfoghatatlan ellenfél. Sokkal inkább egy belső megfelelési kényszer, saját magammal szemben támasztott elvárások, amik valójában egészségesek is lehetnek, de egy ponton túl inkább károsak. Olyan érzés, mintha a képzeletbeli létrámon hiányozna a következő 30 fok, tehát ugranom kellene egy baromi nagyot, de a célom már a felhők között van, tehát nem látom magam előtt, és így nem eviláginak hat. Lehetetlennek.

Mindeközben pedig pontosan tudom, hogy ezt nem így kell csinálni. Nem szabad túlzottan felfelé hasonlítgatni, hanem értékelni kellene a saját fejlődésemet. Olyan ez, mintha lenne az ember lelkében is egy létra, amin önmaga különböző formái állnak. Ha egészen lenézel, a földre, akkor látod csetlő-botló önmagadat, aki megnézett egy mesét a Minimaxon, és írt a cuki kiskutyás füzetébe egy mesét (kiskutyákról, természetesen). Kicsit feljebb azt az énedet látod, aki teleírt a meséivel egy füzetet. Utána az első befejezett regényt, az első pályázatos elutasítást, az első, írásról szóló blogot, a sokadik ilyen blogot, a közös hobbi miatt született barátságokat, a rengeteg gyakorlást és tanulást… Örömök, könnyek, ez olyan, mint egy hullámvasút (oké, megpróbálok a létrámnál maradni).

Viszont ha megkapaszkodsz, és felpillantasz, akkor csak azt látod, hogy ez a létra végeláthatatlanul fut felfelé a magasba. Nincs vége, nincsen csúcsa — hiszen mi is lenne a vége? Oké, megírtál egy regényt, sok regényt — aztán megjelenik a regényed, megjelenik több is, és akkor? Mindig van mit tanulni, egyrészt önmagunkban is, másrészt a világ változásaira reagálva is. Ahogy telik az idő, mindig lesznek új témák, amik felkeltik az érdeklődésedet, amiket egy-egy írásban körbe lehet járni. Ebben a karrierben nincs csúcs, csak egy folyamatos haladás, felfelé, a létrán. Ez az, ami egyszerre ijesztő és megnyugtató. Ijesztő, mert ez nem egy projekt, amivel ha elkészültél, akkor hátradőlsz, viszont éppen azért lehet megnyugtató és kalandra hívó, mert sosem lehet teljesen kiismerni, elsajátítani, nem lehetsz a mestere, a múzsa irányítója. Mindig van hová fejlődni, és te választasz útirányt (ez egy fura, elágazó létra, fogadd el).

És a legjobb?

Igazából pont az a legjobb, amit én most nem látok. Az, hogy minden haladás csak egyetlen fok, amit meg kell lépni, és ezek a fokok pont olyan távolságban vannak egymástól, hogy nem kell ugrani, igazából meg sem kell túlzottan erőltetni magad. Csak lépni kell egyet. Csak írni valamit.

Én sajnos hajlamos vagyok némiképp vak lenni, és néha mondjuk csak minden tizedik fokot látok meg, a köztük lévőket nem. Emiatt pedig úgy érzem, hogy ugranom kell, hogy minden egyes írásommal valami nagyot kell alkotnom, ami túlmutat az előzőn, hogy messziről lássam rajta, hogy igen, ez aztán jelentős fejlődés. Pedig nem. A nagy fejlődések is egy-egy szó leírásával kezdődnek, egy-egy fok megmászásával. Valójában nincs is értelme a létrára mászásnak, ha csak erőlködés az egész, mikor lehet ez könnyed szórakozás.

Még nem tudom, hogy pontosan mit kell tennem ahhoz, hogy meglássam és értékelni tudjam ezeket az apró lépéseket is. Úgy gondolom, hogy egy probléma megoldásának első lépése az, hogy egyáltalán tisztában legyünk a problémával, ilyen tekintetben pedig igazából jól haladok. A továbbiakat pedig majd kitalálom.

Valójában tudom a trükköt: csak írni kell valamit. Nincs is benne fondorlat, csak el kell kezdeni, utána pedig megy ez magától.

 

 

 

 

(Esküszöm, hogy nem létra volt a jelem az oviban.)

Cyberbullying a bloggerek között

Az internet akár egy igazán sötét hely is lehet.

Igazából évek óta újra és újra megfogadom magamnak, hogy nem bonyolódom bele többé idétlen, gyermeteg netes vitákba, nem állok le belekötni idegenek hülyeségeibe, nem csatlakozom be már elkezdődött anyázásokba — mert nincs rá időm. Meg úgy érzem, nem engedhetem meg magamnak azt az állapotot, amikor remegő ujjakkal legépelek valamit, és az enter lenyomása után szaporán dobogó szívvel várom, hogy mit fog reagálni a másik fél. Felnőttem ehhez, úgy érzem.

Néha mégis nehéz megállni. Sokszor sikerült már, úgyhogy tulajdonképpen elértem a célomat, már nem bonyolódom bele mindenbe, ami kicsit is szíven üt a blogos és az írós világban. De van valami, ami a mai napig kihoz a sodromból: a cyberbullying.

Mi az a cyberbullying?

Egyszerűen megfogalmazva: elektronikus zaklatás. Főleg tinik körében jelenik meg, és számos megnyilvánulási formája van, például a hírnevet rontó pletykák terjesztése, a személyiséglopás, az online érkező fenyegetések és a többi.

Na de kezdjük az elejéről.

Jó vagy rossz dolog-e az, hogy álnevet használunk?

Korábban már foglalkoztam ezzel a témával a 10 érv a neved felvállalása mellett című írásomban, és még mindig kiállok amellett, hogy igenis jó dolog felvállalni a nevünket online, a blogunkon. Nekem ennek ellenére van „művésznevem”, de emellett jól látható a fényképem a blogon, és a saját nevemet is feltüntetem. Egyszerűen nem szeretném összemosni az otthoni, egyetemi (később majd szakmai) nevemet a szórakoztató irodalombelivel, ennyiről van szó. Természetesen azt is megértem, hogy van pár eset, mikor az illető tényleg jogosan nem akarja felvállalni a saját nevét az olvasói előtt, de szeretném leszögezni, hogy nem is erről beszélek most.

Én mindig azt fogom mondani, hogy igen, jó dolog felvállalni a nevünket a blogon, előnyünkre válhat, ha a személyes ismerőseinknek beszélünk a hobbinkról, főleg akkor, ha úgy érezzük, hogy szeretnénk, ha ez az időtöltés több lenne puszta szórakozásnál. Ettől függetlenül persze elfogadom, hogy mindenkinek szíve joga eldönteni, hogy vállalja-e az arcát, a nevét az írásaihoz.

Mi köze van ennek a cyberbullyinghez?
Egyáltalán létezik ez a bloggerek, írópalánták körében?

Néha én is megdöbbenek ezen. Az én naiv kis lelkem azt feltételezte sokáig, hogy az író(palántá)k egyik fő tulajdonsága az empátia, és hogy ezt nem csak a karaktereikkel szemben alkalmazzák, hanem akkor már a való életben is, a társaikkal.

Azt nem mondanám ki konkrétan, hogy ebben tévedtem; inkább rájöttem, hogy az írók, művészek, bloggerek sem egyfélék, és köztük is vannak kevésbé szimpatikus arcok.

„Ha kitetted a szövegedet a netre, akkor bizony vállald, hogy az emberek azt szabadon véleményezhetik is”, mondják sokan, és én azt hiszem, hogy egyesek már-már groteszk módon képesek kicsavarni és a saját szájízük szerint újraértelmezni ezt a gondolatot.

Hiszem, hogy a véleménynyilvánítás szabad, és ha egy amatőr író vagy blogger kitette a netre az új bejegyzését, akkor én elolvasás után, ha úgy érzem, hogy valamit lehetne rajta javítani, akkor ezt szabadon leírhatom komment formájában. Nem kötelező magamban tartanom, de ugyanígy nem kötelező (még csak el sem várható), hogy privát formában keressem fel az írót, és engedélyt kérjek tőle a tanácsaim vagy az ő írásában fellelhető hibák felsorolására a nyilvános felületen. A megfelelő hangvétellel tálalt kritika nem bántó, nem sértő, nem járatja le az olvasói előtt az írót, sőt: szerintem kifejezetten pozitív benyomást kelt, ha az író képes elfogadni a felajánlott segítséget, ha elismeri, hogy amit alkotott, az nem tökéletes, és kész a munkáján javítani, hogy a jövőben az olvasóinak még magasabb szintű minőséget nyújthasson.

Mondom még egyszer: a megfelelő hangvétellel tálalt kritika ilyen. Az, hogy „szar vagy, a történeted is szar, a szereplőid is szarok, bár meg se írtad volna az egészet, írd át az elsőtől az utolsó betűig”, nem egy megfelelő hangvétellel tálalt kritika.

Sajnos nem egyszer tapasztaltam már a bloggerek között, hogy egyesek, többnyire olyanok, akik éppen ott és akkor nem tudják majd megvédeni magukat, mások céltáblájává válhatnak. Szerencsére elenyésző az olyan esetek száma, mikor az emberek nem állnak le a kissé gonoszkodva, pimaszul megfogalmazott kommentek megírása után, és még erősebben támadnak, de sajnos előfordul. Nem egyszer.

Az előbb írtam, hogy „ha kitetted a szövegedet a netre, akkor bizony vállald, hogy az emberek szabadon véleményezhetik”, mert ez így korrekt. De ez nem ugyanaz, mint hogy „ha kitetted a szövegedet a netre, akkor vállald ennek a következményeit”, mert nem, ez nem korrekt, ez nem elfogadott, ez nem normális.

Mégis milyen következménye kellene, hogy legyen a művészetnek? Érzitek, miféle burkolt fenyegetés bújik meg a második, kicsavart mondatban?

Nem hazudok, én is olvastam már nem egy olyan amatőr írást, hogy felfutott tőle a szemöldököm a hajam alá, és inkább kiikszeltem az ablakot. Meg olyan is volt, beismerem, hogy megmutattam privátban egy barátomnak, hogy „hallod, ilyet még nem pipáltam”, mert én se vagyok szent, és én sem fogok isteníteni olyat, akit nincs mire, és igenis van, ami nálam is leveri a biztosítékot. Ne legyünk álszentek, mert amúgy az teljesen normális, ha van olyan, amit nem tud befogadni a gyomrunk, vagy amiben sehogy sem tudunk értéket találni. (Például vannak az ilyen tizenévesek által írt vérfertőző erotikus történetek a Wattpaden — én azt hiszem, értem őket, vagy legalábbis úgy vélem, hogy értem őket, de ettől függetlenül inkább kimenekülnék a házból, minthogy egyre is rákattintsak. Bocsi mindenkinek, aki tizenkettő és erotikust ír.)

A kritikát nem mindenki hallja meg, vagy nem úgy hallja meg, ahogyan azt megírták. Lehet írni újra meg újra cikkeket a kritika elfogadásáról, meg magyarázhatod minden egyes háborgónak, hogy de hiszen te csak segíteni akartál azzal, hogy pl. felhívtad a figyelmét egy nagyon egyértelmű helyesírási hibára, egyszerűen mindig lesznek olyanok, akik ezt nem értékelik. El kell fogadni azt is, hogy van, aki nem tudja helyén kezelni a kritikát, és tovább kell lépni.

Egyesek pedig pont erre a továbblépésre nem képesek. Ha a megkritizált író nem fogadja meg a tanácsokat, vagy nem látszik rajta azonnal a fejlődés, akkor odamennek még egyszer, még tízszer, egyre erőszakosabban, egyre durvább hangvétellel próbálják meggyőzni az illetőt, hogy amit csinál, az nem jó. A támadásra pedig normális reakció, ha az illető védekezéssel, esetleg visszatámadással reagál. Ezért kéne egyszerűen ráhagyni.

Konkrétabban eddig talán kétféle esettel találkoztam. Az egyik, mikor egy vagy több ember folyamatosan kommentekkel támad neki az illetőnek, hogy vegye már észre, hogy valamit mennyire rosszul csinál; a másik pedig mikor egy rossznak titulált történetet „bedobnak a közösbe” (például egy írós csoportban), azzal a felszólítással, hogy „nézzétek meg ezt a borzalmat”, ez alatt pedig egyre csak születnek a további cifra szövegek a történet minőségét illetően.

Az ilyeneket látva nekem mindig az a benyomásom támadt, hogy akik ilyen hadjáratszerű lejáratásokat, megaláztatásokat visznek véghez, azok a saját belső frusztrációikat szeretnék kiélni valakin. Talán önbizalomhiányt, talán irigységet, talán múltbeli sérelmeket, esetleg a saját életükből, de teljesen más területről fakadt keserűséget.

A neten a névtelenségből fakadva sokkal könnyebb céltáblává válni, mint a valóságban. Azok, akik mindenáron bántani akarnak valakit, nem látják az illetőt szemtől szemben, nem látják az arcán, mekkora rombolást visznek véghez a szavaikkal, de még egy valós profilképet, igazi adatokat sem látnak az illetőről. Jobb esetben csak egy többnyire semmitmondó művésznevet és egy netről halászott profilképet mutatnak magukból a világnak, és aki akarja, az képes elfeledtetni magával, hogy ez az illető is valós ember, valós érzésekkel.

Bármiről is ír az ember, azt bizonyossággal elmondhatjuk, hogy legtöbbünk képes a lelkének a legbelső kis rezdüléseit kitárni a világnak az alkotásaiban. Esetleg olyan dolgokról írni, amikről a valóságban nem mer beszélni; olyan dolgokról fantáziálni, amikről egyébként tudjuk, hogy nem kellene, de izgalmas; felfedezni önmagunkban olyasmit, amire nincs lehetőségünk a valóságban. Ez mindenkinek más és más, ahogy mindenki különböző mértékben engedi bele önmagát a saját írásába belefolyni, de tény: ott vagyunk a sorainkban. És nem tudja mindenki elviselni, ha ezt a titkos, belső világát éri támadás.

Vannak, akikről egy ilyen hadjárat csak leperegne, elintézik egy vállrándítással, és akkor az utálkozók is megunják a játékukat. Viszont vannak, akik nem tudják ezt feldolgozni, és attól függetlenül, hogy ezek a bántások az interneten keresztül érkeznek, és nem látja egymást szemtől szemben a bántó és az áldozata, még ugyanakkora ütést képesek bevinni az embernek.

Ajánlok egy jó módszert azoknak, akik szeretnek ilyesfajta „játékokat” űzni írópalánta társaikkal: mielőtt elküldöd a kommentedet, képzelj magad elé valakit, akit személyesen ismersz. Lehetőleg olyat, akit kedvelsz is. Képzeld el, hogy ezeket a szavakat, amiket éppen elküldeni készülsz, ennek az ismerősödnek mondod, szemtől szemben. Koncentrálj arra, milyen érzéseket váltana ki belőled, ha ezeket így ki kellene mondanod. Szorongó, kellemetlen érzések ezek? Inkább magadban tartanád a mondandódat, mert érzed, hogy ezzel megbántanád az illetőt?

Ha igen, akkor két dolgot tehetsz. Az egyik, hogy átfogalmazod a hozzászólásodat: ha gonoszkodás van benne, azt húzd ki, és tálald úgy a kritikádat, a tanácsaidat, hogy élőben is ki merd mondani valaki szemébe; a másik, hogy elengeded az egészet. Ez nem jelenti azt, hogy olyan mértékben cenzúrázd a véleményedet, hogy inkább dicsérj valamit, amiben túlontúl sok hibát véltél felfedezni — nem kell hazudni, nem kell elhallgatni a véleményedet, hiszen ennek kinyilvánításához jogod van. De ne gonoszkodj, ne gyűlölködj valakivel csak azért, mert a neten nem látod a reakcióját, szóval mert megteheted.

Ha pedig úgy érzed, hogy tényleg nem tudnád szebben megfogalmazni a véleményedet, akkor inkább ikszeld ki az ablakot. Nem kell neked megváltani a világot. Legalább megkíméled magad attól, hogy szapora szívveréssel ötpercenként frissíted az ablakot, azt várva, hogy az író mikor fog reagálni valamit a csípős kritikádra. Kinek hiányzik ez a plusz, saját magának okozott stressz? Komolyan mondom, akinek olyan kevés idegeskedés van életében, hogy saját magának is indukálja, az ossza meg a világgal a tippjeit.

Az üzenet és a tanulság (már akinek)

Felejtsétek már el azt, hogy a kritikában személyeskedtek, hogy lehordjátok az illetőt, hogy a felmenőit emlegetitek bármilyen kontextusban, hogy arra utasítjátok, hogy hagyja abba az írást. Ne abban éljétek ki a saját frusztrációtokat, hogy megpróbáljátok levezetni máson, átpumpálni idegenekbe, akiken úgysem fogjátok látni a szavaitok hatását.

Vannak olyan történetek, amik tényleg kiverhetik a biztosítékot, van köztük olyan, ami tényleg azért született, hogy borzolja az emberek idegeit. De ne etessétek a trollt, és ne támadjátok a másikat. Ne álljatok össze bandába, hogy rászálljatok egy ismeretlen írópalántára!

Őszintén hiszem azt, hogy a kedves szavak sajnos nem mindig érnek célba, de ezután nem a megtorlás következik, hanem az elengedés. Bármiről is ír a másik, bárhogyan is reagál egy kritikára, a gonoszkodás, a szándékos cyberbullying gerinctelen dolog. Ne élvezze senki, hogy másokat aláz meg és tesz tönkre a szavaival!

Mivel nem látod az illetőt, azt sem láthatod, mekkora pusztítást okoznak a szavaid. Ne te legyél senki életének az elrontója.

Aki úgy érzi, szeretne és tud róla beszélni, ossza meg velem (akár itt, akár privátban), ha hasonló eset szemtanúja volt, esetleg maga az áldozat. Ha tudok, segítek, de néha az is elég, ha van kivel beszélni erről. Szeretném, ha többé nem fordulnánk el bloggertársainktól!

Néhány furcsaság egy író életéből

Azt hiszem, nem véletlenül mondják, hogy az írók és az írópalánták csodabogarak. Nemcsak, hogy máshogy látjuk a világot, hiszen mindenre hajlamosak vagyunk lehetséges történetösszetevőként tekinteni, de akad pár kézzelfogható furcsaság, amit azok, akik sosem írtak történeteket, nem igazán érthetnek meg.

A következőkben csak néhányat szeretnék ezek közül felsorolni, azokat, amik az én életemben leginkább jelen vannak. Ez a bejegyzés most amolyan „használati utasítás”, ami a legtöbb íróra — tapasztalataim szerint legalábbis — igaz, úgyhogy mutassátok meg az értetlenkedő rokonaitoknak/barátaitoknak is a listát!

1. A böngészőm előzményei

Nem, nem kell megijedned, ha a gépemen böngészve azt látod, hogy a közelmúltban rákerestem, hogyan lehet minél rövidebb idő alatt eltüntetni egy holttestet. Ráadásul attól, hogy fiatal nő vagyok, még rákereshetek a terhesség korai tüneteire is, ettől még nem biztos, hogy anyai örömök elé nézek. A sátánista motívumok meg igenis érdekesek, bárki bármit mond! Sőt, szerintem az sem beteges, ha arra kerestem rá, hogy ugyan milyen hatással lenne a Földre, ha egy helyett két holdja lenne… (És egyáltalán, miért szaglászol az előzményeim között?!)

Szerencsére az internet olyan, mint egy óriási, végtelen könyvtár, bármit megtudhatunk, amire szükségünk van a következő történetünkhöz. Éppen ezért az előzményeim miatt nem kell aggódnod, én nem kattantam meg (esetleg az egyik szereplőm igen, és ezért írtam be a Google-be a skizofrénia tüneteit). Egy írónak kutya kötelessége mindig hiteles információkat írni a történetébe, akkor is, ha némelyik csak egy kósza gondolatként szerepel a szövegben. Nem téveszthetjük meg az olvasóinkat, minden apróságra oda kell figyelnünk, ráadásul néha nemmindennapi témákkal is foglalkozunk. Ez egyáltalán nem ördögtől való: például a holttest eltüntetése lehet egy bűnügyi regény alapja, illetve lehet életében először terhes a szereplőm, vagy megpróbálok egy új világot kitalálni a science-fiction történetemhez.

2. A számítógép fölé görnyedve töltött órák

Hogy? Hogy már sok órája ülök a gép előtt és a külvilágról tudomást sem véve csak pötyögök? És hogy ezzel számottevő időt pazarolok el az életemből?

Természetesen tisztában vagyok vele, hogy az életemet nem a számítógép előtt ülve kell leélnem, meg hogy odakint milyen kellemesen csicseregnek a madarak, meg a friss levegő kell a szervezetemnek, de én most írok. És ha engem elkap az ihlet, a hangulat, a munkakedv, nevezzük akárminek, akkor igenis képes vagyok hosszú órákon keresztül csattogni a billentyűzeten, írni az újabb és újabb jeleneteket, és közben szinte teljesen kizárom a külvilágot.

Néha azt látod, hogy nem gépelek, csak kattintgatok, de olyankor az 1-es pont lép életbe, és valószínűleg (vagyis jobb esetben) nem a Facebookon böngészek, hanem kutatómunkát végzek a következő történetemhez. Esetleg mások munkáit olvasom, vagy egy saját régebbi írásommal foglalkozom, vagy írástechnikai anyagok olvasásával fejlődöm. Egy a lényeg: én ilyenkor nem csak üres fejjel tekintek magam elé, hanem dolgozom, és számomra ez a munka/hobbi az egyik legfontosabb az életemben.

Ja, és még egy lényeg: csak abban az esetben zökkents ki ilyenkor, ha a) ég a ház, b) kitört a zombiapokalipszis vagy c) kész az ebéd.

3. Borzalmasnak titulált könyvek a polcomon

Soha senki nem érti, hogy ha kézbe veszek egy könyvet, amiről kiderül, hogy bűnrossz (vagy még jobb, ha már előre tudom, hogy az lesz!), akkor azt miért nem teszem félre, miért kell nekem mindenáron befejezni. Plusz pont az értetlenkedők részére, ha állandóan hangosan panaszkodom, hogy mennyire utálom ezt a könyvet, mégis hogy jelenhetett ez meg, esetleg azzal fenyegetőzöm, hogy kivágom az egész kötetet a csukott ablakon át.

Szerintem néha igenis időt (és életkedvet) kell áldozni azokra a könyvekre is, amik nem nyerik el a tetszésünket. Tulajdonképpen ez az egész arról szól, hogy más szövegében a hibát mindig sokkal könnyebb észrevenni, mint a sajátunkban, szóval ez tulajdonképpen egy tanulási folyamat. Megvizsgálom a kéziratot az elejétől a végéig, próbálom „írói szemmel” nézni, és meghatározni a felmerülő problémákat. Ha a hibákat tudatosítani tudom, akkor később ezeket felismerhetem a saját írásaimban is, és kigyomlálhatom a gyengébb részeket. Végül is így könnyebb, meg inkább én találjam meg így a saját hibáimat, mint egy olvasóm vagy a szerkesztő.

 

Az én életemben ezek a leggyakrabban előforduló furcsaságok, ráadásul ezek szerintem tipikusak is, így a legtöbb író és írópalánta számára ismerősek lehetnek. Nyugodtan mutassátok meg a nem író ismerőseiteknek, akik folyton megkérdőjelezik az ép elmeállapototokat, hivatkozzatok ezekre! 🙂 Esetleg ki tudjátok valamivel egészíteni a listámat? Nektek milyen írós furcsaságaitok vannak, amit nem érthetnek azok, akik ilyesmivel még nem próbálkoztak?

1234

A honlap további használatához a sütik használatát el kell fogadni. További információ

A süti beállítások ennél a honlapnál engedélyezett a legjobb felhasználói élmény érdekében. Amennyiben a beállítás változtatása nélkül kerül sor a honlap használatára, vagy az "Elfogadás" gombra történik kattintás, azzal a felhasználó elfogadja a sütik használatát.

Bezárás