• Home
  • /
  • Category Archives: Cikkek

14 kritikus, akire ne hallgass

Bloggeren és Wattpadon egyre többen vállalnak kritikaírást a történetekről, azonban hosszas kutatómunka után számos olyan véleményezőbe botlottam, akinek nem mernék adni a szavára. Az alábbiakban összefoglalom, mik azok, amik (gyakran egy személyben halmozódva) jellemzik a hozzá nem értőket.

A félreértések elkerülésének érdekében megjegyzem, hogy tisztában vagyok vele, hogy akit kritikusnak és írónak nevezek a továbbiakban, az nem tekinthető igazán annak; a kritikushoz valós szakmai tudás szükséges, és írónak sem feltétlenül nevezhetjük a blogon publikáló firkászokat. Csupán az egyszerűsítés kedvéért használtam ezeket a megnevezéseket, illetve, mivel a blogokon ezek a megnevezések sűrűn használatosak, én pedig szeretném, ha minél több érintetthez eljutnának a meglátásaim.

Valamint kötelességem elmondani, hogy senkire sem céloztam konkrétan, senkit sem akarok megbántani, de jogom van a véleménynyilvánításhoz. Egyébként is, ha valaki kedvesen felhívja a figyelmedet egy hibádra, akkor nem megsértődni kell, hanem egy javítási, változtatási lehetőségnek tekinteni a helyzetet. 🙂

Lássuk hát a listámat:

1. Aki bocsánatot kér a véleményéért
A „ne haragudj, hogy ezt mondom, de…” kezdetű gondolatok túlzott használatáról beszélek, nem pedig arról, mikor a véleményező a kritika elején vagy végén diplomatikusan megjegyzi, hogy reméli, nem bántott meg a véleményével. A kritikus nem azért mond véleményt, hogy szégyellje azt, nem kell elnézést kérnie, ha hibát talál vagy valami nem nyerte el a tetszését. Nem kell babusgatnia a történet írójának a lelkét (de természetesen a másik végletbe se essen), hanem tárgyilagosan kell közölnie az általa rossznak vagy hibásnak vélt tényezőket. Ha az alkotó kritikát kért, jó esetben ténylegesen arra kíváncsi, hogy mik az erősségei és a gyengeségei az írásának, ezért nem szükséges elnézést kérnie a kritikusnak, ha tulajdonképpen csak teljesítette a rá vonatkozó elvárásokat.

2. Aki mentegetőzik, ha butaságot ír
Azt hiszem, ez a legnagyobb negatív értelemben vett kedvencem. Általában akkor botlok ilyen hülyeségekbe, ha a kritikán látszik, hogy futtában készült, szedett-vedett, ilyenkor többször is tartalmaz oda nem illő kitérőket, pl. „bocsi, hogy ezt most furán magyaráztam el (vagy „nem fejtem ki bővebben”), de most értem haza / tök álmos vagyok / zűrös napjaim vannak”. A következő kijelentésem csúnyán fog hangzani, de igaz: egy kritikának nem konkrétan a kritikusról kell szólnia, hanem a véleményéről. Ha az író úgy döntött, bizalmat szentel neki, akkor jogosan várja el, hogy a kritikus a figyelmének, az amatőr mivoltához mérhető szakmai tudásának a legjavát adja bele a munkájába. Nem teheti meg azt, hogy néhány történetet félvárról vesz, mert éppen nincs kedve/ideje dolgozni, csak mert esetleg megígérte, hogy melyik bizonyos napon fog érkezni a véleménnyel. Az írók inkább többet várnak egy kidolgozott, alapos véleményezésre, mint egy rövid, az összecsapottságra folyamatosan kifogásokat felvonultató fércműre.

3. Aki káromkodva írja le a véleményét
Kell ezt ragozni? Nyilván alapvetően nem probléma, ha néha az ember szájából kicsúszik ez-az, hiszen van, akinek ez hozzátartozik az egyedi stílusához, ráadásul igenis vannak olyan helyzetek, amikor a káromkodás sokkal inkább kifejez egy helyzetet vagy érzést, mint más szinonimák. De ha a kritikus egy oldalon belül legalább ötödszörre szitkozódok, akkor gyanússá válik, hogy nincs olyan szókincs birtokában, hogy igényesen is ki tudja fejezni magát. Mindez még általánosságban is mindenfajta blogbejegyzésre, történetfejezetre is elmondható, de speciálisan a kritikusra értelmezhető, hogy senki sem engedheti meg magának, hogy ilyesfajta kifejezésekkel illesse a véleményezett történetet vagy annak az íróját.

4. Aki szándékosan bántja a mű íróját
Kissé kapcsolódik az előző ponthoz: az én szememben nem számít kritikusnak az, aki káromkodva megpróbálja jól helyretenni a neki nem tetsző történet íróját. Egy fokkal igényesebb, de még mindig nem elfogadható, ha valaki szitokszavak nélkül teszi meg ugyanezt. A kritikus feladata nem az, hogy ha rossz történetre akad, akkor megmentse tőle a társadalmat azzal, hogy az írónak elveszi a kedvét minden további alkotástól. Ehelyett közölje tárgyilagosan a véleményét a hibákról, és adjon tanácsot azok kijavítására, illetve, ha ehhez az ő tudása nem elég, akkor igazítsa el az írót, hol és kitől szerezhet segítséget (személyek, honlapok vagy könyvek által). A lejárató-hadjáratokat vezető kritikusoknak rá kellene ébredniük, hogy nem szabad más bántásában, megalázásában, önbecslésének porig rombolásában és munkájának értéktelenné nyilvánításában beteljesíteni a saját boldogságukat vagy önbizalmukat – ugyanis a legtöbbször az ilyen véleményező lelkében nincs egyensúly, de nem mások ellehetetlenítéséből adódóan kellene végre valakinek érezniük magukat.

5. Aki hibátlannak tart
Ez a másik véglet: ha valaki csupa jót ír, de nem is tudja megfogalmazni, pontosan mi tetszett neki az egész történetben, egyszerűen csak imádja és nem tud belekötni semmibe. Nem azt mondom, hogy a kritikus legyen szőrszálhasogató, és csak azért is próbáljon meg valamilyen apró hibát találni, amit felmutathat a kritikájában, hanem azt, hogy ha nem is tud rosszat mondani, akkor legalább próbálja meg szavakba önteni, mi az, ami elnyerte a tetszését. A cselekmény alakulása? Az életszerű karakterek? A tökéletes helyesírás? A kritika akkor is legyen tartalmas, ha nem vonultat fel hibákat, mert például egy nála sokkal gyakorlottabb amatőrről ír véleményt (például egy első történetét író tizenkét éves a sokadik blogregényét körmölő huszonévesnek ritkán tud érdemleges tanácsot osztani, persze vannak kivételek) vagy elfogult a szerzővel kapcsolatban (ami nyilván nem szerencsés, de előfordul sajnos).

6. Aki nem tudja legalább 1000 szóban kifejteni a véleményét
Ezer szó körülbelül egy oldalnak felel meg átlagos betűtípussal és -mérettel. Ennyit még akkor is képesnek kell lennie kipréselnie magából egy kritikusnak, ha a véleményezett mű terjedelme sem sokkal hosszabb, de ha több fejezetet is tartalmaz az írás, akkor pedig pláne. Azoktól, akik 100-200 szóban fogalmazzák meg a mondandójukat, nem lehet elvárni a részletes, alapos véleményezést, inkább csak felületes áttekintést, hiszen ennek sokkal inkább egy olvasói komment terjedelmének kellene lennie, nem pedig egy kritikáénak. Egyetlen oldal megírása, ha az ember elolvasott egy fejezetet (vagy inkább tízet), nem szabadna, hogy komoly nehézségeket okozzon egy olyan személy számára, aki maga is ír vagy legalábbis a szórakoztatóirodalomban jártasnak ítéli meg saját magát (máskülönben miért is akarna történeteket véleményezni?).

7. Aki szerint a helyesírás ízlés kérdése
A helyesírás nyilván fontos, ezt mindig hangsúlyozom, ha alkalmam adódik rá (sokszor pofátlanul akkor is, ha nem), és mindig örülök, ha látom, hogy a kritikaíró is kiemeli a történet hibáit. Ami nem mindegy, az az indok. Még mindig meglepődöm, pedig elég sokszor belefutottam már ilyenbe, hogy a kritikus azt tanácsolja, az író javítsa ki a helyesírási hibákat, „mert van, akit zavar”. Na és ez az, ami nem mindegy. Igényes olvasót igenis zavar, de nem azért, mert az ő igényeinek csak a hibátlan felel meg, hanem mert jogosan várja el az írótól, hogy ő is legyen igényes az írására, és ehhez bizony hozzátartozik a helyesírási szabályok alapvető ismerete és alkalmazása is. Előfordul, hogy valaki bizonyos okból nehezen boldogul ezzel, nem probléma, de akkor legyen az illetőnek annyi önkritikája, hogy legalább hallgat a Word vagy más program helyesírás-ellenőrzőjére (ez pedig magában foglalja azt, hogy nem egyenesen a Blogger vagy a Wattpad szerkesztőjébe körmöl), hiszen az is rengeteg hibát kiszűr, de még jobb, ha az illető segítséget kér egy jó helyesírású ismerőstől vagy egy segítőkész bloggertől (Világ BÉTÁI egyesüljetek! nevű csoport).

8. Aki nem olvassa végig a kritizált történetet
Én azt vallom, hogy nem lehet érdemben kritizálni egy történetet, ha nem ismerjük azt elejétől a végéig (még ha a vége nem is azt jelenti, hogy egy már befejezett történetről beszélünk). Főleg hosszabb regénynél van rá igen nagy valószínűség, hogy az eleje és a vége között az író fejlődött, változott, ezért a minőség eltérő lehet. A szereplőket, a cselekmény ívét is csak az egész történet ismeretében lehet reálisan véleményezni. Én nem szívesen adok annak a kritikájára, aki lusta elolvasni a teljes történetet. Vannak kifogások, mint pl. nincs idő végigolvasni egy ötven fejezetes regényt, de nekem erre pedig az a válaszom, hogy akinek nem fér bele az idejébe, az ne vállaljon kritikákat, vagy csak rövidebb műveket véleményezzen. Az is egy megoldás, ha az illető korlátozza a várólistáján szereplő történetek számát, így kevesebb kritikát ír ugyan, de azokkal többet tud fogalmazni. Néhány probléma egyébként kiszűrhető már a történet legelején is, például az általános helyesírási hibák, vagy ha információhiányra vagy logikai bukfencre épül a történet, de összességében az első pár fejezetről szóló kritika nem mindig nyújt elég segítséget az írónak.

9. Aki nem tudja megfogalmazni a véleményét
Néhány kritikus nem igazán tudja megfogalmazni, mi a problémája egy történettel, de azért elkezd fecsegni, csapongani, majd a végére azért odaírja, hogy „ne haragudj, nem tudom elmagyarázni”. Ilyenkor az esetek többségében egy kis szakmai háttértudás hiányzik; tapasztalat már van, mert érzékeli, hogy valami nem kerek, de nincs olyan tudás birtokában, hogy ezt érthetően leírja, nem ismeri a megfelelő kifejezéseket, esetleg nem is tudja pontosan, mit akar véleményezni. Ezért fontos, hogy aki kritikaírásba akar belekezdeni, az elsőként tesztelje önmagát: olvasson bele különböző történetekbe, és csak önmagának próbálja meg megfogalmazni róla a gondolatait. Ha többször is úgy érzi, nem tudja értelmesen leírni az észrevételeit, akkor esélyes, hogy a nyilvános kritikaírás megkezdése előtt még gyakorolnia kell kicsit, esetleg írástechnikai könyveket és cikkeket olvasnia, és természetesen rengeteget írnia.

10. Aki azt írja, „nem tudom”
Némileg ez kapcsolódik az előzőhöz, de itt már a kritikus meg sem próbálja a tudás látszatát kelteni, nem kezd el össze-vissza magyarázni, nemes egyszerűséggel közli, hogy nem tudja. Félreértés ne essék, nem azt mondom, hogy profi szakmai tudás szükséges, és mindenki csak diploma után merészeljen a kritikaírás lehetőségén gondolkodni. De az embernek, mint már írtam korábban is, legyen egészséges önkritikája, és fogadja el, hogy ha nincs annyi tudása és tapasztalata, hogy értelmesen hozzá tudjon szólni egy történethez, akkor ne erőltesse, hanem gyakoroljon esetleg privát véleményezésekkel, olvasson utána a dolgoknak, tehát fejlessze magát.

11. Aki nem említ konkrétumokat
Ez általában az 500 szó alatti, nyúlfarknyi kritikákra jellemző. Ezekben találkozni olyan részletekkel, mint pl. „a harmadik fejezet nem volt túl érthető” vagy „vannak helyesírási hibáid”, esetleg „néhány párbeszéd/szereplő/leírás nem elég hiteles”, és ha például egy tízrészes történetről beszélünk, akkor az író tulajdonképpen csak pisloghat meglepetten, mert egy ilyen véleménnyel nem tud mit kezdeni. Nem tudja meg pontosan, mit hibázott (és pl. a helyesírási hibákat valószínűleg nem direkt ejtette, tehát ha a kritikus nem emeli ezeket ki, akkor az író nem is fogja tudni, mit javítson ki), hol keresse a rosszul megírt részeket. Jobb esetben konkrétan rákérdez kommentben, és aztán reméli, hogy kap segítséget. Mellékes, de ha a kritikusok beleemelnék a konkrétumokat is a kritikába, máris megugranák az 1000 szavas határt. És természetesen nem arról van szó, hogy mondatról mondatra elemezzük ki a történetet, de ha csak általánosságban beszélünk, az nem segít. Nem kell attól félni, hogy leírjuk a spoileres részeket: a kritika főleg az írónak szól, ő pedig már ismeri a csattanókat, és neki arra is szüksége van, hogy ezekről is véleményt kapjon. Ez csak másodsorban szól az érdeklődő kívülállókról, így itt nem az ő érdekeiket kell nézni. Esetleg belefér, hogy jelezzük a szövegben, mikortól számíthatnak spoilerre, így az olvasókkal is törődünk, de az író is megkapja a szükséges véleményt.

12. Aki maga is hibázik a kritikában
Egyesek nagyon meggyőzően tudnak butaságokat tanácsolni a kezdők számára (erről egyébként készül egy cikkem, szóval most csak nagyvonalakban ejtek róla szót – 16 jó és rossz tanács az írásról), amit sajnos sokan hajlamosak is megfogadni, mert azt hiszik, hogy csak az kezd kritikaírásba, akinek tényleg megfelelő a tudása. Ez természetesen nincs mindig így, sajnos bárki nevezheti magát a bloggerek között kritikusnak. Néha azonban elszalad velük a ló, és nem veszik észre, hogy ők maguk is segítségre szorulnának még. Legegyszerűbben egyébként a helyesírási hibákat lehet kiszűrni, gyakran abban a bekezdésben is, amiben a kritizálandó mű helyesírási hibáit tárgyalják. Egyetlen tanácsom van csak: először mindenki a maga háza táján nézzen körül.

13. Aki a kinézetet fontosabbnak tartja
Wattpadon a kinézet csak a borítót jelenti (azt meg az oldal hiányosságaira fogjuk, hogy nincs a formázási lehetőségek között sorkizárt), így ott nem annyira jelentős a probléma, mint Bloggeren, ahol sokszor egy történetkritika fele csak a dizájn kitárgyalásáról szól (direkt írtam történetkritikát, úgyhogy a kifejezetten dizájnkritikák nem ide tartoznak). Tény, hogy egy minimális igényességnek kell lennie a kinézetben, de ez ideális esetben addig kellene, hogy terjedjen, hogy olvashatóak-e a betűk, esetleg ha valami egyéb szembántó hibába botlunk, akkor arra is felhívhatjuk a figyelmet. De ne szóljon az alapvetően történetről alkotott kritika fele a fejlécről és a színek harmóniájáról a legkisebb részletekbe belemenően.

14. Aki nem nézi, kit kritizál
Nem arra célzok, hogy a kritika csapjon át személyeskedésbe, még véletlenül sem – de igenis meg kell nézni, kihez szólunk hozzá. Érett kritikus nem ugyanúgy kezeli az első történetét író tizenkét évest, mint a sokadik kidolgozott regényét író huszonévest (és nehogy azzal jöjjön bárki, hogy itt leszóltam a tizenkét évest, mert nem, de tény, hogy olyankor még van hová fejlődni). Egy szó szoros értelmében vett kezdőnek nem kell elvenni a kedvét azzal, hogy a kritikus leoltja őt egy apró logikai hiba miatt, vagy fél oldalban rizsázik neki a nézőpontkezelés helyes használatáról, csak mert váltogatja ez egyesszám első és harmadik személyét. Fel kell hívni a figyelmét a hibákra, nem kell szemellenzővel nézni és agyondicsérni, de fel kell fogni azt is, hogy nem várható el tőle olyan tudás, mint attól, aki már a sokadik a regényét fejezi be. Ezzel szemben a gyakorlottabbaktól jobban számon kérhetőek apróságokra érvényes írástechnikai szabályok is (bár egy idősebb személy is számíthat kezdőnek, ez tulajdonképpen nem a kor függvénye). A lényeg az, hogy nem ugyanúgy kell hozzáállni a különböző szinten álló alkotókra, mert könnyen lehet, hogy egy életre elveszi a kedvét egy kezdőnek, legyen fiatal vagy idősebb, ha rögtön a profikhoz mérik őket.

 

Egyetértetek a pontokkal? Van még, amivel kiegészítenétek a listát? 

Tűzre a helyesírással!

A magyar nyelv talán egyike a világ legnehezebbjeinek, a rengeteg raggal, jelzővel és képzővel, hangrenddel, mássalhangzótörvénnyel, egybe- és különírással, elválasztási szabályokkal, központozással, vesszőhasználattal és még megannyi fortélyával együtt. Egy élet is kevés idő ahhoz, hogy minden logikáját, mikéntjét elsajátítsuk, néha még a gyakorlott helyesírók is megtorpannak egy-egy rafináltabb szóösszetétel lapra vetésekor.

Ahogy az internet berkein belül járok-kelek, rengeteg írópalántába botlok; ki ezért, ki azért ír, néhányan az első novellájukat írják, mások a sokadik regényüket foltozgatják. Előbb-utóbb, céltól és motivációtól függetlenül mindenki elérkezik arra a pontra, amikor úgy érzi, meg kell osztania a nagyérdeművel az alkotását, legyen szó akár egy testvérről, nagyszülőről, az internetet használókról vagy egy kiadó munkatársáról.

Az első benyomás pedig nemcsak a valóéletben fontos, bár itt nem azt nézik, hogy kócos-e a hajad vagy elég csinos vagy-e a profilképeden. Ami legelőször számít, az az, hogy tudsz-e helyesen írni. Senki sem vár el tőled akadémiai tudást, nem kell az iskola legjobb helyesíróvá válnod, mielőtt odaadod valakinek az irományodat. A helyesírás oktatása már az első osztályban megkezdődik, amikor az ember az alapvető szavakat tanulja meg leképezni, az ember pedig a nyelvtanórán figyelve elsajátíthatja az alapokat, amelyek később segítenek a történet papírra vetésében.

Szóval miért is olyan fontos a helyesírás? Vagy épp ellenkezőleg: nem az?

A közelmúltban bizony egy olyan véleménybe botlottam, ami jócskán megosztja az írással foglalkozókat. Az állítás a következő: az írónak nem szükséges ismernie a helyesírás szabályait. Nem kell használnia vesszőket a mondatban, teljesen mindegy, hogyan központozza a párbeszédeket, a nehezebb összetett szavakat pedig nyugodtan írja külön – ugyanis a helyesen írás nem az ő dolga, hanem a lektoré.

Elképedésemre rengetegen osztották a véleményt, a legtöbben pont olyanok, akiknek a kommentjeiből látszott, hogy bizony nem sokat forgatták még a nyelvtankönyvet. Azt a nézetet vallják, hogy egy történet lehet anélkül is jól megírt, olvasmányos, magával ragadó és remekbe szabott, hogy az író akár az alapvető helyesírási szabályoknak megfelelt volna. Hiszen a tehetség, az íráskészség nem függ a nyelvtani szabályoktól.

Tény, hogy a nagykönyvben nem egy sorban emlegetik a tehetséget a helyesírással, viszont egy oldalon van a kettő, az biztos! Gondolj az írásra úgy, mint egy szakmára, majd vonatkoztass el: mintha asztalos lennél, és a legújabb vásárlóidat azzal szeretnéd meggyőzni, hogy a legjobban sikerült székedre ülteted őket. Nem fognak róla lepotyogni, viszont szúrni fogja a feneküket a sok kiálló szög, percek múlva pedig a hátukat és a derekukat fájlalva fognak felpattanni. Te pedig elvesztettél két potenciális vásárlót, mert csak azzal törődtél, hogy a tárgy széknek nézzen ki, viszont az apró, de jelentős hibák elsimításával már nem foglalkoztál. Ugyanez az írással: igen, regénynek néz ki az írásod, tartalmaz számtalan csavart, karaktereket, párbeszédeket, leírásokat, mégis el fogod riasztani az esetleges olvasót a helyesírási hibákkal.

Ahogy az ember randevúra sem fésületlen hajjal megy (hiszen a frizura a fodrász feladatkörébe tartozik, nem?), úgy az író sem várhatja el, hogy a legalapvetőbb helyesírási hibákat egy lektor javítsa ki, miközben neki magának fogalma sincs, miért kell két tagmondat közé vesszőt tenni.

A helyesírás (nem) alkalmazása ennek tetejében jelentősen befolyásolja az alkotás minőségét. Kit érdekel, ha jobb világot építettél fel a fantasyregényedben, mint Tolkien, ha senki sem érti a mondataidat a vesszők hiánya miatt? A hibák megakasztják az olvasót, néha pedig teljesen más értelmet nyer egy mondat. A kedvenc példám ugyan angol nyelvű, de teljesen jól lefesti a problémát:

Let’s eat, grandma! ~ Együnk, nagymama!
Let’s eat grandma! ~ Együk meg nagymamát!

Mint a példa is mutatja, a vesszőhasználat életeket menthet, ráadásul azt a néhány, fifikás természetű olvasót is megtartja, akik esélyt sem adnak az olyan történeteknek, amelyeknek már a címében is különírtak egy összetett szót. Természetesen nem az az egy-két személy számít, akik maguk is messzemenő tökéletességre törekszenek az élet minden területén, viszont hidd el, egy kiadó emberei is pont ilyen emberek. Tény, hogy sokan ilyenkor azt mondanák, hogy de hát nincs is céljaik között a könyvkiadás, viszont nincs olyan írópalánta, akinek ne fordult volna már meg a fejében, hogy milyen jó is lenne, ha a saját történetét tarthatná a kezében. Ehhez pedig elkerülhetetlen, hogy az ember írása néha megforduljon hozzáértő, szakmai kézben is. Ha a te hibákkal teletűzdelt alkotásod mellett ott áll egy hasonló kaliberű, de helyesírásilag kifogásolhatatlan mű, vajon a kiadó embere melyiket fogja elolvasni, és melyiket az első sorok után kukába vágni? Azt, amelyik ígéretesnek tűnik, ám az író hanyagsága miatt a mondatok java értelmezhetetlennek bizonyul, vagy azt, amelyik gördülékeny, ahol az ember nem akad meg minden második szónál?

Amit kiadsz a kezedből, akarva-akaratlanul is téged jellemez, legyen szó akár egy összetákolt székről, a füzeteid margójára vetett rajzocskákról vagy bizony az írásodról. Ha nem szeretnéd, hogy az emberek lusta, hanyag személynek tituláljanak már ismeretlenül is, ne hagyd, hogy az alkotásod ezt közvetítse rólad! Tiszteld meg azzal az irományodat, az irodalmat, hogy az alapvető szabályokat betartod! Hiszen a helyesírás értünk van, és nem ellenünk.

Párbeszédek írásjelei

Az egyik legnagyobb, legijesztőbb, mégis legkevésbé ismert mumus: hogyan döntsük el, kell-e pont a párbeszédbe, mikor kezdjük nagybetűvel stb.?

Vegyünk egy egyszerű helyzetet, két hirtelenjében kitalált karakter párbeszédét, hogy élő példán keresztül bemutathassam, hogyan is néz ki egy helyesírásilag korrekt párbeszéd.

– Szerintem kólát vegyünk.
– Inkább narancslevet – ellenkezett Peti.
– Igazad van, az egészségesebb. – A másik fiú, Dani levett a polcról egy doboz százszázalékos gyümölcslevet, majd a kasszához indult.
– Várj – szólt utána Peti –, mi lenne, ha kólát is vennénk?
– Az nem fog menni – rázta a fejét Dani. – Nincs nálunk elég pénz mindkettőre.
– Akkor most mi legyen? – tűnődött Peti, majd folytatta: – Tudod, mit? Várj meg, hazaszaladok, és kérek még pénzt anyutól!

Az első és legfontosabb szabály: párbeszédek írásakor nem kötőjelet használunk ( – ), hanem gondolatjelet ( – )! Legegyszerűbb, ha az ember megjegyzi a hozzá tartozó billentyűkombinációt: Ctrl + mínuszjel. Amennyiben nem sikerül, esetleg túl nagy macerának érzed folyton ezt a két gombot nyomogatni, használd az én módszeremet: megtanítottam a Wordöt, hogy két, egymás után leírt kötőjelet alakítson gondolatjellé. (Az Automatikus javítási beállításokban teheted ezt meg.)

A másik fontos szabály nem csak a párbeszédekre vonatkozik, hanem a leíró részekre is, viszont leggyakrabban itt jelentkezik: ne halmozzuk az írásjeleket! Bármilyen hangosan is ordítja a kérdését Peti, akkor sem kell negyvenkét darab kérdőjelet tenni a mondat végére. Elég egyet, ahogy felkiáltójelből is, ha úgy adja magát a mondat. Ami még egy gyakori, zavaró szokás, az a pontok halmozása. Igaz, a való életben ritka, hogy szünet nélkül ontjuk magunkból a mondanivalónkat, néha megbotlik a nyelvünk, máskor akadozik a hangunk. De ezek nem olyan dolgok, amiket mindenáron meg kell jeleníteni a szövegben. A karakterek beszéde legyen folyékony, amennyiben semmi nem indokolja az ellenkezőjét. Ha az illető mégis egy kis szünetet tart a mondandója közepén, azt nem muszáj feltétlenül három darab pont leírásával szemléltetnünk. Íme, egy példa:

– Nem is tudom, mi legyen – gondolkodott el egy pillanatra Peti és Dani édesanyja. – Rendben, hozzatok kólát és narancslevet is.

Amellett, hogy az olvasó fejben nem akad meg három darab pont miatt, a közbeékeléssel a helyzetet is jobban ábrázoltuk, hiszen így kiderült, miért tartott szünetet a szereplő: elgondolkodott a lehetőségeken. Ha a közbeékelés helyett három pontot tettem volna, ez nem derül ki.

Nyilván egyes esetekben a három pontnak is lehet szerepe, például Peti édesanyja belekezd a mondandójába, a fiú azonban közbevág, így az anyuka szövege nem kerül befejezésre. Egyéb esetekben azonban a három pont inkább zavaró, mint helyénvaló.

Most pedig elemezzük végre a fenti párbeszédet.

– Szerintem kólát vegyünk.” A legegyszerűbb helyzet, amikor semmivel sem toldjuk meg a szereplő mondanivalóját, hiszen nem szükséges minden alkalommal kiegészítéseket tennünk. Például egy indulatos párbeszédben, ahol a két szereplőnk egymással szemben állva veszekszik, a szöveg lendületét, pörgését szakítaná meg, ha minden egyes megszólalás után még kielemeznénk a körülményeket. A helyzet tehát egyszerű: a már említett gondolatjellel indítunk, azután szóközt teszünk (szinte mindig teszünk szóközt az írásjelek után, kivételt lásd lentebb), a mondatot nagy kezdőbetűvel kezdjük, a végén pedig az odaillő írásjellel zárunk. Ebben még nincs boszorkányság.

– Inkább narancslevet – ellenkezett Peti.” A változás az előző mondathoz képest annyi, hogy itt már jellemezzük a cselekvést. Fontos eldöntenünk, hogy a hozzátoldott szöveg külön mondatként megállná-e a helyét; jelen esetben az ellenkezett Peti nem alkothatna önálló mondatot. A mondat tehát ugyanúgy kezdődik: gondolatjel, szóköz, nagy kezdőbetű – a végén pedig, ha kijelentő mondatról van szó, nincs pont. Csak ismét szóköz, gondolatjel, szóköz, és az önálló mondatként nem szerepeltethető rész (szólalt meg Peti) kisbetűvel folytatódik.

– Igazad van, az egészségesebb. – A másik fiú, Dani levett a polcról egy doboz százszázalékos gyümölcslevet, majd a kasszához indult.” Nem, nem hibáztam: itt már kell a pont a kijelentő mondat végére. Megint megvizsgáljuk a kiegészítő mondatot, és azt tapasztaljuk, hogy önálló mondat, tehát így is kezeljük. Ilyen esetben a kimondott szavak után pontot teszünk, aztán szóköz, gondolatjel, szóköz, a hozzáírt mondatot pedig minden esetben nagy kezdőbetűvel írjuk.

– Várj – szólt utána Peti –, mi lenne, ha kólát is vennénk?” Ebben az esetben az újdonság az, hogy a közbeékelést már tényleg beékeljük a mondatba, általában tagmondathatáron, amit természetesen vesszővel választunk el. Ilyen esetekben azonban a vesszőt nem az első tagmondat végére tesszük, hanem a közbeékelés után, azonnal a gondolatjel után, tehát szóköz nélkül. Ezután persze már írunk szóközt, hogy ne folyjon össze a szemünk előtt a szöveg. A közbeékelést ilyen esetben nem kezdjük nagybetűvel, ahogyan a folytatást sem.

– Az nem fog menni – rázta a fejét Dani. – Nincs nálunk elég pénz mindkettőre.” Az eddigiek alapján már egyszerű a mondat: mivel a rázta a fejét Daniönállóan nem állja meg a helyét, a kijelentő mondat végére nem teszünk pontot, a közbeékelés végére azonban igen. Az új mondatot pedig nagy kezdőbetűvel írjuk.

– Akkor most mi legyen? – tűnődött Peti, majd folytatta: – Tudod, mit? Várj meg, hazaszaladok, és kérek még pénzt anyutól!” Amennyiben a közbeékelést kérdő vagy felkiáltó mondat előz meg, de a közbeékelt rész nem önálló mondat, ugyanúgy kiskezdőbetűt írunk, akárcsak kijelentő mondat esetén (lásd pl. az előző mondatot). Amennyiben a folytatást egy olyan szóval akarjuk bevezetni, mint például az itt látható folytatta, kettőspontot teszünk pont helyett, és az eddigiek szerint haladunk tovább.

Valószínűnek tartom, hogy ez elsőre ködös, értelmetlen maszlagnak tűnik. Első elolvasásra nem biztos, hogy bárkinek is varázslatos módon a fejébe szökik a sok szabály, de ha többször előveszed, előbb-utóbb rá fogsz érezni a hogyanjára, és biztos kézzel fogod tudni megállapítani, melyik helyzetben hová teszünk írásjelet. Szép a magyar nyelv, bárcsak egyszerűbb lenne, de sajnos nem az, próbáljuk hát meg kiismerni a fortélyait.

Minél árvább, annál jobb

Az  alap

A karakteralkotás alapköve a kapcsolat az olvasóval. Senki sem akar olyan szereplőkről olvasni, akik ne tennének rá valamilyen benyomást, legyen az szimpátia, ellenszenv, érdeklődés vagy akár sajnálat. Ha belegondolunk, csak az a karakter nem vált ki semmilyen érzelmet, aki nem érez, és nem tesz magától semmit, pusztán sodródik tehetetlenül az eseményekkel, mindent hűvös közönnyel vesz tudomásul, semmiről sem alkot egyéni véleményt. Ilyen emberek nem kötik le a figyelmünket, ugyanis nincs bennük semmi, amihez kapcsolódni tudnánk.

Legtöbbször, főleg kezdő írók esetén, a főszereplő afféle kivetülése az alkotónak. Megjelennek a hasonlóságok a külsejében, a hobbijában, a világról alkotott véleményében, leggyakrabban az életkorában és a lakóhelyében. Ezen a szinten kezdi a legtöbb alkotó, de csakhamar rájön, hogy a valóságról mintázott főszereplő könnyen visszaüthet: „önmagunkat” nem épp egyszerű ábrázolni, és sokszor egy idő után túl unalmassá is válik az átlagos ember átlagos életét olvasni. Ilyenkor kezd el az író azon gondolkodni, hogyan tehetné a lehető legérdekesebbé a főszereplőjét, hogy az minél több olvasó figyelmét felkeltse. Azonban jó tudni: a kevesebb néha több!

A kiváltott érzésekről röviden

Leggyakrabban arra törekszünk, hogy a szereplőnk szimpatikus legyen, az ellenlábasát pedig természetesen mindig a lehető legellenszenvesebb színben tüntetjük fel. A rokonszenvet a legegyszerűbb tulajdonságokkal is meg lehet alapozni: ha a karakterünk átsegít egy idős nénit a forgalmas úttesten, az olvasó máris elkönyveli őt magában egy jószívű, szerethető egyénnek. Ehhez hasonló apróságokkal, akár a szövegben elrejtett utalásokkal tehetjük a szereplőket szimpatikus egyénné, aki két lábbal áll a földön, nem csal vagy hazudik, megbízható támasz a hozzá közel állók számára.

Az ellenszenvet már sokkal nehezebb hitelesen ábrázolni. Vegyük példának a manapság oly’ divatos, gimnáziumban játszódó történeteket: szinte kivétel nélkül akad egy olyan (általában szőke) lány, aki az iskola legnépszerűbbjei közé tartozik, és valami oknál fogva kifejezetten rühelli a főszereplőt. De vajon mi bújik meg az utálat mögött? A válasz sokszor elmarad, nincs is indok, szimplán csak „kell” egy főgonosz, aki mindig keresztbe tesz majd a történet során. Elfelejtjük azonban, hogy nekik is van motivációjuk, ami arra készteti őket, hogy ellehetetlenítsék a másik életét. Lehet ez egészen apró dolog is, például egy korábbi tanulmányi verseny, amin az ellenszenves karakter alulmaradt, emiatt pedig sértve érzi az önbecslését; de sokkal komolyabb ürügy is húzódhat a háttérben, például a rossz családi körülmények közül származó gyerekek gyakran a gyengébbnek tűnő társaik terrorizálásával vezetik le az otthon felgyülemlett feszültséget. A lényeg az, hogy két ember közötti ellenszenvnek mindig van valamilyen konkrét oka, csak azért nem ábrázolhatunk valakit gonosznak, hogy kipipáljuk ezt a szereplőtípust is a képzeletbeli listánkról.

Van az úgy, hogy az író úgy szeretne szimpátiát kiváltani, hogy minél inkább sanyarú sorssal ruházza fel a karakterét. És ezzel el is érkeztünk a lényeghez.

A hányattatott sorsú főszereplő

Tény, hogy egy drámai elemmel fel tudjuk dobni a történetünket: megmutathatjuk általa az empatikus képességeinket, csodaszép leírásokkal érzékeltethetjük a szereplő lelkiállapotát. Ráadásul a tragikus háttér miatt a szereplőt egy új jellemvonással is gazdagíthatjuk, tehát a karakterábrázolás egyik fontos eleme lehet.

Kivéve akkor, ha túlzásokba esünk.

Gyakran bevett szokás, hogy a főszereplő árva: szülei vagy nem is voltak soha, vagy a történet elején elhunytak. Magához veszi egy rokon, aki aztán szintén meghal, esetleg nem is voltak más hozzátartozói. És tessék, máris sajnálni lehet szerencsétlent, hiszen egyedül maradt a világban, a nagybetűs életben!

Aztán még legyen őrült is. Minimum pszichiátriai beteg. De senki élő rokona, ismerőse ne legyen, aki látogatja, támogatja őt. Esetleg bántalmazza valaki őt rendszeresen.

A jelenség, amiről beszélek, az az, ha ezek a csapások mind egyszerre sújtják a főszereplőt. A bemutatott karakter egy csődtömeg, akinek nincs senkije, boldogtalan, esélye sincs a jobb életre – aztán ez mindössze csak a jelentéktelen hátterét alkotja majd a történetnek. Hiszen a jó úgyis nyer, esetleg egy új szerelem elfeledteti vele a rengeteg nyomorúságot, amit átélt, és máris nem számít, mennyi szörnyűség szerepel az illető bemutatkozásában.

Példa

Vegyünk példának egy Magdi nevű tinilányt. Magdinak meghaltak a szülei autóbalesetben, amikor még csak kéthónapos kisbaba volt, ezért nem is emlékszik rájuk. Azóta egy árvaházban él, amit gyűlöl, ahogy gyűlöli a többi bentlakót és a nevelőt is, és természetesen ők is alig várják, hogy Magdi végre eltakarodjon. A lány lázad minden és mindenki ellen, elszökik az árvaházból, elüti egy kamion, ezért fekvőbeteg lesz hónapokig, de mire ez az időszakasz elmúlik, Magdi már betöltötte a tizennyolcat, ezért a szülei által hátrahagyott pénzből nyakába veszi a világot. Egyedül, ismerősök nélkül él egy nagyvárosban, kirabolják, megerőszakolják, egy idő után a pénze is elfogy, ezért kénytelen koldulni, hogy ne haljon éhen. Ezután kezdődik maga a történet, ami arról szól, hogyan találkozik éjjel az utcán bandukolva Magdi az igaz szerelmével, Bandival, aki már a találkozás pillanatában érzi, hogy ez a lány lesz számára az igazi, és hajlandó megbocsátani és elfelejteni Magdi korábbi életét.

A probléma nem az, ha írunk egy nehéz sorsú fiatalról – mert ez sajnos a valóság, igenis vannak árván nevelkedett gyerekek, igenis van, aki az étel áráért koldul, és az erőszakot sem lehet sosem elfelejteni. De ha mindez csak egy lényegtelen háttér, amit azért adunk hozzá a főhőshöz, hogy bemutassuk, milyen kemény lány, mert ő mindezen elszenvedett sérelmek ellenére is csak azon tud problémázni, ha letörik a körme, az már nemcsak szimplán valótlan, hanem nevetséges is. Ha a szörnyű múlt csak akkor jelenik meg, mikor a szereplők elfilozofálnak a velük történt rossz dolgokról, de egyébként látszólag semmilyen hatást nem gyakorol ez a mindennapjaikra, akkor el kell gondolkodni: vajon van értelme hányattatott sorsnak? Tényleg hozzáad ez valamit a karakterhez, vagy csak jól mutat, hogy megpróbáljuk elhitetni az olvasókkal, hogy mély érzésekkel szereltük fel azt a bizonyos lányt?

Maradjunk Magdi példájánál: akit szinte születése óta árvaházban nevelnek, családjaként tekint az őt nevelő felnőttekre és testvéreiként a vele élő gyerekekre. Ha valami csoda folytán nagyobb összeghez is jut, akkor sem valószínű, hogy hirtelen megindul világot látni, és semmi mást nem csinál, csak lógatja a lábát a saját lakásában. Attól, hogy valaki árva, még ugyanúgy vonatkoznak rá az olyan törvények, mint pl. a tankötelezettség: igen, ez a gyerek is járt iskolába, és szerzett vagy egy szakmát, vagy érettségit, és akár még tovább is tanulna ezután, vagy ha nem, akkor is megpróbál munkahelyet szerezve a saját lábára állni, eltartani magát. Tegyük fel, hogy mikor egy éjjel egyedül ment haza a városban egy volt intézetbeli barátnőjétől (hiszen családtagok, mint mondtam, tartják a kapcsolatot), egy sötét sikátorban egy férfi megverte és kirabolta. Sajnos ez nem egyedi eset, előfordul. De Magdi ezután legalább évekig nem fog egyedül sétálni késő éjjel az utcán, ugyanis az átélt események hatására rettegni fog, hogy valaki újra megtámadja, még akkor is, ha erre statisztikák alapján is elenyésző az esély. Éppen ezért nem fog sosem sötétedésig maradni Bandi lakásán, hogy még világosban hazaérjen. Bandi ez ellen maximum annyit tehet, hogy keres egy pszichológust a lánynak, aki segít neki feldolgozni a traumát; vagy hazakíséri Magdit, hogy ne kelljen egyedül kószálnia a városban.

A lényeg az, hogy nyugodtan adhatunk a karakternek sanyarú sorsot (én is erről vagyok híres, erre már rájöttem a „végül is tőled pont ezt vártam” jellegű kommentekből), ha azt nem csak díszletként használjuk, hanem szerves részeként tesszük hozzá a karakter megformálásához. Olyan nincs, hogy a múltban átélt borzalmak nem hatnak ki a jelenben a szereplő viselkedésére és jellemére. Lehet, hogy az éjszakai kirablás után Magdi úgy dolgozza fel az eseményeket, hogy megpróbál erőltetetten újra szembenézni a történtekkel, ezért szándékosan lófrál a város kietlenebb részein éjnek évadján – ritkább az ilyen, ez biztos, de ez is egy megoldás.

Összegezve

Ne halmozzuk csak azért a karakter balszerencsés mivoltát, hogy csodaszép leírásokat költsünk a nyomoráról az első fejezetben, aztán a történet beindulásától meg is feledkezzünk ezekről a borzalmakról. Ettől nem lesz szimpatikusabb az olvasó szemében, nem fogjuk jobban megkedvelni őt, épp ellenkezőleg: akiről furcsán lepereg minden sérelem, azt valószerűtlennek érzékeljük, ennélfogva a történet összecsapott hatást kelt (bár azt ne feledjük, hogy az a karakter, aki nem mutatja ki mások előtt a fájdalmát, vagy nem szenved látványosan, nem ebbe a kategóriába tartozik). Annak sincs értelme, ha a történet derekán behozunk valamilyen drámai eseményt, aminek ezután szintén nem lesz következménye. Igyekezzünk elkerülni az ilyesfajta hatásvadász elemeket, és következetesen, egymásra építve összerakni az események sorrendjét és a karakterek jellemét.

Papír vagy számítógép? Mindkettő!

Azt mondják, elég sokaktól hallottam, állást kell foglalni a kérdésben: papírra írjunk tollal vagy pötyögjünk a számítógépen? Merthogy együtt a kettő nem játszik, szentségtörés, árulás… állítólag.

Míg kicsi voltam, a számítógép, mint eszköz az írásra, a tudatalattimban sem jelent meg. Nagyjából azóta írom a meséimet, történeteimet, hogy megtanultam a kézírást, idestova 12 éve. Nem vagyok éppenséggel öreg, a mai generációt erősítem, de még az én kölökkoromban sem volt túl nagy térhódítása a számítógépnek. Igaz, én hamar elkezdtem megbarátkozni a dologgal, egész kicsiként már ki tudtam játszani a Tarzant, nagyon ügyesen navigáltam a Startlapjátékok.hu-n, és azt is kikönyörögtem, hogy apukám e-mail címet készítsen nekem. Na de írni, a számítógépen? Akkoriban ez még nem volt.

Szóval papíron kezdtem. Azt nem merem állítani, hogy minden egyes firkálmányomat megőriztem az utókor számára (hogy legyen mit a múzeumokra hagyni, ha egyszer kötelező tananyag leszek), hiszen például a legelső többrészes történetem fele már rég köddé vált. Eleinte anyukámtól csentem el a fehér lapokat a nyomtatóból, azokra írtam, de egy-egy papírra nehezebben vigyáz az ember, így történt az, hogy elkeveredtek valahol. Később már több eszem volt, ugyanis mappákba rendeztem a történeteimet, így az első regényeim hiánytalanul a birtokomban vannak (de soha senki nem fogja őket látni). Volt egy tollam, zöld színű, a vége felé fekete, jóformán csak azzal voltam hajlandó írni hosszú évekig, míg egy nap be nem dobta a törölközőt – darabokra törött. Azóta sem tartottam nagy becsben egyetlen íróeszközt sem, nem dédelgetem őket, csak lélektelenül kihasználom mindet, amíg a tinta ki nem fogy belőlük, aztán nyúlok a következőért.

Aztán felfedeztem, hogy a számítógépen nem csak az internetet lehet bújni és bugyuta játékokkal elütni az időt, hanem bizony van rajta egy olyan program, amit Jegyzettömbként ismerünk. Ez volt számomra a nagy áttörés, mindennap nyúztam a billentyűket. Akkoriban életem első (és utolsó komoly) fanfictionjét írtam egy tinizenekarról, aminek a tagjaiba fülig szerelmes voltam. Tizenegy-tizenkét évesen ez nem olyan ciki, ugye? Ugye?

Egészen addig tartott a töretlen lelkesedésem a digitális firkálás iránt, amíg nem szembesültem azzal, hogy ha az egész házban csak egyetlen számítógép van, amit a család majd’ minden tagja használ, a félkész történeteim nincsenek biztonságban. Már akkor kialakult nálam egy erős zártság ezzel kapcsolatban, és a mai napig kitart: félkész művekről nem beszélek senkinek és nem mutatom meg őket senkinek. Csak olyanról ejtek szót és olyat mutatok meg másoknak, amit késznek nyilvánítottam (vagy legalábbis elérte az “első kézirat” szintjét). Egyszóval rettenetes szívrohamot kaptam, amikor egy délután azt láttam, hogy a szüleim a számítógép előtt ülve az én romantikus regényem mind a harminc oldalát átnyálazzák, és bárhogyan is küzdöttem ellene (elég erőszakosan, meg kell hagyni), mindenáron végig akarták olvasni.

Nem sokkal később anyám apámra nézett, és valami olyasmit mondott neki: “Ezzel a gyerekkel kezdeni kéne valamit, mert nagyon jó.”

Azért egy darabig elzárkóztam a klaviatúrától, és ismét papírra írtam a regényeimet. Ekkor született a Szellemvilág (egyszer újraírom, egész biztosan, esküszöm), A legfontosabb dolog, a Farkaskór és még megannyi idétlen című, klisékkel teletűzdelt történetem, amiket manapság ugyan nem vállalnék fel akkor sem, ha kést szorítanának a torkomhoz, de azért szeretem őket. Kötődöm hozzájuk, emlékszem rájuk, ahogy görnyedtem föléjük, ahogy vázlatot írtam róluk vagy csak azt írtam, ami éppen eszembe jutott, ahogy mappákba rendeztem a lapjaikat, vagy éppen több A5-ös füzetet is megtöltöttem velük. Ebből az időszakból jóformán mindent megőriztem, néhány évvel ezelőtt tényleg csak azt dobtam ki, ami rövid, semmitmondó részletecske volt csupán. De még a félkész művek többségét is megtartottam, mert emlékeztem rá, mivel akartam megtölteni az oldalakat, mennyire ragaszkodtam a karakterekhez, hogyan görnyedtem a lapok felett.

Emlékszem, a földön hasalva írtam, pedig nagyon kényelmetlen testhelyzet volt. Akkoriban készülhetett el a jelenlegi szobám, talán még szőnyeg sem volt, csak az a csempe, amivel a ház előző tulajdonosai borították a helyiséget. Ha volt is már szőnyeg, az vékony lehetett és kemény, mert emlékszem rá, milyen fájdalmas volt hason fekve írni. De a világ minden pénzéért sem ültem volna az asztalhoz. (A képen az egyik nagyon korai füzetem látható, a vignettán a felirat: Fontos firkák, ne nézz bele!)

A jelenlegi állapot akkor kezdett kialakulni, mikor megkaptam az első saját számítógépemet a szobámba. Akkor megint megnyílt előttem a lehetőségek végtelen tárháza. Amellett, hogy felfedeztem a Wordöt, végre megtarthattam magamnak a félkész irományaimat, zavartalanul alakítgathattam a történeteimet anélkül, hogy a kíváncsi tekintetek kereszttüzében égtem volna.

Szerintem ennek is lassan már öt-hat éve.

Jelenleg megosztom a munkát papír és számítógép között. A jegyzeteket, vázlatokat szinte kivétel nélkül papírra írom, bár itt akad kivétel. Mikor nincs a kezemben papír, egy nagyon praktikus telefonos alkalmazást, a Google Keepet használom. Egy egyszerű jegyzettömb, amit a számítógépről is el tudok érni, így nem kell másolgatnom a jegyzeteimet vagy megkeresni, melyik eszközön is pötyögtem le azt a néhány szót, ami eszembe jutott napközben.

Tényleges íráshoz már csak a laptopon állok neki, és a Wordöt már elvetettem, igaz, a művek mindig egy ilyen dokumentumban kötnek ki. De maga az alkotás egy minimalista Windows 8-as alkalmazással, a Simply Write-tal történik. Megnyitod, és minden eltűnik, ami elvonhatná a figyelmedet (Facebook, Filmek és sorozatok mappa stb.), csak egy fehér kijelzőt látsz magad előtt meg a villogó kurzort, ami jelzi, hogy kezdheted a pötyögést. Ami még kifejezetten szimpatikus ebben a programban, hogy nem mér sem oldalakat, sem szószámot, éppen ezért elhal bennem az a görcs, ami a Wordben mindig megtámad, és azt suttogja, hogy “te jó ég, ez csak négy oldal, nagyon kevés, ennek az írásnak legalább hat oldalasnak kéne lenni”. Sokkal szabadabban írok, és ahogy észrevettem, többet is.

A jegyzeteket mappákban rendszerezem, mármint rendes, kézzelfogható darabokba, amiket egy fiókban tartok ott, ahonnét a zoknikat száműztem (de amint költözöm a mostani szobámból, végre nem fognak területharcot vívni egymással). Lapokkal, füzetekkel, papír fecnikkel tömtem meg a fiókot, néha egész komoly expedíció szükséges egy-egy bizonyos darab felkutatásához, de megéri. Képtelen lennék lemondani arról, hogy papírra írjam a vázlataimat. Sokkal szabadabb, személyesebb a saját kézírásom, a firkáim a margón. Egy komplett regényt, de akár novellát is azonban már képtelen lennék kézzel végigírni, hiába tettem meg annyiszor kölyökként. Az egyik indok a korábban említett terjedelem – frusztrál, ha tudatában vagyok annak, hogy mennyit írtam, összenyomja a lelkemet, a lelkesedésemet, megmérgezi a művészet tisztaságát. A másik már fizikai indok: a kezem. Egyszerűen nem bír túl sokáig körmölni, nagyon hamar elfárad, sajogni kezd, sokszor az iskolában, tanórán is meg kell állnom, megmasszírozom, hátha segít, igaz, nem szokott. Ha megint több száz oldalakat akarnék leírni, azt hiszem, letörne a helyéről néhány óra megfeszített tempójú munka után.

Sosem értettem tehát, miért kellene eldöntenem, papírra vagy digitális dokumentumra írjak-e. Nem tudom csak az egyiket vagy csak a másikat használni, ha egyszer mindkettőhöz fűződik praktikussági vagy belső lelki indok. És nem is hiszem, hogy választani kellene a régimódi és a modern között: köszönik szépen, nagyon jól megférnek egymás mellett.

1234

A honlap további használatához a sütik használatát el kell fogadni. További információ

A süti beállítások ennél a honlapnál engedélyezett a legjobb felhasználói élmény érdekében. Amennyiben a beállítás változtatása nélkül kerül sor a honlap használatára, vagy az "Elfogadás" gombra történik kattintás, azzal a felhasználó elfogadja a sütik használatát.

Bezárás