• Home
  • /
  • Category Archives: Cikkek

Kell-e Szereplők menüpont egy történetes blogra?

Sok amatőr író kezdi pályafutását egy internetes oldalon: lehet saját blogja, vagy feltöltheti az írását egy kezdők számára létrehozott oldalon, pl. Wattpaden, Merengőn. Utóbbi oldalaknak ugyan több fajtája van, de jelen bejegyzésben csak azokról szeretnék szót ejteni, amik némiképp hasonlítanak a Wattpadhez, tehát az írás szövegéhez fel lehet tölteni más jellegű tartalmat is, képet vagy videót. Szerintem egy kezdeti lökés megadásához mindenképp célszerű ezen oldalak valamelyikére (akár saját blogra) feltölteni az írásainkat: képes feltölteni az amatőr író csekély önbizalmát, ha azt látja, hogy az emberek értékelik a munkáját, amibe ő (jó esetben) több órát és rengeteg energiát belefektetett.

Ma már azért a blogok (egységesen fogom így hívni azokat az oldalakat is, amiket az előbb leírtam, az egyszerűsítés végett) eléggé kinőtték a szerepüket, és rengeteg olyan extrát képesek felvonultatni, amik hiányoznak egy papír alapon megjelent regényből. Egyáltalán nem azt mondom, hogy blogon írni jobb vagy megbecsültebb, mint kiadott könyvvel bírni (elvégre szinte minden kezdő efelé orientálódik lassan), csupán arra szeretnék rávilágítani, hogy milyen pluszokkal tehetjük élvezetesebbé a netre feltöltött írásainkat. Hiszen ha adottak bizonyos lehetőségek, akkor azokat ki kell használni, de nyilván nem mindegy, hogy hogyan.

A bejegyzés címében már utaltam rá, hogy vannak olyan blogok, amik kifejezetten egyetlen regény publikálására készültek el (más oldalakon pedig az egyes történeteket értelemszerűen különválasztják), az oldal teljes kinézete, címe, URL-je egy történetre fókuszál. Ezeken a blogokon jelent meg az az igény, ami mára már szinte elvárássá erősödött: legyenek bizonyos kötelező elemei egy ilyen blog menüjének.

Blogkritikákkal foglalkozó oldalakon, „hogyan kezdj bele a történetes blogodba” témájú bejegyzésekben mind írják, íme az általánosított lista: legyen fülszöveg(nek keresztelt tartalom), külön menüpont a szereplők felsorolásának, a történethez készült Youtube-trailernek (bemutató kisfilmnek), a fejezetek belinkelésének. Ha ezek közül bármelyik is hiányzik, akkor bizony csúnyán néz rád a véleményező, hiszen ez mind kell, ha pedig te magad nem értesz például a videók elkészítéséhez, akkor kérj meg valakit. Csak legyen. Mert kell.

Én azt mondanám, hogy ezek az extrák alapvetően akár hasznosak is lehetnek egy történetes blogban, de két hatalmas problémát látok velük kapcsolatban: az egyik a már előbb is említett kényszer (tehát a te történetes blogod nem teljes, ha nincs meg az összes kötelező elem), illetve az, hogy egyesek nem extraként, hanem az írásukban fellelhető hiányosságok pótlékaként használják ezeket. Azt szeretném ma megmutatni nektek, hogy én mit tartok hibásnak, és szerintem hogyan lehetne ezeket az elemeket hasznosan felhasználni egy blogon. Természetesen ez az én véleményem, így ha valaki nem ért egyet, nyugodtan mondja, szokás szerint bárkit meghallgatok, amíg észérvekkel jön — de hozzá kell tennem, hogy megint olyan témáról van szó, amivel kapcsolatban több író- és bloggertársam véleményét ismerem, és mind hasonlóan gondolkodnak, mint én.

1. A kényszer

Engem inkább megnevettet, mikor egy „komoly” történetes vagy véleményezős blogon azt olvasom, hogy kötelező bizonyos menüpontokkal ellátni a blogunkat. Kevesebb lesz a világ, ha az én regényem mellé nem töltöm fel azoknak a hírességeknek a képét, akik az én fejemben elszínészkedik a történetemet? Rosszabb az én történetem, ha nincs feltöltve egy úgysem jogtiszta anyagokból összeollózott videó a tartalommal a Youtube-ra?

Én alapvetően egy blogregénytől azt várom el, amit egy igazi, kiadott történettől: hogy szórakoztasson, anélkül, hogy közben a fejemet ráznám vagy fintorognék. Ennyi, nincsenek nagy igényeim: győzzön meg a szöveg maga, az extra tartalomnak pedig maximum örülök, de csak akkor, ha már eleve tetszett a történet.

Két elemet tartok kötelezőnek egy történetes blogra. Az egyik a fülszöveg vagy tartalom feltűnő helyre írása. Az igenis zavaró, ha az ember felmegy egy blogra, és nem tudja eldönteni, hogy egyáltalán milyen témájú írást lát. Néhány sor gondolatjelekkel kezdődik, akkor ez most regény, vagy valaki ilyen élethűen meséli el a saját életét? És ha ki is derül, hogy történet, akkor milyen zsáner? Egy aranyos, romantikus történet gimnazistákról, egy saját világban játszódó fantasy vagy brutális horror? Sokszor a cím és a fotókból összevágott fejléc, illetve a dizájn színvilága nem teszi ezt egyértelművé. Egy rövid tartalom eligazítja az olvasót, hogy hol jár, mire számítson, az illető pedig el tudja dönteni, hogy kíváncsi-e az adott tartalomra, vagy sem. Manapság mindenki olyan görcsösen próbálja jól beosztani az idejét, és ha te végigolvastatsz valakivel két hosszú fejezetet, hogy a harmadikban jöjjön rá, hogy a sztori egyáltalán nem olyan irányba fog elmenni, mint amire ő számított, akkor szegény olvasó nagyon mérges lesz rád. (A példám felvet egy másik problémát is, az írói ígéret megszegését, de erről majd máskor.)

A másik kötelező elemnek a fejezetek linkelését tartom. Nem muszáj külön menüpontba, lehet oldalsávba, akárhogyan, de kell. Ha egy harmincfejezetes (vagy hosszabb) blogot szeretnék az elejétől kezdve elolvasni, akkor ne kelljen tíz percet eltöltenem azzal, hogy ötbejegyzésenként léptetem vissza a blogot a legalján. Előnyben vannak itt az írós oldalak (Wattpad), mert automatikusan listázza a rendszer a már közzétett részeket. A bloggerek pedig tanuljanak ebből.

A két felsoroltból szerintem egyértelműen látszik, hogy amit én kötelezőnek érzek, azok leginkább kényelem és funkcionalitás szempontjából lényegesek. Manapság az embereknek kevés idejük van olvasni, igenis kicsit meg kell küzdeni a figyelmükért. Általában kétféle vásárló akad egy könyvesboltban: az egyik a fülszöveget olvassa el, a másik az első oldalt. Neked ezeket a blogodon is nagyon egyszerűen elérhetővé kell tenned két kattintásból, úgyhogy élj a lehetőséggel, különben az olvasó visszateszi a történetedet a virtuális polcra.

2. A hiányosságok pótlása

A nagyobbik problémához értünk. Véleményem szerint egy blog extra tartalmai nem létezhetnek csak azért, mert az író ezekkel próbálja meg palástolni a hibáit, a hiányos szókincsét, a karakterábrázolással kapcsolatos nehézségeit, hanem ezeknek az elemeknek csakis és kizárólag valami pluszt kell hozzáadniuk magához a megírt történethez.

Az egyik probléma például a történet szövegébe beillesztett képekkel adódik. Igenis kellenek képek: hívogatóbb a szemnek egy hangulatos fotó vagy rajz, mind egy hatalmas szövegtömb, és akár azt is megmutathatja, hogy a jelenetben leírt helyzetet hogyan képzeli el az író. De a leírást nem helyettesítheti. Főleg kezdőbb íróknál látom az alábbi megoldást (vagy hasonló verzióját):

Reggel ezt a szettet húztam fel:

Írók vagyunk (vagy mi a szösz, szeretnénk azok lenni, értelmezés kérdése), és hacsak nem kisgyerekeknek írunk képes mesekönyvet, akkor nem helyettesíthetjük a szavainkat képekkel. Legtöbbször én ruhák, épületek vagy emberek leírását látom így helyettesítve, és csak arra tudok gondolni, hogy ezek az írópalánták nehézségnek érzik, hogy hitelesen, jól mutassák be ezeket az elemeket. Semmi probléma, nem ciki, személy szerint én egy komplett ruházat leírását bármire elcserélném, mert nőiesen bevallva elég hiányosak az ismereteim mindenfajta különlegesebb ruhaneművel kapcsolatban. De ezt tudom magamról, elismerem, és — most figyelj! — ha már tisztában vagyok vele, akkor gyakorolhatom ezeket a típusú leírásokat. Olvashatok olyan könyveket vagy cikkeket, amikről tudom, hogy foglalkoznak ilyen témával, és általuk növelhetem a szókincsemet. És fejlődöm, ahelyett, hogy kibújnék a feladat alól egy kép beillesztésével, és soha életben nem lépnék szintet íróként. Ilyen egyszerű, de tényleg.

A másik az, mikor külön menüpontot/bejegyzést szentelnek az írók annak, hogy felsorolják a történetük főbb szereplőit, beszúrjanak mindegyik névhez egy képet egy hírességről, aki illik a szerepre, és egy rövid adatlappal ellássák a karaktert.

Alapvetően szerintem ez nem rossz, jó eszköz lehet arra, hogy becsalogasd az olvasókat, például ha valaki szereti az átlagos lány és szexi rosszfiú kombinációját, akkor rögtön tudja, hogy jó helyen jár-e vagy sem; vagy egyértelműsítheted, hogy fantasy regényről van szó (mert pl. leírod, hogy a főszereplők fele vámpír, a másik fele ember). Ha ügyes vagy, nagy spoilert nem árulsz el ezekkel az információkkal, de kedvcsinálóként működhetnek a blogodon.

Viszont itt és érvényes az a szabály, amit már az előbb írtam: nem válthatod ki ezekkel az adatlapokkal a karakterábrázolást. Ha fontosnak érzed, hogy a férfi főszereplő barna hajú, akkor nem elég ezt a regény huszadik fejezetében megemlíteni, nem lehetsz biztos benne, hogy mindenki elolvasta a bemutatkozásokat, és hallottam már olyat, hogy valaki hosszú időre kiábrándult egy írásból, mert teljesen máshogy képzelte el az egyik szereplőt, mint ahogyan az a történet közepén kiderült. Apró példa, mert általában nem a főszereplő hajszíne fogja kukába vágni a sztorit, de ez is előfordult már.

Ha te viszont kitalálod, hogy X-nek nagyon különleges hobbija van, megeshet, hogy valakit ez fog meggyőzni, hogy rákattintson az első fejezetre. De ha sosem említed meg a történetben ezt a hobbit, akkor tulajdonképpen átverted az olvasódat. Az nem baj, ha te többet tudsz a szereplőidről, mint amennyit maga a történet elárul, de ha egy jellemvonásnak egyáltalán nem akarsz szerepet szánni, akkor ne is hívd fel rá a figyelmet, hogy van olyan.

Ugyanígy érvényes, hogy a szereplők belső tulajdonságait sem elég leírni egy külön adatlapra, illetve, amit oda leírsz, az ne üssön el attól, amit a történetben bemutatsz. Ha leírod, hogy az egyik nő csendes, nyugodt, alig beszél, akkor ne kezdjen el minden apróságért kiabálni fejezetenként kétszer. Ha azt jegyzeteled ki, hogy a főszereplő lányka egy stréber, és mindennél fontosabb neki, hogy jó jegyeket szerezzen, akkor ne lógjon el a szülei háta mögött tanulóidőben pasizni (kivéve, ha azt akarod bemutatni, hogy milyen rossz hatással is lehet valakire a szerelem), vagy még rosszabb, ha a történetben egyáltalán nem említed meg a tanulást. Légy következetes, ha leírsz valamit a jellemzésben, akkor azt mutasd meg a történetben is, mert ott kezdődik maga a sztori, nem a címszavas jegyzeteid között.

Aminek én személy szerint sosem láttam túl sok értelmét, azok a történethez készített Youtube-videók. Nem, nem azt mondom, hogy ne csinálhatok ilyet, vagy hogy ez szabályellenes, ez tényleg csak az én személyes véleményem. Ismerek sok embert, akik imádják ezeket a videókat nézni, úgyhogy egészen biztos vagyok benne, hogy van rá kereslet, éppen csak arról van szó, hogy én egész életemben maximum kettő darab ilyen videót néztem meg ezidáig; szerintem ugyanis az író által megfogalmazott rövid tartalomból már sok esetben le lehet szűrni, hogy akarom-e olvasni az adott történetet vagy sem. De legyen videód, ha úgy érzed, hogy ezzel több olvasót tudsz a blogodon marasztalni, ha elengedhetetlennek érzed a művészeted kifejezéséhez. Csináld, vess be mindent, hogy minél több emberhez juttasd el az írásaidat.

Csak ne menjen a történet írásának kárára.

Tanuld meg beosztani az idődet és az energiádat, és ne vegyen el a körítés többet belőled, mint maga az írás. Nemcsak a Youtube-videókra gondolok, hanem a megfelelő képek kiválogatására, az amatőr borító-szerkesztésre, a tuti blogdizájn megkomponálására is. A legjobb, legminőségibb ne a videód vagy a fülszöveged legyen, hanem a regényed, azt foltozgasd minél tökéletesebbre.

Sok helyen látom, hogy a körítés szinte fenomenális. Ütős reklámszövegek a Facebookon, megkapó tartalomleírás, ügyesen szerkesztett fejléc, az író minden apróságra ügyelt, de a történet fejezeteit meg alig írja, mert lefoglalja az a számtalan extra, amivel az olvasóit akarja odacsalogatni. A probléma csak az, hogy nem elég, ha benéznek az emberek, hanem a blogon is kell őket tartani, és egy történetes blogot csak akkor futtathatsz fel, ha a benne lévő írás is legalább olyan minőségi, mint a külcsín. Ezek legyenek másodlagosak: akkor foglalkozz csak a Photoshoppal, ha már több szöveged van a történethez, mind fél fejezet. Nem minden esetben, de gyakoribb az, hogy aki már a kezdetekkor hatalmas jelentőséget tulajdonít a blogján található pluszoknak, és már azelőtt elkezdi felépíteni a blogger-várát, hogy két fejezetet is befejezett volna, az általában hamar abbahagyja az írást. Ne a történeted legyen a blogért, hanem a blog a történetért, szóval akkor kezdd el feltenni a részeket a netre, ha már biztosan tudod, hogy ebben a történetben te igenis benne élsz, és nem pörögsz jobban arra, hogy minél harmonikusabb színösszeállítással tedd lenyűgözővé a fejlécedet.

 

Az írás ne a körítésekről szóljon, hanem magáról a történetről. Ha valamiféle extra tartalommal szeretnél kedveskedni az olvasóidnak, akkor azt azért tedd, hogy ők is valami pluszhoz jussanak, de ne ezekkel próbáld meg elfedni a hiányosságaidat. Sokkal hatásosabb, ha gyakorolsz. 🙂

Hogyan fogadd a kritikát?

A cikk előzményéül szolgáló Hogyan írj kritikát? c. írást a linkre kattintva éred el. Ha még nem olvastad, akkor hajrá, ugyanis a második részben számtalanszor fogok visszautalni rá.

Miért is kell erről írni?
Jogosan merül fel a kérdés a kedves olvasóban. Mégis ki lenne olyan hülye, hogy nem tudja, a kritikát meg kell köszönni, örülni kell neki és erről egy vidáman csicsergő válaszban kell biztosítani a véleményírót?

A válaszom erre csak annyi: többen vannak, mint elsőre gondolnánk.

Félreértés ne essék, nem állítom, hogy akinek problémái vannak a kritikák helyes elfogadását illetően, azok egytől egyig villognak a szegénységi bizonyítványukkal. Mert nyilván nem ilyen egyszerű a helyzet, erre már sokszor rávilágítottam (nem is tudom, melyik cikkemet linkeljem referenciaként – szinte bármelyiket az Írói lélektan kategóriából).

Úgy hiszem, hogy egy rosszul lereagált kritika mögött is legtöbb esetben nem az író agresszív jelleme, alacsony IQ-szintje vagy az önmaga tökéletességébe vetett hite áll, hanem valami roppant egyszerű dolog: az önbizalomhiány, ami mindannyiunk mumusa. De ne szaladjunk ennyire előre.

Alapfogalmak
Itt is lényegesnek tartom leszögezni, hogy nem a „nagyokról”, a befutott írókról, sem a hivatásszerűen kritikaírással foglalkozókról fogok írni. Az amatőr írókat hívom most az egyszerűség kedvéért íróknak, a kritika szó alatt pedig a főleg neten keresztül kapott véleményeket értem, amit általában szintén kezdők írnak a társaiknak.

Először is tanuljunk meg különbséget tenni bizonyos dolgok között
Egy hibákat kiemelő kritika (többnyire) önzetlen segítségnyújtás. Még akkor is, ha nem kérted. Bizony! Onnantól kezdve, hogy valamit kiteszel a netre, az bárki számára elérhető, és amellett, hogy egy bizonyos olvasói réteget szórakoztat, mindig lesz olyan, aki valamit jobban tud. Ezt nem pejoratív értelemben írtam, hanem arra célzok, hogy mindig vannak nálunk tapasztaltabb, ügyesebb, tanultabb amatőr írók, ezt el kell fogadni. Onnantól kezdve, hogy ez az amatőr író a saját idejét és energiáját áldozta arra, hogy a te történetedet végigolvassa, és azután rámutasson a hibáidra, fel kell fogni, hogy ezt nem a saját szórakozásából teszi (egy-két kivétellel, valljuk be). Ha csak arra menne ki a játék, hogy az illető mások írásait felhasználva (mások hibáiból tanulva) akarna jobb íróvá válni, akkor nem fáradna azzal, hogy írásba szedje az észrevételeit és elküldje neked. Ezzel a te fejlődésedet akarja, még ha bicskanyitogató stílusban is teszi ezt (de erről már beszéltünk az előző részben).

Nyilván nem szabad minden kritikát figyelembe venni – ehhez az kell, hogy egy kommentről egyáltalán eldöntsük, véleménynek számít-e, vagy puszta trollkodás. Ha olyan kommentet kapsz, ami rövid, semmit sem tartalmaz az írásodról, és ráadásként egyértelmű belőle a bántó szándék (khm, „ez de szar” és társai), akkor azért ne zuhanj magadba, és ne vond le azonnal a következtetést, miszerint te tényleg egy ürülék szintjén állsz íróként, és ezért most azonnal bezárod a blognak csúfolt kócerájodat. Ha viszont feltűnően gyakran kapsz ilyen jellegű véleménynyilvánításokat, akkor azért gondolkodj el rajta, hogy valamit rosszul csinálsz, például kinek tettél ennyire keresztbe…

A következőkben viszont azt a helyzetet elemezném, amikor segítő szándékkalérkezett egy olyan kritika, ami többek között a hibák felsorolását is tartalmazza.

Tehát: mit ne válaszolj egy kritikára

1. Ne mondd azt, hogy nem kötelező elolvasnia a történetedet! Fentebb már írtam: onnantól kezdve, hogy feltettél valamit a netre, az bárki számára elérhető, bárki olvashatja, bárki kinyilváníthatja róla a véleményét. Nem kifogás.

2. Ne gondold azt, hogy bántani akar a kritikus! Ezt is mondtam már: senki sem szórakoztatja saját magát a kritikaírással, hogy ezzel is keresztbe tegyen egy tök idegennek, akivel valószínűleg soha az életben nem találkozott. Ha nem haragítottad magadra, akkor mégis mi oka lenne kötözködni? Belefektetne egyáltalán bárki is annyi energiát egy személy piszkálásába, hogy elolvassa az illető művét és szakszerűen véleményezze azt? (Mármint amatőr tekintetben szakszerűen, ezt is értjük.)

3. Ne gondold, hogy a személyeddel van baja! A „tutira azért kötözködik, mert féltékeny a sok olvasómra” és hasonló gondolatokat most felejtsd el. Tud neked ártani azzal, hogy ír egy kommentet, amiben felsorolja a hibáidat? Maximum elszomorodsz tőle mondjuk egy napig. Ha logikusan gondolkodsz, egy kritikát úgy tud esetleg befolyásolni a személyről alkotott vélemény, hogy az illető szigorúbban viszonyul a hibáidhoz. Ami viszont nem feltétlenül hátrány! Gondolj erre pozitívan: szigorúbb vélemény egyenlő több fejlődéssel a te részedről!

4. Ne keresd a rejtett üzeneteket a kritikában! Ez némileg a második és a harmadik pont összefoglalása, hiszen valljuk be: igenis vannak olyanok, akik a véleményükkel, az írásaid lehúzásával bántani akarnak, esetleg ismeretlenül is bajuk van veled, emiatt pedig igencsak bunkó stílusban foglalják össze a véleményüket. Aláírom, van ilyen. De nem szabad rögtön ezekre gondolnod, ha olyan kritikát kapsz, ami neked elsőre nem tetszik. Ha nem egyértelmű a kritikus szavaiból, hogy valamiféle bántó szándék vezérli, akkor ne is próbáld meg ezt belelátni! Ha úgy érzed, nem egyértelmű, akkor inkább aludj egyet, mielőtt újra átrágnád magad a véleményen, vagy kérd meg egy barátodat, hogy olvassa el ő is. De ne azzal erősítsd meg magadban az ellened irányuló összeesküvés-elméletet, hogy beleképzelsz olyan dolgokat a sorok mögé, amire esetleg a kritika írója sosem gondolt. El kell azt is fogadni, hogy bizony vannak olyanok, akik szeretnek csípősen fogalmazni, de ez még nem jelenti azt, hogy bárkinek is álmatlan éjszakákat akarnak okozni.

5. Ne kezdd el megmagyarázni a kritika minden pontját! Nem arról van szó, hogy minden egyes felvetéssel birkamód egyet kell értened, és mindent a kritikus szájíze szerint kell javítanod (erről bővebben később), de ne is ess át a ló túloldalára! Ne abból álljon a kritikára írt válaszod, hogy minden egyes pontra találsz valamilyen kibúvót, és akkor aztán a végén ott tartasz, mintha nem is érkezett volna vélemény, mert te az egészet hárítottad. Igenis rágd át magad minden egyes gondolaton, elemezd, akár kérj segítséget valakitől, aki minden írásodat át szokta nézni, hogy ő mit gondol. Ne takarózz olyanokkal, mint pl. „nekem nem olyan fontos a helyesírás” vagy „hát az én világomnak ezek a szabályai, és nem érdekel, ha szerinted tök logikátlan az egész”, főleg ne azzal, hogy „de hát ez egy kitalált történet, itt nem kell logikusnak lennie semminek, én meg így találtam ki és kész”, hanem gondolkozz. Biztosan nem véletlenül mondta azt a kritikus, amit, és még ha nem is értesz egyet valamivel, azt is indokold meg, hogy miért nem, ne csak lesöpörd a véleményt a válladról, mint aki jól végezte dolgát.

6. Ne támadj, ne kezdj el személyeskedni! Tegyük fel, hogy fájt a kritika. Igenis van, hogy a kedvesen írt vélemény is ütni tud, mert alapjaiban rázza meg a történetet vagy az író magába vetett önbizalmát. A lényeg az, hogy bármennyire is fáj, egy jó szándékkal érkezett kritika íróját ne küldd vissza az anyjába. Számolj el magadban százig, aludj rá kettőt, nyugtasd le magad valahogyan, de soha ne süllyedj egy bizonyos szint alá, mert az már igenis a te szegénységi bizonyítványod, és jogos lépés az olvasóidtól, ha ezek után ők is inkább eltávolodnak tőled. Senki sem csodál szívesen olyan embert, aki bármiféle kritika érkezése esetén a nyálát fröcsögve támad mindenkire.

7. Ne hagyd figyelmen kívül a kritikát! Tiszteld meg azzal a kritika íróját, hogy ha már eltöltött némi időt a történeted olvasásával, elgondolkodott azon, hogyan lehetne rajta javítani, akkor te ezt igenis figyelembe veszed. Válaszolsz, mérlegelsz, törődsz vele. Neked írta, kifejezetten neked, bunkóság vele nem törődni.

És mit KELL írnod egy válaszba?

1. Köszönd meg! Mint mondtam, valaki a saját idejét rád áldozta, ahelyett, hogy pl. a saját írásaival törődött volna, pihent volna vagy bármi mást csinált volna. Az a minimum, hogy kifejezed, mennyire értékeled azt, hogy segíteni akart.

2. Legyél kedves és udvarias! Még ha esetleg nem is vagy teljesen megelégedve a neked írt kritika hangszínével, ez még nem azt jelenti, hogy neked is le kell süllyedned arra a bizonyos szintre. Mutasd meg, hogy téged jól neveltek, mindig legyél kedves. (Tudjátok, mennyire nem alapvető ez még akkor sem, ha az ember tényleg kedvesen írja a kritikát??)

3. Ismerd el, hogy nem vagy tökéletes! Persze nem kell ennek szó szerint így hangot adnod a válaszodban, pusztán a hozzáállásodon érződjön, hogy felfogod, amiről a kritikaíró beszélt, elfogadod a hibáidat és igyekszel javítani.

4. Reagálj a kritika egyes pontjaira, nyugodtan mondd el, ha valamivel nem értesz egyet! Olvastam már olyat, hogy a kritikus nehezményezte, hogy egy bizonyos információ nem derült ki a szövegből, mire az író jelezte, hogy erre pontosan hol került sor. A kritikus elnézést kért, amiért figyelmetlen volt, és visszavonta a vélemény erre vonatkozó pontját. Ez most csak egyetlen példa, de igenis előfordulhat, hogy valamivel nem értesz egyet, esetleg te valamit szándékosan írtál úgy, ahogy, és ez nem tetszett valamiért a kritikusnak. Magyarázd meg neki! Ne kioktasd, hanem értelmesen foglald össze, mire gondoltál, mikor azt írtad, mit szerettél volna kifejezni vele. Ettől függetlenül lehet, hogy nem sikerült azt elérned az írásodban, amit szerettél volna, de ha már a kritikus látja, hogy valamit okkal csináltál, akkor vagy ő is elgondolkodik rajta, vagy felhívja a figyelmedet arra, hogy miért is hibás a gondolatmeneted.

5. Kérdezz rá, ha nem értesz valamit! Nem ciki ám! Inkább mutass érdeklődést valami iránt, ami számodra nem egyértelmű, minthogy figyelmen kívül hagyj valamit, ami esetleg fontos! A kritikaíró nem azt fogja ebből leszűrni, hogy egy komplett idióta vagy, hanem hogy szeretnéd jobban megérteni a problémát, és ezáltal valószínűleg fejlődni is szeretnél, tehát mindenképpen értékelni fogja az igyekezetedet.

6. Kérj segítséget! Legegyszerűbb példa: ha a kritika alapján a véleményíró tisztában van a helyesírás szabályaival, te pedig nem, akkor nyugodtan megkérdezheted, szabadidejében lenne-e kedve elmagyarázni az alapokat, esetleg átnézni pár korábbi írásodat is ilyen szempontból. Ha nem is a kritikustól, de mástól is nyugodtan kérj segítséget, ott vannak erre a blogos és amatőr írós csoportok a Facebookon, csak hogy a legkézenfekvőbbet említsem. Sosem ciki azt mondani, hogy valamiben fejlődnünk kell, ugyanis hiába túlmisztifikált dolog az írás: akkor is megvannak a maga szabályai, praktikái, és senki sem születik úgy, hogy ezeket betéve tudja.

Továbbá: értékeld a legkevesebbet is

1. A rövid bátorítások: a ”Folytit légyszi” kommentekről szóló írásomban is kifejtettem már, hogy a rövid véleményeknek is ugyanúgy kell örülni, mint a hosszan kifejtettnek.

2. Feltűnően sok kötekedő esetén: ha azt látod, hogy szinte minden komment a hibáidat ecseteli, akkor igenis el kell gondolkodnod azon, hogy valami tényleg nincs rendben. De ez nem azt jelenti, hogy el kell könyvelned magadban, hogy nincs tehetséged az íráshoz, és soha többé ne fogj a kezedbe ceruzát! Épp ellenkezőleg, aki képes elfogadni, hogy fejlődnie kell, azokban van a legtöbb lehetőség, hiszen saját maguktól fogják keresni a megoldásokat. Mindig haladj előre céltudatosan, a negatív visszajelzések is csak erősítsenek meg a tudatban, hogy van még hová fejlődnöd, de ez csak rajtad múlik!

3. Kedvelések, pipák, csillagok: Bloggeren és Wattpaden is van, amikor csak ezekkel fejezik ki az olvasók a véleményüket. Kevesebben foglalják szavakba a gondolataikat, de ez még nem azt jelenti, hogy amit te írsz, azt magasról letojja mindenki. Gondolj arra, hogy a szorgos munkának mindig lesz eredménye, tehát ha az elején úgy is tűnik, hogy keveseket foglalkoztat a történeted sorsa, akkor is csak dolgozz tovább, és hidd el, az emberek észre fogják venni a belefektetett munkádat! Írj annak a kevés embernek, aki követ és számít rád, de sose erőszakold ki a véleménynyilvánítást (gondolok itt arra, hogy „ha nincs meg X darab komment, akkor nem hozok új részt!”), mert ezzel arrogáns személyiség benyomását keltheted, és ez elveszi a kedvét a történettől az új olvasóknak. Ki akar olyan sztoriba belekezdeni, amit csak akkor fejeznek be, ha az író úgy érzi, a neki megfelelő mértékben lett kinyalva a szebbik fele? De hidd el nekem: ha szorgosan dolgozol, észre fognak venni az emberek.

De most tényleg: miért kell egy ilyen cikknek megszületnie?
Nem hiszem, hogy bárki is megrögzötten paranoiás vagy jelleméből adódóan agresszív alak lenne. Nem ott kell keresni a rossz reagálások okát, hogy milyen problémái vannak az illetőnek (bár itt is érvényes az előző rész egy pontja: ha valami egyéb bajod van, azt ne az olvasóidon töltsd ki!), netán hány éves (abból a közhiedelemből kiindulva, hogy csak a tinik tudnak hisztizni egy nekik nem tetsző komment láttán). Az ok sokkal inkább belülről fakad a legtöbb esetben.

Mind szeretnénk azt látni, hogy az írásunk kiemelkedő, fantasztikus, megmelengeti az olvasók szívét. Hiszen a publikálásnak többek között ez az oka: megmutatni a közönségnek és megszerettetni vele a munkánkat. Néhányan úgy gondolunk a műveinkre, mint a tulajdon gyermekeinkre, és ugyan ki hallgatná szívesen, hogy az ő porontyát mások szidják – kioktatják a szülőt, hogyan kell nevelni? Éppen ezért én azt gondolom, nem árt némi távolságot tartanunk a saját írásainkkal szemben, és felmenteni őket a „gyerekeink” körből. Bármilyen nehéz is, de meg kell próbálni őket reálisan látni, egy formálódó, alakítható masszának, ami sosem érheti el a tökéletességet, még ezernyi béta és igazi szerkesztő keze által sem. Még a kiadott könyvek sem tökéletesek, mert nyilván mindenkinek más az ízlése, nem tudunk a világon mindenkinek megfelelni.

Rossz érzés abba belefutni, hogy a történetünk, amit esetleg pont a legjobbnak éreztünk, mégsem annyira kiemelkedő, mint hittük. Egy pillanat alatt összedőlhet egy ember önbizalma – de ezt saját magunkban kell helyre tennünk, nem óvatoskodhat minden egyes szavával a kritikus arra gondolva, hogy mi van, ha ez az író is olyan érzékeny fajta. Az önbizalomhiányunk okát magunkban kell meglelnünk, egyensúlyt kell tartanunk, és azt is elfogadni, ha valamit rosszul csináltunk, és azt is, ha valami mellett sziklaszilárdan kiállunk, mert meggyőződésünk, hogy az nem hibás. Mert ilyen is van. Magadnak kell mérlegelned, mit fogadsz meg, de sosem eshetsz át a ló egyik vagy másik oldalára.

Úgy gondolom, megtanulni kezelni a kritikát, a nekünk nem tetsző véleményt főleg tanulás kérdése. Elkerülhetetlen, ha feltesszük a netre az írásainkat, hogy előbb-utóbb megjelenjen valaki, akinek igenis van komolyabb hozzászólnivalója. Ha szeretnél minél hamarabb hozzászokni ehhez, akkor igenis ugorj a sűrűjébe! Kérj véleményeket vadidegenektől, tedd fel az írásaidat minél több helyre. A hibáinkat nem csak azért kell megtudnunk, hogy tisztában legyünk velük, hanem hogy gyakorlás útján kijavítsuk őket.

Klisé ugyan, de nagy igazság: az életünk úgyis egy sírig tartó tanulás. Még az írással kapcsolatban is.

 

Meséljetek: milyen volt a legdurvább kritika, amit kaptatok? Hogyan reagáltatok rá? Nem ciki, nekem is hozzá kellett szoknom, hogy nem mindenkinek tetszik, amit csinálok – kivele, nálatok is előfordult sértődés? 

Hogyan írj kritikát?

Szerettem volna írni egy összefoglaló cikket a kritika írásáról és fogadásáról, viszont rájöttem, hogy külön-külön is bőven annyit tudok rizsázni a témákról, hogy megéri inkább kettébontani. Íme, ma arról fogok mesélni, hogy szerintem hogyan kell kritikát írni, én hogyan szoktam és hogyan tartom helyesnek.

Minden írópalánta életében, aki rászánta magát arra, hogy megmutassa szélesebb köröknek is az írását, eljön az a pont, amikor már tűkön ülve várja az olvasói véleményeket. Ez történhet úgy is, hogy az illető felteszi a netre az alkotását (pl. blogra, Wattpadre, Facebookra, más írós oldalakra, Anime-fanfiction Style-ra…), közvetetten (átküldi egy vagy több konkrét személynek – lektornak, bétának, közösségtől függ, melyik elnevezést használjuk amatőr körökben – véleményezésre) vagy személyesen is odaadhatja valakinek. Nem mindegy viszont, hogy az említett módok közül hogyan jut el az olvasóhoz az írás, és az is fontos, melyik oldalon állunk, a véleményező vagy a véleményt kérő szerepében. Ebben a cikkben tehát a téma egyik felét vesézem, azaz a kritikaírás általam helyesnek vélt módjáról fogok hosszan értekezni. Többnyire nem azt szeretném majd megmondani, hogy mi az egyetlen helyes viselkedési mód; azt szeretném megmutatni, hogy szerintem hogyan ideális kezelni ezeket a helyzeteket, hogy az adott esetben én hogyan tenném.

Alapfogalmak a cikkben

Legelőször is tisztázni szeretném, hogy mely kifejezések alatt mit fogok érteni. Az egyszerűség kedvéért az amatőr írókat is szimplán írókként fogom emlegetni a cikkben. Továbbá a kritika szó mibenlétét is szeretném megalapozni: jelen helyzetben a bloggerek és amatőr írók által kritikának nevezett véleményezést értem ez alatt, amikor amatőrtől érkezik amatőrnek.

Hogyan NE írj kritikát

A legfontosabb: nőj fel és lépj túl a korábbi sérelmeiden. Elég nyersnek hangzik ez, de a lényeget összefoglalja. A kritikaírásban ne arra lásd a lehetőséget, hogy jól leolts valakit, még ha rossz is, amit az illető ír. Ne arra hajts, hogy teljesen elvedd a kedvét az írástól (mert ki az ördögnek képzeled magad, hogy meghatározd bárkiről is, hogy van-e joga írni – rémlik ez a korábbi, A kezdőírók bátorításának hiányáról c. cikkemből?), és ne is azért írd le harapósan a véleményedet, mert neked éppen kompenzálnod kell a belső haragodat.

Mit is kompenzálhatsz?

Nem egyszer fordult már elő velem, hogy olyan netes vitának, kommentháborúnak voltam szemtanúja (vagy éppen résztvevője), amiben az egyik fél – többnyire a vehemensebb – egyszer csak közölte, hogy a frusztrációjának az az oka, hogy ő most egyéb okból ideges. Ez lehet fáradtság, valós életbeli vita, hétköznapi stressz – egyszóval valami olyan oka van a belső feszültségének, aminek semmi köze az íráshoz vagy a blogoláshoz –, de okozhatják ezt közvetlenül az alkotáshoz vagy alkotóhoz fűződő ellenérzések is. Jusson eszedbe, hogy csak azért, mert te esetleg korábban egy bunkó stílusban írt kritikát kaptál, ami összezúzta az önbizalmadat, még nem kell neked is ugyanígy lesújtanod másokat. Az is előfordulhat, hogy magával az író személyével van bajod: esetleg korábban összevesztél az illetővel, és még nem tudtátok megbeszélni a konfliktust, vagy olyan témában ír, amit egyáltalán nem kedvelsz (pl. One Direction, homoszexuálisokról szóló írások vagy a Wattpadan mostanában egyre népszerűbb apucis történetek, amikről bővebben Az erotikus történeteket író kiskorúakrólc. írásomban olvashatsz; csak hogy megemlítsek párat a legmegosztóbb témákból).

Én úgy vagyok vele, hogy ha a történettel ilyesfajta problémáim vannak (pl. piszokul nem értek egyet a vérfertőző kapcsolatok idealizálásával), akkor inkább nem idegeskedem rajta, hiszen mi értelme lenne? Inkább felteszem magamnak az alábbi kérdéseket:

Meg fog változni az író véleménye a saját írásáról az én kritikám által? Néha ez kifejezetten előnyös lenne (pl. az előbb említett apucis írásoknál), de nem akarok a közvélemény által rossznak ítélt írások vonalán megmaradni. Szóval vannak helyzetek, amikor butaság lenne ezt elvárni (pl. fanfictionöknél, mentális betegségekről szóló írásoknál láttam már olyat, hogy a kritikus le akarta beszélni a témájáról az írót). Összességében a válasz az, hogy nem, nem fog változni.

Abba fogja hagyni a történet írását az író? Ha már több fejezet óta dolgozik rajta, akkor könnyen lehet, hogy hónapok munkáját próbálnám leállítani. Szerintem ilyenre csak akkor lennék képes, ha (egy párhuzamos univerzumban, ahol egy paraszt vagyok) kellőképpen a lelkébe tiprok az írónak – erről pedig, mint tudjuk, megvan a véleményem. Tehát nem fogja abbahagyni, amennyiben normálisan írom neki a kritikát.

Fel fog hagyni az írással az író? Hát akarom én ezt? Dehogy akarom, senkinek sincs joga meghatározni ezt. A lehető leggonoszabb, legaljasabb „véleményt” kellene írnom ahhoz, hogy valakit annyira összetörjek, hogy ne akarjon többé írni. Normális hangvétel esetén nem fogja abbahagyni.

A konklúzió nem az, hogy ha nekem nem tetsző vagy az én elveimbe páros lábbal beletaposó témájú történetbe botlok, hogy minél lekezelőbb, bunkóbb stílusban írva megpróbáljam végleg elvenni az író kedvét az alkotástól. Arra kéne inkább rájönni, hogy mivel nagy valószínűséggel nem tudjuk másra ráerőszakolni a saját akaratunkat, ezért teljesen felesleges annyira felidegesítenünk magunkat egy adott íráson, hogy utána elvegyünk a saját életünkből értékes fél órát, amíg fröcsögő nyállal csapkodjuk a billentyűzetet. Levezetjük a feszkót vele, hangzik az ellenérv, de mi lenne, ha egyáltalán nem idegesítenénk fel magunkat rajta, hanem nemes egyszerűséggel kiikszelnénk azt a nyamvadt ablakot?

Azzal sem takarózhatsz, hogy a személyes problémáid miatt vagy feszült. Senkit sem érdekel ilyenkor, pláne nem az írót, hogy te azért oltod le a szerencsétlen ember fejét, mert egyest kaptál matekból, vagy mert a családod téged provokált egész álló nap. Ha furcsán, szokatlanul feszültnek érzed magad kritikaíráskor, akkor gondolkodj el azon, hogy nem lehet-e, hogy valójában a saját idegességedet akarod átpumpálni valaki másba. Nyilván ez nem egy előnyös hozzáállás, de a neten szerzett tapasztalataimból azt látom, hogy nem ritka az érv: ne haragudj, hogy bunkó voltam, ma minden összejött.

Hiába kérsz te már bocsánatot, miután harminc sorban gázoltál már bele a szerencsétlen író lelkébe. Az utolsó sorba biggyesztett „bocsi” nem oldja fel, hogy bunkó voltál, márpedig intelligens ember akkor sem szemétkedik a neten, ha rossz napja van, mert sosem lehet tudni, milyen károkat okozhat ez a másikban.

A neten kívüli problémák továbbá egy nagyon egyszerű okból kifolyólag sem befolyásolhatják a virtuális piszkálódást: míg a valóságban érthető, hogy vannak olyan emberek, akik mérgükben nem tudnak figyelni arra, hogy mi csúszik ki a szájukon, addig a neten értelemszerűen nem kötelező mindent azonnal elküldeni. Nyugodtan átolvashatod és átgondolhatod harminckétszer a kommentedet, hogy tényleg mindent úgy fejeztél ki, ahogyan akartál, hogy nem voltál-e véletlenül sem tapintatlan, és persze azt is felmérheted, hogy ha nem abban a szent pillanatban, az anyukáddal való veszekedés után küldöd el a kritikádat, hanem fél óra múlva, akkor még mindig olyan ellenállhatatlan vágyat érzel-e magadban, hogy jól megmondd a véleményedet a kis szerencsétlennek.

Én hogyan írok kritikát?

Támogatóan, talán ez a legjobb szó rá. Ha valaki véleményt kér tőlem (vagy én döntök úgy, hogy írok), akkor mindig arra törekszem, hogy az írónak hasznosak legyenek a szavaim. Még ha éppen csak dicsérni is tudok, akkor is próbálom kiemelni azokat a tényezőket, amik jóvá teszik az írást, hiszen az is nagy segítség az írónak, ha tisztán látja, hogy mik az erősségei az alkotásának.

Persze előfordul, hogy ez nem egyszerű. Néha igenis akad olyan, hogy az emberrel olyan írás jön szembe, amit kínszenvedésnek érez végigolvasni. Nem azt mondom, hogy a rosszat el kell hallgatni, és minden naiv gyermeknek csak jóságos mosollyal simogassuk a lelkét, és hagyjuk másra a gonosz kritikus szerepét, aki majd egy nap jön, és összetöri az ártatlant.

De nem ám! Ami rossz, arra ki kell ezt mondani, csak nem mindegy, hogyan.

Egy jó kritika szerintem nem a hibák tételszerű felsorolásából áll. Ha tényleg hasznosak akarunk lenni a véleményünkkel, akkor igyekezzünk segítséget nyújtani. A hibák mellé írjuk le egyértelműen, hogy mi velük a baj, és ajánlhatunk segítséget a kijavításra. Ez történhet úgy, hogy saját magunk dolgozunk (pl. helyesírási hibákat jelölünk be), másokhoz küldjük az illetőt (pl. bétakereső csoport) vagy odaillő szakirodalmat ajánlunk (írástechnikával foglalkozó könyvek/cikkek).

Fontos, hogy mi magunk csak akkor álljunk neki a munkának, ha arra már felkért az író, megegyeztünk vele a részletekről. Egy spontán (pl. blogon) érkező kritikának nem kell nyolc oldalból állnia a helyesírási hibák kilistázása miatt, de természetesen említsük meg, ha az írónak ilyesfajta hibái vannak, esetleg írjuk le, milyen típusúak (hogy a helyesírásnál maradjak, pl. írjuk le, hogy az egybe- és különírás hibás vagy a vesszőhasználat). Emellett felajánlhatjuk, hogy igény szerint segítségként privátban elküldjük a hibák részletes listáját. De kommentbe nem kell szerintem ezt a legnagyobb részletességig sorolni, a „szakmai” dolgokat intézzük egymás között, ne nyilvánosan a blog szimpla olvasói előtt.

Ami még fontos, hogy ne akarjunk egy történetet mindenáron a saját ízlésünkre faragni. Ha logikailag hibádzik valami, akkor azt meg kell említeni, de ne osztogassunk feleslegesen olyan „tanácsokat”, hogy pl. a főszereplő ne jöjjön össze X-szel, mert én (a kritikaíró) személy szerint nem kedvelem annyira a romantikus történeteket, és ha a saját sztorim lenne, akkor biztosan másra helyezném a hangsúlyt. Hagyjunk teret az író saját ízlésének és személyiségének, és ha segítünk is valamit megváltoztatni, akkor ne traktáljuk rögtön az illetőt a saját ötleteinkkel és módszereinkkel, hanem hagyjuk először őt kibontakozni, maximum óvatosan terelgessük az ő saját ötleteit a helyes irányba.

Az én legfőbb elvem a kritikaíráskor az, hogy mindig mondjak valami pozitívat. Még ha kínszenvedésnek is érzem végigolvasni a történetet (ismerjük be: van ilyen), akkor is keresek valamit, ami jó. Nem hazudok, csak akkor dicsérek, ha azt komolyan gondolom, de úgy vélem, hogy egy több hibát felsoroló kritikát sem szabadna rossz szájízzel zárnia az azt olvasó írónak. Éppen ezért általában a kritikát valamilyen pozitív gondolattal zárom. Még ha nagyon kezdő szinten is áll az illető, akkor is tudnia kell, hogy ő sem reménytelen (senki sem az, a kreatív írás számos fortélya tudatosan is tanulható), mert pl. eredeti az alapötlete, jók a leírásai, életszerűek a párbeszédei stb.

Mindemellett úgy gondolom, a kritizálás módját az is befolyásolja, hogy milyen közegben mondunk véleményt, így most azokat a virtuális és valós helyzeteket veszem számba, amik a legismertebbek és/vagy amiket én leggyakrabban használok.

Élőben vagy neten?

Gyakoribb, persze, hogy az írásokat a neten (vagy legalábbis számítógépes dokumentumként) adjuk át valakinek véleményezésre, de velem is előfordult már többször is, hogy papíron, kinyomtatva vittem el őket, azután pedig az olvasóm élőben mondta el a véleményét a novelláimról.

Mindkét esetben úgy tartom célszerűnek a véleményezést, ha előzetesen bejelöljük azokat a részeket, amiket meg szeretnénk említeni a kritikánkban. Számítógépen ez ugye egyszerű, én pl. ha részletesen nézem át valaki írását, akkor a Word Véleményezés fülét használom, a fontos szakaszokhoz megjegyzéseket fűzők hozzá, amik a szövegtörzstől elkülönülve, jól láthatóan jelennek meg. Papíron is célszerű bejelölgetni a lényeges részleteket, akár tollal pár kulcsszóban odaírni, hogy mit szeretnénk hozzáfűzni az adott szavakhoz, mondatokhoz. A lényeg az, hogy ha élőben is véleményezünk, jobban járunk, ha előre összegyűjtjük, mit szeretnénk megemlíteni. Ha csak általánosságban beszélnénk a történetről, akkor is könnyebb, ha a lap aljára felfirkantjuk magunknak a lényeget, így biztosak lehetünk benne, hogy semmit sem hagyunk ki.

Természetesen élőszóban se álljunk neki kérés nélkül az iromány szavankénti szétcincálásának, csak ha külön erre kér fel az író.

Ki az író és mióta alkot?

Nem, nem arra célzok, hogy a kritika váltson át személyeskedésbe. Kerülni kell a „te ezt nem értheted, nagyon fiatal vagy még” szintű lekezelést és a „neked ezt már rég tudnod kéne” fölényeskedést.

Viszont nyilvánvalóan nem mindegy a kritizáláskor az író kora, és ezzel összefügg szorosan az is, hogy mióta ír, mekkora gyakorlata van. Mondok pár példát, hogy egyértelmű legyen, mire gondolok.
Az első „alanyunk” egy tizenkét éves, aki az első történetét írja. Szórakozik, játszik még a szavakkal, kísérletezgeti, mivel mit érhet el, nem fogja fel még olyan véresen komolyan az írást – ami nem is baj. Van egy rövidke, kissé összecsapott írása, amivel értelemszerűen akadnak problémák: például kevés a leírás, a szövegtörzs nagyrésze párbeszédekből áll (kezdőként ez elő szokott fordulni). Elmagyarázhatod neki, hogy mesélhetne többet a szereplők reakcióiról, az őket körülvevő térről, a világról, amiben élnek – de azért ne próbálj meg kierőszakolni belőle világrengető zsenialitást, ne kérd még rajta számon a profi írók fortélyait. Kezdőként egyáltalán nem ciki, ha valaki bénázik (khm, később sem…), és egy jó kritikus fel tudja mérni azt is, hogy az író, akiről véleményt ír, milyen szinten áll, és ehhez mérten tud olyan tanácsokat adni, amiket felhasználhat már most, és mi az, amire inkább a későbbiekben lenne szüksége.

A példa második felében egy huszonévesről essen szó. Tőle azért már elvárhatjuk, hogy a helyesírása nagyjából rendben legyen (de mindig vannak kivételek, nyilván, például egy diszlexiás felnőtt), ismerje a felnőttlét alapjait (pl. egy általános iskolás még írhat butaságokat az egyetemi életről, hiszen honnan is tudná, hogy megy az – egy felnőtt viszont már jobban átlátja a világot, megérti a pénz kérdését, összetettebb konfliktusokat tud kiagyalni, életszerűbbé tudja tenni a szereplőket, satöbbi). Persze itt is szerepet játszik az a tényező, hogy mióta ír az ember: egy olyasvalakitől, aki az első regényét írja, még nem várhatjuk el, hogy tökéletesre csiszolja már elsőre, segítség nélkül, míg egy gyakorlottabb egyénhez már hozzáállhatunk némi előzetes elvárással is.

Összegezve

Tudom, tudom, én vagyok Daremo, a bloggerek védőszentje, a kezdők segítője, a konfliktusok elhárítója, a folyamatosan okoskodó, de ezúttal is csak arra szeretném felhívni a figyelmet, hogy figyeljünk kicsit oda a másikra. Próbáljunk meg türelemmel fordulni egy idegenhez akkor is, ha elsőre nehéznek tűnik, mert higgyétek el, a segítő szándéknak mindenki örül. Én egyáltalán nem pártolom a netes kommentháborúkat meg azokat a személyeket, akik sportot űznek abból, hogy minél fellengzősebb stílusban hordják le mások írásait. Kritizálni úgy is lehet, hogy közben nem rombolsz magad körül.

 

Mi a véleményetek az én módszeremről? Ti hogyan szoktatok kritikát írni? Mindenhez írtok, amit elolvastatok, vagy ritkábban véleményeztek? Ja, és várjátok a téma folytatásaként érkező cikket, ami arról szól, hogy hogyan is illik íróként a kritikát fogadni? 🙂 

A közbevetések helyesírása

Közbevetést elég gyakran használunk, de úgy vettem észre, hogy sokan nincsenek tisztában ennek a helyesírásával. Tapasztalt, kifejezetten jól író bloggereknél is láttam már, hogy problémát jelent nekik, ezért úgy döntöttem, hogy szentelek a témának egy rövid bejegyzést.

Mi is az a közbevetés?

Közbevetésnek nevezzük azt, ha a mondatba beékelődik egy másik mondat, afféle kiegészítés. Történhet vesszőkkel, zárójellel és gondolatjelekkel is az elválasztása az eredeti mondattól.

A zárójelek

Gyanítom, hogy mindannyian tudjuk, merre kell keresnünk a zárójelet a billentyűzetünkön, ugyanis ennek megtalálása nem olyan körülményes, mint a gondolatjelé. Az is egyértelmű, hogy melyik zárójellel kezdünk és zárunk, legalábbis még nem láttam olyat, hogy valakinek ezzel nehézségei lennének.

Vegyünk egy tök egyszerű példamondatot:

A nyuszi (aki egyébként nagyon félős volt) egy nap találkozott az erdőben a rókával.

Alapvetően azt látjuk, hogy az első zárójel előtt szóközt teszünk ki, utána nem, a második zárójelnél pedig pont fordítva – azaz a mondat többi részétől a közbevetés zárójeleit szóközök választják el.

Nézzük meg ugyanezt a mondatot közbevetés nélkül:

A nyuszi egy nap találkozott az erdőben a rókával.

Látjuk, hogy ez egy teljesen egyszerű mondat, tehát nem összetett, nincs benne felsorolás, semmi egyéb, ami pl. vesszőért kiáltana. Éppen ezért a közbevetéssel kiegészített mondatba sem teszünk vesszőt.

Ezzel szemben a következő példában már szükséges a vessző:

A nyuszi találkozott a rókával (aki meg akarta őt enni), ezért gyorsan búvóhelyet keresett.

A mondat a közbevetés nélkül is összetett (ezt könnyen kikövetkeztethetjük az „ezért” szócskából), egyébként is szükség lenne az írásjelre, mégpedig így:

A nyuszi találkozott a rókával, ezért gyorsan búvóhelyet keresett.

A szabály a közbevetésnél az, hogy az írásjelet (vessző, kettőspont stb.) a zárójel után írjuk!

Ha a mondat végére esik a zárójel, akkor a mondatvégi írásjelet szintén a zárójel után tesszük, mégpedig így:

A nyuszi találkozott a rókával, ezért gyorsan búvóhelyet keresett (ahelyett, hogy szembeszállt volna a ravaszdival).

A gondolatjelek

A gondolatjelek nehézkes leírásáról már szóltam pár szót a párbeszédek helyesírásáról szóló cikkemben, illetve ott adtam némi tippet a használatukhoz is. De van most egy jó hírem: a Word sokszor, ha a kötőjel előtt és után is szóközt nyomunk, automatikusan kicseréli azt gondolatjelre. Márpedig a gondolatjeles közbevetés egyik alapszabálya, ha egyszerű mondatban történik, hogy a gondolatjel elé és után is vesszőt teszünk.

Nézzük meg a korábbi példákat gondolatjelekkel!

A nyuszi – aki egyébként nagyon félős volt – egy nap találkozott az erdőben a rókával.

Szóval mindkét gondolatjelnél az írásjel előtt és után is van szóköz, viszont ha az alapként használt mondatban nincs vessző, akkor itt sem tesszük ki.

Más a helyzet, ha az alapmondat összetett, ezért vesszőt teszünk bele:

A nyuszi találkozott a rókával – aki meg akarta őt enni –, ezért gyorsan búvóhelyet keresett.

Az első gondolatjelnél a helyzet változatlan, és itt is érvényes, hogy az írásjelet mindig a közbevetés után tesszük ki. A különbség az, hogy a második gondolatjel után itt nem teszünk szóközt, hanem nemes egyszerűséggel közvetlenül utána írjuk le a vesszőt (vagy természetesen azt az írásjelet, ami éppen oda szükséges).

Van egy nagy különbség a gondolatjeles és a zárójeles módszer között, ami akkor jelenik meg, ha a közbevetés a mondat végére kerül.

A nyuszi találkozott a rókával, ezért gyorsan búvóhelyet keresett – ahelyett, hogy szembeszállt volna a ravaszdival.

Legtöbbször ezzel a problémával találkozom, az emberek ide is bele akarják erőltetni a második gondolatjelet, aminek aztán az lesz az eredménye, hogy a mondat végét lezáró pont elé még beerőszakolnak egy gondolatjelet, valahogy így: „… a ravaszdival –.” Na, ezt felejtsük el. Ilyen helyzetben a második gondolatjel egyszerűen eltűnik, nem kell kitenni!

A vesszők

A legegyszerűbb módja a közbevetésnek, ha szimplán vesszők közé tesszük a kiegészítésnek szánt mondatrészt. Ilyen helyzetben nincsenek bonyolult helyesírási problémák, nézzük csak:

A nyuszi, aki egyébként nagyon félős volt, egy nap találkozott az erdőben a rókával.

A nyuszi találkozott a rókával, aki meg akarta őt enni, ezért gyorsan búvóhelyet keresett.

A nyuszi találkozott a rókával, ezért gyorsan búvóhelyet keresett, ahelyett, hogy szembeszállt volna a ravaszdival.

Mint láthatjuk, ha a mondat közepébe ékelődik be a közbevetés, akkor előtte és utána is vesszőt teszünk (és sosem gondoltam volna, hogy ezt le kell írnom, de nemrég rádöbbentem, hogy egyeseknek ez sem egyértelmű: sosem a vessző elé, hanem a vessző után tesszük ki a szóközt), ha pedig a mondat végére esik a közbevetés, akkor nyilván csak az elejét választjuk el a vesszővel, a végén nem torlódhat egymásra egy vessző és egy pont.

 

Remélem, van, akinek ez a rövid cikk is hasznos volt. Mivel én magam, mint írtam is, többször láttam mostanában a közbevetések helyesírásának elrontását, azt éreztem, hogy ezzel a témával foglalkozni kell, és remélem, segíthettem vele másoknak is. 🙂

16 jó és rossz tanács az írásról

Még nem ért véget a történetkritizáló bloggereket érintő kutatómunkám: ezúttal már konkrét eseteket vizsgáltam meg, amikor olyan tanácsokat láttam, amikkel nem értek egyet vagy egyenesen sületlenségnek tartom őket. A listában ezek a rossz tanácsok szerepelnek, majd véleménykifejtés után az, ahogyan én tanácsolnám.

Természetesen egyetlen tippet sem vettem át szó szerint, így ha egy ide tévedő kritikus úgy is érzi, hogy valamelyik pontban burkoltan az ő gondolatait sértegetem, akkor ez egyrészt a véletlen műve (vagy nem bizonyítható; egyébként a neveket sosem néztem, tehát meg nem tudnám mondani, melyik tipp kitől származik), másrészt (idézve az előző cikkemből) ha valaki kedvesen felhívja a figyelmedet egy hibádra, akkor nem megsértődni kell, hanem egy javítási, változtatási lehetőségnek tekinteni a helyzetet. 🙂

Előre megjegyezném, hogy a szövegben több hivatkozás is található a korábbi cikkeimre, ezekre nyugodtan rá lehet kattintani olvasás közben, mind új lapon nyílik meg.

Nézzük a listát!

1. Csak akkor írj, ha van ihlet!

Ez a hozzáállás csak addig jó, amíg megelégedsz a rendszertelenséggel; amíg nem érzed magad rosszul, ha egyik hónapban megírtál négy novellát és három regényfejezetet, a következőben semmit, az azt követőben pedig összekaparsz nagy nehezen még egy fejezetet. Ha már így kicsit is komolyabban gondolod az írást, pl. bizonyos rendszerességgel szeretnéd feltölteni az új történeteket vagy a friss fejezeteket, akkor előbb-utóbb rá fogsz jönni, hogy néha igenis oda kell erőszakolnod magad a gép/füzet elé. Mert sokszor lesz olyan, hogy nyűgösen hazaérsz késő délután, sok volt a munka/tanulás, és nincs kedved abszolút semmihez sem, még akkor se, ha egész nap a fejedben pörgött az új történeted. De csak legyintesz, mert fáradt vagy, hogy holnap majd máshogy lesz, aztán belekerülsz egy olyan mókuskerékbe, hogy hiába imádsz írni, mindig találsz valami kifogást. Ellenben, ha eldöntöd, hogy milyen időközönként mennyit írsz (pl. napi 1000 szót, vagy egy hét alatt legyen meg 15 oldal), akkor egy idő után ezt új szokásként veszed fel, és az agyad megtanul rövid idő alatt alkotó üzemmódba kapcsolni. De ha mindig csak arra vársz, hogy minden tényező klappoljon, és még az ihlet is elkapjon, akkor elég hamar fog megritkulni az új fejezetek száma. (Tisztelet a kivételnek, mert vannak olyan elvetemült állatok, akik kéthavonta írnak, de akkor két hét alatt leraknak egy komplett regénynyi szöveget az asztalra, de legtöbbünk nem ebbe a kategóriába tartozik).

Az én tanácsom: alakítsd ki a hozzád illő rutint, hogy ne legyenek az írással töltött napok között végtelenül hosszú üres periódusok!

2. Csak arról írj, amit ismersz!

A szöveg az eredeti környezetében abban az értelmezésben állt, hogy mindenki maradjon meg az általa legjobban ismert témánál. A középiskolások írjanak középiskolásokról, a nők ne írjanak a férfiak szemszögéből, meg úgy egyáltalán, ne evezzünk veszélyes vizekre. A tanács írója minden bizonnyal azt hiszi, hogy a sci-fiket űrhajósok írják, a fantasyk meg valami eltitkolt kormány-összeesküvés kiszivárgott részletei. Sarkítottam, természetesen, de a lényeg ugyanaz: merj új dolgokat megismerni és beemelni a történetedbe. Ha kell, olvass atomfizikáról, mitológiáról, olvass teremtéstörténeteket, verseket, próbálj ki új nézőpontokat, ne félj kísérletezni! Az írásnak fontos része a kutatómunka, és amellett, hogy ezáltal színesítheted a repertoárodat, és kiszakadsz a klisékből (azaz nem csak arról írhatsz gimisként, hogy a szegény szürke kisegér lányka megtalálja a szerelmet az egyik iskolatársa képében), még magadat is fejleszted.

Az én tanácsom: csak arról írj, amit ismersz, de senki sem tiltja meg, hogy egy történet kedvéért új dolgokat tanulj meg!

3. Írj telefonról, egyenesen Bloggerre/Wattpadre!

Aztán pedig sírdogálj, ha javítják az oldal szerverét, és őrülj meg a kétségbeeséstől, hogy vajon mi lesz a 200 oldalas regényeddel, ha véletlenül nem jönne vissza az oldal. Ezért mondom mindig: ne egyenesen a netre írd a történeteidet! Elsőként a gépedre, mappába, ezután pedig mentsd el egy olyan tárhelyre, ami sokkal kisebb eséllyel megy tönkre. Akár küldd el magadnak e-mailben a kész fejezetet vagy használd a Tresorit nevű programot, amiről még tavaly ITT írtam. Sokan azzal indokolják a telefonról írást, hogy alig van alkalmuk leülni a számítógéphez, bezzeg napközben a suliban, buszon/vonaton, várakozás közben stb. lenne idejük az írásra. A válaszom erre az, hogy nem tilos jegyzetelni a telefonra, esetleg egy lyukasórában bepötyögni egy fél fejezetet. De ne egyenesen a netre tedd, hanem a telefon jegyzetei közé, amit azután könnyen átvihetsz a gépedre is.

Az én tanácsom: ne legyél felelőtlen, mindig mentsd el több helyre is az írásaidat!

4. Minél hamarabb töltsd fel a netre a félkész történeted fejezeteit!

Márpedig nem vagyunk mindannyian olyan zsenik, hogy egy történetet elsőre tökéletesen tudunk megírni. A közhiedelemmel ellentétben a polcunkon álló könyvek sem a legelső verziói a kéziratnak, hanem sokadik átírás, sok-sok foltozgatás után készültek el és jutottak a kiadható szintre. Nem szégyen ezért, ha a történet írása közben rájössz, hogy az eddig megírt fejezetekből hiányzik valami, vagy éppen a jelenlegi formájában zsákutcába torkollik az egész, esetleg mégsem annyira érdekel téged a történet, hogy végig tudd írni. Másrészt pedig sokan bizonyos határidőkre ígérik az új fejezeteket (általában heti-kétheti megjelenést ígérnek), ha pedig a fent említett problémák közül belefutnak az egyikbe, akkor már amiatt is rosszul érezhetik magukat, hogy az olvasóik hoppon maradnak az új fejezetet várva.

Az én tanácsom: hacsak nem vagy azon kevesek egyike, akik gond nélkül tudnak végigírni egy történetet, akkor publikálás előtt írd meg legalább a fejezetek felét! Így ha később akadályba ütköznél, az olvasóid nem maradnak frissítés nélkül, míg a problémát megoldod.

5. Kb. 10 soronként legyen új bekezdés!

Ez a tipikus példája annak, hogy ha valamit nem tudsz, akkor inkább maradj csendben, de ne kezdj el okoskodni. Jobb esetben, ha tanácsokat osztogatsz, és egy olyan témába futsz bele, amiről nem tudsz sokat mondani, akkor bizony nézz utána!

A cikk megírásához elvégzett kutatómunkában ez volt az egyetlen olyan tanács, amit finomítás nélkül emeltem ki az eredeti szövegből, ugyanis még mindig az érint engem legérzékenyebben, ha az emberek hozzáértés nélkül okoskodnak, és ezáltal szinte terjesztik a hülyeséget.

Természetesen egy hosszabb szöveget szükséges bekezdésekre tagolni, főleg azért, mert az agynak és a szemnek is fárasztó egy hosszú tömbnyi szöveget elolvasni. Éppen ezért alkották meg azt a szabályt, hogy a szöveg (ami ugye egy nagy témát foglal magába) altémáit külön bekezdésekre tagoljuk. A különböző altémák közötti váltás lehet egy új szereplő megjelenése, a helyszín változása, egy új gondolat bevezetése, egy hirtelen történő esemény stb. Nem előnyös sem túl hosszú, oldalakon átnyúló, sem túl rövid, párszavas bekezdéseket használni (bár utóbbira olvastam már jó példát, de ritka).

Az én tanácsom: ne kösd magad semmilyen meghatározott terjedelemhez! Ha az adott bekezdésnek tíz sorosnak kell lennie, akkor annyi legyen, ha ötnek, akkor annyi! Ne az altéma terjedelmét igazítsd egy ilyen értelmetlen elváráshoz, hanem mérd fel, hol végződnek az egyes altémák a szövegen belül! Ha kell, olvass bele kiadott regényekbe, hogy megvizsgáld bennük az új bekezdések megjelenésének körülményeit!

6. A történet legelején írd le a főszereplő külső-belső tulajdonságait!

Kovács János vagyok, 18 éves, űrhajós. Derékig érő világoszöld hajam van, lila szemeim, és körülbelül 190 centi magas vagyok, valamint 99 kiló. Sok barátom van, de mégsem én vagyok a társaság középpontja, és amúgy szerelmes vagyok az egyik munkatársamba, Kiss Erzsébetbe.

Ugye nem szeretjük az ilyen kezdetű történeteket? Mert egy valódi regényben sem tömbösítve kerülnek átadásra az információk, hanem az események során szinte észrevétlenül szövi bele őket a szövegbe az író. Ezt hívják helyes információadagolásnak: mindig csak annyit tud meg az olvasó, amennyi szükséges a történet megértéséhez, és az is a legjobb helyen kerül elő. Így nem fordul elő, hogy az olvasó a huszadik oldalon ráncolja a szemöldökét, hogy vajon miért mond János folyton a világűrrel kapcsolatos vicceket, ha csak a száznegyvenedik oldal környékén derül ki, hogy járt már a Holdon (kivéve, ha ennek az információhiánynak oka van, persze, például erre épül a történet csattanója). Arra sincs feltétlenül szükség, hogy a szereplő teljes fizikai megjelenéséről beszámolót kapjunk rögtön, ha például abszolút semmi jelentősége nincs a szeme színének, akkor ki is hagyhatjuk.

A belső tulajdonságokat, illetve a karakterek közötti kapcsolatokat szintén nem tanácsos egyszerű kijelentésekkel közölni az olvasóval. A „mutasd, ne mondd” szabály szerint ezeket a tényezőket sokkal hitelesebben és az olvasó számára is érthetőbben írhatjuk le, ha a tények leírása helyett a szereplők párbeszédeiből, érzéseiknek leírásából, az események haladtával tudjuk meg, beágyazva egy-egy jelenetbe. Így például nem egyszerűen kijelented, hogy János szerelmes Erzsébetbe, hanem (a legegyszerűbb helyzetet felhasználva) leírod, hogy János furcsán érzi magát a nő közelében, izzad a tenyere, szaporán ver a szíve, és nem bírja ki, hogy ne tüntesse fel magát jó színben. Az olvasónak van esze, és rá fog jönni a gyengéd érzelmekre anélkül is, hogy akár csak megemlítenéd a szerelem szót.

Az én tanácsom: sose azzal kezd a történetet, hogy mindent tényszerűen bemutatsz a szereplőidről, hanem a valóban lényeges dolgokat építsd bele a történet eseményeibe!

7. A történet legelején mutasd be a főszereplő egy átlagos napját!

Elárulom, hogy ha csak a főszereplőd nem a Holdon él és a Földet támadó űrlények ellen harcol, senkit sem fog érdekelni egy átlagos és unalmas (!) nap leírása. Ez főleg a középiskolásokról szóló történetekre igaz: nem kell az elején oldalakon át azt ecsetelni, hogy a matektanár egy genyó, mert nem adja meg a kettest, aztán milyen unalmas volt a rajzóra, irodalmon pedig a Hamletet elemezték a diákok. Ezt ismerjük, unásig, az összes középiskolás ezt éli át nap mint nap.

Az nem baj, ha a szereplőid átlagos emberek átlagos problémákkal, hiszen ebből az alapból is egy nagyszerű történetet lehet kikerekíteni. De csak azért ne írj le minden átlagos pillanatot részletesen, mert attól hitelesebbnek érzed a történetet. A Hamlet elemzése önmagában senkit sem fog érdekelni, kivéve persze, ha belecsempészel pár egyedi vonást: például egy érdekes tanárt, egy fura osztálytársat, valamit, ami megzavarja a tanórát, stb. De az átlagos, helykitöltésként szolgáló részek untatják az olvasót, és akár rögtön be is csukhatják a könyvet (vagy kiikszelhetik az ablakot), ha a tizedik oldal után még mindig nem történik semmi érdekes.

Az én tanácsom: kezdd a történetet minél közelebb a bonyodalom kibontakozásához! Ha be is mutatod, milyen egy átlagos napja a szereplőidnek, akkor azt azért tedd, hogy még nagyobb hangsúlyt kapjon az unalmas életükbe belerondító konfliktus!

8. A prológusba ne tegyél lényeges eseményeket!

Ez az a tanács, amit nem értek. Józan paraszti ésszel belegondolva, egy olyan résznek, ami semmi értelmes dolgot nem vonultat fel, mi értelme van? Csak azért ne írjunk prológust, hogy elmondhassuk a történetünkről, hogy ilyennel is rendelkezik!

A prológusról megoszlanak a vélemények, lehet beletenni a történet előzményét, egy másik szereplő szemszögét, egy kedvcsináló, még titokzatosnak ható részletet a regény későbbi fejezeteiből, ezek a legelterjedtebbek. De olyan nincs, hogy írjunk bele valami lényegtelent, csak hogy legyen.

Az én tanácsom: ha prológust akarsz írni, mindenképpen legyen annak is funkciója!

9. Prológust muszáj írni!

Erről már a 10 idegesítő bloggerszokás II-ben is írtam: egy bloggerek között elterjedt tévhit, hogy prológust írni kötelező. Meggyőződésem, hogy aki ezt beveszi, az nem igazán szokott valódi, kiadott regényeket olvasni, hiszen elég belelapozni néhányba, és rögtön látszik, hogy a könyvek nagy részének nincs is prológusa.

Az én tanácsom: csak akkor írj prológust, ha tényleg hozzáad valamit a történetedhez!

10. Legyen olyan a főszereplő, mint te magad!

Így kezdjük. Az emberek nagy része így kezdi, főleg a lányok, akik a legelső történeteikben olyan szereplőt mozgatnak, akiben vegyül a saját személyük, illetve az, amilyenek lenni szeretnének. Nincs ezzel alapvetően probléma, mert mint mondtam, mind így kezdjük, nekem is tele vannak a régi írásaim egy rám megszólalásig hasonlító lánnyal, aki pont ugyanúgy vélekedik a világról, mint én, csak éppen elbűvölően gyönyörű (igen, ez utóbbi az, ami lenni akartam). De ez az az állapot, amiből – csúnyán szólva – ki kell nőni. Az sem baj, ha a későbbiekben is észreveszed, hogy a főszereplőd egy-egy szokásában, ízlésében, külső jegyében stb. hasonlít rád, de ki kell szakadni abból, hogy tudatosan a saját képedre alkotod meg a főszereplőidet. Ne korlátozd le magad egy ilyen butasággal, merj újítani, kilépni a komfortzónádból! Kísérletezz tőled merőben különböző személyiségjegyekkel, extrém külsővel, a te világképeddel összeegyeztethetetlen ideákkal. Attól lesz nagyszerű a történet, ha nem az unalomig ismételt sablonokba botlunk benne.

Az én tanácsom: ha már ügyesen bánsz a saját magadra hasonlító szereplővel, akkor kísérletezz valami újjal! Ne rekedj meg egy karaktertípusnál, színesítsd a repertoárodat!

11. Kérd meg legjobb barátnődet, hogy véleményezze a történetedet!

Van egy kezdő tini írókat toborzó Facebook csoport, ahol a leggyakrabban látom azt a jelenséget, hogy barátnők egymás történetét istenítik: „ezt akár könyvben is megvenném”, „fantasztikus, tökéletes” és a többi. Kell egy kis önbizalomturbó a szeretteinktől, ez tény, de tisztában kell lennünk azzal, hogy az emberek egyrészt könnyen lehetnek elfogultak, másrészt nem mindenki ért igazán az íráshoz. Nyilván amikor a fent említett csoportban megosztott, nagyjából két bekezdéses „regényt” imádják, kicsit mindkettő benne van.

Egyébként nem hiszem, hogy bárkinek is szándékosan hazudná azt az apja/anyja/barátnője, hogy fantasztikus tehetség, miközben nem az; benne van az emberben egy kis természetes elfogultság, ha a számára fontos emberekről van szó. Nem is azt mondom, hogy ne kérjük ki vagy ne fogadjuk meg az ő véleményüket, de bánjunk vele csínján. Egy tizenkét éves barátnő például szintúgy nem veszi még észre az írástechnikai hibákat, és tulajdonképpen nincs is azzal baj, ha ennyi idősen még nem a világot akarjuk megváltani, csak a szórakozás kedvéért firkálgatunk. A probléma ott kezdődik, ha ezek az írások felkerülnek a netre, ahol a csúnya, rossz kritikusok felhívják a figyelmet azokra a hibákra, amik a barátnő szerint nincsenek is ott. Ilyenkor ne arra gondolj rögtön, hogy a véleményező biztosan irigy, nincs élete, csak nála tehetségesebbeket piszkálgat, hanem próbálj meg elgondolkodni azon, hogy talán csak segíteni szeretne (természetesen csak akkor, ha a kritika is olyan hangvételű, lásd a korábbi cikkemet a 14 kritikusról, akire nem hallgathatunk).

Az én tanácsom: sose csak egyetlen ember véleményét kérd ki, mindig keress olyanokat is, akik nem elfogultak veled kapcsolatban.

12. Minél hosszabb legyen egy fejezet!

Ismét egy birkatanács. A fejezethosszal kapcsolatban nincs mérvadó, nincs etalon, amihez alkalmazkodni kell. Ha nagyon ráérsz, üss fel néhány regényt, és számold meg, körülbelül hány oldalasok a fejezetek (ehhez a legjobb, ha különböző témájú könyveket veszel elő). Meglátod majd, hogy nem egy átlag szerint dolgoznak, ami mindenkinél ugyanannyi. Itt nincs kőbe vésett szabály, és nem is az a lényeg, hogy elnyújtsd a részeket, mint a tésztát. Ez ahhoz vezetne, hogy rengeteg felesleges jelenetet, unalmas és a történet szempontjából mindvégig lényegtelen információt tennél bele a szövegbe, vagy csak szimplán egyetlen dolgot annyiszor körberagoznál, hogy az már egyenesen a könyökén jön ki az olvasónak.

Az én tanácsom: találd meg azt a hosszt, ami ideális a történethez. Ha nem muszáj, ne legyenek túl nagy végletek a legrövidebb és a leghosszabb fejezet terjedelme között, de egy a lényeg: mint mindenben, ebben is légy következetes!

13. Párbeszédben a gondolatjel előtt sosincs pont!

Természetesen a párbeszéd kezdetét jelző gondolatjel előtt tényleg nincs pont, meg igazából semmi sem. De egyes helyzetekben igenis kell a pont!

Most nem csak annyit teszek, hogy belinkelem a párbeszédek írásjeliről szóló cikkemet, hanem bemutatom ismét ezt a problémát. Vegyünk egy egyszerű mondatot:

– Megsimogattam a cicát – mondta Peti.

Ebben az esetben tényleg nincsen a második gondolatjel előtt pont, mégpedig azért nem, mert az utána következő rész (mondta Peti) önállóan nem alkotna teljes mondatot, az előzőhöz tartozik. Ezzel szemben:

– Megsimogattam a cicát. – A macska Peti ölében hangosan dorombolt.

Ebben a helyzetben a kiegészítő mondat önmagában is teljes értékű, ilyen helyzetben pedig kitesszük a gondolatjel elé az írásjelet, még ha az egy pont is. Ez nem tanács, ez kötelező.

Az én tanácsom: tanuld meg a szabályt. 🙂 Vizsgáld meg a kiegészítő mondatot, és ha önmagában is értelmes, kerek mondatot alkot, akkor tedd ki elé az írásjelet.

14. Tegyél sok pontot a fejezet végére!

Mert akkor az olvasó tudni fogja, hogy várni kell még a folytatást – így fejeződött be a tanács. Ezt megmosolyogtam, mert szerintem rémesen naiv, de egyben aranyos ez a hozzáállás. Abba valahogy nem gondolt bele az illető, hogy szimplán csak oda lehet írni (illetve Wattpaden a történet adatainál bejelölni), ha befejeződött a történet, és nem kell várni további fejezetekre, ennek hiányában pedig az olvasónak valószínűleg van annyi sütnivalója, hogy rájöjjön, még érkezni fog a folytatás. Elárulom: feszültséget sem azzal kell növelni, hogy a fejezet befejezésekor jól rátámaszkodunk a pontra a billentyűzeten.

Az én tanácsom: vedd ki az összes olyan pontozást, ami háromnál többet tartalmaz.

15. Ha hibát találnak a történetedben, ne hallgass a véleményezőkre, csak irigykednek!

Ha valaki rossz véleményen van az írásodról, akkor ne az legyen az első, hogy elvből elutasítod. Nézd meg magát a kritikát: vizsgáld meg, mit és hogyan szidalmaz. Biztosan szidalmazás az, vagy csak megindokolta, hogy neki mi nem tetszett a történetben, esetleg mi az, amit objektívan is hibának tekintünk? Vagy csak közölte, hogy rossz az egész, okádék, és inkább töröld ki?

Nem ugyanúgy kell kezelni a kétféle véleményt. Az előbbi esetben valószínűleg segítő szándékú véleményről van szó: a kritika írója legjobb tudása szerint megpróbálja felhívni a figyelmedet a hibáidra, hogy kijavíthasd azokat (más kérdés, hogy nem mindig mondanak okosat, vegyük például azt, amiért megszületett ez a cikk is). Utóbbi helyzetben viszont, ha ténylegesen nincs semmiféle indoka az olvasó nemtetszésének, esetleg személyeskedést is tartalmaz a „vélemény”, akkor ténylegesen elképzelhető, hogy egy irigykedővel akadt dolgod. De általánosítani ebben az esetben sem szabad!

Az én tanácsom: ne utasíts el rögtön minden véleményt, ami kiemeli a hibáidat! Fogd fel ezt úgy, mint lehetőséget a javításra!

16. Néha írj unalmasabb fejezeteket is, különben belefáradnak a pörgésbe az olvasók!

A legjobbat tartogattam a legvégére, ugyanis, megmondom őszintén, ennél egy kicsit falnak mentem. Sokan küzdenek azzal, hogy még véletlenül se untassák az olvasóikat, erre tessék, egy nagyokos még bátorítja is őket erre! Tegyél bele unalmas részeket, hogy az olvasó tudjon kicsit pihenni két izgalmasabb, pörgősebb fejezet között!

Egy nagy titkot osztok most meg veletek: amit ti a saját történeteitekben unalmasnak véltek, azt az olvasói is unni fogja! Nem arra fog gondolni, hogy mekkora mázli, hogy itt ellaposodik a sztori, végre le tudja tenni a könyvet és elmehet aludni – hanem szimplán becsukja. Mert senkinek nincsen se kedve, se ideje arra, hogy olyan dolgokról olvasson, amik nem kötik le. Ha ilyenbe botlik, keres másikat.

Egy könyv nem attól jelent kikapcsolódást, hogy az érzelmi hullámvasút közepén szünetet tart, hogy az olvasó megpihenhessen, hanem azért, mert végig annyira lefoglal minket, fenntartja az érdeklődésünket, hogy szinte elfeledkezünk a valóságról, szinte kiszakít minket a mindennapok monoton mókuskerekéből, elfelejtjük az ahhoz képest sokszor unalmas életünket. Ezt próbáld meg elérni a történeteddel, ne az olvasó untatását.

Az én tanácsom: ne akard untatni az olvasót, de természetesen ne is ess át a ló túloldalára, hogy a regény elejétől a végéig csak elképesztő tempóban pörögjenek az események!

 

Ezek voltak hát a legrosszabb tanácsok, amiket mostanában olvastam. Van ezek között olyan, amivel ti is találkoztatok már? Esetleg ki tudnátok még egészíteni a listát általatok olvasott vagy kifejezetten nektek tanácsolt butaságokkal? Ne tartsatok magatokban semmit! 🙂

1234

A honlap további használatához a sütik használatát el kell fogadni. További információ

A süti beállítások ennél a honlapnál engedélyezett a legjobb felhasználói élmény érdekében. Amennyiben a beállítás változtatása nélkül kerül sor a honlap használatára, vagy az "Elfogadás" gombra történik kattintás, azzal a felhasználó elfogadja a sütik használatát.

Bezárás