Ma egy olyan jelenséget szeretnék bemutatni, ami miatt minden alkalommal fáj a szívem, ha megjelenik. Ez pedig nem más, mint amikor amatőr írók vagy bloggerek úgy írják a történeteiket vagy bejegyzéseiket, hogy egyenesen a blogjuk szövegszerkesztőjébe írnak, tehát sehol sem mentik el a műveiket. Újabban még divat lett telefonon pötyögni, például a már sokszor említett Wattpad nevű oldalnak van mobil alkalmazása is, amin keresztül az ember könnyedén feltöltheti az új történeteit, és azokban a csoportokban, amikben tag vagyok, látom, hogy sokan szívesen élnek ezzel a lehetőséggel.

Hogy miért baj ez?

Röviden: mert bármikor bármi tönkremehet. Például a Wattpad rendszerét elég gyakran jellemzi a rövidebb (pár órától pár napig terjedő) leállás, amikor a fejlesztők továbbépítgetik az oldalt — ilyenkor pedig a magyar Wattpad-csoportokban elszabadul a pokol, és pár óra alatt legalább 50 olyan bejegyzés születik, amikben az írók kétségbeesésüket fejezik ki eltűnt történeteik iránt. Mert máshol már nincsenek meg, és értelemszerűen ilyenkor megijednek, hogy ha ne adj’ isten a Wattpadnek befellegzene, akkor minden írásuk azzal együtt köddé válna.

Egy másik példa: a régebben elég népszerű Anime-Fanfiction Style nevű oldal, amire amatőr írók tölthették fel fanfiction és saját világú írásaikat, egy ideje meghalt, és hosszas huzavona után derült csak ki, hogy bizony az összes feltöltött történet és a rájuk érkezett megszámlálhatatlanul sok komment eltűnt, köddé vált, nincsenek róla biztonsági mentések. Ekkor jött elő itt is, hogy bizony sokaknak csak ott voltak feltöltve a történeteik, már a saját számítógépükön sincs meg, és már nem is reménykedhetnek benne, hogy valaha még megszerezhetik őket, hacsak valamelyik másik tag korábban le nem mentette ezeket a saját gépére (hogy erről én mit gondolok, azt majd egy másik bejegyzésben kifejtem).

Azt sem tudnám már megszámolni, hányszor láttam az évek alatt olyan elkeseredett kérdéseket a neten, hogy vajon vissza lehet-e még szerezni az elmentetlen szöveget, amit a blog (egyszerűség kedvéért ezentúl minden csak blog) szerkesztőjébe írtunk, ha egyszer véletlenül elkattintottunk onnan. Ha írás közben elment a net? Ha elfelejtettünk az ablak kiikszelése előtt menteni?

A megoldás elég egyszerű: ne írj közvetlenül a blogodra vagy más oldal szövegszerkesztőjébe!

Ja, és még mielőtt belelendülünk: ne értsen félre senki, ez nem beszólás, leszólás akar lenni azoknak, akik eddig igenis a blogjukba pötyögték a történetük új fejezeteit; nem szónokolás a magas lóról, hogy hogyan kötelező írni, és természetesen felőlem továbbra is mindenki oda írja a műveit, ahová akarja. Csak én szóltam, ennyi.

Oké, ne oda írj, de akkor hova?

Tényleg nem akarok fellengzősnek hangzani, ezért gondoltam, végigvezetem, hogy én hogyan védtem eddig az írásaimat, egészen kis általános iskolás koromtól kezdve. Természetesen most sem állítom, hogy a végére kialakult módszerem a tökéletes, az abszolút legjobb, de a tény, az tény: mégpedig az, hogy nekem már évek óta nem veszett el semmim, és nincsenek is álmatlan éjszakáim, amikor a plafont bámulva aggodalmaskodom azon, hogy vajon másnap is meglesznek-e a firkálmányaim.

Legelőször is: ha tényleg azt akarod, hogy semmid se vesszen el, írj lapra. 😀 Ismerek olyan írópalántát, aki mind a mai napig füzetekbe körmöli a történeteinek első verzióit, és csak ezután viszi fel őket a gépre, és az tény, hogy ő aztán még semmit sem veszített el (bár az is tagadhatatlan, hogy a füzet elveszhet, illetve a begépelt verzió attól még köddé válhat, és tegye fel a kezét, akinek lenne kedve mondjuk egy komplett regényt ismét bemásolni, és esetleg újra kijavítani a hibáit…), viszont a módszer még mindig nem tökéletes.

Legtöbben ma már egyenesen a gépünkre írunk, hiszen így a legkönnyebb eljuttatni a műveinket másokhoz, akár véleménykérésre, akár blogon való publikációra, és azt se felejtsük el, hogy egy kiadóhoz sem küldhetjük el a kézírásos kéziratunkat (akkor sem, ha a szóból pont erre lehetne következtetni), és ha egy kiadó éppenséggel nyomtatott verzióban kéri be az alkotásokat, akkor is előbb-utóbb szükség lesz a digitális változatra.

Szóval eleinte én is papírra, füzetekbe írogattam a kis történeteimet, meséimet, bár ennek a legfőbb oka az volt, hogy nem szerettem a közös családi gépen, a nappali közepén írogatni. A helyzet akkor változott meg, mikor megkaptam az első saját számítógépemet, onnantól kezdve nem írtam többé lapra (csak jegyzeteket, vázlatokat). Rövid idő alatt jutottam el arra a felismerésre, hogy azért az a számítógép sem marad meg örökké, sosem lehet tudni, mikor szedek össze véletlenül egy vírust, ami miatt körömrágva állhatok majd a szaki előtt, hogy vissza tudja-e varázsolni a rengeteg tartalmat a gépemről (volt rá példa), tehát tovább kellett fejlesztenem a módszeremet. Ekkor lépett színre az én szeretett kis szürke pendrive-om, aminek (magamat ismerve) még saját neve is volt, és csak az írásaimat tároltam rajta. Merthogy egy pendrive jó: ha nincs bedugva a gépbe, nem szedhet össze vírust, és az is előnyös, hogy bármikor vihetem gépről-gépre a fájljaimat. Azt hittem naivan, hogy megtaláltam a világ legzseniálisabb megoldását a problémámra.

Egészen addig, míg egy szép napon, mikor a munkám befejeztével ki akartam húzni a pendrive-ot a gépemből, az a kezemben maradt. Mármint az egyik fele. A másik fele, amit körülbelül 3 milliméteren tartott össze valami, még mindig a gépbe bedugva, szinte szétesve várta a sorsát.

Én hülye, ezután beszereztem egy másik pendrive-ot, ami szintén az írásaim tárolására szolgált, szintén szürkét, de ennek ezúttal mosolygós kiscica-formája volt (a macskák a gyengéim). Nem túlzok, hogy körülbelül egy hónapja volt szolgálatban szegény, és én tényleg úgy bántam vele, mint a hímestojással, nehogy ez is darabjaira essen (morbid lett volna egy kiscicánál). Nem is ez lett a baj, hanem egyszer csak, egyik napról a másikra, a gépem nem ismerte fel. Azaz én hiába csatlakoztattam, mintha ott sem lett volna. Természetesen az írásaimat ezúttal is csak és kizárólag ezen a pendrive-on tároltam. Mázlim volt, mert nagyjából a századik próbálkozásnál hirtelen megint érzékelte a pendrive-ot a gép, és gyorsan lementettem róla mindent. Utána soha többet nem voltam képes csatlakoztatni, a cicából polcdísz lett.

Szóval ezért mondom azt mindig, hogy egy pendrive-ra, külső winchesterre nem elég rábízni a művészetünk darabjait. Nekem kétszer épphogy, de mázlim lett, viszont hallottam már olyan történeteket, amik nem így végződtek.

Ami nekem ezután bejött, az a felhő, azaz egy olyan internetes, ingyenes tárhely, ami elmenti a fájljaidat, és ha úgy gondolod, egy másik eszközről is elérheted a tartalmaidat. A legjobb, ha ez automatikusan történik meg, azaz nem szükséges észben tartanod, hogy írás után feltöltsd a frissített dokumentumodat a netre, és esetleg még arra is képes, hogy írás közben is elmentse néha a munkádat. Én évek óta a Tresorit nevű programot használom erre, ami igazából a dokumentumaim mellett képeket és iskolai beadandókat, fájlokat is ment nekem teljesen automatikusan, és mindent elérhetek több gépről. Az egyetlen hátránya, hogy a tárhelyem nem végtelen, és a fájlok eléréséhez szükségem van arra, hogy az adott gépen telepítve legyen a Tresorit, viszont mivel van Androidos verziója is, ezért a mobilomon is elérhetem az írásaimon túl például a beadandóimat és a jegyzeteimet is. Nekem eddig ez a program vált be legjobban, de nyilván ez nem jelenti azt, hogy ennél nincs jobb vagy hogy én sosem fogok váltani, de egyelőre kielégíti az igényeimet.

Többektől hallottam még, hogy a Google Docsot használják írásra, mert van egy olyan előnyös tulajdonsága, hogy automatikusan menti a dokumentum változásait, és nem kell hozzá külön programot feltelepíteni, bármelyik gépről elérhető a böngészőből, valamint másokkal is könnyen, gyorsan megosztható. Azt hiszem, ha nem élvezném ennyire, hogy a Scrivenerbe írok, akkor én is a Google Docsot használnám. Erről az oldalról majd a későbbiekben szeretnék még bővebben, külön bejegyzésben is írni.

Na és a mobil?

Őszintén szólva én a saját mobilomban sem bízom, soha nem bíztam annyira egyikben sem, hogy mondjuk fontos jegyzeteket tartsak hosszú távon rajtuk. Nekem sosem volt szerencsém az okostelefonokkal, bár mindig igyekszem jobb fajtát beszerezni, de nálam alig pár évig szokták húzni. A legutóbbi telefonom egy idő után felvette azt a kedves szokását, hogy kikapcsolás után mindig véletlenszerűen letörölt magának egy applikációt — és mivel akkoriban éppen érettségi időszak volt, minden egyes nap kikapcsoltan le kellett tennem a telefonomat a tanári asztalra. Több tekintetben is lutrisak voltak azok a napok, hát mi lett volna, ha éppen a jegyzetelő alkalmazásom veszik el?

A telefonokkal amúgy is bármi történhet, ha leejted, széttörhet, ha vízbe ejted, tönkremehet, és néhány példány hajlamos mindenféle látszólagos ok nélkül beadni a kulcsot. Számomra éppen ezért az okostelefon, mint írói eszköz nem játszik komolyan, néhány naponta az arra írt jegyzeteket mindig átviszem gépre vagy rendes füzetbe. Meg amúgy is, ember legyen a talpán, aki képes akár egy teljes regényt lepötyögni azokon a pici gombokon…

A konklúzió

Miért kockáztatnád meg, hogy eltűnjenek a munkáid? Kicsit gonoszan hangzik, de ha nem tettél semmit annak érdekében, hogy ne vesszenek el az írásaid, akkor sajnos ne csodálkozz… Viszont ezt a bejegyzést tényleg azért írtam, hogy segítségül szolgáljon azoknak is, akik esetleg ebbe még nem gondoltak bele, vagy már történt velük hasonló tragédia, de nem tudják, hogyan tegyék teljesen védetté az írásaikat.
Legtöbbünknek az írás nem szimpla unaloműző időtöltés, éppen ezért én úgy vélem, hogy megérdemlik az alkotásaink, hogy a lehető legbiztonságosabb helyen tároljuk őket. Még akkor is, ha néhány év után már vihogógörcsöt kapunk, ha a kezdeti próbálkozásainkat olvassuk vissza, szerintem igenis jó érzés tudni, hogy még minden megvan, és legalább látjuk elejétől a folyamatot, hogy hogyan értünk el az írásainkkal oda, ahol ma tartunk. Az a rengeteg befektetett munka, amit a kezdeti írásainkba öltünk bele, igenis jelentősen hozzájárul ahhoz, ahogyan a jelenben írunk, tehát igenis megéri őket nagy becsben tartani, vigyázni rájuk; a mostani műveinknél pedig egyértelmű, miért nem szeretnénk elveszíteni őket.

Ti hogyan tároljátok az írásaitokat, beadandóitokat, egyéb jellegű munkáitokat a gépeteken? Előfordult már, hogy elveszett valami? Úgy érzitek, hogy mindent megtettetek annak érdekében, hogy ezt elkerüljétek?

A Facebook mára már kinőtte magát annyira, hogy az egyik legegyszerűbb, legkézenfekvőbb, és kétségkívül az egyik leghasznosabb felülete legyen a reklámnak. Amatőr és kezdő íróként pedig még igencsak meg kell küzdenünk az olvasókért: tudod, hiába csinálod jól, amit csinálsz, ha az oldalad vagy a könyved linkje elveszik az éterben az ezernyi más blogger és friss megjelenésű könyves írók erdejében. Eleinte mindent meg kell tenni, hogy kitűnj a tömegből, és felhívd a figyelmet a munkádra. Ezután nyilván már csak azon múlik a népszerűséged, hogy a kezedből kiadott munka milyen minőségű, de hangsúlyozom: előbb el kell juttatni az olvasóhoz a művedet, hogy egyáltalán értékelni tudja azt.

Vannak azonban olyan módszerek, amikkel nemhogy bizalmat gerjesztesz magad iránt az olvasóidban, hanem egyenesen eltántorítod őket a műveidtől. Figyelem, a következő pontokat a saját és néhány olvasóm véleménye alapján jegyeztem fel! Éppen ezért lehet, hogy te másként gondolod, máshogy tapasztaltad. Természetesen a véleményedet megosztani így is éri, szeretném megismerni a témámat olyan oldalról is, ami eddig elkerülhette a figyelmemet. Viszont tény, hogy az általam felsorolt módszereket nem egy ember ítélte idegesítőnek, így ha magadra ismersz bennük, próbálj meg te is elgondolkodni, hogy vajon nem kellene-e változtatnod, mielőtt nekem esel. 🙂 Köszönöm!

1. Ne tukmáld magad túlzottan!

Kismillió bloggerkedéssel, könyvolvasással és más, amatőr írók munkásságával foglalkozó csoport fellelhető a Facebookon. Gondolj abba bele, hogy ha te magad tagja vagy legalább száznak, akkor jó esély van arra, hogy más amatőr írók, illetve a te olvasóid sem csak egy-egy csoportba léptek be.

Egyszerűen idegesítő, ha az ember délelőtt kap 30 értesítőt, mert valaki minden egyes csoportba beillesztette ugyanazt a linket — majd délután még harmincat, ugyanarról a linkről, ugyanazokba a csoportokba. Nyilván nem veszed el senkitől sem a helyet, de ha ezt mindennap így megismétled, az emberek nem erős kísértést fognak érezni, hogy beleolvassanak a munkáidba, hanem fellángol bennük egy ellenszenv, hogy „na, ez már megint itt van? Meg itt is, és ott is, és MINDENHOL?”. A kevesebb néha több, próbáld meg két-háromnaponta berakni a linkedet a nagyobb csoportokba, meg a kisebb, családias hangulatúakba is, de ne egyszerre hetvenbe.

Ne hagyj viszont túl nagy szüneteket sem a hirdetések között, ne teljenek el hetek, amíg a potenciális olvasóid nem találkoznak a neveddel. A reklámok már csak azért is jók, mert általa az emberek megismerkednek a személyeddel, márkanévvé válhatsz, és a későbbiekben egy érdekesen hangzó hirdetésre sokkal szívesebben kattintanak, mert már találkoztak a neveddel. De fontos megtartani az egyensúlyt, mert ha úgy égsz bele az emberek memóriájába, mint „az az illető, aki kényszeresen mindenhol ott akar lenni”, akkor eleve fenntartásokkal kezdhetik el olvasni a munkáidat. Márpedig aki hibát akar keresni, az találni is fog.

2. Ne szidd saját magadat!

Ezt a témát egyszer már említettem a 10 idegesítő bloggerszokás I.-ben, de úgy tűnik, nem volt elég: amikor hirdetsz, akkor pozitív benyomást kell keltened az olvasókban. El kell hitetned velük, hogy a te történeted az, amit megéri olvasni/megvenni a sokezer közül, el kell érned, hogy ők akarják elolvasni az írásodat, ne érezzék, hogy te tukmálod rájuk.

Ez viszont nem fog menni, ha még te magad sem hiszed el, hogy a műved megérett a publikálásra. Önbizalomhiány ide vagy oda, ha már eljutottál oda, hogy kitedd a netre az írásodat (és nem azért keresel olvasót, mert bétára van szükséged az általad is felismert hibák kijavításához), akkor minden bizonnyal arra vársz, hogy az olvasók kedves szavai megmelengessék némileg a lelkedet. Ezt azonban nem várhatod el, ha már a hirdetésed szövegében te is azt a nézetet erőlteted rájuk, hogy az írás hibás, összecsapott, nem életed legjobbja (higgye csak azt az olvasó, hogy minden újabb írásod életed legújabb legjobbja!), hogy neked sem tetszik, csak kiteszed, mert miért ne.

Felejtsd el tehát azokat a megjegyzéseket, hogy:

„Tudom, hogy nem lett valami jó, de…”

„Ebben a fejezetben nem történik semmi érdekes…”

„Tudom, hogy tele van hibákkal, de nem volt még időm kijavítani…”

„Írtam már jobbat is…”

„Azért megmutatom, hátha valakinek így is tetszik…”

„Nagyon siettem a megírásával, látszik is rajta…”

…és az összes hasonló szöveget, amivel saját magadat szidod! Neked nem részvétet kell keltened az olvasódban! Ne azért olvassa el az írásodat, mert megsajnál téged, mert így nem fog rákattintani a linkre! Higgye azt, hogy fantasztikus élmény vár rá, amiért megéri öt perccel tovább innia a reggeli kávét, add el neki magad és az írásodat! Bármilyen csúnyán is hangzik elsőre, ha tényleg olvasókat akarsz gyűjteni, előbb-utóbb rá fogsz jönni, hogy a titok nyitja az, hogy jó színben tűnj fel az olvasójelöltek előtt.

3. Ne jelölgess random embereket, hogy rájuk tukmáld a művedet!

Főleg elsőkönyves szerzőknél látom terjedni a módszert: körbenéznek az írós és a blogos csoportokban, és válogatás nélkül bejelölnek mindenkit, akinek akár csak egy kicsit is hasonlíthat az érdeklődési köre az övékéhez. És mikor a gyanútlan blogger visszajelöl, mert megörül, hogy az ő társaságát keresi egy másik író, jön a képen törlés: tíz másodperccel azután, hogy a visszajelölés megtörtént, érkezik a felkérés, hogy legyél már szíves kedvelni a kedves író Facebook-oldalát, vagy egy üzenet, hogy itt és itt tudod megvenni a könyvet. Velem olyan is előfordult már, hogy valaki magyarázni kezdte nekem a bloggerkedés mibenlétét, és igencsak meglepődött, mikor közöltem vele, hogy nemcsak, hogy tudom, miről van szó, hanem jómagam is aktív tagja vagyok a bloggerközösségnek, és ráadásul még amatőr írónak is vallom magam.

Tehát ne gyűjtögess eszement módjára követőket! Mi hasznod lesz abból, hogy lesz 200 olyan kedvelőd, akiket magad köré erőszakoltál, de fogalmuk sincs a munkásságodról, és nem azért követnek, mert arra érdemlegesnek találnak téged? Jól fog kinézni a statisztikád, annyi szent, de azon kívül önmagadat is becsapod, mert ezek a követők nem fognak rád kattintani, nem fogják a könyvedet megvásárolni, nem fognak érdeklődni irántad. Ez nem reklám, hanem gusztustalan tukmálás!

Más kérdés, ha elküldöd az oldalad ajánlását olyan íróknak vagy bloggereknek, akikkel esetleg tartod a kapcsolatot, vagy tudsz róla, hogy olvassák az írásaidat, de még nem értesültek róla, hogy a Facebookon is elérhető vagy. Ha kicsit ravaszul csinálod, és beszélgetni kezdesz a másikkal, hogy megemlítsd neki, hogy te is írsz, és megmutatod neki, hogy hol talál meg, az már sokkal kevésbé zavaró — de nyilván sokkal több munka, így nem lehet könnyedén összeszedni 200 követőt, értem én. 🙂 De gondolkodj el: jobb 200 semmit sem érő kedvelő, vagy legyen 50, akik minden munkádat lelkesedéssel fogják várni?

4. Ne hamisan reklámozd magad!

Mint már korábban is írtam, mikor saját magadat reklámozod, igyekezz az írásodat minél jobb színben feltüntetni. Ha van már valamilyen elért eredményed, azt is említsd meg nyugodtan, elvégre az emberek nagyobb bizalommal fordulnak olyan dolog iránt, ami mellé már nagyobb márkanevek is odaálltak.
De semmiképp se hazudj vagy ferdítsd el durván a valóságot, hogy előnyösebb helyzethez juss!

Például ne próbáld meg sikerként feltüntetni, hogy beküldted egy pályázatra az írásodat, ha egyáltalán nem értékelték a művedet. Beküldeni bárki be tudta volna a sajátját, ahhoz nem kell különösebb tehetség, csak egy kis bátorság, ami önmagában végül is becsülendő, de az írói minősítésedhez nem tesz hozzá. Ha nemhogy helyezést nem érték el, de még említés szintjén sem szerepel sehol sem az írásod, akkor ne írd hozzá a reklámszöveghez, hogy a pályázaton szerepelt a műved, mert ez önmagában nem dicsőség.

Ha egy híresebb író pozitív véleményt mondott az írásodról, akkor annak legyen valamilyen nyoma, mielőtt nekiállsz ezzel promózni magad. Ha ennek bizonyítását sehol sem leli fel az ember, akkor könnyen hiheti azt, hogy ez a bizonyos vélemény légből kapott — és van is példa ilyesmire. Legalább készíts az illetőről egy képet, amint a könyvedet fogja, vagy próbáld meg rávenni, hogy erről ő is írjon az interneten, de a lényeg, hogy ne hagyd bizonyíték nélkül! És persze az, hogy beszélgettél az illetővel három mondatot az írásodról, és a tisztelt író megjegyezte, hogy érdekesen hangzik, még nem jelenti azt, hogy ezentúl mindenhol fel kell tüntetned, hogy ő mennyire imádta a történeted ötletét.

A marketingnek is van pofátlan része, ne lépjük át, ne csapjuk be az olvasót, mert aki egyszer rajtakapott, annak később már nem fogod tudni visszaszerezni a bizalmát.

5. Ne jelenj meg oda nem illő helyeken!

Vannak bloggerek, akik puszta szívjóságból szoktak a saját oldalukon ajánlókat, interjúkat megjelentetni más bloggerekről, beszéltetni őket a munkásságukról. Jó dolog, ha az írók összefognak, és megmutatják a saját olvasóiknak, hogy kiket tartanak még tehetségesnek. De a lényeg az, hogy ez akkor hatásos, ha nagyjából azonos témakörben íródó blogon jelensz meg, aminek az olvasóközönségét érdekelni fogja a te munkád is.

Ez nem azt jelenti, hogy novellás ne írjon regényről, vagy sci-fi és a romantikus történet határolódjon el egymástól. De teljesen eltérő témájú blogban megjelenni szerintem butaság.

Ha egy életmóddal, szépségápolással, konyhai trükkökkel foglalkozó blogra kattintasz, mit vársz el? Életmóddal, szépségápolással vagy konyhai trükkökkel foglalkozó írásokat. A többi olvasó is azért követi azt az adott blogot, mert ez a téma érdekli, mert úgy ítélte meg, hogy az írója hitelesen tud nyilatkozni az általa választott témakörről. Így valószínű, hogy ha meglátnak egy cikket, ami ezúttal, a szokásostól eltérően egy teljesen oda nem illő témával foglalkozik (nevezetesen a te írói pályáddal), akkor esélyes, hogy nem fogja érdekelni, mert nem ezért jött, mikor fellépett a kedvenc blogjára. Nyilván van rá esély, hogy megtetszik neki az írásod, de sokkal nagyobb arányban érsz el embereket, ha egy eleve írással foglalkozó oldalon jelenik meg rólad a cikk, ahol a konkrétan írással foglalkozó olvasók fordulnak meg.

A reklámozás lényege tehát az, hogy okosan csináld, ne akarj mindenhol megjelenni, és véletlenül se legyél erőszakos. Olvasókat akarsz gyűjteni, nem fintorgásokat, és a legegyszerűbben akkor tudod felmérni, mit jó tenni és mit nem, ha belegondolsz, hogy te magad melyik viselkedésformát találnád idegesítőnek, ha mástól látnád.

Ti milyen módszerrel hirdetitek a blogotokat? Van talán a felsoroltak között, amit ti is alkalmaztok? Megváltozott most a véleményetek, vagy úgy érzitek, nem látom jól az adott jelenséget? Meséljétek el nekem!

A legtöbb emberben, aki blogolásra adná a fejét, felmerül a kérdés: hol ossza meg a történeteit? Többen kérdeztetek már engem a témában, voltak többeket érintő körkérdések Ask.fm-en, de néhányan egyenesen hozzám is fordultak már, hogy ugyan, alkossak már véleményt, hol jobb megosztani a történetünket, egy blogon vagy a Wattpaden.

Mivel mindkét oldalon elérhetőek az írásaim, ezért úgy érzem, már elmondhatom a véleményem az előnyökről és a hátrányokról. Fontos megjegyeznem, hogy blog alatt nem konkrétan a Bloggerre célzok, hanem általánosságban értem az ingyenes oldalakat, amikben ugyanaz a közös: bárki megtekintheti a tartalmukat.

Ne rohanjunk azonban előre, kezdjük egy kevésbé fontos tényező összehasonlításával: a testreszabhatósággal. Wattpaden nem igazán alakíthatjuk a kinézetet a személyiségünkhöz, az elképzeléseinkhez, maximum egy egyedi könyvborítóval vagy a bejegyzések szövege mellé csatolt képekkel tehetjük ezt meg. A szöveggel kapcsolatban csak néhány alapformázási lehetőséget kapunk: lehet balra vagy középre zárt, illetve a betűink lehetnek dőltek és félkövérek is. Amit én leginkább hiányolok, az a sorkizártra állítás, valamiért nem fér a fejembe, hogy egy olyan oldal, aminek a lényege az amatőr irodalmi művek megjelentetése, miért nem képes akár automatikusan sorkizárttá tenni a szövegtömböt. Ezzel szemben nyilván a legtöbb blogszolgáltató még azt is engedélyezi, hogy magát a blogot személyre szabjuk, lehet egyedi fejlécünk, szabadon dönthetünk az oldalsávban megjelenő modulokról, és úgy egyáltalán, sokkal több formázási és beállítási lehetőség adott.

Ami némileg kapcsolódik az előző ponthoz, azt úgy tudnám legjobban megmagyarázni, hogy a bloghoz tartozik egy saját-érzés: az egész blogod csak veled foglalkozik, csak a te írásaidat olvashatják rajta az emberek (nyilván, ha te ezt így akarod, és nem osztod meg mások műveit is; de ha igen, akkor is csak az kerül ki, amiről te úgy akarod), a kinézete a te ízlésedet tükrözi. Ezzel szemben Wattpaden kissé beállsz a sorba, mert minden oldalon megvan az egységes, narancssárga szín, ami miatt inkább érzed azt, hogy egy zárt közösségi oldal egyetlen picike porszeme vagy csupán.

Van viszont valami, ami számomra ellensúlyozza az előbbi hiányosságait a Wattpadnek: a visszajelzések. Körülbelül egy éve regisztráltam be Wattpadre pontosan azért, hogy ebbe a zárt közösségbe is eljuttassam az írásaimat, és meglepődve tapasztaltam ezidő alatt, hogy bizony ott az emberek sokkal inkább hajlandóak kifejezni a véleményüket. Van az oldalon egy szavazás/vote funkció, amivel röviden jelezhetik az olvasók, hogy tetszett nekik az írás, és erre bizony bőszen kattintgatnak is. Már ez is elég lenne, de továbbmegyek: sokkal több hozzászólást is írnak ott az emberek. Csak összehasonlítás végett írom le a saját statisztikáimat: a 2016-os év végi összegzésem szerint kb. 110 komment érkezett a blogomon összesen két év alatt (mostanra ez kb 20-szal több), Wattpaden pedig csak a cikkeimen eddig 140-et számolok – szeptember óta! Nyilván mindkét esetben a kommentek fele az enyém. Viszont ha átlagot nézünk, akkor blogon az elmúlt fél évben a 130-nak a negyedét kell vennem, akkor pedig azt kapom, hogy majdnem ötször annyi visszajelzés érkezett, és a csillagozós szavazatokat még bele sem számoltam. Ez vitathatatlanul a legnagyobb előnye a Wattpadnek, éppen ezért én nyugodt szívvel tanácsolom minden visszajelzésre váró írópalántának, hogy tegye fel oda is az írásait. Főleg a kezdőknek mondanám hasznosnak (mármint akik tényleg most kezdenék el a neten való publikálást), mert egy nagyon erős löketet tud adni, ha már a kezdeti próbálkozásokat is véleményezik az olvasók. Egy blog bejegyzéseit, úgy vettem észre, sokkal kreatívabban kell reklámozni ahhoz, hogy eljusson az új olvasókhoz is, mint Wattpaden, ott sokkal többet olvasnak maguktól az emberek. A feliratkozásra is hamarabb kattintanak, lassan duplaannyi követőm van ott, mint Bloggeren.

Mégis van valami, ami számomra a mérleget a blog oldalára dönti: a nyilvánosság. Rólam lehet tudni, hogy az utóbbi időben elég aktívan próbálom csinálni a blogolást, a publikálást, igyekszem minél több pályázaton részt venni, minél szélesebb körben ismertté tenni az írásaimat, akár olyanokhoz is eljuttatni, akik maguk nem bloggerek. Na, és ez utóbbira teljesen alkalmatlan a Wattpad.

Ha azt mondom valakinek, hogy írok, szerencsémre eddig csak pozitív visszajelzéseket kaptam, lelkesedést, csillogást a másik ember szemében, meg rengeteg kérdést arról, hogy miket írok, hol lehet ezeket elolvasni. Ha egy idegennel közölném, hogy regisztráljon be a kedvemért a Wattpadre, legyen akármilyen kedves ismerősöm az illető, nem valószínű, hogy megteszi, és ezt nem is róhatom fel neki. Ha őt magát nem érdekli az írás, esetleg olvasni sem igazán szokott a neten (tegyük fel idealistán, hogy csak az én kedvemért venné rá magát ez alkalommal), akkor nem fog beregisztrálni egy olyan közösségi oldalra, ami tulajdonképpen nem neki szól, és lehet, hogy csak egy kósza gondolat volt egyébként is a fejében, hogy elolvassa Daremo egyik írását. De macerás, kényelmetlen, idegen oldal, meg kéne tanulni kiigazodni rajta, meg aztán van egy csomó dolog rajta, ami őt nem érdekli (ez esetben a többiek több ezer oldalnyi írásai, mert ugye idealista világunkban most csak engem akar az illető a neten elolvasni). Ezzel szemben, ha azt mondom, itt a blogom, a menüben kattints a novellákra, és válassz egyet, már sokkal szívesebben megteszi, mert egyszerű, gyors, és közvetlenül jutott hozzá anélkül, hogy megadta volna egy számára felesleges oldalon az e-mail címét, és eltöltött volna plusz tíz percet a regisztrációval. Nem sok, de az idő drága mindenkinek, és ha a potenciális olvasóm nem éri el két kattintással a novelláimat, de egy másik személyét igen, akkor a Wattpadet inkább félresöpri azzal a gondolattal, hogy talán majd máskor regisztrál, hogy olvashasson tőlem valamit. Talán. (Kiegészítés: Na jó, ebben megingattak. Engem nem enged bejelentkezés nélkül olvasni a Wattpad, mások pedig vegyesen állították, hogy engedi vagy nem engedi őket a rendszer. Aki tud erre magyarázatot, az sikítson, tényleg érdekelne.)

Mint írtam az elején, én a Wattpadet inkább azért használom, hogy a műveimet eljuttassam abba a zártabb közösségbe is, tehát ennek is megleltem azért a gyakorlati hasznát.

Számomra ezek azok a főbb tulajdonságok, amiket összehasonlítanék a két felületen, de természetesen mindenkinek magának kell eldöntenie, hogy az ő igényeinek, elvárásainak melyik oldal felel meg jobban. Én továbbra is mindkettőn elérhető leszek, mert úgy érzem, erre szükségem van, de a szívem egy kicsit mindig jobban fog húzni a saját blog felé, mert az sokkal inkább az enyém, mint egy komplett közösségi oldal.

Ti mit használtok, saját blogot vagy a Wattpad oldalát? Van még más is, amivel kiegészítenétek az összehasonlításomat?