Hogy halogató típus vagyok-e, azt mi sem mutatja jobban, mint hogy ezt februárban választottuk a havi körblogolásunk, a Ceruzanyomok témájának. Én pedig március közepén hoztam létre egyáltalán egy új dokumentumot ennek a blogbejegyzésnek.

Az igazság az, hogy először nagyon megörültem a témának, hiszen tudom magamról, hogy személyesen is igencsak érintett vagyok. Viszont ahogy le kellett volna ülnöm megírni ezt a bejegyzést, már egyre kevesebb kedvem volt hozzá, egy idő után meg csak röhögtem magamon, hogy végül is így stílusos megírni ezt a bejegyzést, a végtelenségig halogatva. Az igazság viszont az, hogy érzékeny pontomra tapintott ez a téma, ugyanis mostanában épp nagy erőbedobással halogatok, és egészen idáig nem volt kedvem mélyebben megvizsgálni ezt a problémát.

Azt vallom, hogy bizonyos mértékig, egyes esetekben hasznos is lehet a halogatás. Észrevettem már magamon többször, hogy ha megakadok írás közben, az általában nem azért történik, mert meguntam egy történetet, hanem valamilyen problémába ütköztem, olyanba, amit akkor éppen nem tudok megoldani. Talán mert nincs meg hozzá az írástechnikai tudásom és gyakorlatom, vagy nem vagyok olyan passzban, de sajnos nekem lelkiállapotfüggő is az ihlet: ha szorongok, akkor nem megy az írás. Ezek közül természetesen nem oldhat meg mindent a halogatás, de néhány alkalommal kifejezetten hasznos lehet. (Máskor pedig elképesztően ártó, de erre még később visszatérek.)

Számtalan alkalommal előfordult már velem, hogy éreztem, hogy valami nem jó a történetemben, de nem tudtam megfogalmazni, hogy mi a probléma, csak volt egy megérzésem. Valami nem állt össze a cselekményben, a logikában, vagy nem tudtam, hogy az adott történések után merre haladjon tovább a sztori. Az a fajta írópalánta vagyok, aki nem tud egy jelenetet kihagyva egy későbbi részre ugrani, és onnan folytatni az írást, nekem muszáj lineárisan haladnom a részekkel, ezért ha ilyen falba ütközöm, akkor megtorpanok addig, ameddig nem lelem meg a megoldást. Ha rövidebb gondolkodás után nem találom ki, hogy hogyan tovább, akkor szoktam félretenni az egészet, eltávolodni az írástól, viszont ilyenkor a tudatalattim tovább dolgozik a problémán. Ilyenkor történik az, hogy némi idő elteltével, egy íráshoz egyáltalán nem kapcsolódó szituációban (például mérőtáborban a Mecsekben…) egyszer csak belém csap a heuréka-érzés, és a semmiből eszembe jut a megoldás, amit aztán le kell jegyzetelnem, különben bárkinek az agyára megyek (ezért van nálam mindig valami, amire jegyzetelhetek). Ilyenkor jól tud jönni a halogatás, mert ez tulajdonképpen nem a teljes elhanyagolás, hanem az agyam egy kevésbé tudatos részét eresztem rá a problémára. Ha nagyon szigorú akarok lenni magammal, akkor ez nem is nevezhető annyira halogatásnak.

Van az a helyzet, amikor viszont úgy ütközöm egy problémába, hogy nem akarok foglalkozni vele, ennek a leggyakrabban az az oka, hogy valamit nem érzek elég jónak. Többször írtam már a maximalizmusomról, ami a történeteimmel kapcsolatban jellemez engem, de hát egy dolog felismerni a problémát, meg egy egészen más dolog megoldani. Ez az, amiről le kell szoknom, mert ez a fajta halogatás értelmetlen és rombol. Minél több időt töltök így távol egy történettől, annál nehezebben rázódom vissza, mivel nincs ez a tudatalatti agyalás sem, ezért képes vagyok túlságosan is függetlenedni. Így landolt a legtöbb regénykezdeményem a kukában: mert valamit nem éreztem elsőre tökéletesnek, és ez csökkenti a motivációmat is. Inkább csak halogatom az írást, mintha magától meg tudna oldódni ez a helyzet, és egy idő után inkább elvetem az egészet.

Néhány hónapja találtam egy bejegyzést Instán, ami arról szólt, hogy egy nem létező írást nem lehet javítani, tehát az első verziónak pusztán az a célja, hogy létezzen, hogy megszülessen, de nem kell egyáltalán jónak lennie, nem kell megmutatni senkinek. Ilyenkor egy kicsit sajnálom, hogy annak idején nagyon korán belecseppentem a blogokon, fejezetenként publikáló amatőrök körébe, mert nem jó mintákat vettem ott fel. Sosem értettem már akkor sem, hogy egyeseknek hogy van annyi önbizalmuk (vagy motivációjuk? Vagy mindkettő?), hogy már írás közben, az egyes fejezeteket rögtön a befejezésük után feltegyék a netre. Én meg hiába írtam vázlatot, és tudtam előre, hogy mi fog történni végig a regényemben, tele voltam kételyekkel, hogy mi van, ha elsőre nem lesz tökéletes, ha utólag javítanom kell? Hiszen már kint van a neten, az felér egy komoly publikálással, abba nem szabad belenyúlni! (Tinédzser Daremo eközben egy sarokban ül, a térdeit átkulcsolva, magában azt mantrázza, hogy „Nem szabad, nem szabad…”) Nyilván ezt még tovább lehetne fejtegetni, hogy miért gondoltam azt, hogy az én történetem első verziója nem lehet olyan jó, mint a többieké (mondtam már, hogy szeretek visszafejteni dolgokat a személyiségemben?), de azt hiszem, alapvetően valahol itt gyökerezik ennek a tökéletesre törekvésnek a magja. Ebből fejlődhetett ki a halogatásra való hajlamom, mert azt hiszem, az önbizalomhiányom kissé alaptalan. Az eszemmel tudom, hogy átlagosan nézve nem vagyok rosszabb, mint más amatőr írók, viszont van bennem egy irracionális félelem, hogy mi van, ha mégis?

Ez a félelem az, ami miatt inkább halogatok, ha problémába ütközöm, mint hogy leüljek és megvizsgáljam a falat, ami nem enged tovább haladni. Vannak ötleteim arra vonatkozóan, hogy mivel lehetne ezen változtatni, és nyilván az ilyen gondolatok leírása is egy lépés ennek érdekében. Összességében amennyire féltem ettől a témától, most mégis úgy érzem, hogy kifejezetten jólesett leírnom ezeket a sorokat. Ha szembenézek ezekkel a problémákkal, szinte mindig új erőre kapok, és nekiállok foglalkozni a halogatott terveimmel, úgyhogy azt hiszem, most megyek is írni. 🙂