Időről időre belefutok olyan írásokba a neten (blogokba, Wattpaden futó történetekbe), amiknek az a rendeltetésük, hogy szándékosan a lehető legigénytelenebb helyesírással, csapnivaló történetvezetéssel, nevetséges karakterekkel borzolják a közönség idegeit — akarom mondani, szórakoztassák a nagyérdeműt. Állítólag.

Ezek a paródiablogok vagy paródiatörténetek. Általában olyanok írják, akik egyébként már képesek egy jobb helyesírási szintet megütni, írtak már pár történetet, és nagyon a sűrűjében élnek a bloggertársadalomnak csúfolt közösségnek. A céljuk pedig az, hogy minél kezdőbb, ügyetlenebb, összecsapottabb, a lehető legkevesebb hozzáértést felmutató műveket erőszakoljanak ki magukból, amikkel igyekeznek megbotránkoztatni bloggertársaikat, és ezáltal valami módon szórakoztató jelleget kölcsönözni a műveiknek.

Kezdjük ott, hogy mi is maga a paródia?

Wikipédia barátunk szerint „Mai értelmében egy többnyire közismert mű, műfaj, zenemű, előadó komikus hatású utánzása, ironizálása szórakoztató céllal”. Hogy konkrét példát mutassak fel, talán mindenki ismeri (iskolából) Petőfi A helység kalapácsa c. elbeszélő költeményét, ami stílus- és eposzparódia egyszerre. Tudjuk, hogy az eposzok általában nagyvolumenű hőstettek végrehajtásáról szólnak, szóval Petőfi a maga kisszerű témájával és az eposzi kellékek használatával teszi komikussá az írását (amiben tulajdonképpen a legnagyobb „csata” egy kocsmai verekedés), és mindezt teszi igazán fennkölt, finomkodó stílusban. Magyarán nevetsz rajta, mert egy átgondolt, jól kidolgozott, igényes paródia. Egész biztos, hogy sokan emiatt nem fognak engem szeretni, de leírom: szerintem a szándékosan igénytelenül megírt alkotások nem számítanak igazi paródiának, és legfőképpen nem szórakoztatóak. Mindez az én véleményem, én soha nem írtam ilyesfajta paródiát (másmilyet igen, de az egy társaság tagjainak személyéből adódó röhejes helyzetkomikumokra épült), és most szeretnék felsorakoztatni pár érvet, amik miatt én egy az egyben feleslegesnek és butaságnak tartom az ilyen gúnyolódó, szándékosan igénytelennek alkotott írásokat.

1. Kiket is parodizáltok?

Nem leszek álszent: tényleg vannak olyan írások a neten, amiket a szerzőik ugyan komolyan gondoltak, de annyira kezdők még az írásban, hogy kétdimenziós papírkaraktereket rángatnak ide-oda egy kiigazodhatatlanul összegabalyodott cselekményfonálon, és néha nem érted meg egyik-másik mondatot, mert vagy a helyesírásuk, vagy a mondatszerkezetük hagy nem kevés kívánnivalót maga után. Van ilyen, de észrevettétek a kulcsszót az előző mondatban? Ők kezdők. Akiket parodizáltok, kigúnyoltok, azok többnyire 15 év alattiak, és hát tegye fel a kezét az, aki ilyen fiatalon elfogadhatóan írt. Nyilván ilyen fiatalon, az első történetét írva senkitől sem várhatjuk el, hogy azonnal egy kiadható színvonalú regényt vágjon le az asztalra, és igenis az idősebbeknek vagy tapasztaltabbaknak kellene, hogy legyen annyi érzelmi intelligenciájuk, hogy ne a kigúnyolható célpontot lássák meg azokban, akik most kezdtek bele az alkotásba, és még bukdácsolnak. Természetesen ez nem jelenti azt, hogy aki 15 felett még bukdácsol, azt már kiröhöghetitek, mert nem; intelligens ember odamegy és segít, nem leli a szórakozását abban, hogy halálra cikiz másokat.

A napokban láttam egy Wattpades történet Facebookos megosztása alatt, hogy valaki megkérdezte, hogy ez ugyan paródia-e? Ezek szerint eljutottunk odáig, hogy annyira elterjedt a kezdők műveinek kigúnyolása, hogy egy erősen amatőrnek tűnő történet láttán nem az az első gondolata egy olvasónak, hogy segítsen, hanem hogy átverést keressen. Ez viszont szerintem nem az olvasó hibája, hanem azoké, akik ennyire nagy számban ontják magukból ezeket a szándékosan rosszul megírt műveket. Szegény ténylegesen kezdő író pedig nyugodtan érezze rosszul magát, amiért azt feltételezik, hogy a története egy komplett vicc. (Egyébként az említett megosztás alatt a félreértés tisztázása után szép számmal érkeztek segítő, építő jellegű hozzászólások, úgyhogy végül is a történet jó irányt vett.)

A lényeg az, hogy senki sem profiként kezdi, akár tizenkét, akár negyvenkét évesen írja az első történetét. Főleg azok, akik korábban nem voltak megfigyelői ennek a szakmának (gondolok itt arra, hogy például sokan először csak olvassák a netre kitett történeteket, és emiatt szeretnének idővel egy saját sztoriba is belekezdeni), nem tudhatják rögtön kisujjból az összes fortélyát. Mindenki így kezdte, és nem az a megoldás, hogy minél inkább gúnyoljuk ki és vegyük el az önbizalmukat azzal, hogy úgy teszünk, mintha kezdőnek lenni bűn lenne. Mert nem az.

2. Komolyan ennyi szabadidőtök van?

Amióta egyetemista lettem, szerintem háromszorosan kiéleződtem a szabadidő-kérdésre. A felnőtté válás küszöbén állva, órákra járva, vizsgákra és ZH-kra tanulva, esetleg még ezekkel és egy munka mellett egyszerre, néha már eljutok oda, hogy a saját történeteim és a blogom írása nem mindig fér bele az időmbe. (Mi sem bizonyítja ezt jobban, mint hogy most körülbelül két hétig nem volt új cikk…) Ha akad szabad fél órám, akkor pedig leülök, és elég önző módon csak a saját, aktuálisan fő történetemmel akarok foglalkozni, még a blogot is félredobom, nem bétázok, semmi hasonlót, csak a sajátommal törődöm, mert úgy érzem, azzal kell előrehaladnom, ami fontos, ami fejleszt.

Éppen ezért számomra megdöbbentő, hogy vannak olyan emberek, akik néha nem kevés időt és energiát fektetnek abba, hogy olyan írásokkal foglalkozzanak, amikről pontosan tudják, hogy értékelhetetlenek és olvashatatlanok (és ezzel nem a kezdőket szeretném leszólni, mert ezek a paródiák sokszor ezerszer rosszabbak, mint bármi, amit én második osztályos koromban egy kis piros füzetkébe körmöltem — arra célzok, hogy ezek az írások legtöbbször valószerűtlenül szélsőségesen próbálják ábrázolni, milyen a rossz történet, és ezzel szerintem rég túllőttek a paródia valódi fogalmán). Gondoljatok csak bele, ha nem írnátok ezeket a paródiának csúfolt förmedvényeket, azt az időt, amit megspórolnátok, mind a saját, komolyan vett történeteket írására tudnátok fordítani! Vagy mondok jobbat: ebben az időben valódi segítséget nyújthatnátok azoknak, akiknek erre szükségük van.

3. Visszafejlődtök inkább?

Kövezzetek meg, de én azért szeretem látni, hogy haladok előre. Szeretem tudatosan javítani a hibáimat, odafigyelni újabb és újabb részleteire az alkotásnak, amik által minőségibb történeteket tudok írni. Ennek szerintem az egyetlen módja, ha az ember minél többet és minél többfélét ír, de lehetőleg úgy, hogy ezekbe mindig beleadja a tudásának és képességeinek legjavát.

Nem azt mondom, hogy minden írásunkat életünk fő művévé kellene tenni, és hogy nem férnek bele könnyedebb, játékosabb irományok, mert de, ezek is kellenek — de a könnyedség, a játékosság az én szememben nem ugyanaz, mint a szándékos hibázás és igénytelenség. Ez maximum hátráltat, mert (mint az előző pontban is írtam) elveszi az idődet a komolyan írt történeteidtől, másrészt pedig nem tartom jó ötletnek, hogy ilyen erőteljesen ágyazzuk bele az írásainkba azt, amiről tudjuk, hogy rossz. Ahogy a gyakorlás alatt előbb-utóbb beépülnek az eszköztáradba az a tudás, amit szándékosan sajátítasz el, úgy félő, hogy ha túl sok időt töltesz a paródiák írásával, az előbb-utóbb a többi műveden is meg fog látszani. Amivel sokat foglalkozol, az beléd ivódik.

A komolyan vett, megtervezett és irodalmi igényességgel megírt paródiák természetesen nem tartoznak ide. Petőfin sem azért nevetünk, mert rossz lett volna A helység kalapácsa — épp ellenkezőleg, de azt is tudnunk kell, hogy Petőfi nem véletlenül írta meg jól, hanem mert komolyan vette a feladatot.

4. Szerintetek titeket nem lehetne parodizálni?

Nem, nem azt akarom mondani, hogy „írjál jobbat, ha tudsz” — feltételezem, hogy egyesek azért kezdenek el ilyen igénytelen paródiatörténeteket írni, mert már elértek egy olyan szintet, hogy nekik magától értetődővé vált, hogy nem ejtenek meg bizonyos hibákat, és ezeket gúnyolják ki a paródiákban. Amikor egy bizonyos fajta tudás már annyira beléd ivódott, hogy el sem tudod képzelni, hogyan tudtál nem így írni, kicsit megfeledkezhetsz róla, hogy régen tényleg te is voltál kezdő. Néha még én is hajlamos vagyok ezt elfelejteni és kissé nyersen fogalmazni, de az ember holtig tanul, és ez a lényeg: lehet, hogy te most jobb vagy, mint amit kigúnyolsz, de vannak, és mindig lesznek, akik nálad is jobbak. Neked hogyan esne, ha valaki kirakna a netre egy olyan írást, ami a te történeteidet, a te hibáidat tenné nevetségessé? Kiborulnál, amiért ilyen paraszt az illető, és teljesen jogosan tennéd — de akkor te se legyél paraszt másokkal, és ne az jelentse a boldogságodat, hogy nevetségessé teszel olyasvalakit, aki még kezdő abban, amit csinál.

Sokan erre azt az ellenérvet hozzák fel, hogy hiába próbáltak meg valakinek segíteni, az illető lesöpörte a tanácsaikat a válláról, esetleg még bunkózott is („írjál jobbat, ha tudsz”, ugye), szóval meg is érdemli, hogy nevetségessé tegyék, le kell törni a szarvát, ha kezdő létére ekkora önbizalma van a semmire. Ha így érzel, próbáld meg tudatosan végiggondolni, hogy amit csinálsz, az körülbelül ugyanarra a szintre süllyeszt le téged, mint ahol a szerinted bunkó és beképzelt kezdő áll: szeretnél te is ennyire leereszkedni? Ugye, hogy nem? Akkor ne kezdj bele lejárató paródiatörténetbe.

 

Valószínűleg nem fog velem mindenki egyetérteni, főleg azok nem, akik maguk is vezetnek vagy vezettek már ilyen jellegű blogot vagy történetet. Én azt mondom, néha tényleg könnyen elragadja az embert a „na majd én megmondom/megmutatom a tutit” hangulat, de minden esetben érdemes elgondolkodni, hogy tényleg nélkülözhetetlen-e a világ számára a paródiánk, vagy öncélú gúnyolódásba fordul át az írásunk. Senki sem tökéletes, mindenkinek van rossz napja, amikor nem tud azzal törődni, hogy a kelleténél kicsit nyersebben fogalmazza meg a mondandóját valakinek, aki számára nem szimpatikus, de ezek pillanatnyi, átmeneti „gonoszkodások”. Viszont mások kinevettetésébe, gúnyolódásba, lejáratásába ne fektessünk szándékosan energiát! Írtam már hasonlóról (A kezdő írók bátorításának hiányáról), és végezetül most is csak azt tanácsolom: nagy levegő, és ikszeld ki, ha nem tetszik egy történet. Vagy légy érett, és segíts, de ne uszíts!

 

Nektek mi a véleményetek az ilyen paródiatörténetekről? Írtatok már hasonlót? Esetleg valódi paródiát? Olvastok ilyen igénytelenséget parodizáló történetet? Ha igen, akkor miért?