A Ceruzanyomok névre keresztelt körblogolásunk januári témája az évtizedösszefoglaló volt.

Először kicsit megrémültem, mert csak arra tudtam gondolni, hogy tíz évvel ezelőtt (13 éves koromban) még a tinédzserkort is csak alulról értem el, és tulajdonképpen az az előtt történtekre csak úgy emlékszem vissza, mint gyerekkori csacskaságokra. Aztán rávettem magam, hogy a régi naplóimból, feljegyzéseimből és a gépemen is tárolt írásaimból összeállítsam a valós idővonalat, és meglepődve tapasztaltam, hogy igazából ezt a tíz évet nevezhetem az amatőr írói karrieremnek. Mivel a legtöbb íráshoz, eseményhez végül is tudtam évszámot kapcsolni, ezért így szeretnék végighaladni ezen az összegzésen.

 

2009-2010

Az igazat megvallva, nagyon nehéz volt különválasztani, hogy miket írtam konkrétan 2010-ben, és miket esetleg az azt megelőző egy-két évben, ezért végül is egy kalap alá vettem azokat, amik azonos korszaknak tekinthetőek.

Akkoriban kezdtem el aktívan blogolni, és ezt fontosnak tartom megemlíteni, ugyanis az én esetemben a blog- és a novella-, valamint regényírás mindig szorosan összefonódott. Olyan tekintetben is, mint most, hogy a neten osztom meg az írásaimat, illetve különböző bejegyzéseket írok a témában, de úgy is, hogy akkoriban a mindennapi blogbejegyzéseimet is igyekeztem úgy megírni, hogy többek legyenek puszta naplóbejegyzéseknél, és igyekeztem hangulatot teremteni, játszani a szavakkal. Akkoriban megismertem olyan személyeket, akik közül van, akivel ma is tartom a kapcsolatot, de természetesen számtalan olyan blogger és írópalánta akadt, akikkel elsodródtunk egymástól.

Ezekben az években írtam az első kisregényeimet, akkor még a javát lapokra, füzetekbe. Emlékszem, volt egy romantikus fantasy írásom (ami valójában az Inuyasha c. anime világában játszódó fanfiction volt), amit egy füzetben adogattak körbe egymásnak a lányok az osztályomban, páran rendszeresen elolvasták az új fejezeteket. Ezek az írások mind a mai napig megvannak — bár eddig a szüleimnél őriztem őket, az évtizedösszegzés miatt átköltöztettem őket az új lakóhelyemre, hogy véletlenül se vesszenek el.

Igazából ebben az időszakban mondtam ki először, hogy tudatosan regényeket és novellákat akarok írni, és hogy a későbbiekben is aktívan szeretnék ezzel foglalkozni. Addig az írás az általános iskolai barátnőimmel folytatott kellemes kikapcsolódás volt, de itt egy szintet léptem, és eldöntöttem, hogy szeretnék íróvá válni.

Hetedikes koromban jelentkeztem két meseíró pályázatra is, de sajnos nem értem el helyezést. Akkor ez összetört engem egy darabig, de szerencsére nem szegte kedvemet hosszabb távon.

Azt sajnálom csak, hogy az ebből az időszakból származó blogbejegyzéseimet egyszer kitöröltem, pedig bármit megadnék érte, hogy újraolvassam őket. Történtek velem akkoriban olyan dolgok, amiknek az elemzése úgy hiszem, hogy sokat segítene a jelenben is, de nem maradtak meg a leírások, csak az emlékeim róla.

2011

Ebben az évben lettem Daremo. 🙂 Úgyhogy ez is lassan egy egész évtizedes.

Akkoriban már igyekeztem komolyabb témákról írni, a kicsit bugyuta szerelmes történetekről máshová helyeztem a fókuszt. Elkezdtem írni egy fanfictiont a kedvenc japán zenekarom tagjairól (aminek szintén nem a szerelem volt a fő mozgatórugója), amit az akkor még létező Anime-fanfiction Style-on publikáltam. Egy írópalánta ismerősöm ezekben a hónapokban verte belém szentírásként azt a szabályt, hogy egy fejezetnek kereken négy oldal terjedelműnek kell lennie, és én annyira komolyan vettem ezt az írástechnikai tanácsot, hogy évekig tartott kiirtanom magamból a kényszert, hogy ilyen terjedelemben írjak. Végül úgy sikerült felülkerekednem ezen, hogy elkezdtem a Wordön kívül más programokon is írni, és az újdonság ereje segített, hogy ne az oldalak számára koncentráljak.

A személyes blogomon is publikálni kezdtem egy regényt, és emlékszem, hogy sokan bátorítottak. Jogos kritika mellett mindig azt mondták az emberek, hogy jól bánok a szavakkal, a koromhoz képest éretten jelenítem meg az érzelmeket. Szerettem azon a platformon blogolni, mert nem egyféle korosztállyal találkoztam ott, hanem nálam fiatalabbakkal és idősebbekkel egyaránt. Rengeteget tanultam akkoriban az írásról és önismeretről is.

 

2012

Sajnos az a platform, ahol blogoltam, egyre inkább kihalt, és így én is új hely után néztem, és megállapodtam a G-Portálon. Egy kifejezetten aktív amatőr írói közösség tagja lettem, szokásunk volt versenyeket rendezni, és úgy általánosságban az is jellemző volt még, hogy egymás minden novelláját, regényfejezetét elolvastuk és véleményeztük. A legnagyobb hátránya viszont az volt az egésznek, hogy mindannyian nagyjából ugyanabból a korosztályból származó amatőrök voltunk, és szerintem egy idő után nem tudtuk tovább segíteni egymást a fejlődésben.

Az a gyakorlás, amit a számos novella írásával végeztem, egyértelműen rengeteget fejlesztett rajtam. Tovább komolyodott, komorodott az írásaim témája, amit viszont már meg is tudok mutatni, mert több művem is megtalálható most a blogon ebből az évből. Ilyenek A magány, a Vérvörös illatok, a Lenyellek, hogy érezzelek belülről, a Vigaszdíj és a Homokzátony is.

Ebben az évben kaptam egy elég komoly kritikát az egyik regénykezdeményemre, ami azért évekig nyomot hagyott bennem. Igazából ez egy eleve nehezebb időszak volt számomra, azt hiszem, nagyon rosszkor talált be az egyik versenyünkön egy olyan vélemény, ami alaposan szétszedte a regényem első fejezetének minden logikátlanságát, gyerekes és naiv megnyilvánulását, suta megfogalmazását. Akkor nagyon kiborultam, úgy éltem meg, hogy engem az illető szándékosan kifigurázott, megpróbált nevetségessé tenni, és azután pár évig nem is írtam sokat, bár talán csak részben emiatt. Néhány évvel ezelőtt megkérdeztem a verseny szervezőjét, hogy törölte-e azóta a blogját, ahol ezek a hozzászólások olvashatóak, és szerencsémre még megvoltak. Egyszerre volt felemelő és ijesztő élmény azzal szembesülni, hogy valójában az illetőnek nem süt a szavaiból a rosszindulat, nem akart nevetségessé tenni, mint ahogyan én arra emlékeztem, és hogy valójában teljesen jogosak voltak az észrevételei. Valószínűnek tartom, hogy tényleg arról volt szó, hogy nagyon rosszkor talált be az a kritika, bár utólag nincs mentségem rá, hogy miért reagáltam ennyire túl a helyzetet. Valójában, mikor elolvastam azt a kritikát, olyan érzésem volt, mintha leesett volna rólam egy nehéz teher — valószínűleg cipeltem magammal azt, hogy meg akartam felelni évekkel később is egy olyan írópalántának, aki akkor sem akart megbántani, és ráadásnak én ezzel tudat alatt szerintem mindvégig tisztában is voltam. De talán ez is kellett ahhoz, hogy alázatot tanuljak.

 

2013

Akkoriban eléggé besűrűsödött az élet, és ez az írásaim számán is meglátszik: egyszerűen annyi minden történt, hogy nem tudtam ezzel foglalkozni. Alig egy-két novellát fejeztem be, és bár novemberben megpróbálkoztam a NaNoWriMo-val, egy hét után abbahagytam.

 

2014

Ez volt a totális mélypont: egyetlen befejezett novellám sem volt, és azt hiszem, abban az évben már nem is igazán vezettem blogot sem.

 

2015

Nem emlékszem már, hogy pontosan minek vagy kinek a hatására, de ebben az évben egyszerűen eldöntöttem, hogy megint írni és blogolni akarok — tehát megnyitottam A papírfecnis fiókot. Nem ment könnyen a visszarázódás, kevés novellát írtam (pl. A Valamikor, valaki címűt), viszont elkezdtem egy olyan regényt, ami azóta is a szívem egyik csücske, ez pedig a Hazug szerint az élet.

2016

Ez az év ismét elég sűrűre sikeredett: leérettségiztem, elkezdtem az egyetemet, és ezzel párhuzamosan egyre több személyes ismerősömnek mutattam meg a blogomat és az írásaimat. Azt hiszem, akkor került ki a képem is a blogra. Ebben az évben került sor az első nyomtatott megjelenésemre: a Kalocsai szó és kép 4 c. kötetbe beválasztották az Ott állt Anya című novellámat. Ez egy hatalmas mérföldkő volt az életemben és az amatőr kis karrieremben is.

Ebben az évben több novellát is írtam még, az Út a mennybe, A gyermekvásár és A tűz a jégben címűeket, és a 2015-ben elkezdett Hazug szerint az élet című regény nagyját is ekkor írtam (bár nem fejeztem be).

 

2017

Ebben az évben is szerettem volna magasabb szintre emelkedni írás terén, és azt hiszem, hogy ez valamennyire sikerült is: megjelentek nyomtatásban a Vigyázzunk rá és a Visszahúz c. novelláim. Meghívtak a faluban a Költészet Napja alkalmából tartott eseményre felolvasni a saját írásaimból, és karácsony előtt én gyújthattam meg a harmadik adventi gyertyát a Polgármesteri Hivatalnál, ahol szintén egy saját írásomat olvashattam fel (Verset karácsonyra).

A blogomat is elég nagy változás érte: ekkor költöztettem át a teljes tartalmat a mostani címre. Ezzel is az írás mellett való elköteleződést akartam bebiztosítani, és ekkor állapodtam meg végleg abban, hogy Daremo néven szeretnék majd egyszer publikálni.

 

2018-2019

Ebben a két évben sajnos úgy alakult, hogy minden mással kellett foglalkoznom, és elég keveset írtam. Inkább befelé fordulós, elmélkedős szinten foglalkoztam az írással, igyekeztem megismerni a módszereimet, és felfedni, hogy mi okozhat bennem bizonytalanságot. Befejeztem egy átírásra váró kisregényt, az Eltűnőt, ami azért nagy szó, mert a korábbi években ugyan számos elkezdett regényem volt, de egynek sem jutottam el a végére. Ezen kívül egyetlen novellát publikáltam, a Paralízist.

 

Most pedig itt volnék — kicsit nehézkesen, de igyekszem visszarázódni. Emlékeztetnem kell magam arra, hogy miért szeretek írni, és ezért most újraolvasom a régi novelláimat és regényeimet. Azt hittem, hogy fizikai szenvedést fognak okozni, de épp ellenkezőleg: nagyon is élvezem, mert átjár ugyanaz az izgatottság, mint amikor írtam azokat a sorokat.
Így visszatekintve pedig úgy érzem, büszke lehetek magamra, hogy ekkora utat jártam be 10 év alatt. És még ki tudja, mit hoz majd a következő évtized?

 

Olvassátok el a többiek összefoglalóját is:
Eliza – Évtized értékelés
Emília – Évtizedösszefoglaló
M. H. Sethemba – Tíz Év!
Réka – Tíz év nyomában