Ellentétek bloggerek és bloggercsoportok között mindig vannak és lesznek. De néha úgy érzem, hogy félreértésen, meg nem értettségen vagy az ismeretek hiányán alapul a konfliktus vagy a másik lekicsinylése.

Az utóbbi időben több, különböző témában író blogger véleményébe is belefutottam arra vonatkozóan, hogy a történetes blogok — mondjuk ki csúnyán — hulladékok. Butuska szappanoperák ezernyi részen át elhúzva, mint a rétestészta, lelkes, de nem sok ésszel bíró tizenévesek által lepötyögve. Úgy érzem, hogy ez mellett nem mehetek el szó nélkül, és nyilván nem csak azért, mert én már kiléptem a tizenéves korszakból, és mégis körmölöm a kis történeteimet.

Madarat tolláról, embert a… blogjának témájáról?

Én ugyan ritkán olvasok olyan blogokat, mint amiken általában az ilyesfajta véleményekbe szoktam botlani. Szépségápolás, életmód, gasztronómia, bulvár — mint blogtémák, engem alapvetően nem vonzanak, de ha szembejön egy érdekes című cikk, rá szoktam kattintani. Így jutok el azokhoz a véleményekhez (nemcsak bejegyzésben, hanem beszélgetés során is), amik arról szólnak, hogy történetet írni, és ezáltal bloggernek hívnia magát az embernek nem helyes, gáz dolog. Mert a neten közzétett szappanoperák igénytelen minőségűek (különben könyvben lennének már, nem?), és attól, hogy valaki fiktív sztorikat agyal ki, még ne nevezze már magát bloggernek.

Persze nem mindenhol ilyen radikális a helyzet. Van, aki csak megjegyzi, hogy nem olvasna ilyen történetes blogokat, mert biztosan nem olyan színvonalasak, mint egy kiadott könyv. Valahol ez a hozzáállás még jogos, ha az illető nem ásta bele magát mélyebben a történetes blogok világába. Nekem viszont van 7 érvem, ami megdönti az övéiket.

1. Kezdők mindig, mindenhol vannak

Nem is értem, miért kell ezt ragozni, miért nem egyértelmű. Például az ember nem születik gasztrobloggernek, nem úgy kezdi a konyhában, hogy a saját receptjeit próbálgatja ki már azelőtt, hogy megtanulna tojásrántottát készíteni. Vagy mondhatnám azt is, hogy egyetlen lány sem tud elsőre egyenes tusvonalat húzni — és akkor most csak két nagyon népszerű témát emeltem ki abból a rengetegből, amin kívül esik a történetes blog.

Ugyanígy logikusan feltételezhető(nek kellene, hogy legyen), hogy történetet írni sem úgy kezd az ember, hogy nyolcévesen lerak az asztalra egy hatkötetes bestseller sorozatot, amiből aztán hollywoodi sikerprodukció lesz filmek formájában. Miért kell azon meglepődni, hogy a főleg tizenévesekből álló amatőr írói bloggerréteg művei nem kiadható színvonalúak még? Ne gondolja bárki is azt, hogy a ma világszerte kötetek millióit eladó szerzőknek nem voltak kezdeti próbálkozásaik, szárnybontogató, de aztán a fiókban maradó regényeik, amiket ma már semmi pénzért nem vállalnának fel.

Az írásban is, mint mindenben, fejlődni lehet. Attól, hogy a mi nem kézzel fogható termékekkel foglalkozunk, esetleg nem a mindennapi közéleti eseményekkel foglalkozunk (vagy nem nyíltan), a mi munkánkban is vannak kezdők, amatőrök, gyakorlottabb amatőrök és profik is. Sok olyan, mára már kiadott könyves író van az országban, aki annak idején internetes publikálással kezdte, akár saját blogon, akár amatőr írós közösségi oldalon (pl. a Merengőn). Sokunk csak itt bontogatja a szárnyait, gyakorlóterepnek használjuk a blogot, hogy később komolyabban tudjunk foglalkozni a szenvedélyünkkel. Nincsen abban semmi szégyen, ha valaki nem profin kezdi, de tisztában van a hibáival, hiányosságaival, gyengeségeivel, és alázatosan tanulni, fejlődni akar!

2. A bloggerközösség építő, segítő ereje

Hogy továbbvigyem az előző gondolatot: nyilván többet segít egy amatőr írónak, ha felteszi az írásait a netre, mintha csak a fióknak írogatna. Sokunknak komoly tervei vannak az írással, bár természetesen nem fog minden történetes bloggerből kiadótt író válni. Vannak, akiknek ez egy átmenet, pár évig írogatnak, aztán végül más hobbinál állapodnak meg.

De addig is, amíg szeretnénk egyre jobban és jobban írni, addig segítőleg hat ránk a közösség. Talán a többi blogger nem látja azokat a beszélgetéseket, amik az amatőr írók között zajlanak a blogos csoportokban: támogatjuk egymást, véleményt írunk, felhívjuk a figyelmet a hibákra és segítünk is kijavítani azokat. Ha valaki elakadt, tucatnyian próbálnak segíteni neki. Blogbejegyzésekkel próbálunk segíteni azoknak, akik nálunk kevesebbet tudnak. Versenyeket hirdetünk, hogy motiváljuk a társainkat. A bloggerek ma már találkozókat is szerveznek, ahol nyugodtan, félelem nélkül beszélhetnek a legnagyobb hobbijukról. Barátságok épülnek, amelyeknek ez az alapja.

Jó dolog azt érezni, hogy tartozol valahová. Ha az ember csak az asztalfióknak írogat, akkor sosem fogja megtapasztalni, hogy milyen az, amikor elmesélheti egy írós problémáját valakinek, aki nem csak úgy bólogat, hanem pontosan érti, hogy mi a baj, és segíteni is tud. Éppen ezért nem hagyjuk meg a kezdeti próbálkozásainkat a számítógépünk egy eldugott mappájában, hanem kilépünk a nyilvánosság elé, és vállaljuk: ezt írtam, kezdő vagyok, de szeretnék fejlődni, szeretném, ha segítenétek.

Számtalan embertől hallottam, hogy mennyire megváltoztatta az életét, hogy blogolni kezdett. Addig nem ismertek másokat ugyanilyen hobbival, és emiatt kicsit egyedül is érezték magukat. De egy ilyen egyedi, közös hobbi képes összehozni az embereket, akik ezáltal nyitni mertek idegenek felé, és máris sokkal kevésbé magányosak.

Szóval nekünk miért is lenne kisebb létjogosultságunk az interneten? Kevesebben sem vagyunk, és legalább olyan összetartóak, mint más bloggerek.

3. Egy író blogger nem csak tizenéves lehet

És ezt nyilván nem csak arra alapozom, hogy én magam is 21 vagyok. 😀 Tény, hogy nagyon sok a tizenéves blogger, és Wattpaden is többségében vannak a fiatalabbak. De nem lenne elég a két kezem, hogy hirtelen megszámoljam azokat az amatőr írókat, akikkel többet beszélgettem két szónál, és betöltötték már a tizennyolcat. Annak idején egy nagykorúak számára fenntartott bloggeres Facebook-csoportot is üzemeltettem, aminek fénykorában, emlékeim szerint, nagyjából 100 tagja volt — és még hányan vannak rajtuk kívül is!

Az írás nem egy gyerekszakma. Sokan egészen fiatalon kezdjük, én általános iskola második osztályában pötyögtem le az első mesémet még füzetbe, harmadikban már a számítógépre, és körülbelül tizenkettő voltam, mikor megfűztem apukámat, hogy egy SMS áráért fizesse ki nekem a G-Portálos oldalamat, hogy a fanfictionjeimet feltehessem. Korán kezdjük, de hatalmas utat járunk be, mire ez kifizetődik: én például mindig úgy érzem, hogy el vagyok késve. Butaság, tudom, de valamiért bennem van, hogy minél hamarabb „meg kell váltanom a világot”. Néha pedig megállok, és belegondolok, hogy szinte nem is ismerek olyan írót, aki 25 éves kora előtt karoltak volna fel. De ők is voltak még kezdőbbek: van, aki blogokon bontakozott ki, valaki írós oldalakon, valaki meg a fióknak írt, ilyen is van, olyan is. Viszont mindenki, aki eljutott a könyvkiadásig, rengeteget dolgozott azért, hogy ott tartson, ahol; és sokan közülük blogon kezdték.

4. Ez csak egy megjelenítési forma, mi az ördögért kell cicaharcot vívni felette?

Kivétel nélkül csak felnőttektől, 25 éven felüliektől olvastam, hogy a történetes bloggerek nem nevezhetők bloggernek. Azt várnád, hogy érettek, erre úgy viselkednek, mint az oviban! Mi legalábbis akkor űztünk olyan baromságokat, minthogy „ez az én klubom, és te nem tartozhatsz bele”!

Kortól függetlenül miért foglalkozik bárki azzal, hogy ki nevezheti magát bloggernek és ki nem? Blogot bárki létre tud hozni mindenféle szaktudás nélkül, így én nem is tudok erre úgy tekinteni, mint pl. a könyvkiadásra, ahol (szerintem) csak annak van helye, aki megütött egy bizonyos szintet. A blog egy egyszerű megosztási forma, bárkié, bármilyen témában. A blog akkor is blog, ha valaki arról ír mindennap, hogy mit evett a kiskacsája reggelire — azaz, aki létrehozott egy blogot a neten, és rendszeresen vezeti is azt, az blogger, teljesen függetlenül a témájától, megkérdőjelezhetetlenül. Nőjünk már fel, és hagyjuk abba, hogy megnevezéseken vitatkozzunk, és ne csináljunk úgy, mintha a csúnya, igénytelen történetes blogok elvennék az internetet a többi témától! A net még mindig egy korlátlan hely, és az olvasók még mindig nincsenek lekorlátozva megadott számú blog elolvasására — ahányszor ezt már leírtam, lassan a homlokomra is tetováltathatnám.

Nekünk ez nem munka, pénzt nem kapunk érte (legalábbis én egyetlen amatőr író bloggert sem ismerek), hobbiból csináljuk. De mivel nem is fizetünk érte, ezért nem is értem, miért számítana ettől a mi munkánk kevesebbnek. Ez csak blogolás, emberek! Sokak számára szabadidős tevékenység. Nem értem, miért kell egyeseknek ezt ilyen véresen komolyan venniük.

5. Tehetségesnek lenni önmagában semmit sem ér

Azok az emberek, akik nincsenek benne ebben a világban, ezt egyáltalán nem látják át. Ők azt hiszik, hogy írónak lenni valami mágikus dolog, ha az együtt születik az emberrel, akkor már a legelső történetei is kiadott bestsellerek lesznek, és ha ez nincs így, akkor szerencsétlen, bénázó kis bloggernek teljesen felesleges erőlködnie.

Nincs így.

Bármilyen fájó is, de fel kell libbentenem a fátylat: a tehetség tényleg egy elég megfoghatatlan dolog, amit nehéz definiálni, de önmagában senkit sem tesz íróvá. Ez talán csak annyit tesz, hogy valakinek (az átlagtól eltérő módon) különféle történetek szövődnek a fejében, és megvan az illetőben egy hajlam, egy erős belső késztetés, hogy ezeket papírra vesse, és minél több emberhez eljuttassa. De ez senkit sem tesz kiadott íróvá.

Egy átlag olvasó nem lát be abba a hosszú tanulási- és munkafolyamatba, ami a kedvenc íróinak a könyvét eljuttatja a rajongóihoz. Nem tudják, hogy mindenki ugyanolyan kezdő, béna szintről indított, és hogy milyen utat járt be, hogy sikeressé váljon.

Először is: az írást lehet tanulni. Mert nagyon sok gyakorlatias, szabályszerű fogása, módszere van, amit meg lehet tanulni kínkeservesen, lassan, egyedül is, meg akár egy kis rásegítéssel: bétáztatással (mások általi javítással, amit ugye a bloggerek egymásnak csinálnak), tanfolyamokkal, írástechnikai cikkek/könyvek olvasásával, és persze sok-sok gyakorlással. Ez nem jelenti azt, hogy írni csak egyféleképpen lehet, vagy hogy nem lehet szándékosan, művészi jelleggel megszegni bizonyos szabályokat. De ismernünk kell azokat a fortélyokat, amiket alkalmazva az írásunk a lehető legjobban tudja átadni az olvasónak azt, ami a mi fejünkben is él. Ezt legkönnyebben gyakorlással sajátítjuk el, szóval igenis van létjogosultsága a kezdetleges blogjainknak is!

Másodszor: egyetlen világhírű író sem úgy adja le a kiadónak a művét, hogy az azonnal mehet a nyomdába. Nem, még azok sem, akiknek a műveikből már filmet forgatnak. A kiadónál dolgozik egy úgynevezett szerkesztő, akinek az a feladata, hogy az író segítségével gatyába rázza a nyers kéziratot tartalmilag és nyelvileg is. Természetesen minél többet írt már valaki, annál kevesebbet kell majd javítani, de olyan nincs, hogy nem kell. Tehát attól, hogy a mi műveink nem kifogástalanok, még nem következik logikusan, hogy egyikünk munkái sem ütik meg a kiadható színvonalat. És most nem magamra mutogatok, hanem rengeteg olyan bloggertársamra, akiknek helye van a szakmában, többnek közülük már vannak megjelenései.

Az írás tehát nem csak misztikus esemény, ami úgy zajlik, hogy a transzba esett író két hét alatt lepötyög egy világirodalmi szinten is meghatározó művet, aztán hátradől, és élvezkedik a sikerben. Nem, ezért megdolgoznak a profik is, és mind ugyanonnan kezdik, mint mi. Mi leszünk a jövő nagy írói.

6. A munka, amit belefektetünk

Egy komplett világot, cselekményt kidolgozni nem csak annyi, hogy én akkor most gondolok egyet, és leülök lepötyögni egy Trónok harca vagy A Gyűrűk Ura kidolgozottságú világot, ami egyik pillanatról a másikra pattant ki az agytekervényeimből. Ráadásul egyetemet sem muszáj elvégeznem ahhoz, hogy bemutassak egy idegen szakmájú karaktert, mert elég unalmas is lenne a repertoárom, ha csak arról írhatnék, amit szigorúan véve én magam is megtapasztaltam.

Az író először is kutat. Eszébe jut egy olyan téma, amiről szívesen írna, de esetleg nem jártas benne. Ilyenkor nem azt csinálja, hogy félredobja a zseniális ötletét, és keres egy egyszerűbb módszert, hanem elmegy a könyvtárba, felmegy az internetre, és utánaolvas. Ha van olyan ismerőse, aki megélt már olyat, amiről írni szeretne, akkor megy, és kérdez. Meg kell ismernünk azt, amit hitelesen akarunk bemutatni, és ebbe többheti, -havi munka is belefér. Például egy történelmi regényhez nem elég azt ismerni, amit a középszintű érettségin elvárnak: ha butaságot írunk, és erre az olvasó rájön, akkor becsapva érzi majd magát, és soha többé nem veszi a kezébe a történetünket. Igenis meg kell tanulni, hogyan élt az adott történelmi korban egy átlagember, hogyan beszélt, milyen ruhákat hordott, mit evett, milyen foglalkozást űzhetett; lehet, hogy az olvasó ennek a kutatásnak csak a 10%-át fogja viszontlátni a történetben, de az író csak akkor tudja ezt a keveset is hitelesen bemutatni, ha ezer százalékig biztos abban, hogy nem hiányos a háttértudása.

Aztán az író tervez. Nemcsak akkor, ha egy komplett új világot akar bemutatni, hanem minden történetnél. A tervezési, vázlatolási módszerek elég eltérők: van, aki szereti csak fejben tartani a rengeteg információt, van, aki mindent lekörmöl fogalmazásszerűen, és van, aki még folyamatábrákat is rajzol. Egy regénynél ezt a folyamatot sem egy-két órában kell mérni. Megtervezzük a szereplők jellemét, hogy az olvasó ne tépje ki a haját az életképtelenségüktől, összerakjuk a cselekmény fő vázát, hogy minden logikusan következzen egymás után, összekapcsoljuk a mellékszálakat a sztori fő vonalával, megkomponáljuk a lezárást.

Legvégül pedig az író javít. Még az az író is, akinek nincs saját szerkesztője, mert csak a blogjának ír. Átnézzük és kijavítjuk a helyesírási és fogalmazásbeli hibákat, kihúzzuk a jelentéktelen párbeszédeket, betömjük a cselekményben hagyott lyukakat. Akár komplett fejezeteket is átírunk, ha úgy hozza szükség. És ezt megcsináljuk többször, a saját szájízünk alapján, aztán béták véleménye alapján, és ha már sok-sok rostán átment az alkotás, akkor kerül ki az internetre.

Ne mondja nekem senki, hogy regényt vagy novellát írni nem munka.

7. És fogadjátok el, hogy mindig vannak, akik csak hobbiból írnak

Igen, tényleg vannak olyanok, akik naponta kiraknak egy-egy kétszáz szavas, helyesírási hibáktól hemzsegő, logikátlan, bugyuta szöveget a csilli-villi, szinte olvashatatlan blogjukra. Aztán ha szólsz nekik, hogy ez így nagyon nem kóser, akkor meglepetten veszed tudomásul, hogy annyi a válaszuk, hogy nem érdekli őket.

Vannak, akik úgy tekintenek az írásra, mint egy rémesen egyszerű hobbira. Csak leírják mindenféle átgondolás nélkül, ami a fejükben van, és kiteszik a netre, mert másoknál látták, hogy ez jó, és netán nekik is lesz pár olvasójuk, akik lelkesedve várják majd az új fejezeteket.

Ez nem jelenti azt, hogy ők sosem fejlődhetnek. Lehet, hogy ami ma olcsó, céltalan szórakozás, az majd egy másik blogger vagy egy kiadott könyv hatására életcél lesz. Nem kezdi mindenki hatalmas ambíciókkal a blogolást, de ez nem jelenti azt, hogy törvényszerűen meg fog rekedni az illető azon a szinten, ahol éppen tart.

Akit tényleg nem érdekel különösebben az írás, az — szerintem — hamar abba fogja hagyni. Addig pedig senki elől nem veszi el az internetet (erről írtam már pl. A kezdő írók bátorításának hiányáról c. cikkemben is). Nincs értelme fújni valakire azért, mert kipróbál egy hobbit, amiről időközben majd megállapítja, hogy mégsem neki való. Míg fiatal az ember, hadd keresse a maga útját, sőt, hányan vannak, akik idősebb korukban ébrednek rá, hogy nyomja a lelküket egy történet, amit mindenképpen meg akarnak mutatni a világnak! (:

És végül csak arra szeretném kérni a kedves „komoly bloggereket”, hogy ne általánosítsanak. Ha bele is futnak egy olyan történetes blogba, amiről messziről lerí, hogy nem fektet bele túlzottan sok energiát az alkotója, esetleg bénácska még, ne gondolják azt, hogy ez egy általános állapot, vagy hogy ezen a szinten csak megrekedni lehet. A blog számunkra egy eszköz, amivel eljuttathatjuk a műveinket azokhoz az emberekhez, akik szívesen olvassák őket, akik tűkön ülve várják az újabb fejezeteinket, és ez igenis sokkal többet jelent, mint az asztalfióknak írni. Nekünk, történetes bloggereknek is ugyanolyan létjogosultságunk van itt lenni, mert legalább annyi munkát fektetünk egy-egy alkotásba, mint más bloggerek a saját bejegyzéseik megírásába. Fogadják el, hogy ez a munka egyszerűen más természetű, mint amit ők végeznek, de attól még nem kisebb az értéke.

 

Mi azért vagyunk itt, mert meg akarunk dolgozni az olvasókért. Igen, mi, az amatőr író, történetes bloggerek.