Vigyázzunk rá

Nem sokkal ezelőtt találtam rá az Élő irodalom – Élő könyv oldalon az Élni nélküle c. pályázatra, amire (megmondom őszintén), először nem akartam írni, ugyanis itt nem fikciót, hanem saját tapasztalatból, élményből eredő írásokat vártak. Valahogy kicsit visszakoztam az ötlettől, hogy egy ilyet papírra vessek, és tulajdonképpen versenyeztessek. Aztán eltelt pár nap, és azt vettem észre, hogy nem hagy nyugodni egy bizonyos emlék: az, hogy elvesztettem egy osztálytársamat néhány évvel ezelőtt. Korábban is volt még rokonom is, aki elhunyt, de az igazat megvallva ez a pár évvel ezelőtti viselt meg a legjobban, úgy érzem, tényleg rajtam hagyta a nyomát a tragédia. Szóval annyira maga alá gyűrt ismét a gyász érzése, hogy nem tudtam megállni, muszáj volt papírra vetnem. Elküldtem a pályázatra, égnek kellett kiáltanom, mennyire haragszom a világra az igazságtalansága miatt.

Azóta megjelent az Élni nélküle c. kötetben.

 

Az a hétfő nekünk teljesen más volt, mint a többi osztálynak a karácsonyi szünet előtti utolsó tanítási napon. Egy évvel az érettségi előtt még mi is mind olyanok voltunk: egy csapatnyi felelőtlen kamasz, akik sóvárgó tekintettel lesték a falióra csigalassan vánszorgó mutatóit, majd a csengőszóval egyidőben pattantunk fel és rohantunk haza. Akkor még nem is tudtuk, milyen érzés igazán hiányolni valakit.

Az volt az az év, amikor a szünetről sírva tértünk vissza az osztályterembe, és az azt követő évben várt ránk az érettségi. Addigra az iskola legtöbb diákja elfeledte már a tragédiát, de mi még nem. Hogy is tehettük volna, ha egyszer azóta is üresen állt az egyik szék az osztályteremben, a padon ott hevert egy mécses és egy szomorkásan mosolygó papírangyalka. A néhai osztálytársnőnk padtársa egészen érettségiig megmaradt a helyén, noha többször is felajánlottuk neki, hogy átülhet egy kevésbé baljós ómenű helyre; de ő maradt. Nem akarta elhagyni a padtársát még akkor sem. Talán csak nem tudta kimutatni előttünk a fájdalmát.

Majdnem egy évvel a tragédia után, a karácsonyi szünet előtti időszakra már a mi gyászunk ereje is legyengült. Már elmúlt a sírás, nem gyújtottunk több gyertyát, és az iskola bejárata fölül is rég lekerült már a fekete zászló. De a díszek mindvégig ottmaradtak, és a székre sosem ült le senki, pedig ezeket egyáltalán nem beszéltük meg egymás között.

Ahogy a falióra az utolsó tanóra végső perceit számolta, riadtan néztem körbe a teremben, mert egyszerre olyanok voltunk, mint bármelyik középiskolai osztály. Feszülten figyeltük az idő múlását, gondolatban már mindenki az épület falain kívül járt. Szinte láttam és éreztem, amire a többiek is vágytak: a lomhán hulló hópelyhek fagyos tapintását, a néhány napon belül elérkező szentestét, az ezzel járó ajándékozást, és legfőképpen a hosszú tanítási szünetet. Két hét, ami alatt még a közelébe sem kell jönnünk az iskolának, és a legtöbb osztálytársunkat csak szilveszter után látjuk viszont.

Tikk-takk, kattogta az utolsókat az óra, én pedig körbefordultam a székemen, hogy a többiek arcát figyeljem. Tudni akartam, vajon csak nekem jutott-e eszembe abban a pillanatban az egy évvel korábbi baleset. De úgy láttam, egyikük sem pillantott az üres szék felé az angyalkával és a mécsessel.

Pedig annak idején mindannyiunkat megviselt, hogy még az esti híradóból is a tizenhét éves lány fának csapódott, totálkárosra tört autója bámult vissza ránk. Akkor voltam életemben először temetésen, de még így is rácsodálkoztam, milyen sok ember kísérte el őt az utolsó útjára. Nem csoda, jutott eszembe, hiszen ez a lány csupa mosoly és természetes báj volt, valaki, akit mindenki szeretni tudott.

És akkor, egy évvel a halála után mintha mégse jutott volna eszébe a többieknek, hogy sokan közülünk pont a karácsonyi szünet előtt látták őt utoljára. Köztük én is, de később már nem tudtam magamban felidézni az utolsó találkozás emlékét. Hiszen akkor még olyan voltam én is, mint bármelyik diák, nem törődtem mással, csak hogy minél előbb a hátam mögött hagyjam az iskolát, és kipihenjem végre a tizenegyedik osztály minden fáradalmát. Mikor megszólalt a csengő, talán a többiekre rá sem nézve elmormoltam egy köszönésfélét, és már rohantam is haza. Eszembe sem jutott végignézni rajtuk, és arra gondolni, milyen szerencsések is vagyunk, amiért nem történt velünk semmilyen szörnyűség.

Épp ezért érintett engem olyan rosszul, amikor aztán mégis így lett. De hogy értékeljem végre a saját életemet, ahhoz az kellett, hogy egy hozzám közel álló személyt elveszítsek.

Megborzongtam a gondolatra, és a tanárnő egy pillanatra elhallgatott. Pár másodpercig engem nézett, egyenesen az arcomat, és én éreztem, hogy marják a szememet az előbuggyanni akaró könnycseppek. Majd elkaptam a tekintetemet, és a tanárnő folytatta az előadását. A tábla felett lógó órára meredtem: talán csak egy perc maradt hátra a szünet kezdetéig. Éreztem, ahogyan a hideg futkározik a hátamon fel és alá a kételyektől.

Ugye januárban mind visszatérünk? Bele sem mertem gondolni, képes lennék-e elviselni egy újabb személy elvesztését.

Ugye nem ér minket több csapás? Remegni kezdett a lábam a pad alatt.

Ugye egyetlen ismerősömmel sem történik semmilyen borzalom? Egy újabb temetés, egy újabb díszes koporsó…

Ugye… velem nem? Ezután mindig félni fogok egy túl gyorsan hajtó autóban…

Korábban eszembe sem jutott, hogy higgyek istenben, de akkor egyszerre rémisztőnek és elfogadhatatlannak tűnt a gondolat, hogy az emberre a halála után az elképzelhetetlen semmi várjon. Akartam hinni benne, hogy elhunyt szeretteink valahol máshol vannak. Valahol, ahol igenis várta őket valami.

Akkor csengettek. Izgatott mozgolódás támadt a tanteremben, és a tanárnő is azonnal elpakolta a jegyzeteit. A táskámba süllyesztettem a könyveimet, és a többiekkel együtt felálltam a tanár kivonulásáig.

Még utoljára rá akartam nézni az angyalkára, de akkor észrevettem a többieket is.

Az elárvult padtárs az üres székre meredt, még nem pakolta el a füzeteit. Körülötte többen is álltak, az egyik lány éppen az öngyújtójával babrált a mécses körül. Felgyulladt a parányi lángnyelv, földöntúli fény–árnyék játékba vonta a társaim arcát. Néhány pillanat alatt mind a pad köré gyűltünk, néma csendben tisztelegtünk az elhunyt emléke felett, iskolai létének utolsó tárgyi bizonyítéka felett: ez az ő helye volt, ahová soha senki más nem ülhetett, míg mi abba az intézménybe jártunk.

Pár percig álltunk csak ott, aztán egyesével szállingózni kezdtünk az ajtó felé. A legtöbben nem néztek hátra, de ekkor már nem hittem, hogy megfeledkeztek volna a lányról. Sokkal inkább úgy éreztem, nem vagyunk képesek mindannyian ugyanolyan nyíltan megélni a veszteségünk fájdalmát. Néhányan az álarcuk mögé rejtették zaklatottságukat, de tudtam, hogy legbelül mi mindörökre összekapcsolódtunk a gyászunk kötelékében, még ha néhányan nem is találkozunk többé az érettségi után.

Én az elsők között hagytam el a termet. Azt akartam, hogy utoljára a legjobb barátok köre maradhasson a mécses körül. Bár a gyászunk közös volt, vannak, akik ezt mélyebben élték meg a többieknél, és meg szerettem volna hagyni nekik a lehetőséget az egyedüllétre.

Mégis megtorpantam az ajtóban. Végignéztem a többieken, elmélázva figyeltem a kedves, ám akkor bús arcokat. Néhányakkal ugyan keveset beszéltem az alatt a négy év alatt, amit együtt töltöttünk, de abban a pillanatban mindannyiukat ugyanúgy féltettem.

– Vigyázzatok magatokra – motyogtam halkan, hogy senki se hallja, és hazaindultam.

4 hozzászólás

  • Vivisa

    2017-03-09 at 16:38

    Csak nekem csalt könnyeket a szemembe? Gyönyörű írás, én egyedül négy évvel ezelőtt éltem át hasonlót a nagymamám elvesztésekor, de közeli osztálytársamat szerencsére nem kellett gyászolnom, mégis annyira közel hoztad az írást a szívemhez, hogy most csak ülök a könnyeimmel küszködve. Sajnálom, ami a lánnyal történt! Szerintem büszke lenne rád, ha látná, hogy hol tartasz az írásban. 🙂

    Válasz
  • Daremo

    2017-03-09 at 20:03

    Úgy érzem, erre nem is kell mondanom, csak hogy köszönöm szépen, hogy megtiszteltél azzal, hogy elolvastad a megemlékezésemet. 🙂 Nekem még mindig könnyeket csal a szemembe az emlék, életem talán eddigi legmegrázóbb helyzete volt ilyen közelről "találkozni" a halállal, és még a mai napig nem hevertem ki.

    Válasz
  • Uri Mária

    2017-03-22 at 22:29

    Nagyon szép megemlékezést irtál, gratulálok hozzá,´és remélem, még sok ilyen magával ragadó olvasnivalót adsz nekünk!

    Válasz

Vélemény, hozzászólás?