Tudtam, hogy a Hazug szerint az élet ötlete nem új keletű, úgy értem, nem a közelmúltban pattant ki a fejemből. Azt is tudtam, hogy rengeteg átdolgozáson esett át a történet vázlata, mire elkezdtem írni a múlt hónapban. Na de azt a fene sem gyanította volna, hogy teljesen véletlenül belebotlok egy olyan dokumentumba, ami arról árulkodik, hogy ez bizony egy három évvel ezelőtti ötlet. Maximum egynek gondoltam, tényleg.

Nagyon sok olyan regényötletem van, ami több évvel ezelőtt született meg. És körülbelül négyszer ennyi, amit kitaláltam, de mégsem írtam meg, esetleg elkezdtem, de sosem fejeztem be, mert nem éreztem elég erős kötődést a történethez.

Annak idején mindig attól féltem, hogy az új ötletek, amelyek folyamatosan ostromolták az agyamat, eltűnnek majd, ha nem írom le őket azonnal. Így aztán folyton írtam, egyszerre többet, de egyikben sem mélyültem el igazán, és be sem fejeztem őket. Mostanra már megváltozott a hozzáállásom a hirtelen jött, fantasztikusnak tűnő ötletekhez: várok velük. Nem szakítom félbe semminek sem az írását, az nem vezet jóra, csak kapkodásra, szétszórtságra (nem mintha így nem lennék kellőképpen szétszórt 🙂 ). De megtapasztaltam azt, hogy az igazán erős, megírásra érdemes történetek megmaradnak az ember fejében, ha kell, évekkel később is.

Így került például a Tükörszilánk munkacímre hallgató történet néhány szavas vázlata is a regényes mappámba. Ha lehet, ez még régebbi, mint a Hazug, ugyanis semmiféle nyoma nem volt a számítógépen. Papíron bukkantam rá a címére egy régi füzetemben, mikor egy ezer évvel ezelőtt írt szerelmes levelet kerestem (az egyetlent, amit valaha írtam, mert bele kell kerülnie a Hazugba). Érdekes, de tényleg csak a címet láttam meg, semmiféle körítés nem volt – és mégis emlékeztem minden egyes mozzanatra, amit annak idején kitaláltam. Így azt is tudtam, hogy az akkor kitalált cselekmény ugyan gyenge lábakon áll, de az alapjai erősek, egy erős csiszolgatással életképes történetet lehetne belőle kialakítani.

Arra azonban nem vagyok hajlandó, hogy elzárjam az elmémet a véletlenszerűen megjelenő ötletmorzsáktól. Hiába élek éppen egyetlen történetben, a tudatalattim igenis dolgozik az összes többin, néha beugrik valami, ami illik egyik-másik történetbe. Ilyenkor lejegyzek néhány szót, ezek a jegyzetek aztán mindenféle logikai elrendezéstől mentesen kerülnek egy dokumentumba, majd kiválogatom őket, ha odaérek. Addig sem fog elveszni egyetlen kósza gondolat sem.

Azt hiszem, egy nagyon kicsit szerelmes vagyok az összes történetembe. Mit hazudok? Teljesen beléjük estem.