Írni 5 év múlva is

Ha egy hónappal ezelőtt megkérdezi tőlem valaki, mi a tervem az írással a következő öt éven belül, csak egyetlen szóval válaszoltam volna: megjelenni. Mindegy, hol, mindegy, mivel – nincsenek nagy igényeim, nem akarom 25 éves korom előtt meghódítani a világot, és fantasztikus szerződést kapva az ország legjobb kiadójától, sorra ontani magamból az újabb és újabb regényeket. Lehet akár egy novella is egy szűk réteghez eljutó antológiában, egy megemlítés a helyi újságban, akármi. Csak legyen mit felmutatni.

A Facebook-oldalamon már írtam erről néhány szóban, bár itt sem szeretnék még fecsegni róla: ez az álmom most valóra fog válni. Még nyár elején kaptam lehetőséget pályázni egy helyi művészeti klubnál, ahová két novellámat küldtem be, az Ott állt Anya és az Út a mennybe címűeket. Néhány nappal ezelőtt érkezett a hír, hogy az Ott állt Anya bizony benne lesz ebben az antológiában, aminek a bemutatója ősz végére várható. Szóval úgy tűnik, az egyik célomat végre elértem, már csak az kell, hogy ténylegesen a kezemben tarthassam ezt a bizonyos kötetet.

Most újra kell gondolnom, pontosan mit szeretnék elérni az írással a következő öt évben, milyen célt tűznék ki magam elé, hogyan látom magam a távoli jövőben.

Egy kicsit nehezebb szakasza következik az életemnek, hiszen néhány napon belül elkezdem a főiskolát. Megmondom őszintén, fogalmam sincs, mi vár rám. Nem tudom még, mennyi időm lesz az írásaimmal foglalkozni a tanulás mellett.  Nyilván ha sűrűbb lesz a napirendem, akkor inkább foglalkozom majd novellákkal és regényekkel, mint blogbejegyzésekkel.

Egyébként azt terveztem, idén megpályázom az Aranymosást a Hazug szerint az élettel. Most már látom, hogy kicsit túlvállaltam magam, sok dolgot akartam egyszerre ezen a nyáron, és pont Hazugék nem fértek bele; nem kétlem, hogy ha ráfeküdnék a regény megírására, decemberig készen lenne, de úgy érzem, nem szeretnék egy éppen csak befejezett, alig javított írást beküldeni a pályázatra. Az Aranymosás egyik szabálya, hogy a kiesett regényt már nem lehet később sem beküldeni, márpedig nekem többet jelent ez az írás, mintsem hagyjam elkallódni a türelmetlenségem miatt. Szóval a pályázat egyelőre parkolópályára került, majd jövőre, és akkor legalább nem feszített tempóban, kapkodva fogok vele dolgozni.

Szóval az első számú tervem az Aranymosás. Persze tudom, hogy nem csak ez az egy lehetőség van a megjelenésre, én mégis úgy érzem, itt szeretném magam először kipróbálni. Egy nagyon erős pluszpont a pályázat oldalán, hogy itt egész biztosan kapok visszajelzést (még ha csak annyit is, hogy kiestem az előszűrésen), míg más kiadónál, ha az ember elküldi a kéziratát, nem lehet tudni, nincs rá garancia, hogy mikor veszik elő a szerkesztők.

Szeretnék tehát elérni valamit az egyik regényemmel, ha nem is Hazugékkal, szerencsére elég sok terv van még a tarsolyomban, ami megírásra vár. Bár azt is megmondom, hogy nem törnék össze, ha a következő öt évben nem sikerülne – ismerek olyanokat, akiknek a története nem jutott át az Aranymosás előszűrésén, ők pedig azóta nem írnak. Én nem hiszem, hogy engem ez ennyire szíven ütne. Nyilván rosszul esne, hiszen nincs olyan ember, aki nem képzeli el már előre, hogy milyen érzés lenne nyerni (nem csak írói megmérettetéseken, szerintem bármilyen versenynél igaz ez), de én már rég felfogtam, hogy az emberek 99%-a nem fogja megváltani a világot még huszonéves korában sem. Éppen ezért nem értem azokat, akik tizenéves korukban pályáznak, és ha nem sikerül, elkönyvelik magukat tehetségtelen, semmit érő firkászoknak, aztán soha többé nem vesznek tollat a kezükbe. Az életünknek a harmadát sem éltük még le, évről-évre rengeteget fejlődünk (ezt én is érzem, látom magamon és az írásaimon is), 25 éves korunkban valószínűleg röhögni fogunk azokon is, amiket 18 évesen vetettünk papírra. Hadd ne mondjam, hogy például majd a negyvenedik születésnapunkon hogyan fogjuk a hasunkat a kacagástól, ha visszagondolunk arra, milyen éretlenül hittük azt, hogy ha az ember nem rak le valamit az asztalra a második X előtt, akkor nincs is értelme csinálni semmit.

Ha röviden össze akarnám foglalni a céljaimat a következő öt évre, csak annyit mondanék: írni, írni, mindig csak írni, és soha fel nem adni. Öt év múlva szeretnék a hátam mögött tudni néhány befejezett regényt és legalább két tucat novellát, és szeretnék mindig elég erős maradni ahhoz, hogy a kudarcok ellenére se adjam fel. Hiszen elsősorban az ember nem a megjelenés miatt ír, hanem mert a történet „úgyis kirágja magát”…

2 hozzászólás

  • A. T. Jolt

    2016-09-03 at 12:54

    Gratulálok az antológiához, ahogy az írásaidat nézem, igazán megérdemled. 🙂 Nagy élvezettel olvastam ezt a bejegyzést, tetszik, hogy ennyire pozitívan és lelkesen állsz hozzá az íráshoz. Teljes mértékben igazad van, ha szeretsz valamit, nem szabad feladni. 🙂
    A továbbiakban is sok sikert kívánok neked!

    Válasz
  • Daremo

    2016-09-03 at 12:56

    Köszönöm szépen, hogy így gondolod, megtisztelő. 🙂 Igyekszem már érettebben hozzáállni ehhez az egészhez, előre törni, de nem kergetni hiú, gyermeteg álmokat (például tudom, hogy megélni sosem fogok belőle :D).

    Válasz

Vélemény, hozzászólás?