Szerinted kik azok a személyek, akik nevesebbek a bloggerek között? (kiemelkedő munka, közösségi élet, segítőkészség stb.) Ezt a kérdést nem negatív szempontból, sárdobálózásként kérdezem, hanem őszintén érdekel, kik azok, akikre felnézel, vagy szerinted megérdemlik az elismerést.
Kicsit érdekes a kérdés – akire felnézek, és még ráadásul nevesebb is. Akkor elméletileg ki kellene hagynom a felsorolásból azokat, akiket ugyan fantasztikus személynek tartok, de nem emelkednek ki a tömegből (mert pl. nem akarnak)?

Haha, ez az én válaszom, úgyhogy senkit sem fogok kihagyni.

@DoraCraiban (Dora Craiban’s world) Nem tudom, mennyire tartható bloggernek, mert bár van neki is blogja, nem használja olyan rendszerességgel, de megjelennek ott az újdonságok a regényeivel kapcsolatban. Dórát gimi eleje óta ismerem, mert valami furcsa véletlennek köszönhetően mikor bekerültem a suliba, ő végzős volt, a testvérosztályomba járt, és őt osztották be hozzám párnak, róla kellett látatlanban bemutatkozást írnom, én meg belefoglaltam ebbe, hogy a kedvenc írója Daremo. Aztán jött ő, és kiderült, hogy ő is ír. Az összes eddig megjelent regénye megvan (a legutolsó még nem), és emlékszem, hogy mikor az első megjelent, kapott hideget-meleget is. A hidegekből, a bunkó véleményezésekből olvastam párat, sok nyilvános alázás volt inkább, mint kritika. De Dóra nem adta fel, írt tovább, és egyre jobban és jobban csinálja, növekszik az olvasóinak a tábora, egyre több elismerést kap, ahogy én látom. Szóval ő azt mutatta meg, hogy bárhogy is próbálnak elkeseríteni, nem szabad feladni.

@pappfruzsi (Logolepsy) Na róla írtam már a Blogmoly kihívásban is, szóval csak röviden: engem mindig ő motivál, ha fel akarom adni mert csak arra gondolok, hogy Fruzsi sosem nyavalyog, hogy nincs kedve írni, csak csinálja, és ezért nekem sem szabad ellustázni, hisztizni, mert az embert csak akkor fogják elismerni, ha 110%-ot ad bele a munkájába. És ezért borzasztóan tisztelem őt.
Most őket emelném csak ki, a rendszeresen blogoló és askozó ismerőseim csak ők.

Hogy állsz a képszerkesztéssel (blogfejlécek, fotómanipulációk, aesthetic képek, borítók, ilyenek)? Mutasd meg valamelyik képedet, vagy ha nem szoktál szerkeszteni, akkor csak szimplán a kedvencedet!
Nem mondom, hogy ügyes vagyok, de nyáron elkezdtem kicsit foglalkozni a Photoshop alapjaival, ugyanis jobban szeretek mindent, még a blogom kinézetét is magam csinálni. Szerintem már van egy-két olyan alkotásom, amik nem okoznak feltétlenül fejfájást. 🙂

Hány olyan történeted van, ami még kidolgozásra vár, esetleg később publikálni is fogod? Ebből hánynak van címe?
Rengeteg. Szerintem ha az agyam most kikapcsolna, mármint soha többé nem gyártana új történetötleteket, akkor is halálom napjáig lenne mit írnom.

Publikálni a Gyermekláncot tervezem, ami egy könnyed(ebb) romantikus történet huszonéves főszereplőkkel. Korábban ez futott már Ötven dolog, amit utálok benned címmel, most kicsit megkomolyodott; de egyelőre leszedtem a netről, mert fősuli mellett nem tudom túl nagy rendszerességgel írni.

Ott van A játéktesztelő, egy virtuális világokban is játszódó cyberpunk regény, ami igazából majdnem 100%-ig ki van már dolgozva.

Ami még fontos, az az Éljen a király, ez mondjuk nem hinném, hogy végleges cím lenne. Ez egy középkori lovagos-királyos, nagyon enyhén fantasy-utalásokat tartalmazó királydráma lesz saját kultúrákkal.

A Nefelejcs egy görbe tükör azoknak a blogos történeteknek, amik idealizáltan mutatják be a nemi erőszakot, vagy legalábbis megpróbálják elhitetni az olvasóval, hogy az ilyesmit könnyen el lehet felejteni.

Tervben van a simán „pókos” munkacímre hallgató regény is, amit még 13-15 éves koromban haverokkal találtunk ki, egy olyan nagyvárosban játszódik, ahol mutáns pókok keletkeztek, amik éjjel lemásznak a torkodon, és a gyomrodba petéznek, ahonnan majd kikelnek a kicsinyeik és felfalnak belülről. Ez ilyen több nézőpontos, nyomozós történet lesz (egyszer).

A Szépséghajhász kigúnyolja a mai megjelenés-orientált társadalmat egy olyan lány képében, aki szabályosan rosszul lesz a csúnya emberek környezetében, aztán egyik napról a másikra egyre csúfabb alakok kezdik el őt követni.

Meg akarok egyszer írni egy Valami követ fanfictiont.

Meg LMBTQ témájú regényt.

Meg romantikus fantasyt.

Meg múlt századi orosz orvosi kísérleteket halálukból felélesztett állatokról.

De először a Hazug szerint az életet akarom végigírni, ami a megkeseredett, motiválatlan tinédzserek drámája lesz. Meg a halál és a reménytelenség ódája.

Mit gondolsz arról, hogy néhány író nem nézi jó szemmel, ha fanfictiont írnak a művéből?
Meg is értem, meg nem is.

Egyrészt szerintem baromira megtisztelő, ha valaki annyi fantáziát látna egy általam alkotott világban, hogy a saját történetét is ide helyezze. Megtisztelő érzés lehet inspirációként szolgálni egy másik író számára, amihez nem hiszem, hogy van hasonló érzés.

Másrészt viszont van, aki nem örül annak, hogy egy idegen is belekontárkodik abba a világba, amit ő teremtett (még ha ez a világ teljesen reális alapokon is nyugszik), ha olyan tettekre kényszeríti a karaktereit, amiket ő elképzelhetetlennek és karakteridegennek tartana, megszegné az ő univerzumának szabályait, vagy csak szimplán egy helyesírási hibáktól hemzsegő, alsó tagozatos fogalmazási készséggel rendelkező fércművel szemetelné tele a netet az ő nevéhez és írásához kötve.

Mindkét oldalt megértem, de nem tudnám eldönteni, hogy én mit szólnék, ha valaki fanfictiont írna valamelyik művemből. Majd ha egyszer megtörténik, elmesélem. 🙂

Te hogy fogsz készülni/hogyan készültél az érettségire?
4 évig készültem rá.

Magyarul, ha az ember tényleg odafigyel a suliban órákon, és legalább dolgozatok előtt leül tanulni (máskor én is csak elvétve csináltam), akkor nem nagy szám összehozni az érettségit. És nem is kettesre.
Idén érettségiztem, de hallottam ezerféle verziót arról, hogy mit fognak megváltoztatni jövőre. Hallottam olyat, hogy lesz matekból szóbeli, meg olyat is, hogy töriből már nem lesz kronológia az atlasz végén. Nem tudom, ezekből mi az igaz, aki tudja, az mondja már el, légyszi, tényleg érdekelne.

Magyarból ugye az írásbeli nem volt nagy cucc középszinten, talán egy pontot vesztettem a szövegértésnél. Szóbelire meg volt adva a 20 tétel, amiből nekem a füzetben megvolt 15, a többihez szépen kinyitottam a tankönyvet, és megkerestem azt a részt. 98%

Töriből kétszer átolvastam a Száray-féle tankönyveket írásbeli előtt. Utólag azt mondom, ide készülhettem volna többet, mert az írásbelin talán csak 76 százalékos lett, pedig magamtól többet vártam volna. Szóbelin ugyanúgy tételek, füzetből a nagy részét, a maradékot tankönyvből. Jó tételt is húztam, nem vesztettem pontot. 86%

Angolból mázlim van, mert elég jó nyelvérzékem van, úgyhogy oda nem igazán tanultam, de lehet készülni pl. filmnézéssel, olvasással is a tankönyvek száraz anyaga mellett. 92%

Matekból mindig is olyan négyes-ötös határvonalon egyensúlyoztam, úgyhogy utolsó évben eljártam heti egyszer különórára, főleg ismételgetni. De amúgy itt is elég sokat foglalkoztam a dologgal kb. tizediktől kezdve. 90%

Az emelt biosz volt az egyetlen, amire bevallom, hogy többet kellett volna készülnöm, mert sem tanév közben, se érettségi előtt nem vittem túlzásba. Szereztem direkt gimnáziumoknak való, érettségire felkészítő könyvet, azt átolvastam kétszer-kétszer írásbeli és szóbeli előtt, de éreztem, hogy inkább a mázli az, ami felvitte a dolgot 72%-ig.

A százalékokat nem azért írtam oda, hogy dicsekedjek. Hanem hogy megmutassam, hogy ha az ember törődik a tanulással a középiskola minden évében, akkor nagyon sok témakört inkább már csak kétszer elolvasva kell átismételni érettségi előtt, nem mindent az elejéről megtanulni. És akkor nem is olyan nehéz. Persze, tudom, mindenki más, nem mindenkinek mennek bele könnyen a dolgok a fejébe, meg akinek pl. több emelt tantárgya van, annak többet kell tanulnia (de azt meg nagy valószínűséggel ő választotta). Én csak azt mondom, nem lehetetlen jól leérettségizni, csak dolgozni kell érte, nem ellustázni a négy évet, ugyanis 12.-ben már kb. lehetetlen hiánytalanul bepótolni 4 év anyagát.

De félni nem kell tőle, én gyomorgörccsel mentem be első nap, majdnem okádva, aztán utólag nézve nem is volt olyan nagy szám az egész. Persze mindig mindenki ezt mondja, de előre senki nem hiszi el.

Meséld el, hogy milyen nehézségeken mentél eddig keresztül a blogolásod során. (Persze csak ha volt ilyen. )
Olyan 13-16 éves koromban még nem nagyon fogtam fel, hogy a világháló elég terjedelmes ugyan, de mégis bármikor bárki ismerős teljesen véletlenül is rátalálhat a blogomra. Akkoriban nyíltan írtam családi problémákról, otthoni nehézségekről, betegeskedésről, véleményt ismerősökről, egyszóval minden szennyest. Fájdalmas, de tanulságos tapasztalat volt, mikor ezzel a bloggal, illetve a leírtakkal szembesítettek néhányan, mikor megtalálták. Azóta van egy kis távolságtartás köztem és a blogom között, de ez szimplán annyiban merül ki, hogy sosem fogok már túlzottan személyes dolgokat leírni.

Mi alapján nevezted el a blogodat?
A blogom címe ugye A papírfecnis fiók, amit azzal a céllal hoztam létre, hogy egy helyen tudjam publikálni a novelláimat, a regényeimet és más agymenéseimet. Kellett egy összefoglaló név, ami egyértelműen kifejezi a blog tartalmát, de azért mégsem olyan kis bénácska, mint pl. a „Daremo írásai” lenne, hanem valami szellemesebb, de mindenféleképp magyar, könnyen megjegyezhető és többé-kevésbé egyedi. Szóval így lett egy virtuális papírfecnis fiókom, ami a legtöbb írónak és írópalántának van a valóéletben is.

Mitől lesz egy történet egyedi?
Minden történet egyedi. Még ha maga a cselekmény, a szereplők, a helyszín stb. tényleg ugyanaz, csak más az író, akkor is. Mindenki mást lát lényegesnek, hangsúlyozandónak, emiatt máshogy adja elő a történetet. Az író személye teszi egyedivé a történetet.

Mit gondolsz a tizenkettő-tizenhárom éves bloggerekről?
Hát én úgy vettem észre, hogy (kicsit általánosítva, na) két nagy csoportjuk van. Az egyik, aki egy hatalmas mesternek hiszi magát, akiben még él az a hit (ráadásul elég erősen), hogy ő egyedi, ő nagyszerű, úgyis ő fogja feltalálni még a spanyolviaszt is, és el is várják, hogy te így állj hozzájuk. Ennek is megvan a maga oka, hogy miért alakultak így, és nem is feltétlenül hiszem, hogy ez az ő hibájuk, de a hátterük elemezgetésébe most nem mennék bele. Nyilván nekik nehéz rosszat mondani még megalapozott indokkal is, mert ha nem is vallják be, de hisznek rejtett zsenialitásukban, tévedhetetlenségükben, és jaj neked, ha ezzel ellenkezel.

Amúgy nagyon sokan így kezdtük, és nemcsak írásra vonatkozik ez az általánosítás; csak ez a korai, buta naivitás általában eltűnik, ahogy az ember idősödik, kicsit szélesedik a világképe, és rájön, hogy a kölökkori fantasztikusnak hitt ötleteit már ezer másik sokkal jobban megvalósította. És akkor az ember rájön, hogy amit csinál, az nem jó, de nem adja fel, hanem nekiveselkedik, és évekig próbálkozik, hogy végre tényleg megalkossa AZ egyedit.

A másik csoportja a fiataloknak, na őket imádom. 🙂 Olyan kis tisztelettudóak, segítséget kérnek, aranyosak, imádom őket. 🙂 Kicsit talán érettebbek is a nagy átlagnál, ezért még így idősebb fejjel (mondom én ezt a rettenet sok 20 évemmel) is baromi jól el lehet velük beszélgetni, és az ember alig várja, hogy megint írjon valamit, amit együtt kiveséztek, és az valami fantasztikus érzés, ha látod, hogy az illetőt komolyan érdekli, hogy mit gondolsz róla és az írásairól. És látod, hogy meg is fogadja, amit mondasz neki.

De közben nyilván az lenne az ideális, ha idősebb és fiatalabb egyaránt tisztelné a másikat. Mi, vén rókák is voltunk 13 évesek, akik borzalmasabbnál borzalmasabb történeteket írtak. Én rosszabb voltam, mint némelyik mai 13 éves (ha az írást nézzük… főleg), aztán mégis elég jól kikupálódtak a novelláim és a regényeim is. És nekem is volt nagy pofám, és igaz, segített a helyrerázódásban néhány pofon az idősebbektől, megérdemeltem. De volt olyan, ami után egy évig egy sort sem írtam, annyira szíven ütött egy huszonéves lány gúnyos, sértegető „kritikája”. Nem kellene bántani a másikat. Kurvanagy hely ez az internet, elférünk békésen egymás mellett.

Szóval nem kellene bántani a másikat. Az olvasók száma nem véges (mármint senki sincs csak egy történet olvasására korlátozva), éppen ezért egy-egy nekünk nem tetsző blogger nem fogja a mi blogunktól elrabolni az olvasókat. Ne csináljuk már folyton ezeket a „bloggerközösség” felett. Soha nem volt ez egy konkrét közösség, basszus, ne idealizáljuk túl. És ne hisztériázzunk minden felett, hanem egyszerűen csak blogoljunk és kész.

*Napi Daremo-bölcsesség kifújva*

Csak hogy megmutassam, én hol kezdtem 13 évesen. (Ezt saját magamnak tettem fel, az előző folytatásaként)
A helyzet az, hogy szinte mindenki úgy kezdte, hogy szarul ír, és kicsit nagyképű, és kicsit érzékeny, és kicsit figyelemhiányos, és kurvára nem ért se a design-készítéshez, se magához az íráshoz. Majd kialakul, az ember személyisége fejlődik, elkezd jobban írni, nagyobb igényességgel blogolni, TÖK NORMÁLIS, ha ezen mindenki végigmegy, hagyjuk már abba, hogy az idősebbek a hisztis fiatalok miatt akadnak ki, a fiatalabbak meg a nagyképű idősek miatt. Ha valaki nem szimpi, ignoráld, tiltsd, rejtsd le a hirdetéseit Face-en, nem kötelező senkivel sem foglalkozni.

Példaként, gyerekek, egy részlet a 12-13 éves koromban írt, romantikus Tokio Hotel fanfictionömből.

Megjegyzem, ez egy konkrét fejezet volt.

– Akkor hol is laktok? – kérdezte Bill.
– Hát… ööö… – kezdtem. – Jane nézte meg az utcát és a házszámot…
– A repülőn meg te voltál az, aki pontosan tudta, hova megyünk! – kiabált rám Jane.
Ekkor azonban Hanna megfordult és így szólt:
– Nem ott lakunk, véletlenül? – mutatott egy öt méterre levő házra, amely tényleg a mi házunk volt.
– De… – mondtam. – Hülyék vagyunk…
– Pontosabban TE vagy a hülye, Alex – mondta Jane, majd halkan hozzátette – meg mi is.
– Bejöttök, fiúk? – kérdeztem Billékhez fordulva.
– Vagy ő mégsem olyan hülye, ha ilyen jó ötletei vannak… – jegyezte meg halkan Jane.
A fiúk összenéztek, és azt válaszolták:
– Talán… Lehet… Esetleg… Biztos, hogy bemegyünk!
– Oké, akkor ezt megbeszéltük – mondtam.

Légyszi, a jelenlegi írásaimból hadd ne kelljen bemásolnom, hogy érezzük a különbséget.
RÖVIDEN ÉS TÖMÖREN: mindenki nyugodjon le a pi…

Mi után számít egy blogger „megbízhatatlannak”?
Nagy általánosságban ez nem is bloggerre érthető, hanem emberre. Ha nem tartja a szavát, de folyton ígérget, ha nem eredetiek az ötletei, ha irigykedik, ha feszültséget generál, ha beszólogat, ha szándékosan rossz tanácsot ad, ha vádaskodik – ezek szimplán olyan dolgok, amik nem azért jellemzőek valakire, mert blogger, hanem mert ember. Mert ugye a blogger is csak ember. Én legalábbis nem tekintek a blogolásra másra, mint egy megnyilvánulás eszközre, és nem mint egy életformára, de úgy vettem észre, sokan nem osztják a véleményemet. Pedig ez a titka az egésznek: vedd lazán! Sokkal egyszerűbb.