Egy ideje megint aktívan használom az Ask.fm fiókomat (a linkre kattintva el is juthatsz a profilomra), ahol többnyire nagyon érdekes, írással kapcsolatos kérdéseket kapok. Szemezgettem közülük, és hogy ne vesszenek el, bemásolom őket ide. Lesz szó a szokásokról, írástechnikáról, rövid történetekről és egy kis személyes témáról is.

Mi a legnagyobb vesszőparipád?
Amikor megkérdezik tőlem, milyen műfajú a regényem vagy a novellám.
GYORSTALPALÓ IRODALOMBÓL (kb. általános iskolából): Vannak ugye a műnemek, líra, epika, dráma. Mi itt többségében az epikát „használjuk”, ide tartoznak a blogregények, a novellák, az egypercesek stb. De ezek (regény, novella…) nem a fajtája vagy kategóriája vagy kiskutyája a történetnek, hanem a MŰFAJA. Magyarul, ha megkérded tőlem, milyen műfajú a regényem, akkor a kérdésedben benne van a válaszom is, és én nyugodt szívvel mondhatom azt, hogy nem vagyok hajlandó válaszolni.

Ki a kedvenc rajzfilmes szereplőd?
Meg akartam mutatni a saját tetkómat Simbáról, de rájöttem, hogy nincs is még róla rendes fényképem, pedig már két éve megvan. Szösszenetet nem akarnék írni róla, inkább csak elmesélem nagy vonalakban, miért Az oroszlánkirály, és mi vitt rá, hogy a 18. születésnapomra meglepjem a vádlimat az alábbi rajzzal.
Nem szoktam róla beszélni, és most sem fogok részletekbe menően, de volt egy hosszabb kórházi kezelésem még 15-16 éves koromban, ami annyira maga alá gyűrt, hogy eltávolodtam az emberektől, az osztálytársaimtól, iskolát váltottam, fél évig igazából be sem tudtam járni, évet kellett ismételnem miatta, amit annyira szégyelltem, hogy inkább máshol folytattam a tanulmányaimat. Mindig rettegtem attól, hogy mit fognak rólam gondolni az emberek, ha ez kiderül, és megszakítottam a kapcsolatot mindenkivel, aki ismert abból az időből, amikor beteg voltam. Aztán teltek az évek, és elkezdtem rájönni, hogy az ember nem bújhat el a múltja elől, még akkor sem, ha nem érti még pontosan, mi történt korábban. Szép lassan ráébredtem, hogy a múltam a részem, és ahelyett, hogy elmenekülnék előle, letagadnám, szembe kell néznem vele, meg kell értenem, pontosan mi történt, és ha sikerült elfogadnom, akkor egy sokkal erősebb személyiségként „születhetek újjá”. Ennek az egyik állomása volt az is, hogy felvállaltam a nevem az írásaim mellett is. Hosszú még az út, de kezdem látni a végét. És ha elbizonytalanodok, akkor lenézek a lábamon Simbára, és mindig eszembe juttatja, hogy nem szabad elmenekülni a múlt fájdalma elől.

Mi volt a legrövidebb idő, ami alatt megírtál mondjuk egy novellát?
Ha jól rémlik, A magány címűt valamikor éjjel írtam, szerintem nem lehetett több egy-két óránál. Annál javítást sem nagyon végeztem, csak kijavítottam néhány elgépelést.

De amúgy novellákkal mindig úgy vagyok, hogy igyekszem azonnal elejétől a végéig megírni őket, mert általában hirtelen kap el egy ötlet vagy hangulat, amit megpróbálok papírra vetni. Ha nagyon muszáj, még másnap fel tudom venni a fonalat, de ha akkor sem fejezem be, akkor nagyobb a valószínűsége, hogy nem is fogom sosem. Szóval az első verziót megírom rögtön, utána néhány nap múlva előveszem, és kijavítom, ha kell, akár nagyobb részeket is átírok.

Ha kiadnák az egyik történetedet, milyen néven jelentetnéd meg? Esetleg tudod, hogy melyik sztorid lenne? Változtatnál benne valamit?
Daremo néven írok, így ezen is jelennék meg, de én nem titkolom a valódi nevemet sem. 🙂 Jelenleg a Hazug szerint az élet a fő projekt, így nyilván azt választanám ki. Megváltoztatás szempontjából pedig csak annyit mondok, hogy be kellene már fejezni. 😀

Számodra mi a legfontosabb szempont egy blog olvasásakor? Mi az, amit a legkritikusabban szemlélsz rajta?
A legfontosabb, hogy az első két bekezdésben ne legyen durva helyesírási hiba – természetesen nem számolom meg a bekezdéseket, és tudom azt is, hogy nem lehet mindenkinek tökéletes a helyesírása, de én erre nagyon allergiás vagyok, és szörnyen zavar, ha már az elején belebotlok egybe, azonnal kizökkent az olvasásból (amibe még igazán bele sem rázódtam, hiszen a történet elején járok, később kicsivel elnézőbb vagyok). Szerintem ez valamilyen szinten igényesség kérdése is: ha az illető tisztában van vele, hogy nem olyan jó a helyesírása, ma már ingyen és bérmentve, nagyjából 10 perc alatt tud találni valakit, aki segít kijavítani az írásait. Én mindenesetre rosszul érezném magam, ha nem adnék meg annyi tiszteletet az olvasóimnak, hogy a tökéleteshez legközelebb álló verziót töltsek fel (mert a tökéletest, még magunkhoz képest is, szerintem sosem érhetjük el), és számomra furcsa, hogy egyesekben nincs meg ez az érzés. Az ember legyen igényes mindenre, amit kiad a kezéből, mert ez nagyon sokat árul el a személyiségéről, én ezt vallom.

Hogy nézne ki az a karakter, akit magadról mintáznál, és milyen tulajdonságokat adnál neki? A nevén változtatnál, vagy a tiedet kapná?
Régen, úgy 13 éves koromig bezárólag mindig magamról mintáztam a főszereplőket, de érdekes, hogy sem a neve, sem a külseje nem kapta az enyémet. Mindig Alexandrának hívták, rövid, fekete haja volt, és általában minden megszólalása az én véleményemet tükrözte. Nagyszájú, következményekkel sosem törődő, gyerekes kislány volt a legtöbb esetben, bár volt alkalom, mikor kinőtt ebből, például egy Szellemvilág című fantasyben. Utólag belegondolva az egy egész jó történet lenne, némi átgondolással persze, hogy kevesebb kötődése legyen az akkoriban oly népszerű Inuyasha című animéhez, meg kevesebb nyálas románc kellene bele, de ez is rajta van az „egyszer újraírom” listámon. Csak az a baj, hogy a listámon (a régi, jónak ítélt műveket és az új ötleteket tartalmazza) még van vagy ötven regény, és nem hiszem, hogy ezer évig élnék, szóval bele kéne húzni már.

Mit teszel, ha nincs semmi ötleted egy blog folytatásához?
Általában az ötlettel nincs baj (gondolom, blog alatt történetet értesz), mert mindig kész vázlattal állok neki az írásnak. Sokkal inkább a kitartásom az, amit még fejlesztenem kellene.

Olyan fordult még csak elő, hogy vázlatírásban akadtam el, mert nem tudtam, hogyan tovább. Van most pl. elfekvőben egy cyberpunk regény vázlata, aminél a legvégső nagy konfliktushelyzet előtt leblokkoltam, mert abszolút fogalmam sem volt, mi fog egyáltalán történni. Azt azóta félreraktam, de szent meggyőződésem, hogy a vázlat során még sokkal korábban rossz irányba vittem el a történetet, így majd vissza kell bontani legalább a feléig, ha végre lesz rá időm.

Mennyire szólhatnak bele mások a történetedbe? Hallgatsz a bétád, a barátnőid vagy az olvasóid tanácsaira? Előfordult, hogy változtattál az eredeti ötleteden valaki kedvéért?
Általában erősen ragaszkodom a történetem alapjaihoz, és ezt csak akkor vagyok hajlandó megváltoztatni, ha valaki jelzi, hogy valami nagyon nagy baromságot írtam (de ez még nem fordult elő 🙂 ). Nem igazi bétáim vannak, hanem egy-két olyan barát, akinek lehet bízni a szavában, nem köntörfalaznak, ha valami nem tetszik nekik, olvasottak és műveltek, némelyikük nem is írópalánta. Rájuk hallgatok, ők az első olvasóim. A blogomon az olvasók még nem nagyon szóltak bele a történeteim alakításába, de azt is maximum akkor fogadnám el, ha valaki megindokolná, hogy amit én írtam, miért nem jó, például mert logikátlan, de azért nem, mert esetleg azt akarja az illető, hogy XY mégis életben maradjon. 🙂 Biztosan volt már, hogy apróságokat változtattam, mert átbeszéltük az előolvasóimmal, és megmondták, hogy valami nem jó, de nem rémlik, hogy egész nagy történetötleteket meg kellett volna változtatnom. Elég sokat dolgozok már a vázlaton is, mielőtt bárki hallana egy ötletemről, így még nem fordult elő, hogy brutális baromságot írtam volna. 🙂 (Nyilván ezek az utóbbi években érvényesek, a mostani „szintemhez” igazodva. 🙂 )

Mennyire mélyedsz bele a kutatásba, miközben írsz? Utánanézel a helyszínnek? Megnézed például, milyen kerületek, időjárás, szórakozási lehetőségek vannak a városban, ahol a történeted játszódik?
Többnyire fiktív magyar falvakban és kisvárosokban játszódnak a történeteim, ahol én magam alakítom ki a helyszínt és a körülményeket. De van olyan vázlatom, ami Afrikában játszódik, annál rengeteg időt és energiát belefektettem már abba, hogy hitelesen tudjam lefesteni az afrikai tájat. Ugyanez lenne, ha pl. Londonban, New Yorkban vagy más, mostanában közkedvelt helyszínen történnének az események. Azt vallom, hogy a háttér erősen befolyásolja, meghatározza a karaktereket, a jellemüket, az eseményeket. Nem díszletként kell felhasználni, hanem a történet szerves részeként, akár alakítójaként is. Úgyhogy mindig végzek kutatómunkát, még ha ez azt is jelenti, hogy kitalálom, mi hol helyezkedik el a fiktív kisvárosomban. 🙂

Mikor kezdted el a neten publikálni a munkáidat?
Legelőször 11-12 évesen csináltunk a barátnőkkel egy rettenetesen amatőr G-portálos oldalt, oda töltögettük fel az akkori cuki, romantikus, értelmetlen Tokio Hotel fanficeinket. 😀 Nyilván nem igazán volt olvasóközönségünk. Utána 13 évesen már saját blogom volt a blogol.hu-n, oda is kerültek fel novelláim és regényeim, ott már jóval több visszajelzés érkezett. 🙂

Mi volt az eddigi legnegatívabb kritika, amit kaptál?
Még néhány éve volt egy szörnyen gyermeteg, összecsapott regénypróbálkozásom, amivel neveztem egy netes versenyre. Az egyik résztvevő nagyon alaposan, mondatonként elemezte ki a történetemet, mindenhol gúnyolódva, mintha direkt le akarná törni minden lelkesedésemet. Utólag felfogom, hogy sok dologban igaza volt, egy nagyon naiv és elnagyolt próbálkozás volt, de én úgy gondolom, hogy ha nagyságrendekkel jobbak is vagyunk valakinél, akkor sem szabad sárba tiporni a másik minden önbecslését, mert a kezdők nyilván nem profin írják meg az első történetüket, de megvan bennük a lehetőség a tanulásra, a fejlődésre. Én is rettenetes dolgokat írtam le 12-14 évesen, és én is adtam lekezelő kritikát, de amikor én is kaptam egy ilyet, fordult egyet a világ, és azóta nem teszem, csak segítek, ha kérik. Egyébként láttam azt is a fent említett kritizálómtól, hogy mindenről és mindenkiről ilyen lekezelő stílusban írt a saját blogján, úgyhogy utólag inkább őt sajnáltam, mint magamat, hiába lettem kb. közröhej tárgya, mikor a három oldalas írásomról hat oldalban értekezett.

Mennyire megy könnyen a címadás?
Ez elég változó. Van pl. a Hazug szerint az élet c. regényem, amin most dolgozom, ott valahogy azonnal meglett. De egy másikon, amiről még nem nagyon meséltem sehol sem, hónapokig gondolkodtam, minden lüke ötletemet megosztottam a barátnőkkel, körülbelül tízféle címen futott, volt A megbocsájthatatlan, Az erőszak, A bűntelen, asszem még olyasmi is felmerül, hogy Ami jár neki, szóval mindenféle bénán hangzó és szappanoperás lököttség, amíg egyik este félálomban be nem ugrott tök oda nem illően, hogy Nefejelcs, és beugrott egy teljesen új, de odavágó történetszál, és azóta megvan. 😀 De általában nem vagyok elégedett a címeimmel, olyan jellegtelennek érzem sokukat.

Szerinted mi tesz valakit íróvá? Ez különbözik attól, amit a társadalom mond az írókról?
Nézzük először azt, hogy a társadalom átlagemberei mit gondolnak az írókról, profikról és amatőrökről egyaránt. Ahogyan én látom, két táborra oszlanak az emberek, akiknek semmiféle rálátásuk nincsen az irodalomra.

Az egyik, amikor az írásra valamiféle misztikus, már-már túlvilági eredetű művészeti ágra gondolnak. Isten adta tehetség az, ha valaki ír. Olyan nincs, hogy jó író meg rossz író, kezdő vagy profi, elvégre mi a bánatért fogna tollat a kezébe olyan ember, aki nem ért hozzá? Az ilyen embernek elég annyit mondani, hogy „képzeld, regényeket írok”, és máris a lábad előtt hever, ugyanis fogalma sincs róla, hogy az alkotáshoz más is kell, mint a veleszületett érzék. Nem tudják, hogy az írásnak is vannak szakmai részei, technikái, jól bevált fogásai, hogy külföldön ezt igenis tanítják, nálunk viszont néhány lefordított könyvön és egy-két írói kurzuson kívül semmi nincs. Mert ez nem is olyan művészet, mint pl. a festészet, ahol látod, mivel dolgozik a művész: ott még felfogja a laikus, hogy nem mindegy, milyen ecsetet használsz, hogyan kevered a színeket, satöbbi. De az irodalomban nincs ilyen, itt a toll meg a papír nem befolyásolja a végeredményt, az egyetlen eszköz az agyad, ezért hajlamosak az emberek azt hinni, hogy kell hozzá tehetség és semmi más. Akinek pedig van motivációja rá, hogy alkosson, az nyilván tehetséges is.

Név nélkül egy példa: magánkiadásban többszörösen megjelent, nálam fiatalabb lány, akinek sokszor az alany-állítmány egyeztetésével már gondjai vannak. De mivel a neve szerepel már legalább egy könyv borítóján (és hozzá nem értőnek még arról sincs fogalma, hogy egyes magánkiadóknál azt nyomtatnak ki, amit akarsz, ha fizetsz), meg alkotói profillal rendelkezik a Molyon, elképesztő rajongótábora van. Felnőtt emberek, ráadásul, akiknek elvileg van némi sütnivalójuk már. És így aztán lehet hírességként élni a faluban, meg látványosságként mutogatni mindenféle helyi események az alkotót, de a művészete nincs megkérdőjelezve. Mert az irodalmat tutira Isten rakja bele a fejünkbe, a sok kísérletezésnek, gyakorlásnak, tanulásnak meg aztán végképp semmi köze hozzá. (Kell tehetség is, persze. De egy idő után az nem elég semmihez.)

A másik réteg pedig úgy van vele, hogy amíg nincs kiadott könyved, addig te nem vagy író. Hiszen ha olyan jó lennél, akkor már felfedezte volna valaki a tehetséged. Szkeptikusan áll az alkotásokhoz, meg kicsit flegmán és lenézően is, szerinte van az az író, aki mögött áll egy kiadó, meg vagy te, aki próbálkozol, de igazából nem vagy senki. Majd akkor leszel művészként emberszámba nézve, ha letettél valami kézzelfoghatót az asztalra.

De persze van az a szűk réteg, aki ért is ehhez, esetleg ő maga is ír, és van rálátása arra, mi minden kell egy írónak ahhoz, hogy élvezhető történeteket alkosson.

Hogy szerintem ki számít írónak, az egy piszok jó kérdés. Mivel ez tulajdonképpen egy szakma, ezért mindenképp azt nevezném annak, akinek van legalább egy megjelent könyve (és nem, én a magánkiadást nem számolom). De mégis úgy gondolom, hogy egyetlen regény (vagy novelláskötet) még nem jelenti az íróvá válást. Szóval én azt nevezném annak, akik már több éve ezen a pályán törtet előre. Nem azt akarom ezzel mondani, hogy lenézném az amatőröket (hiszen én is az vagyok), csak nem ezt a kifejezést használnám rájuk. A hobbifirkász szokott lenni az én szavam. 🙂

Írd le egy szóval a jelenlegi hangulatodat. Ezután írj egy pár soros történetet, ami eköré épül!
Elveszett.

Cigarettafüst száll lomhán az erkélyen. Mélyet szívok belőle, megnyomja a homlokom, és zsibbadni kezd a kezem. Tompul a világ lassacskán. A kezemre pillantok, furcsán érzem az ujjaimat, egyesével megnézem őket, áttapogatom mindet, lassan szokom meg a furcsa, bizsergő érzést.

Nevetek, és amikor a többiek megkérdezik, mi olyan mulatságos, nem tudok mit felelni. Ez az egész. Vicces.

Jobbra és balra kapkodom a tekintetem, nézem a többi elhomályosult tekintetet, miközben körbeadogatják egymás között a cigarettát. Van, aki csak elereszti magát és hátradől, nekitámaszkodva a falnak. Van, aki védekezve felemeli a kezét; nem kér belőle. Van, aki maga elé néz, és vigyorog.

Nekem csak nyomja a homlokomat, egyre lejjebb, míg a tarkóm nem koppan a csempén. Furcsán vibrál a levegő, mindenki csak mormol, elhalkulnak.

Majd elmúlik. Mindjárt elmúlik, és megint olyan vicces lesz.

Valaki beszél hozzám, kérdezget, de nem akarok válaszolni, túl sűrű a füst az agyamban. Rámordulok, és nem érti, mi a bajom, miért nem nevetek.

Nem akarok beszélni, nem hallom őket tisztán, mintha bedugulna a fülem.

Fehér pontokat látok magam előtt. Az arcom elé emelem a kezem, de már nem látom az ujjakat, nem látok semmit, csak sok apró, fehér pöttyöt, egyre sűrűbben egymás mellé állva. Kitakarják előlem a világot.

Nagyot nyelek, fájdalmasan szorul össze a torkom. Nem látok és nem hallok. Nem tudok segítségért kiáltani. Szorul a mellkasom körül a húsba vágó kötél, csak bámulok magam elé, a kezemet kellene látnom, de nincs ott semmi, csak a fehér pöttyök. A háttérben halk zúgás, ahogy a többiek duruzsolnak. Mélyeket lélegzem, eljut hozzám egy hang is: miért zihálsz?

Egy erős kéz megragad, és felemel a földről. Megfeszülők, de csak suttogni sikerül, valaki hozzon inni. Érzem, ahogy a bordáimat verdesi a szívem. Zakatol, kattog, már semmi mást nem hallok, csak a szívverésemet. A pontok masszává olvadnak.

Ne sírj, mindjárt elmúlik, szakítja át egy hang a zárkámat. Nézz rám, nézz, ide.

Nem látom, csak a fényességet, de felé tartom az arcomat.

Csak beszél és beszél; arról is, hogy szeret, meg arról is, hogy mit csinál délelőttönként a fura szomszéd; és hogy nincs mitől félni, mert mindjárt elmúlik.

Nem fog, nem fog, nem fog!

Megfogja a kezem és megszorítja az ujjaimat: ne pánikolj! Bólogatok, és visszaszorítok.

Hosszú percek után oszladozni kezd a köd, és megint nevetségessé válik. Ez az egész.