Hazug szerint az élet: Bevezető

A temetés napján zokogott a város. Szakadt az eső, sűrű fátyolba vonta az utcákat, a házakat és azok ablakait. Már napok óta keservesen zuhogott, az árkok megteltek, és a víz néhol bokáig ért a járdán és az úttesten. Szinte egyetlen járókelőt nem lehetett látni egészen addig a napig.

Az iskola bejárata fölé fekete zászlót vontak. Meghalt a fiú. A tanárok megrettenve álltak a katedrán és nem szóltak semmit, nem tartottak tanórát. A diákok csendesen sugdolóztak az elhunytról, mikor a rádión felcsendült az igazgató úr érces hangja:

– A néhány nappal korábban elhunyt iskolatársatok, Hazug végső búcsúztatására ma délután egy órakor kerül sor a városi temetőben. Azok a diákok, akik részt szeretnének venni a szertartáson, fél egykor gyülekezzenek a bejáratban.

Csend honolt a szavai után. Aztán a hátsó padban egy lány halkan szipogni kezdett, remegő, vékony ujjaival foltos papír zsebkendőt húzott elő a zsebéből. Ahogy kifújta az orrát, hangja el-elfúlt és a válla megrázkódott. A mellette ülők sután a hátára tették kezüket, az ő szemükben is könnyek csillantak. Zokogott az iskola is az eltávozott diák és barát emléke felett.

Fél egykor egytől egyig ott álltak a kapuban, még akik nem ismerték személyesen a fiút, azok is. Hiszen a történetét már mindenki hallotta.

Halkan tombolt az eső, cseppjeit odaverte a járdára, a háztetőkre, az esernyőkre. Azóta zokogott, hogy Hazug életét vesztette, csak egyszer állt meg néhány órára, hogy újból erőt gyűjtsön a gyászhoz.

Az anya már a koporsó felett virrasztott, napok óta nem sírt. Tompa ürességet érzett a mellkasában, egy szorító erőt a torkában, szerette volna felfeszíteni az állkapcsát és üvölteni a gyásznép arcába hajolva. Egyesével menne oda az emberekhez, a nyálát fröcsögtetné rájuk, míg ordít. A fejükre olvasná, milyen könnyű is az életük, az ő sorsuk nem az, hogy eltemessék a tulajdon fiukat. Bár beletéphetne körmeivel a tulajdon húsába, és kivájhatná magából a szennyes gyűlöletet önmaga iránt, ami azóta kínozta, hogy megérkezett a hívás. Úgy rohant a kórházba, mint egy évvel korábban.  Egyszer már hitte azt, hogy elérkezett az idő, mikor meg kell ásnia gyermeke sírját. Csak egy rövid időre tudta hát elodázni.

Az anya arcára azonban csak a bágyadt szomorúság ült ki. A tabletták, amiket az orvostól kapott, csak a gondolataiban engedték őt tombolni.

Egy meleg kéz simult a vállára. A fiú apja, az ő fiának apja, mindössze ennyit tudott társítani a fájdalomtól ráncba szaladt archoz. Felállt, kivonult a koporsó mellől, és elfoglalta helyét egy padon a családja mellett.

Először egy fényképet hoztak. Hazug arca és mosolya felnagyítva, az örökkévalóságba belefagyva meredt az összegyűltekre. Az égszakadás dacára rengetegen megjelentek a temetésen, az anya a gyógyszer bódító ködfátylán át is számtalan ismeretlen arcot fedezett fel a tömegben. Hát szerették az ő fiát. Ki ne szerette volna, jó fiú volt, mióta megint mosolygott.

De ő emlékezett még rá, beleégett, hogy egy évvel korábban Hazugba még hálni is alig járt a lélek, a boldogság. A máskor fényes, rövid haja ápolatlanul az arcába nőtt, a szeme alatt sötét karikák húzódtak.

Eltűnt csibész mosolya, lassan elmaradozott, akárcsak a folyton látogatóba érkező barátok is. A tekintetében sűrű sötétség ült, ami sosem tűnt el.

Aztán következett a húsba szántó borotvapenge. És válaszul az anyai könnyek és apai pofonok. Hazug a szobája padlóján ült, jobb kezét az arcára szorította, ahol égette őt az ütés csattanó ereje. A bal karja ernyedten lógott a teste mellett, apró cseppekben folyt le róla a fiú vére. Akkor mondta először:

– Anya, nem akarok élni. Meg akarok halni. Hagyj meghalni. – Így mondta akkor, s később még megszámlálhatatlan sokszor.

Csak három hét telt el azután, és Hazug teste a földön csattant. Mellette pedig az isten tudja, honnan szerzett gyógyszeres doboz.

Az anya megrázkódott és hangosan felzokogott, s a gyászolók köre azt hitte, a szertartást vezető férfi szavai kavarták fel hirtelen.

– Amikor egy ilyen fiatal gyermek, mint Hazug, aki a középiskola befejezése előtt állt, életét veszti, mindannyian azt kérdezzük magunktól: miért? Miért olyan kegyetlen ez a világ, hogy egy ereje teljében lévő fiú autóbalesetet szenvedhessen?

Az anya nem figyelt ezekre a szavakra. Csak önmagában mondogatta, gyászos mantraként, hogy figyelnie kellett volna akkor a fiára. Egy évvel ezelőtt. Ha már ilyen kevés ideje volt, legalább boldog lehetett volna. Az ő hibája, amiért a fiát elragadta a halálvágy akkoriban: ő nem figyelt rá eléggé, nem törődött az apró jelekkel, hagyta Hazugot elsorvadni.

A fiúról készített fényképre nézett. Hazug az öngyilkossági kísérlet után hosszú hónapokig egy problémás gyermekek és tinédzserek számára működő kórházban feküdt. Orvosokkal beszélgetett, akik meghallgatták panaszait az életéről, nekik elmondta, mi űzte volna ki a saját életéből. De az anyjának sosem mesélte el, mit rontott el, mit mulasztott el, amivel segíthetett volna a fiún.

Aztán Hazug ismét képes lett mosolyogni, és végleg elhagyta a kórházat. A fiú, aki meg akart halni, új erőre kapott, szembeszállt az élettel és megkereste benne mindazt a jót, ami többé nem engedte összetörni. És tudták, mindenki tudta, hogy Hazug többé nem próbálkozik öngyilkossággal.

Meggyógyult.

Akkor mégis hogyan veszthette életét egy autóbalesetben?

A fénykép néhány héttel korábban készült, mosolygott rajta. Csak a tekintetében ülő sűrű sötétség emlékeztetett arra a boldogtalan korszakra. A mosolya őszintének tűnt.

Vajon az anya is megszűnik anyának lenni, ha meghal a gyermeke?

***

Ő még sokáig a sír mellett maradt. Érezte, ahogy lassan megtisztul a gyógyszer hatásaitól, egyre szaporábban nyelte könnyeit, egyre erősebben vájta körmét a tenyerébe. Azt is észrevette, hogy nincs egyedül – négy fiatal árnya ölelte körbe a friss földdel határolt sírkövet.

– A… a barátai vagytok? – Hangja elhalóan, nehezen szólt. A torkát fojtogatta a feltörő zokogás. De azok így is meghallották szavait.

– Vannak közös barátaink – szólt a legfiatalabb fiú. A hangja szenvtelenül szólt, mintha nem a gyász vezette volna a temetőbe. Egyik kezét szorosan ökölbe szorította, ujjai közül egy gyűrött papírlap lógott ki. Mintha észbe kapott volna, hogy az elhunythoz nem volt köze: sarkon fordult és sietős léptekkel elhagyta a temetőt.

– Épphogy csak megismertem – szipogott egy lány. Néhány kósza könnycsepp csordult le arcán, összegyűltek az állán. Megilletődötten állta végig a temetést, mint aki nem tudja, tényleg a megfelelő helyen van-e. Kabátjának zsebéből egy gyógyszeres dobozt vett elő – hasonlót, mint ami Hazug mellett hevert azon a bizonyos napon –, elmélázva nézegette. Aztán határozottan megrázta a fejét, és egy szót sem szólva elsietett.

– Nekem erőt adott. – Az másik fiú hangja kellemetlenül recsegett, halkan szólalt meg. Úgy beszélt, mintha attól félne, senki sem kíváncsi a szavaira, pedig minden vágya, hogy az égbe kiáltsa maró gondolatait. Kapucniját mélyen a szemébe húzta, de nem tudta elrejteni a sötét, dagadt foltot az arcán. Téblábolva elnézést kért, aztán kacsázó léptekkel maga mögött hagyta a sírt.

Már csak egyetlen lány állt ott az anyával.

– Na és te?

Először nem is válaszolt. Nem tudott, sűrűn nyelte könnyeit, karjaival körülölelte magát, apró mozdulatokkal előre-hátra hintázott a talpán. Az anya emlékezett rá, látta őt, mikor a szertartáson a gondolataiból kitekintve körülnézett a tömegben. Már akkor is zokogott. Talán az arca is ismerős volt, de akkor az embereket csak elsuhanó foltokként látta maga körül, a fájdalom vöröslő függönyén át. A lánynak remegtek a lábai, többé nem tudta visszatartani kitörő zokogását. A földre rogyott, és halkan azt súgta:

– Fogalmam sincs, ki ez az ember.

De csak ő maradt a temetőben az anyával, míg be nem sötétedett.

6 hozzászólás

Vélemény, hozzászólás?