Írós tervek 2017-re

Boldog új évet kívánok mindenkinek!

Nos, mint azt az évösszegző bejegyzésemben is írtam, 2016 második felére sikerült összeszednem magam, ami az írást jelenti. Sokkal több bennem az elhatározás, és úgy érzem, a kitartás is ebben fog majd rejleni. Már előre kitaláltam magamnak számos célkitűzést az évre, amit most szeretnék veletek is megosztani. Azt mondják, ha az ember elmeséli másoknak a céljait, akkor kisebb az esélye, hogy feladja, mert úgy érzi, nem mutathatja ki mások felé, hogy elbukott. Szóval nyugodtan kérjétek rajtam számon az év folyamán ezeket a pontokat! 😀

1. Havi egy novella

Nem is arról volt eddig szó, hogy nem volt időm vagy ötletem legalább ennyi történet megírásához. Sokszor inkább a fáradtságból adódó lustaság akadályozott abban, hogy leüljek és megírjak valamit. Nehéz az, főleg iskolaidőben, hogy az ember hazaér délután vagy estefelé, és tudja, hogy mennyit kell még tanulnia, és ha végez is, akkor inkább elindít egy filmet vagy újabb sorozatrészt. Ezen a hozzáálláson szeretnék javítani.

2. Egy befejezett, többrészes történet

Rengeteg ötletem van hosszabb-rövidebb regényekhez, inkább a kitartással vannak problémáim. Nem tudom elfogadni, hogy első megírásra nem tökéletes a művem, ezért képes vagyok harminckétszer újrakezdeni mindent, amíg egyszer csak bele nem fásulok és félre nem dobom az ötletet örökre. Éppen ezért szeretnék rövidebb, pár részes sztorikkal indítani, hogy fokozatosan szoktassam magam hozzá ehhez a számomra nagy kihívást jelentő feladathoz.

3. Legalább 300 ezer karakter a blogon

Merész elképzelés, 2016-ban ugyanis alig lett több mint 200 ezer. Mivel azonban ennek nagyobb részét az év második felében írtam, úgy érzem, jogosan várhatom el magamtól, hogy ezt a tempót tartva akár jóval többel is megugorhatom ezt a célt. Viszont nem akarom magam elé meggondolatlanul magasra állítani a mércét, a 300 ezret reálisnak érzem.

4. Legalább 10 elolvasott könyv

Régen rengeteget olvastam, de 2016-ban sajnos ez jobbára elmaradt, főleg mert sok dolgom van tanulás terén, ami leszívta az energiáimat. Itt sem szeretnék feleslegesen nagy számot megjelölni, inkább olyat, amit könnyen teljesíthetek, és ezáltal ezt a pontot is sikerrel zárhatom az év végén. Szeretnék nem csak a szórakoztató irodalomból olvasni, hanem írástechnikáról szóló könyveket is beemelni a repertoáromba, amiről aztán a blogon is leírhatom a véleményemet, tehát terveim szerint ilyesfajta bejegyzésekre is számíthattok majd.

5. Legalább 3 pályázatra jelentkezés

Tavaly nem erőltettem meg magam, bár az év második felében két pályázattal is megpróbálkoztam – az egyiknek, mint tudjuk, eredménye is lett. 🙂 Idén szeretném ezt hagyománnyá tenni, és többször is megmérettetni magam. Egyrészt nyilván azért, hogy elmondhassam magamról, hogy írás terén már letettem valamit az asztalra, másrészt pedig többször is észrevettem már magamon, hogy a határidő a legjobb motiváció. 🙂

 

Ezek az én írós célkitűzéseim 2017-re. Van köztetek olyan, aki hasonló fogadalmakat tett? Ti hogyan tartjátok magatokat az elvárásaitokhoz? Van valamilyen bevált praktikátok? Osszátok meg velem a gondolataitokat!

2016-os év végi összegzés

Először írok évösszegző bejegyzést – ha más nem, ez legalább bizonyítja azt, amit ebben az évben elkezdtem: komolyabban venni a blogolást és az írást.

2015 márciusa óta vezetem ezt a blogot, úgyhogy a bejegyzés inkább ennek a már majdnem két évnek az összegzését fogja tartalmazni, illetve egy jó adag mesélést. Eleinte szemmel láthatóan keveset törődtem a bloggal. Néha csak havi egyetlen, rövidke bejegyzésre futotta, hogy legalább úgy tűnjön, foglalkozom valamivel a háttérben, de akkoriban még eléggé jellemző volt, hogy az írói „pályám” csak úgy lógott a semmiben, célok nélkül, leginkább csak azért, mert miért ne, meg bennem volt a gondolat, hogy na majd egyszer, majd jönni fog az isteni szikra meg az elhatározás, és akkor aktívan belevágok. Úgy érzem, ez az elhatározás részben idén született meg, valamikor nyáron, bár még mindig nem olyan erős, mint szeretném, de folyamatosan dolgozom rajta.

Ezt mi sem bizonyíthatná jobban, mint hogy összesen (ezzel a bejegyzéssel együtt) 73 bejegyzés olvasható a blogon, ebből kereken 50 került ki 2016-ban (ezt lehet, inkább ciki megosztani, mint dicsekedni vele :D), és ebből körülbelül 40-et tettem ki a nyár kezdete óta. Ez azért elég brutálisan néz ki, még úgy is, hogy én úgy éreztem, az iskola kezdete óta sokkal kevesebb időt szántam a blogra, mint nyáron.

Hozzászólásból eddig, mikor ezt írom, 155 van, és hátravan még egy-két nap az évből. Én az a fajta blogger vagyok, aki a saját blogján mindenre válaszol, úgyhogy nagyjából ennek a fele az enyém, de mindjárt írom is a pontos számokat: 124 hozzászólás érkezett idén! Ehhez természetesen nem tudom hozzászámolni a rengeteg pipát a bejegyzések alján, a kedveléseket és a hosszú kommenteket a Facebookon. De számon tartom, mert a visszajelzések jelentenek nekem a legtöbbet.

A megtekintések számából ítélve a kedvenc cikketek az 5 tény az érettségizőkről volt, a kedvenc novellátok pedig az Ott állt Anya. Érdekes, hogy hozzászólások arányában nem ez köszön vissza: az előbbire csak 4, utóbbira pedig összesen 2 hozzászólás érkezett (és ezt felezzük meg, mert ugye mindenre válaszolok). Hát nem mondom, elkeserednék egy kicsit, ha nem kaptam volna ezekre is olyan sok visszajelzést Wattpaden. 😀 Hozzászólások tekintetében 16-tal vezet A macska, aki embert nevel, és a legutóbb felkerült 10 idegesítő bloggerszokás III. a maga 14 hozzászólásával. Ezen kívül rengeteg hozzászólás érkezett a cikkeimre és a novelláimra is Facebookon, a hirdetések alatt, de ezeket sajnos nem áll módomban beleszámolni.

A blogon 12 darab novella olvasható, 21 cikk és 3 elkezdett kihívás. 67 feliratkozót tudhatok magaménak itt, és 160-at a Facebookon, valamint a nemrég elindított olvasói csoportnak is van már 32 tagja. Amikor a legelején összegyűlt 10 fő, akkor majdnem lefordultam a székemről, hogy őszinte legyek.

Wattpaden idén kezdtem el feltölteni az írásaimat, és azt kell, hogy mondjam, visszajelzések szempontjából sokkal több minden érkezett, mint a blogon. Az egyetlen ok, amiért mégis inkább a blogra szavazok, az az, hogy bárki olvashatja, nem kell feltétlenül regisztrálni hozzá, valamint a kinézetet is szabadon változtathatom, ezáltal sokkal személyesebbé tehetem. De nézzük az ottani statisztikát:

Január 9-én regisztráltam, tehát elmondható, hogy az eddigi teljes statisztikám erre az évre értelmezhető. Eddig 12 irományt tettem fel oda, ebből egy a küldözgetős díjaké, egy pedig a cikkeimé. Elmondhatom, hogy általában egyszerre több novellám is szokott szerepelni a toplistán, a legjobb helyezésem talán a 39. volt. Érdekes, hogy az olvasói visszajelzések alapján a legtöbb csillagozást itt is az Ott állt Anyakapta, viszont a legtöbb hozzászólás itt is A macska, aki embert nevel című írásomhoz érkezett. Meglepő, de egyben megnyugtató érzés is, hogy ilyen sokak számára fontos legalább annyira az állatok szeretete és védelme, mint nekem.

Kétségkívül viszont a legnépszerűbb írásom a Wattpaden a cikkeim gyűjteménye. 13 darab került fel, szigorúan csak azok, amik az írásról szóltak. Megdöbbentő, de eddig 1900 olvasást vonzottak az írásaim, kereken 310 csillagozást és 115 darab kommentet. Mióta a cikkeket elkezdtem publikálni itt is, varázsütésre megnőtt a követőim száma, most kereken 99-en kíváncsiak az írásaimra.

És most hanyagoljuk egy kicsit a számokat, térjünk át arra, ami az írással kapcsolatban történt 2016-ban.

Természetesen a legnagyobb horderejű esemény az, hogy megjelent az első novellám nyomtatásban, egy antológia részeként. Volt olyan pályázat is, ami nem sikerült, ez némiképp a kedvemet szegte; de nem torpanok meg, igyekszem jövőre több alkalommal is megmérettetni magam.

Továbbá elkezdtem egy éves statisztikát vezetni az írásaim karakterszámáról. Mivel ezt inkább a jövő évre terveztem csinálni, ezért csak körülbelül tudtam összeszámolni, hogy idén mennyit írtam. Csak a blogon is publikált novellákat és cikkeket néztem (kivéve egy elég hosszú novellát, amit versenyre írtam, és még nem tettem fel, erre január elején fog sor kerülni), a közzé nem tett regények fejezeteit, fordításokat stb. nem figyeltem. Így megállapíthatjuk, hogy a blogon 2016-ban több mint 210 ezernyi karaktert tettem közzé, és mint korábban is írtam, ennek jelentősen nagyobb hányadát az év második felében. Szeretném ezt a tempót jövőre is tartani, folyamatosan számon tartani, mennyit írtam, és 2017 végén egy sokkal nagyobb számmal zárni az évet.

A magánéletben is rengeteg érdekes dolog történt, a legizgalmasabb az, hogy kitűnőre érettségiztem, és hosszú huzavona után eldöntöttem, hol akarok továbbtanulni. Végül a mi kisvárosunk egyetemi karára esett a választásom, és lassan vége is van az első féléves vízügyi építőmérnök képzésnek.

Természetesen rengeteg élménnyel gazdagodtam ebben a félévben, azon kívül, hogy sok új embert ismertem meg és többször buliztam, mint az előtte eltelt öt évben összesen, a legnagyobb dolog az egészben az, hogy a felsőoktatás az eddigiektől teljesen eltérő világába is belecsöppentem. És eddig határozottan tetszik.

Szintén nagy hír, leginkább nekem, hogy végre gazdája lehettem egy törpenyuszinak. 🙂 Már nagyon régóta tömtem mindenkinek a fejét azzal, hogy mennyire szeretnék egy nyuszit, és végre valahára ez is valóra vált, a kis szutyok most is itt rohangászik körülöttem. Emellett viszont fájó a tudat, hogy Bolhát, az idősebb, öt éves kandúromat, idén nyáron kellett elaltatni.

Rengeteg tervem akad az írással és a mindennapokkal kapcsolatban is 2017-re, úgyhogy nemsokára érkezik egy olyan bejegyzés is, ami ezeket foglalja össze. Addig is remélem, hogy mindannyian jól érzitek magatokat az év utolsó napján, és ugyanolyan nagy reményekkel várjátok a következő esztendőt, mit én magam. 🙂

 

Köszönöm szépen tőletek a rengeteg támogatást, a kedves szavakat, az őszinte kritikáitokat, köszönöm, hogy 2016-ban olvastatok, és remélem, jövőre is megálltok nálam olvasgatni! 🙂

10 idegesítő bloggerszokás III.

1. „Ki szeretne velem véleménycserét?”

Ez általában Facebookon, blogos csoportokban szokott elhangzani, és őszintén szólva, én nem látom értelmét. Így, ebben a formában semmiképp. Szép dolog, hogy megszületik az emberben a gondolat, hogy nincs elég visszajelzés a blogokon, de számomra kicsit képmutató az a hozzáállás, hogy „csak akkor írok véleményt a blogjáról, ha ő is az enyémről”. Ha az ember változtatni akar a megszokott renden, akkor először is mutasson példát, szóljon hozzá mások munkáihoz, ne csak ismerősökéhez, de random bloggerekéhez is. Biztos vagyok benne, hogy ha az illető hasznosnak véli a hozzászólást, átkukkant a kommentelő blogjára (meg úgy egyébként is), és ha úgy ítéli meg, hogy érdemlegesen hozzá tud szólni valamihez, akkor magától, viszonzásként ő is meg fogja tenni. Így azt is elkerülhetjük, hogy egymástól annyira eltérő személyiségű embereket párosítunk össze, akiket maguktól egyáltalán nem érdekelné a másik blogja, és megkímélhetjük magunkat a semmit sem érő kommentektől. (Bár nyilván tartom még a véleményem, hogy a „Folytit, légyszi” kommenteknek is van létjogosultsága, de a véleménycserét kunyeráló bloggerek nem ezt várják.)

2. „A sztori befejeződött, de jövő héten érkezik a második évad!”

Keverjük a szezont a fazonnal, jelen esetben az irodalmat a filmsorozatokkal – és ha ez még nem lenne elég, az évad szót önmagában is elég nagy fogalomzavar kerülgeti.

Az első, amit mondani szeretnék, természetesen az, hogy a blogregényekben és úgy általában az irodalomban is téves az évad szó használata. A Harry Potterben sem a Főnix Rendje az ötödik évad, szimplán azért, mert ez a kifejezés nem ebbe a művészeti ágba illik. Itt a rész, esetleg a kötet szót használjuk.

Másrészt, az évad szóban nem véletlenül található meg az év szócska. Eredendően ez azt jelenti, hogy az azonos évadba tartozó részek (a filmsorozatban ugye részek vannak, nem fejezetek) egyetlen év eseményeit foglalják magukba. Ezt általában az okos és furfangos forgatókönyvírók úgy rakják össze, hogy többé-kevésbé kerek egész sztorit alkosson az évad, éppen annyi függővéggel, hogy a rajongók tűkön ülve várják a folytatást. Természetesen előfordulnak kivételek, mikor a sorozatban nem ezt az egy éves beosztást használják, de a lényeg ugyanaz: sorozatban használják, és nem az irodalomban. Csak azért, mert valaki nem tudta, mire használják az évad szót, és ostoba módon beemelte a blogregények világába, még nem kell vakon bégető birkaként követni a hülyeséget.

3. „Ez a fejezet elég unalmas lett, de azért olvassátok el ezt is.”

Egyetlen kérdésem lenne az ilyen fejezeteket írókhoz: ha már szerinted is unalmas az a rész, ha már írni is fárasztó volt, akkor miért gondolod, hogy az olvasóid nem fogják a közepén kiikszelni az ablakot?

Általában az szokott lenni az unalmas fejezetekre az indok, hogy kell afféle összekötő rész két nagyobb esemény között, amit nem tudnak mivel kitölteni, de azért valahogyan érzékeltetni kell, hogy ott bizony eltelt némi idő. Én úgy hirtelen hasra ütéssel kétféle megoldást tudok javasolni. Az egyik, hogy gondolkodj el rajta, vajon tényleg szükséges-e érzékeltetni, milyen hosszú idő telt el a két grandiózus esemény között – ha pedig nem, akkor szimplán intézd el annyival, hogy egy-két rövid bekezdésben leírod, mi minden történt ez idő alatt, de ne szentelj neki egy egész fejezetet. Ezzel szemben, ha tényleg azt érzed, hogy nélkülözhetetlen ez az átvezető rész, akkor légy kreatív, és tegyél bele egy olyan apró eseményt, ami ezt is lényegessé teszi! Tedd a szereplőidet olyan helyzetekbe, amiben jobban megismerhetik egymást, kiderülhet egy-egy sérelmük, titkuk, esetleg jobban megismerik a háttérvilág egy szeletét. Tedd lényegessé a fejezeteket, mert ha már te is azt érzed, hogy nincs rájuk szükség, akkor az olvasó is ezt fogja gondolni.

4. „A szobám minden pontjából áradt a luxus.”

Ismerősek ezek a fantasztikus berendezési elvek? Hogy minden magyar tinilánynak erkéllyel felszerelt hálószoba dukál, amihez egy hatalmas sarokkádas és minimum kétszemélyes zuhanyfülkés fürdőszoba tartozik? Általában ezek a bugyuta amerikai tinis tévésorozatokból származó ötletek, ahol minden diáklány gazdag, de a szülei egyébként mindig otthon lógnak, vagy ha a főszereplő felnőtt, akkor ő maga sem rendelkezik olyan munkával, ami ilyen fizetést jelentene. De ilyen felszereltségű lakás kell minden regénybe. Akkor is, ha semmiféle funkciója sincs, csak szép, meg jólesik elképzelni az írónak azt a pompát, amit ő maga nem fog megkapni.

5. „A blog még két hónapig üres, de ha tetszik a design meg a száz szavas ismertető, akkor iratkozzatok fel!”

Én sosem értettem, minek kell hetven különböző Face-csoportba feltenni lehetőleg kétnaponta a még teljesen üres blog linkjét, és várni a feliratkozókat. Korábban már azt is kifejtettem egy cikkemben, hogy eleve feleslegesnek tartom azokat a hirdetéseket, amik csupán az ismertetőt (ha bloggeresen menőn akarok fogalmazni, akkor fülszöveget, ami egyébként természetesen csak a rendes könyveknek van) tartalmazva keresik előre az olvasóikat.

Nem baj az, ha az ember kipakolja hetvenezer csoportba a blogja hirdetését, én sosem néztem le ezért senkit, meg nem is idegesít, ha egy ismerősöm így „teleszemeteli” az értesítőimet (ennek az a titka, hogy csak olyan bloggerek az ismerőseim, akiknek érdekel a blogjuk), sőt, én magam is szoktam ezzel élni. Az ember ragadjon meg minél kreatívabban minden lehetőséget arra, hogy eljuttassa a művészetét az érdeklődőkhez, én ezt vallom. A probléma azzal van, amikor egyesek a semmit hirdetik: kiteszik nagy csinnadrattával a linket, beharangozzák, hogy mennyire fantasztikus lesz a sztori, és az esetek felében sosem kerül ki az első fejezet. Tisztelet nyilván a kivételnek, de én pont emiatt már elvből nem kattintok azokra a hirdetésekre, amik még csak ígérik a történet kezdetét, bármilyen jól is hangzik a mellékelt reklámszöveg.

Kicsit olyannak tartom ezt, mintha az ember a semmire gyűjtené maga köré a „rajongókat”, a feliratkozókat. Szép esetleg a dizájn, figyelemfelkeltő a fülszöveg – na és? Az én szememben ez körülbelül 1%-ot nyom a latban, ha a történet megítéléséről van szó.

Látom egyébként a gyakorlati, elenyésző hasznát a dolognak: ha esetleg egy ismerősöm teszi ki így a jövőben publikált történetét, talán nem akarhatok lemaradni róla. De sajnos ebben az esetben is tartom a véleményemet: olyan, mintha az ember a semmit akarná eladni az embereknek. Sok esetben nem hasonlíthatjuk össze a blogolást a valódi könyvekkel, de ez számomra egy kicsit olyan, mintha egy neves kiadó jó pénzért árulná a könyvborítókat önmagában, még hónapokkal a történet megjelenése előtt.

6. „Olyan gáz, hogy mindenki történetet kezd el írni, alig várom, hogy ne legyen menő a blogolás…”

Felületesen fogom csak érinteni a legfiatalabbakkal szemben fennálló előítéleteket, erről ugyanis tervezek később még külön bejegyzést is írni. De a tény az tény: még mindig nagyon sok olyan „veterán” blogger van, akik már egy-két, ne adj’ isten három-négy éve űzik az ipart, és azt gondolják, hogy manapság minden új blogger csak divatból kezdett bele. Mert meglátta, hogy egyes blogokon akár száz feliratkozó is lehet, és mennyire szeretik őket, és hopp, akkor ők is elkezdenek írni valamit, ami legjobb esetben is csak a Szent Johanna Gimi újraírt változata, és egyébként sem fog tovább tartani három fejezetnél.

Kérdem én minden esetben, ha ilyenbe botlok: ti hogyan kezdtétek? Nektek nem volt semmiféle megindító körülmény, aminek hatására legépeltétek a még bénácska történeteiteket? Általában erre az a válasz, hogy de, felfogják, hogy mindenki ügyetlenül kezdte, de ők bezzeg vártak évekig, mire olyan szintre jutottak, hogy fel merték tenni a netre az írásaikat. Újabb kérdés: honnan tudjátok, hogy az az új blogger nem rágódik ezen évek óta, csak nem dörgöli az orrotok alá?

Nem szeretem az előítéleteket, pláne azt nem, hogy egyesek már-már hobbit űznek abból, hogy megpróbálják elvenni az újoncok kedvét, mondván, hogy így is akkora divat lett a blogolás, minek ide még harminckét ember. Abba viszont nem gondolnak bele, hogy csak azért olvashatnak hetven különböző, igényesen megírt történetet, mert mindig jön az utánpótlás. Mert a legjobbakkal is előfordul, hogy néhány év bloggerkedés után rájönnek, hogy ez mégsem nekik való, és lelépnek. Kiábrándító, de tény, hogy a mostani bloggereknek csak egy nagyon elenyésző százaléka fog írni még tíz év múlva is, de talán nem is kell ilyen nagy időintervallumot mondanom; öt év múlva már legalább a fele az asztalfióknak sem fog írni. Nincs ezzel baj, egy népszerű reklámszöveggel ellentétben nem mi vagyunk a tízmillió író országa, és ez így van rendjén. Mindig lesz, aki abbahagyja, még a most legharciasabbak között is, és ezért mindig kell az utánpótlás. Ha éppen észrevehető is, hogy valaki nagyon bénácska, nem hallgat a segítő tanácsokra, hát istenem, szerencsére egyetlen blogot sem kötelező követni, és a böngészőink fejlesztői sem törölték még a kiikszelés lehetőségét. Magyarán, ha valami irdatlanul ellenszenves neked, inkább hagyd ott, maximum lásd el némi tanáccsal, de ne állj neki hisztériázni, és ne te akard eldönteni, hogy ki az, aki blogolhat, és ki nem. Mert még annak is szabad bejárása van ide, aki nem tudja egyeztetni az alanyt és az állítmányt; nem véges a tárhely a neten, mindenki blogja elfér, és az olvasók kapacitása sincs lekorlátozva bizonyos számú olvasható blogra, tehát éppen az olvasóidat sem fogja senki sem elvenni.

Ide tartozik az is, hogy újabban megjelentek azok a vélemények a neten, miszerint milyen rossz már, hogy egyre kevesebben írnak történetes blogokat, mostanában a cikkes, mindenes (mint gondolom ez is) lettek divatosak. Eddig az volt a baj, hogy túl sok a történetes blog, most meg az, hogy túl kevés, hát ki tud ezen kiigazodni? 🙂

7. „Nem szoktam könyveket és blogokat olvasni.”

Nem lenne ezzel baj, ha ezt a hozzáállást nem olyanoktól láttam volna, akik előtte meg azon siránkoztak, hogy szinte senki sem olvassa a blogjukat, meg milyen idegesítő már, hogy mindenki csak a saját oldalával foglalkozik, de nem akar másokéhoz hozzászólni. Lehet, hogy megint nagy titkot árulok el: ez bizony amatőr szinten még elég adok-kapok dolog. Ha sok helyen látják feltűnni a neved, és nem csak a saját hirdetéseidre gondolok a Facebookon, akkor megjegyeznek, és sokkal szívesebben kattintanak majd a nevedre. Ha írsz valahová egy hozzászólást, a blog tulajdonosa is be fog nézni a te blogodra. Így megy ez, névtelenként nem várhatjuk el, hogy az emberek csak úgy rákattintsanak a linkekre, amiket megosztunk. És ha te úgy állsz hozzá, hogy bizony erre se időd, se kedved, akkor nem várhatod el, hogy másoknak legyen kedvük foglalkozni a te blogoddal. Egy fecske nem csinál nyarat, na de mi van akkor, ha minden blogger úgy áll hozzá, hogy a közösség aktivitása nem az ő egyedüli kedvtelenségén múlik?

És egyáltalán, milyen az, hogy egy amatőr írópalánta olvasás nélkül akar jól írni? Minden írós tanács úgy kezdődik: olvass sokat! Mert azt fejleszt a legjobban. Erre egyesek olvastatni akarnák magukat anélkül, hogy valaha is könyvet fogtak volna a kezükbe. Ki látott még ilyet.

8. „És ezt is megosztom Face-en, meg ezt is, és ezt és ezt is…”

Mindannyian ismerjük és többnyire megvetjük azt a típusú embert, aki napjában harmincszor posztol valamit az üzenőfalára, többnyire képeket vagy olyan kiírásokat, amiket esetleg rajta kívül még egy vagy kettő ember ért. Divatos dolog külön álneves Facebook-felhasználót létrehozni a blogger-énünknek, még kb. tizenöt évesen nekem is volt. Természetesen én a nevünk felvállalásának előnyeit hirdetem, de ettől most eltekintek, és szimplán tudomásul veszem, hogy igenis vannak, akik előbb mennének bele a jeges Dunába, minthogy kitennék a blogjuk linkjét a valódi adatlapjukon. Lényeg az, hogy ha megnézed ezeknek az embereknek a valódi és a bloggeres felhasználóját, akkor azt látod, hogy a valódin nagyon kis szolidan intézik a kiírásaikat, nem esnek túlzásba – na de az álnevesen! Ott aztán sokan folyamatosan szemetelik az üzenőfalat teljesen lényegtelen információkkal, sokszor bennfentes poénokkal, amit rajtuk kívül a két legjobb bloggerbarátnőjük ismer, és simán mehetne a csevej privát üzenetben, de nem, mert valamiért ezt látnia kell a maradék kétszázhuszonhat blogger ismerősnek is.

Nem az a baj, ha az ember megoszt tipikusan bloggeres dolgokat, esetleg leírja, min dolgozik épp, vagy megosztja a blogja linkjét. Hanem az indokolatlan szemeteléssel van a baj, amit az adott blogger a rendes felhasználójával nem is művel, pontosan azért, mert tudja, hogy felesleges és idegesítő, ha belebotlik a másik az egy nap alatt megosztott kiíráslavinába, amit még csak kedvelni sem tud, hozzászólni meg végképp, mert valami rejtett, burkolt utalás a legjobb barátnővel zajlott beszélgetésekre.

A lényeg az, hogy aki magára ismert, gondolkodjon el rajta, hogy vajon miért nem szokás egész nap értelmetlennek tűnő kiírásokkal fárasztani a többi ismerősünket, és akkor meg mégis miért teszik ezt, ha álnév mögé bújhatnak. (Tudom, egyébként: az ikszelés, amit korábban írtam, itt is érvényes. Hát fogalmazzunk úgy, hogy amikor besokalltam ettől, meg is tizedeltem a bloggerismerőseim számát.)

9. „Véletlenül töröltem a blogom, elvesztek az írásaim.”

Azért nem hiszem, hogy bárki is véletlenül törölné a blogját, de olyan változatosak az indokok, hogy csak a legátlátszóbbat emeltem ki. Néha meghal a számítógép, máskor vírust kap a pendrive, vagy néhány órára karbantartásba vonul a Wattpad, és mindenkin kitör a frász.

Sokan úgy vannak ezzel, hogy velük aztán nem történhet meg, az ő írásaik be vannak biztosítva a számítógépük mélyén – aztán persze kiderül, hogy a katasztrófák senkit sem kerülhetnek el. Nem olyan nagy macera, és nem kell hozzá semmi extra, maximum egy kis találékonyság, hogy az ember biztosabb helyre is elmentse az írásait, mint egy kínai pendrive. A legegyszerűbb, ha az ember elküldi magának e-mailben a kész fejezeteket, hiszen annak azért kevés esélye van, hogy a G-mail beadja a kulcsot. Kicsit ügyesebbek már vállalkozhatnak arra, hogy valamilyen virtuális tárhelyre, azaz felhőbe mentsék el az írásaikat, amiknek még nagyobb előnyük, hogy internethozzáféréssel tulajdonképpen bárhonnan elérhetőek, és nem keverednek el az e-mailek sokasága között.

Ha az írásaid fontosak számodra, akkor az a minimum, hogy megtiszteled őket azzal, hogy gondoskodsz az elhelyezésükről, bármilyen bután is hangzik ez most. Ha nem tettél meg ilyen minimális erőfeszítéseket sem, akkor jogosan számíthatsz arra, hogy előbb-utóbb sírni fogsz.

10. „Eszembe jutott valami, erről most indítok egy kampányt!”

Nem lenne baj a kampányokkal, ha nem halna el néhány hét alatt az összes. Abban nem látok problémát, ha az ember talál egy számára fontos témát (ilyen volt pl. a Blogmoly, amikor a kedvenc blogjainkról írtunk, de nemrég láttam a fiatalabb bloggerek mellett kiálló írásokat is ilyen formában), de nem muszáj feltétlenül ráaggatni a kampány szót, csak mert úgy komolyabban hangzik. Ha a témád fontos, és úgy adod elő, hogy az érintettekhez elérjen és komolyan tudják venni, akkor el fogja érni a kívánt hatást, hogy az emberek elgondolkodjanak a szavaidon, és ha ők is belátják a téma fontosságát, akkor akár külön bejegyzést szenteljenek ennek a blogjukon. De azért kampánynak hívni, és plecsniket kitenni a blogokon, hogy három hét múlva azokról már senki sem fogja tudni, hogy mit jelentenek, nincs értelme.

A honlap további használatához a sütik használatát el kell fogadni. További információ

A süti beállítások ennél a honlapnál engedélyezett a legjobb felhasználói élmény érdekében. Amennyiben a beállítás változtatása nélkül kerül sor a honlap használatára, vagy az "Elfogadás" gombra történik kattintás, azzal a felhasználó elfogadja a sütik használatát.

Bezárás