Mi van a fiókomban?

Ha azt hitted, hogy tényleg a fiókom tartalmát fogom lefényképezgetni, akkor most csalódni fogsz.

Viszont ha ismersz már legalább egy kicsit is, akkor sejtheted, hogy szeretek az írói létről elmélkedni.

Idén ráébredtem, hogy a Youtube világa egy valóságos aranybánya, egy csoda az olyan szerzeteknek, mint én, akik szeretnek minél több dolgot megtudni, különleges emberi sorsokat megismerni, mások értékes véleményét meghallgatni. Korábban csak zenehallgatásra használtam a videómegosztót (meg vicces macskás felvételeket néztem rajta), aztán rátaláltam néhány csatornára, ami rabul ejtett, és azóta, beismerem, talán a szükségesnél jóval több időt is eltöltök a Youtube-on.

Az egyik kedvenc csatornám témájának ugyan semmi köze nincs a blogoméhoz, viszont bátran ajánlom a hormonmentest mindenkinek, aki többet szeretne megtudni a saját testéről (is), mint amit biológiaórán hallott. A valódi ok, amiért megemlítem, az a nemrég feltöltött Mi van a táskámban? videó, ami az én év végi összegzésemet is inspirálta.

Mindannyian cipelünk magunkkal bizonyos terheket, amik vagy nehéz súlyként húzzák le a vállunkat, vagy varázslatosan felemelnek minket a földről. Én úgy hiszem, hogy nincs ember negatív tulajdonságok és bevésődések nélkül, és azt is gondolom, hogy némi hiányosság szükséges is ahhoz, hogy egyensúlyban megálljunk a földön. Úgy döntöttem, hogy idén a szokásos száraz évösszegzés helyett számba veszem az én adottságaimat és hiányosságaimat — azokat, amelyeket eddig felismertem magamon, és azokat is, amiket jövőre és természetesen minden azutáni évben is magamnak szeretnék tudni. Természetesen szigorúan írói szempontból! 😉

Bátorítok mindenkit, hogy írjon össze magának egy hasonló listát, akár hozzám hasonlóan egy hobbiról, de az igazán jó az lenne, ha az életünk mindent szegmensét kielemeznénk. Én magamnak mindenféleképpen fogok egy második, kiterjesztett listát is készíteni.

Innen is köszönöm Jankának ezt a csodás ötletet! 🙂

Mit tartok már most a képzeletbeli fiókomban?

A pozitívak:

#1 Erő

Tudom, elsőre sablonosan hangzik. Miért is kellene erő az íráshoz? Természetesen nem fizikálisan értettem, hanem sokkal inkább lelkileg. Ha egy hobbit magasabb szinten szeretnél művelni, mindenképpen meg kell edződnöd a feladathoz. Fogadnod kell a kritikát, akkor is, ha néhány ember nem tudja, csak bántóan megfogalmazni a véleményét. Sokszor ütközhetsz elutasításba: nem kerültél be a nyertesek sorába egy pályázaton, nem is készültél el határidőre egy írással, esetleg furán néznek rád az emberek a szokatlan (és szerintük akár időpazarló) elfoglaltságod miatt. Mint mondtam, meg kell edződni, és bármi akadályba is ütközöl, felemelt fejjel tovább haladni.

Én úgy érzem, hogy van még hová fejlődnöm ilyen téren, de azért elég keményen hozzáedződtem már ehhez a közeghez, és természetesen sokat is tanultam belőle. Ha nem lennék erős, nem hiszem, hogy kitartottam volna idáig, hogy még mindig írnék, és hogy egyáltalán meg merném mutatni az írásaimat ismerős és idegen embereknek.

#2 Szorgalom és fejlődni akarás

Egybe vettem ezt a kettőt, mert szerintem szorosan összekapcsolódnak. Jobb íróvá csak akkor válhatsz, ha folyamatosan tanulsz, elemzel, kísérletezel, gyakorolsz — még akkor is, ha ezeket nem mutatod meg rögtön az embereknek.

Idén kevesebbet publikáltam a blogomon, mint szerettem volna, viszont a háttérben nagyon sokat dolgoztam. Rengeteg írástechnikát olvastam, könyveket elemezgettem, és az utóbbi éveim leghosszabb irományát is sikerült megalkotnom (bár egy kevés még hátravan belőle, hogy befejezettnek nyilvánítsam). Így elmondhatom, hogy ha nem is látszott igazán, én elég nagy munkában voltam idén, és biztos vagyok benne, hogy sikerült most elindulnom egy, az eddigieknél jobb úton.

#3 Kíváncsiság, nyitottság

Mint az elején említettem már, engem kifejezetten érdekelnek a különleges jelenségek és emberi sorsok. Íróként van egy olyan aranyszabály, hogy csak olyanról írj, amit ismersz. Ez viszont azt is magába foglalja, hogy ha egy adott témában nincsenek mélyreható ismereteid, akkor menj, és szerezd meg ezeket! Imádok új dolgokat megtanulni, érdekes embereket meghallgatni, és ezekkel az írásaimban is foglalkozni. Szerintem egy jó író ismérve többek között az, hogy kiapadhatatlan kíváncsisággal szemléli az őt körülvevő világot, és elraktározza magában az élet apró sajátosságait is, hogy az írásaiban minél valóságosabb képet tudjon lefesteni.

#4 Szeretem azt, amit csinálok

Persze, azt nem mondom, hogy nem volt még olyan, hogy hajamat téptem az egyik írásom felett, vagy haragudtam a karakterekre, mert nem voltak hajlandóak azt csinálni, amit én kitaláltam nekik. Meg volt már olyan írói blokkom is, hogy azt hittem, kész, vége, „kinőttem” az írást, és egy darabig ezzel ki is békültem.

Viszont bármi problémába, nagyobb kihagyásba is ütköztem eddig, mindig visszataláltam az alkotáshoz, mert szeretem ezt csinálni. Örömmel tölt el a tervezgetés, az agyalás, imádok vázlatot írni, rendszerbe foglalni az ötleteimet; szeretem élővé tenni a karaktereimet, és megadni nekik azt a történetet, ami méltó hozzájuk. Boldoggá tesz, ha megoszthatom a tapasztalataimat ezen a blogon, és látom, hogy ezzel sok másik írópalántának is segíthetek. Szeretek új módszereket kitalálni és kipróbálni, amik segítenek hatékonyabban dolgozni.

Írni szerintem csak úgy érdemes, ha egyszerre éled meg kihívásként és véget nem érő szórakozásként a folyamatot. 🙂 Akkor is, ha néha falhoz vágnád az egészet, hiszen megéri. 😀

És most jöjjön minden negatív, amit eddig magammal cipeltem:

#1 Megfelelési kényszer

Ez az a kifejezés, amit a homlokomra kellene tetoválnom. 😀 Aki engem kicsit jobban ismer, mind tudja, hogy eszméletlen mértékben túlteng bennem a megfelelési kényszer — és alapvetően azt hiszem, hogy egy kicsi igenis kell belőle, csak a mérték nem mindegy.

Én az élet minden területéhez úgy állok, hogy akkor legyen a tőlem telhető legjobb — vagy ha nem tudok a legjobb lenni, akkor ne legyen semmilyen. Ezzel pedig kicsit átevezek már arra, amit jövőre szeretnék: kicsit kevesebbet ebből a kényszerből. Sokszor valóságosan megbénít a félelem, hogy mi van, ha nem lesz elég jó, amit csinálok. Írás közben is rögtön javítok, képes vagyok mondatonként, görcsölve írni, ha bekattan bennem ez a valami. Viszont hogy valami jót is mondjak: idén ebből már nagyon sokat sikerült lefaragnom (legalábbis írás terén). (A megfelelési kényszerről szeretnék nemsokára külön, bővebben írni, úgyhogy egyelőre maradjunk ennyiben. 😉 )

#2 Halogatás

Jó, előbb megnézek egy sorozatrészt, aztán befejezem azt a novellát… Na jó, csak még egy sorozatrész… Jé, ki kéne takarítani…

Hiszem, hogy a túlzott halogatás az előbb is említett megfelelési kényszer egyik következménye. Ha az ember attól tart, hogy a munkája úgysem fogja megütni az elvárt szintet, akkor inkább kitalál valamit, hogy hozzá se kelljen fognia. Éppen ezért jövőre szeretném tudatosítani magamban, hogy minden írást célszerű befejezni, még ha nem is lesz tökéletes, én ugyanis hiszek benne, hogy minden leírt szó hozzájárul ahhoz, hogy jobbá váljak (egyébként már írtam erről, szóval jó lenne, ha én is megfogadnám, amit itt szövegelek).

Mit szeretnék jövőre magamnál tartani?

#1 A pozitív gondolatok

Önbizalmat, erőt, nyitottságot, a hobbim szeretetét. Nem akarom elveszíteni azt, amit már megszereztem, és szeretnék ezután is hinni abban, hogy jó úton járok.

#2 Kitartás

Ne halogassak, ne adjam fel, ne írjam le előre pocséknak egy-egy művemet már azelőtt, hogy egy betűt is lekörmöltem volna belőle. Száműzni kell a kishitűségemet, és el kell fogadtatnom magammal, amit a felszínen igenis tudok: hogy nincs olyan, hogy valami elsőre tökéletes. Nincs olyan, hogy valaki a legelső művével sikeres lesz. A gyakorlás viszont hozzásegít ahhoz, hogy továbbhaladjak az általam kijelölt utamon. És ha nem is lesz valami elsőre jó… hát és aztán. 🙂

#3 Bátorság

Ki szeretnék próbálni új dolgokat. Új témákban írni, akár szokatlanabb elemeket felvonultatni, nem félni attól, hogy mit szólnak majd mások. Kísérletezni még több műfajjal, zsánerrel, feszegetni és átlépni a határaimat. Minél több novellát írni, és végre összeszedni a bátorságomat ahhoz, hogy megírjam A Regényt.

#4 Jobb időbeosztás

Persze, az egyik probléma maga a halogatás, de a másik igenis az, hogy nem tudom jól beosztani az időmet, sokszor érzem úgy, hogy a napok elrohantak mellettem, és nem is tudom, hová tűnt el az idő. Ehhez hozzátartozik az is, hogy a mindennapokban kell jobban gazdálkodnom a szabad óráimmal, időben elkezdeni a beadandókat és a tanulást, akár egy kicsit korábban felkelni vagy később lefeküdni, a szabad percekben a bloggal vagy az írásaimmal törődni.

 

Végtelen bizakodással állok a 2019-es év elé. Szeretném továbbfejleszteni magam, szeretnék sokkal többet és még jobban írni, mint eddig. Ezen kívül szeretnék még több olyan bejegyzést írni, mint például ez vagy az Én nem vagyok zseni c. írásom, amiben nem általánosságban elmélkedek az amatőr írói létről, hanem sokkal inkább saját magamról, a gondolataimról és az érzéseimről mesélek. Remélem, jövőre is velem tartotok, mert a támogatásotok nagyon sokat segít abban, hogy előre tudjak haladni. 🙂 Köszönöm, hogy idén is velem voltatok!

 

És te mit hajigálsz ki a fiókodból 2019-ben? 🙂 

Én nem vagyok zseni

 

Az Így neveld a regényedet blog jó néhány hete igazi hullámot indított el a Te igazi író vagy? című bejegyzésével. Eredetileg nem terveztem én is erről a témáról írni, mert szimplán csak tudomásul vettem a leírtakat, de ahogy egyre több hasonló témájú írásba botlottam írók blogjain, megérett bennem is a saját véleményem. Nem egyszer akartam már erről írni, de korábban csak megfelelő kontextus nélkül, nagy összevisszaságban sikerült lepötyögnöm pár sort. Itt van tehát az idő, hogy én is írjak az írókat körüllengő zsenikultuszról a saját szemszögemből.

A lényeg igazából az, hogy én tudom magamról, hogy nem vagyok zseni.

Tizenévesen persze baromira arrogánsan azt hittem, hogy zseni vagyok, talán mert nem is ismertem sok embert rajtam kívül, aki szintén írt, kicsit később a neten meg olyan nagyon amatőr írós társaságokban mozogtam csak, ahol tényleg extra dolognak tűnt, ha az ember tudott helyesen írni, meg esetleg nem csak végigír egy random történetet, hanem képes volt mélyebb érzelmeket belevinni a sztoriba. Egymás között rendeztünk novellaversenyeket, egymást véleményeztük, mindenki profin értett az írástechnikához (bár ezt a kifejezést nem ismertük), a világépítéshez meg a karakterábrázoláshoz, szentírásként véstük bele a többiek agyába a saját okosságainkat, és ezt hívtuk versenynek. És én elég sok ilyen versenyen nyertem, vagy legalábbis értem el dobogós helyezést. És azt hittem, enyém a világ.

Úgy tűnhet, valamennyire jogosan is, hogy lenézem azokat, akikkel annak idején tulajdonképpen együtt bandáztam. Jogos abban a tekintetben, hogy akkoriban tényleg azt hittem, hogy mindenkinél jobb vagyok (vagyis a többségüknél; voltak páran ott, akiket a mai napig jó és jobb írónak tartok), de legalábbis sok olyan dologra rájöttem az írással kapcsolatban, amire akkor a többiek közül csak kevesen. Ezt tudtam. Jobbnak éreztem magam náluk. Csak azóta, azt hiszem, úgy mondhatnám, hogy felnőttem. Vagy valami ilyesmi.

Sosem volt egyébként egészségesnek tekinthető önbizalmam. Ezt az arrogáns „tudom-hogy-jobb-vagyok” szintet sem tekintem egészségesnek: bevallom, előfordult olyan, hogy az egyik ilyen (tulajdonképpen semmitérő) netes versenyen, miután jobb helyezést ért el a szervező legjobb barátnője, akinek sokszor alany-állítmány tévesztési gondjai is voltak (meg még sok-sok más), kivertem a hisztit, amiért engem jogtalanul lepontoztak. Egyszerűen sértette a hatalmas egómat, hogy olyan ember körözött le, aki egyértelműen akkor írta a legelső történetét, és még a mondatai sem voltak mindig érthetőek, bezzeg én már akkor is rengeteget gyakoroltam. Ezt mondjuk senki sem veheti el tőlem, mert tényleg állandóan írtam. Ezek az amatőr versenyek mindig egy-egy téma vagy feladat köré épültek, és én kihívásként álltam mindegyikhez, rengeteg olyan novellám született, amik amúgy azóta a gépem mélyén porosodnak, de nagyon szeretem őket, mert szerintem egész kreatívan oldottam meg általuk a feladatokat. De ugye ez nem volt egészséges önbizalom, és hát tudjuk, magasról tök nagyot lehet esni, és törvényszerű is, hogy ez bekövetkezzen.

Emlékszem, egy mai szemmel nézve nagyon bugyuta regényt kezdtem el írni, ami csak úgy hemzsegett a nagyon tipikus kezdő hibáktól, például a főszereplő rögtön a második bekezdésben nekiállt elmesélni, hogy ki és mi ő, és képtelenül abszurd alaphelyzetet állítottam fel, meg olyan fordulatokat és kliséket építettem bele, amik maximum egy nagyon gyermeteg Disney-csatornás filmsorozatban fordulnak elő. Ezzel a regénnyel, illetve az első pár fejezetével, beneveztem egy hasonlóan amatőr netes versenyre, amit az egyik ismerősöm szervezett. A korábbiakkal ellentétben itt nem a verseny kitalálója véleményezett, hanem a versenyzők kritizálták meg egymás műveit, így mindenki kapott legalább négy-öt hosszabb véleményt a saját írásáról. Na, és itt jött a feketeleves.

Volt köztünk valaki, aki jó pár évvel idősebb is volt nálunk, és ennélfogva tapasztaltabb, és jobb író is. Ő bizony könyörtelenül rámutatott az én két fejezetem minden hibájára, a szinte minden sorban megbúvó gyerekességekre, logikátlanságokra, az értelmetlen alaptörténetre, a béna karakterábrázolásokra, a klisékre… Emlékszem, a kritikájának a hossza megegyezett nagyjából az én szövegemmel. Mert ennyi hülyeség volt benne, tényleg. Utólag látom, akkor viszont nem vettem észre, és szentül meg voltam győződve, hogy én vagyok A Zseni.

Évekre megorroltam arra a lányra. Persze elég hamar rájöttem, hogy jogosak voltak az észrevételei, de akkor is, mindig az járt a fejemben, hogy lehetett volna ezt normálisabb stílusban is közölni, mert nagyon is bicskanyitogató volt, és egyébként sem ott, a szegény kezdőn kellett volna kiélnie magát.

Idén év elején meg megkérdeztem azt a barátomat, aki annak idején a versenyt szervezte, hogy megvannak-e neki még elmentve valahol ezek a vélemények, és kiderült, hogy nem törölt ki semmit a blogján, vissza tudtam olvasni, miket írtak nekem. Szó szerint megrázó érzés volt azzal szembesülni, hogy az a bizonyos kritika, amire évekig visszavezettem a regényekkel kapcsolatban tapasztalt blokkomat, az bizony nem is volt annyira kemény, mint amennyire én arra emlékeztem — vagy inkább amennyire én azt bebeszéltem magamnak. Tényleg szinte minden mondatban talált belekötnivalót, de abszolút jogosan, viszont egyáltalán nem volt bicskanyitogató vagy nagyképű a stílusa. Csak elmondta tárgyilagosan, hogy mi a hülyeség benne (elég sok minden, nagyjából az egész).

Első pillanatra ezzel szembesülni felemelő érzés is volt, mert ráébredtem, hogy nem tartozom sem neki, sem másnak bizonyítással. Azelőtt néha megfordult a fejemben, hogy bár tudnám, ki volt az illető, megmutatnám neki egy mostani írásomat, hogy lássa, hogy nem rekedtem meg azon a szinten, és igenis képes vagyok éretten írni. De akkor úgy rádöbbentem, hogy nem ezért csinálom, eddig sem ezért csináltam, és én attól nem lennék több, ha jól az orra alá dörgölném egy totál idegennek, hogy fejlődtem. Mert a fejlődés ugye természetes, nem jár érte buksisimi, legalábbis én saját magamat így ítélem meg.

A következő pillanatban viszont egyenesen rémisztővé kezdett válni az új helyzet. Oké, azt már tudtam, hogy csak bebeszéltem magamnak, hogy valójában az a lány tiporta a sárba az önbecslésemet, de akkor valójában miért tűnt el az önbizalmam?

Igazából elég sok ötletem van a válaszra, de egyikre sem mondanám, hogy az okozta száz százalékig a problémámat. Bajom volt a közösséggel (iskolát is váltottam), alapjáraton nem éreztem jól magam a bőrömben, és sokszor egyáltalán semmihez sem volt motivációm. Ez a korszak nagyon jól lekövethető az írásaimban is: egyre inkább a komor témák felé fordultam, szinte minden művem az álmait és/vagy az életét feladó főhőssel bírt, aztán egyre kevesebb írásom született, és volt pár év, amikor (szinte) semmit sem írtam. Bár ebben az időszakban született két olyan novellám, ami a blogon is olvasható, mégpedig a Kereszttűzben és A macska, aki embert nevel. Akkoriban már minden novellámat dátummal láttam el, úgyhogy tisztán le tudom követni, mennyit írtam, és megdöbbentő, de 2013 második felétől 2015-ig nem írtam semmit. Ha próbálkoztam is valamivel, az félkészen vagy kitörölve végezte, illetve arra emlékszem, hogy terápiás céllal az akkoriban történt események közül néhányat novellába foglaltam, de igazából tényleg semmi említésre méltó nem született a klaviatúrámból.

A következő befejezett novelláim akkor születtek, mikor ezt a blogot megnyitottam 2015 elején (még blogspoton, bár a legelső verzióra szerintem kevesen emlékeznek, szerencsére). Akkoriban kezdett érlelődni bennem az elgondolás, hogy ezt a hobbit jó lenne magasabb szintre emelni, többekhez eljuttatni az írásaimat, és ideje lenne összeismertetni a neten létező Daremo-t a valóságban élő emberekkel. Akkor kezdtem el megmutatni iskolatársaknak, családtagoknak a blogomat, kitettem az arcomat a blogon (meg írtam is róla egy cikket, hogy miért tartottam jó döntésnek a nevem felvállalását), pályáztam, és meg is jelent pár novellám nyomtatásban, szóval mondhatni, hogy sosem írtam ennyit, és sosem kaptam annyi pozitív visszajelzést, mint mostanság.

Viszont ahogy elkezdtem komolyabban venni az írást, egyre több írót és amatőr írót ismertem meg, odafigyelek pályázatok eredményeire, bétázok és bétáztatok ésatöbbi, eléggé pofán csapott a felismerés, hogy nem vagyok kivételes. Nem vagyok zseni. Vannak nálam ügyesebbek a saját korosztályomból is, vannak sikeresebbek, elismertebbek, és elkezdtem igencsak középszerűnek tartani magam.

Sokan tanúsíthatják, hogy engem leginkább azzal lehet plafonra vágni, ha azzal bántanak (vagy csak viccelődnek), hogy valamivel kapcsolatban tudatlan vagy béna vagyok. Erre igencsak harapok. Egyszerűen bennem van, hogy az eszemre büszke vagyok, és azt nem veheti el tőlem senki, de éppen ezért azt is nehezen ismerem be, ha valami nem sikerült, és inkább csendesen elsunnyogom a tényt. Nem kell látnia senkinek sem, hogy hibázok, pedig tudom, hogy hibázni emberi dolog, és azt is régóta tudom már, hogy jól írni nem kizárólag tehetség kérdése, de azért szentül hiszem, hogy nekem valamennyi jutott ebből is.

Talán oda vezethetem vissza ezt a belső blokkomat, hogy mikor pár éve elkezdtem aktívabban blogolni, és utána különböző írói közösségek tagjait is megismerni, hirtelen ráébredtem, hogy sokkal többen írnak, mint addig gondoltam, és én az a fajta ember vagyok, aki mindig felfelé hasonlítgat. Tehát azt figyelem, hogy X, Y és Z mennyivel jobban írnak nálam, mennyivel aktívabbak az olvasóik, milyen gyakran tudnak befejezni egy komplett regényt stb. Viszont lefelé ugyanezt nem teszem meg, azaz nem gondolok bele, hogy hát csak megjelent pár novellám antológiákban, csak nem heccből hívtak meg a faluban már kétszer is felolvasni, a régi gimim városának művészeti klubjába bemutatkozni, az adventi gyertyagyújtáson felolvasni, nem hazudnak azok, akik odakommentelik néhány bejegyzésem alá, hogy mennyit segített nekik az írásom, hogy másoktól hallom vissza, hogy szeretik a blogomat az emberek, és várják az újabb véleményeimet és novelláimat. Ezeket valahogy elfelejtem nézni. Pedig ahogy On Sai is mondta a kreatív élettervezésről szóló előadásán: mi mindannyian egy skálán helyezkedünk el, mindig vannak nálunk jobbak, de olyanok is, akik még nem tartanak ott, ahol mi.

Ezt a szemléletet idén egyre inkább próbálom a magaménak tudni, és tudatosítani magamban, hogy igenis fejlődöm folyamatosan még most is, de nem vagyok semmivel sem elkésve, és hogy igenis megelégedhetek azzal, ha valami nem tökéletes elsőre. Viszont egy dolog ezt felfogni, és egy teljesen másik az, ha ez a szemlélet és öntudatosság már beépül az ember általános gondolkodásába. Ott még nem tartok.

Az eredeti témához visszakanyarodva, azt szerettem volna felvezetni, hogy többé-kevésbé úgy gondolom, hogy erőteljesen hozzájárul az önbizalomhiányomhoz az, hogy tiniként nem azokat a dicséreteket kaptam, hogy valamit jól csinálok, hanem annyit, hogy tehetséges vagyok, ami sokkal megfoghatatlanabb. Amikor pedig rájöttem, hogy a tehetség önmagában nem váltja valóra az ember álmait, akkor megijedtem, és feltettem magamban a kérdést, hogy vajon van bennem egyáltalán ennél több?

Tulajdonképpen idén egész végig ezen agyaltam, és közben próbáltam a határaimat feszegetni. És tudjátok, mi történt? Arrébb is toltam a határaimat, már azzal, hogy egyáltalán elkezdtem tudatosabban foglalkozni a saját tehetségem, kreativitásom mibenlétével. Megpróbáltam a múltban az íráshoz való viszonyomat időszakokra bontani, meglelni a kritikus pontokat, az úgymond sorsfordító életeseményeket, ezen kívül több írástechnikai művet és cikket is olvastam, mint korábban, egyet köztük pont a kreatív életről (amiről később úgyis fogok bővebben írni). Hiszem, hogy ha megismerem a saját eddigi „írói életutamat”, akkor problémamentesebben, de legalábbis az alaptalan félelmektől mentesen fogok tudni alkotni. Nem vagyok zseni, azt már elfogadtam. Nem én leszek az, aki tanulás és gyakorlás nélkül, pusztán a génkészletére alapozva országszerte híres íróvá válik. De hiszem azt, hogy megvan bennem valami, amire építkezve egyszer majd elérem a saját céljaimat, és úgy érzem, hogy az utóbbi egy évben végre jó úton indultam el. Azt nem mondanám, hogy ez az út könnyű lesz, és azt sem, hogy legalább a feléig elértem már, de megyek tovább, rendíthetetlenül.

Csak így van értelme bármit is csinálni.

 

Mi a véleményed a témáról?

FocusWriter, egy újabb program íróknak

Egy olyan programról hoztam most beszámolót, amit néhány évvel ezelőtt rendszeresen használtam, és annak ellenére is nagyon szerettem, hogy — mint most kiderült — a funkcióinak zömét nem ismertem és nem használtam. 😀

Manapság én már a Scrivenert használom, amiről korábban is írtam, előtte viszont volt egy hosszabb időszak, amikor FocusWriterbe pötyögtem, mert lenyűgözött, hogy teljes képernyős módban egyedi hátteret állíthatok be, mindig az adott munkámhoz illőt. Most viszont rájöttem, hogy a FocusWriter ennél sokkal több, és szeretném nektek megmutatni, miért.

Elsőre leszögezem, hogy ez ezúttal egy teljesen ingyen letölthető program, ennek megfelelően elég egyszerű is, viszont minden megvan benne, ami alapvetően az íráshoz kell. A fontosabb formázási lehetőségek ugyanúgy adottak, mint Wordben (állíthatsz betűtípust, teheted a szövegedet félkövérré, dőltté, aláhúzottá, a bekezdéseket igazíthatod jobbra, balra, középre vagy sorkizárttá, és csinálhatsz behúzásokat is).

A program tényleg komolyan veszi, hogy ha megnyitod, akkor bizony csakis és kizárólag az írásra fókuszálj, ugyanis rögtön teljes képernyős nézetben nyílik meg (amit persze kikapcsolhatsz, de miért tennéd?). A háttér előtt, alapbeállítás szerint középen helyezkedik el a szöveged helye, és a menüsor is csak akkor látszik, ha felviszed a képernyő tetejére a kurzort. Így talán könnyebbé válik az önmegtartóztatás, hogy ne kattints vissza mindig a Facebookra, a Youtube-ra és más oldalakra, hiszen eleve nem látod őket.

Ami a legjobb benne, az természetesen az egyedi téma beállítása, ez magában foglalja a saját hátteret és a szövegmeződ teljes formázását. Eldöntheted, hogy milyen színnel és betűtípussal írj, feltölthetsz saját képet, a kedved szerinti helyre igazíthatod a szövegmezőt, sőt, még olyan apróságokat is beállíthatsz, mint pl. a szövegdoboz sarkainak lekerekítettsége, vagy adhatsz az egésznek egy kis árnyékolást. Végül is el tudom képzelni, hogy egy romantikus történethez lekerekített, finomabb szövegdobozba írjak, egy modern környezetben játszódó sci-fihez pedig szögletes, letisztult formákat állítsak be. Mindent a megfelelő hangulatért! A témáidat el is mentheted, hogy többször felhasználd őket.

Mintaként készítettem gyorsan két témát, egy modernebbet, szögletes élekkel, sci-fibe illő háttérrel, és egy lágyabbat, egy romantikus történethez.

Amikor a Scrivenerről írtam, páran sajnálkozva jegyezték meg, hogy ahhoz a programhoz még nem adható hozzá a magyar nyelv, a menük is angolul vannak, illetve így a helyesírás-ellenőrzés sem futtatható. Nos, nektek van egy jó hírem: a FocusWriter magyarra is beállítható! Minden menüpontot lefordítottak, és a szövegben a Wordhöz hasonlóan piros aláhúzás jelzi a helyesírási hibákat (vagy amilyen színűre állítod a témádban). Ha a hibásnak vélt szóra jobb gombbal rákattintasz, feldob néhány javítási javaslatot. A Worddel ellentétben viszont nem fogja neked például azt megmondani, hogy valahová illene vesszőt raknod, de azért sem szól rád, ha obszcén kifejezést használsz.

Régen nagyjából ennyit használtam a programból: megvolt az egyedi háttér, és uccu neki! Most viszont, mikor eldöntöttem, hogy írok róla, jobban beleástam magam az egyes menüpontokba (és tudatosan vadászom is, milyen eszközökkel tehetném hatékonyabbá az írással töltött időmet, ez is újdonság a régi időkhöz képest), és találtam néhány érdekes funkciót is.

Az első ilyen a beállítható napi cél, amit megadhatsz írással eltöltött percben vagy megírt szavak számában is. Később pedig a Daily Progress (na, ezt épp nem sikerült lefordítaniuk) menüpontban egy naptáron megtekintheted, hogy az egyes napokon sikerült-e a célodat elérned.

A Wordhöz hasonlóan a szöveged statisztikáit is megtekintheted, számolja a karaktereket, a szavakat, a bekezdéseket és az oldalakat. Az oldalszám egy kicsit trükkös beállítás, ugyanis itt nem egy adott lapméretre pötyögsz, így nem tudja megmondani konkrétan, hogy mettől meddig fog tartani a szöveged egy A/4-es lapon, hanem neked kell beállítanod, hogy hány szavanként számoljon új lapot. Alapbeállításként 250 volt megadva, nekem inkább 500-nál adott ki a Worddel megegyező eredményt. Ha kijelölsz egy szövegrészt, annak a statisztikáját is megteheted (a lap alján, ha leviszed a kurzort).

Hasznos kis funkció még a stopper: egy előre megadott ideig írsz, a program pedig a szövegmező alján kiír egy értesítést, ha befejezte a visszaszámlálást, és a figyelmeztetést lenyitva már ki is számolja, hogy pontosan mennyit írtál az adott idő alatt. Nekem erről rögtön két dolog jutott az eszembe: az egyik a NaNoWriMo alatti word warok, amikor az írók egyszerre írnak megadott időre, és összemérik, ki írt többet; a másik pedig a már korábban bemutatott Writeometer, ahol szintén tudsz időzítésre írni, aminek a végén meg kell adnod, mennyit írtál. Mindkét esetben jól jön, hogy nem kell kibogarásznod a szövegből, hogy hol álltál kezdéskor, és nem kell kijelölnöd az addig írt szöveget a pontos mennyiség megismeréséhez.

Két rész volt, aminek én személy szerint még nem láttam értelmét, és az egyik a beállítható írógéphang. Kíváncsiságból bepipáltam, aztán két perc múlva, mikor pötyögni kezdtem a programba, a furcsa kattogástól nemcsak én ijedtem meg, de a macska is az ölemben. Nekem nagyon zavaró a hanghatás.

A másik pedig a fókuszált szöveg: beállíthatod, hogy a szöveg bizonyos része kiemelten (feketén) jelenjen meg, a többi pedig halványabban (szürkén). Ez mindig az a rész, ahol a kurzoroddal állsz, csak a terjedelmet állíthatod, lehet egy sor, három sor vagy egy egész bekezdés (vagy kikapcsolhatod). Én ennek nem érzem szükségét, de biztosan vannak, akik szívesen használják ezt a funkciót. (Aki tudja, hogy mire jó ez, ossza meg velem kommentben! Én csak arra tudok tippelni, hogy segít a jelenleg írt szövegre fókuszálni, és eltántorít a folytonos visszaolvasástól, de nem vagyok teljesen meggyőzve.)

Végezetül pedig fontos megemlítenem, hogy a szövegedet többféle formátumban is elmentheted, például .docx-ben vagy .txt-ben is, és természetesen ugyanilyen fájlokat meg is nyithatsz a programban. Külön kényelmes, hogy a program indításakor a legutoljára elmentett dokumentumot nyitja meg automatikusan, szóval rögtön folytathatod a munkádat ott, ahol abbahagytad.

Mindent összevetve szerintem ez egy nagyon jó program, és hatalmas előnye az ingyenessége és a magyar nyelv is, én viszont a Scrivener mellett nem érzem indokoltnak a használatát már. Ennek ellenére bíztatok mindenkit, aki unja már a Word egyhangúságát, hogy töltse le, próbálja ki, mert szerintem senki sem fogja megbánni. 🙂

A programot letöltheted a készítőjének honlapjáról, ahol akár támogathatod is a további projektek létrejöttét. 🙂

 

Ha kipróbáltad most vagy korábban a FocusWritert, mesélj róla! Használod/használnád a Word helyett? Vagy jobban szereted a bevált, megszokott programokat?

1234

A honlap további használatához a sütik használatát el kell fogadni. További információ

A süti beállítások ennél a honlapnál engedélyezett a legjobb felhasználói élmény érdekében. Amennyiben a beállítás változtatása nélkül kerül sor a honlap használatára, vagy az "Elfogadás" gombra történik kattintás, azzal a felhasználó elfogadja a sütik használatát.

Bezárás