Visszahúz

Tartalom:
Mindenki életében van egy olyan szerelem, amit sosem lehet teljesen elfelejteni, bárhogyan is végződött. Aliz számára talán Simon jelentette ezt, bár erről ő maga sem tudott, míg szilveszter éjjel véletlenül össze nem találkoztak egy szórakozóhelyen.
Megírás ideje: 2017. április
Figyelmeztetések: nincs
Terjedelem: 1500 szó

 

– Már vagy egy éve láttalak utoljára.

Hiába lüktetett a fejemben a temperamentumos diszkózene, mintha egy pillanatra minden elnémult volna, mikor Simon a fülemhez hajolt, és kiabálni kezdett, hogy meghalljam a szavait. Bizsergett a bőr a nyakamon, ahogy szinte hozzám csapódott a lehelete. Úgy éreztem legalábbis, mintha szabályosan megütött volna az ismerős érzés. Csak korábban, mikor még együtt voltunk, inkább cirógatott a lélegzetvételeivel. A távolság és az idő megkeményítette a közénk álló teret.

Bólogattam, és közben mintha ismét dübörögni kezdett volna a zene. Néhány pillanat után jöttem rá, hogy csak a DJ kezdett bele egy új számba. Elfordítottam a fejem a mellettem ülő Simontól, kikémleltem a boxból az asztalunk felett, egyenesen az előttünk táncoló tömegre. Rita velem szemben állt a párja mellett, Ricsi még mindig ugyanúgy rázta a fejét a zene ritmusára, mint a többiek. De a barátnőm meg engem nézett. Rosszallóan vonta össze vastagon kihúzott szemöldökét, mindeközben a csípőjének ide-oda hullámzása egy pillanatra sem esett ki a lendületből. Rita egy kicsit felrántotta az orrát, kérdőn és haragosan egyszerre.

Míg a kezembe vettem az asztalon álló poharat, alig láthatóan megrántottam a vállamat. Aztán lehúztam a tiszta vodkát. Megborzongtam, elkaptam a tekintetemet a barátnőmről, és Simon felé fordultam.

Ő észrevette a néma beszélgetésünket Ritával, ő is a lányt nézte. Ismét a fülemhez hajolt, és kiabálni kezdett.

– Együtt jöttetek?

Megint csak bólintottam. Kiszáradt a szám, úgy éreztem, mintha porrá aszalódott volna a nyelvem. Ránéztem Simonra, nem szóltam semmit, csak az ujjammal a bárpult felé mutattam. Ő intett nekem, hogy maradjak, és elindult újabb italt hozni. Néhány percre egyedül maradtam: egy hatalmas, az újévet ünneplő tömeg közepén, ordító zenével a fejemben, és mégis egyedül, mintha egy fal választott volna el a többiek őrjöngésétől.

Míg Simon sorban állt a pultnál, én megint Rita felé fordultam. Ricsivel egymást átölelve, lassan andalogva forogtak a táncparketten, fittyet hánytak az éppen játszott dal pörgésére. Rita egyik kezével beletúrt a fiú tüsire nyírt hajába, közben a mutatóujjával olyan mozdulatokat tett, mintha rosszallná a viselkedésemet.

– Aliz! – tátogta a nevemet, de inkább csak a szájáról olvastam le, minthogy igazából hallottam volna. A zene egyre hangosabban szólt, együtt ütött a szívemmel minden egyes ritmust.

Simon visszatért, kezében két pohárral. Az egyiket, a vodkát felém nyújtotta, és én ezt is hezitálás nélkül kiittam. Futkosott a hideg a hátamon, közben pedig éreztem, hogy a fejemben egyre nagyobb a forróság.

Simon megérintette a blúzom ujja alatt a karomat.

– Aliz, ne idd olyan gyorsan, tudod, hogy nem bírod…

Kirántottam a karom a kezéből, és felpattantam az asztaltól. Elsiettem tőle, és ekkor áldottam a hangos zenét és a zsúfolt tömeget: a szilveszteri szórakozóhely tömött táncparkettjén egy-kettőre eltávolodtam a férfitől. Mint egy évvel korábban, a kocsmában is – ez a gondolat futott át rajtam, miközben a lábamat szedtem a mellékhelyiségek eldugott folyosója felé.

Odakint már nem dübörgött annyira a zene. Egy nyitott ablakon át vágtatott be a széllel a jeges, néhány percig még decemberi levegő. Belekapaszkodtam a párkányba, és kidugtam a fejem az udvarra. Mélyeket lélegeztem, és éreztem, ahogyan kezd a fejemben tomboló tűz is kihűlni.

– Legalább hozzám szólhatnál – hallottam meg kristálytisztán Simon érces hangját. Közelebb lépett hozzám, megállt a szomszédos ablaknál. – Mindig csak bólogatsz vagy rázod a fejed.

Görcsösen szorongattam a párkányt, és nem fordultam Simon felé. Szükségem volt a kapaszkodóra, mert éreztem, hogy lassan a fejembe száll az alkohol. Nem akartam elismerni, de a férfi, akit régen szerettem, nagyon is jól ismert, tudott rólam mindent, még azt is, hogyan hat rám a vodka. Egyre tompábban érzékeltem: a zene már messzebbről szólt, az udvar képe odakint kissé elhomályosodott, és úgy tűnt, mintha kesztyűt húztam volna, alig éreztem a kezemben a fagyos párkány tapintását. Az alkohol, jutott eszembe, és a gondolatra mosolyognom kellett.

– Min nevetsz? – próbálkozott kitartóan Simon.

Megrántottam a vállamat, ő pedig morogni kezdett magában. Egyszerre élvezni kezdtem, hogy kínozhatom őt a hallgatásommal.

– Ne csináld már, Aliz…

Közelebb jött. Két lépéssel mellettem termett. Ugyanannál az ablaknál álltunk, vacogtunk. Odabentről üdvrivalgás zaja hallatszott ki, és egy buta kis hang a fejemben azon szórakozott, hogy a szél, ami megfagyaszt mindkettőnket, mostantól már januári szél.

Simonon a fekete, sárga csíkos szegélyű kabátja volt. Csak a ruha ujját láttam magam előtt, meg a munkától kérges tenyerét, ahogy a párkányon pihentette a kézfejét. Régen mindig azzal az ostoba viccel piszkáltam, hogy egy nap majd véletlenül levágja a műhelyben az egyik ujját. Megszámoltam: a jobb kezén még megvolt mint az öt. Azon gondolkodtam, hogy vajon a bal is rendben van-e, mire észbe kaptam, hogy nem szabadna aggódnom érte. Nem szabadna érdekelnie.

Mégis óvatosan oldalra sandítottam, a balját lazán a teste mellett tartotta. Ott is megvolt mind az öt.

Megköszörültem a torkomat. A hangom halkan, rekedten szólt.

– Örülök, hogy jól vagy.

Felemeltem a fejemet, egyenesen Simon arcába néztem. Mosolygott.

– Én meg örülök, hogy velem töltötted el az éjfélt is.

Vagy húsz percbe telt elbotorkálni a házukig. Én végig hangosan nevettem arra gondolva, hogy Rita tudta nélkül osontam ki a diszkóból Simonnal. Ő belém karolt, úgy botorkáltunk el néhány utcán át, míg be nem fordultunk a kapunál.

– Halkabban, a szüleim alszanak!

Csendesen, de tovább vihogtam. A bejárati ajtóban megpróbáltam levenni a cipőmet, de nem sikerült kikötnöm a fűzőjét, Simon segített benne. Aztán egymásra néztünk, és csak vigyorogtunk.

– Mutasd meg az új gitárodat! – suttogtam szinte hangtalanul. Simon kézen fogott, a mutatóujját az ajka elé tartva utasított, hogy maradjak csendben, míg a szobájába nem érünk. Utánoztam a mozdulatát, majd színpadiasan, feleslegesen nagy mozdulatokkal osontam el a szülei szobájának ajtaja előtt. Lopakodni jó. Tilosban járni is jó.

Simonnal és a vodkával minden olyan jó.

Az ágyon hevert a gitár, amit azután szerzett, hogy különváltunk. A kezébe vette, de a szülei miatt nem játszott le egyetlen hangot sem. Inkább csak nézte a hangszert.

– Berúgtam – motyogta.

– Én is.

– Tavaly szilveszterkor is együtt rúgtunk be.

– Emlékszem.

A száját néztem. Előző szilveszterkor le sem tudtam szakadni az ajkáról. Neki is hasonló gondolatok járhattak a fejében, mert ekkor lerakta maga mellé a gitárt, és rám nézett.

A fenébe is Ritával, ő mindvégig tudta, hogy ez lesz.

Az ágymatrac fájdalmasan nyikordult Simon alatt, ahogy egy hirtelen mozdulattal belém karolt, és közel rántott magához. Megint forrónak éreztem a bőrömet, de ezúttal csak ott, ahol ő hozzám ért: a számon, a nyakamon, a derekamon, a hasamon.

Mintha halk zenét hallgattam volna közben. Lágy, melengető dallamokat, erős lüktetéseket, szisszenéseket és sóhajokat, elmormolt imákat, a gitárhúrok csilingelő hangját és Simon duruzsolását, ahogy újra és újra a nevemet súgta. Aliz, Aliz, Aliz…

Összefonódtunk egymásban. A bennünk feloldódott alkoholban. Szilveszter éjjel, az ő szobájában, megint.

Hajnalodott, mire felriadtam. Az ablakon át a nap első sugarait láttam, el kellett telnie néhány másodpercnek, mire egyáltalán bele tudtam gondolni, hol vagyok. És hogy hogyan kerültem oda.

Simon mellettem feküdt. A pólója valahol a földön hevert, ő meg kibújt felsőtestével a takaró alól. Lefogyott, mióta legutoljára láttam majdnem egy évvel ezelőtt. Nem tett jót neki a változás.

Hosszú ideig magamban tartottam a levegőt. Mikor kifújtam, azzal a lendülettel fel is ültem az ágyban. Kissé már fájt a fejem, és tudtam, hogy reggelre ez csak rosszabb lesz.

Addig kellett lelépnem, míg Simon nem ébredt fel.

Óvatosan másztam le az ágyról, nehogy megnyikorduljon. Az én ruháim is szanaszét hevertek a földön, gyorsan összeszedtem és magamra kaptam őket. Aztán megálltam a szoba közepén, és körbenéztem.

Csak apróságok változtak, mióta nem jártam itt. A faliújságról eltűntek a közös fényképeink meg az én ballagási meghívóm. Lett egy új lámpája, egy egészen aprócska, az éjjeliszekrényen. Korábban mindig panaszkodott, hogy szüksége van egyre, de sosem vett. A szekrény polcán egy új persely állt, abba gyűjtötte az aprópénzt. Már nem abba a zöld műanyag dobozba, amit még tőlem kapott.

Észre sem vettem, csak mikor már kellemetlenné vált, hogy megint magamban tartottam a levegőt. Egy olyan szobában álltam, ami egykor szinte az enyém volt, aminek minden pontját úgy ismertem, mint a tenyeremet, és mégis idegenként álltam a közepén.

Még Simon is más ember volt, mint egy évvel azelőtt.

Idegesen néztem ismét körbe. Egy árulkodó jelet kerestem, egy fényképet egy lányról, egy ott felejtett női ruhadarabot, bármit, ami arról mesélt volna, hogy Simon továbblépett. Nem találtam semmit, és ez megnyugtatott: Simon tehát nem tette ugyanazt, mint amit velem művelt egy évvel korábban, alig néhány héttel szilveszter után. Most nem lesz olyan lány, aki zokog amiatt, hogy a párja az alkohol gőzében más karjába bújt.

A kabátomért nyúltam, amit korábban az ágy végébe gyűrtem. Tudtam, hogy ami történt, annak sosem szabad megismétlődnie. Csendesen nyitottam és csuktam be magam mögött Simon szobájának ajtaját. Mint ahogyan reméltem is, a család még mindig nem szokott rá, hogy éjszakára bezárják a kaput, és most az egyszer ennek igazán örültem.

Befújt a kabátom alá a fagyos, januári szél. Lökdösött előre, ahogy szaporán szedtem a lábamat hazafelé. Mintha azt mantrázta volna, hogy nem vagyok elég gyors. Hamarabb kellene hazaérnem. Még azelőtt, hogy Rita odatelefonál a Tomival közös lakásunkba, hogy felriassza az igazak álmából a páromat, és kérdőre vonja, vajon tudja-e, hol is töltötte a barátnője a szilveszter éjszakát.

– Ali, Aliz, Aliz… – susogta a szél a kihalt utcákon, és én védekezve szorosabbra húztam magamon a kabátot.

 

4 hozzászólás

  • Andrea

    2017-09-18 at 23:02

    Mindig nagyon tetszenek az írásaid, és ez most sem volt másképp! Nagyon jó volt ezt is olvasni. :). Puszi Andrea :).

    Válasz
  • Andro-Vasko Sandor

    2017-10-03 at 14:37

    Elolvastam a novellat.
    Nagyon jol irsz, rendkivul kepszeruen, piszokul kidolgozod a reszleteket, nem is nagyon felsz. Talaltam egy helyesirasi hibat, de az sincs gyakorlatilag, semmi. Szokeszleted, mondatszerkesztesed nagyszeru. No vagy, szinte zubogsz a reszletekben.

    Egy hibat latok: nincs olyan tortenet-ossze-visszasagod, ami izgalmas, robbano, ami megforgatja az olvaso agytekervenyeit.
    Ez szerintem hiba, de lehet rajta segiteni, sot konnyen.
    Novellavazlat, regenyvazlat kell valaki olyantol, aki szinte porog az esemenyekben. Mindegy, milyen temaju, csak olyan legyen, amivel tudsz azonosulni.

    De szerintem ez rengeteg ironak a gondja. Velemenyem szerint nem kell sajat regenyvazlat, minek? Valami jo kell, es azt nagyon ki es feldolgozni. Velemenyem szerint ezen az uton kimagaslo lennel, sopornel. Biztos vagyok benne, hogy dobbenetes ereju iro lennel.

    Nagyon jo a dolog, komolyan.

    Válasz

Vélemény, hozzászólás?