Vigaszdíj

Tartalom:
Egy alak, akiről nem tudod meg, kicsoda. Egy csecsemő, aki tudatlanul gügyög, és nem érti, miért sugárzik felé a gyűlölet. És egy napló, ami némán meghallgatja, hogyan alszik el egy élet gyertyalángja.
Megírás ideje: 2012. április
Figyelmeztetések: szereplő halála
Terjedelem: 800 szó

A napló az ölemben hever, véres folt közepette, csupaszon és megtépetten, mintha valami öreg, szárnyaszegett madarat tartanék. A kezemben a toll sebesen siklik a lapon, de mik ezek a szavak? Mint a haldokló madár utolsó artikulátlan rikácsolása, szánalmas és otromba.

De most hadd meséljek neked, kedves naplóm, ha már oly szerényen meghallgatsz engem mindig, ha arra kérlek, hiszen engem szolgálsz, csakúgy, mint az összes többi tárgy a világon. Én vagyok a ti uratok, életeteknek egyetlen hitvány értelme.

Folyton csak ordított. Panaszkodott, zokogott és maga alá piszkított. Undorodtam tőle, s valahányszor meg kellett volna érintenem ványadt kis testét, inkább fintorogva elrohantam. Hogy jön ő a maga szánalmas gügyögésével ahhoz, hogy rám kényszerítse akaratát? Kettőnk közül mindig is én voltam a jobb, a hatalmasabb, az erősebb – nekem kellett hát győztesként végeznem a harcunkat!

A csend a négy fal között úgy hatott rám, mintha a magány fojtogató bűze lengené be a szobát, a tüdőm üres maradt, hiába lélegeztem, a karom a testem mellett lógott, bárhogy is akartam megmozdítani. Úgy éreztem, nincs tovább, nincs már mit tennem; az üresség, ami bennem honol, megöl engem, még mielőtt igazán élhettem volna.

Aztán egy gondolat hasította át a haldokló gondolatok idegtépő kavalkádját: ő tette. Ő akart megölni, az ő gyűlölete szorította lánccal a szívemet, úgy, hogy annak szüntelen dobogása csaknem alábbhagyott. A véremet akarta, a szenvedést az arcomon, látni a testemet kicsavarodva, de én nem hagytam! Életben kellett maradnom, de ezt csak úgy tehettem, ha urává válok az ő létezésének – s ha akarom, végleg kioltom a lelkében halványan pislákoló gyertyalángot.

Átszakítottam a korlátaimat, amelyek eddig védték őt, a mosolyt az arcán, rúgkapáló lábait a levegőben, védték vékony nyakát ujjaim szorításától, szemét megvető tekintetemtől, testét haragosan eltaposó lábamtól. De aztán már nem létezett semmi, ami megálljt parancsolhatott volna nekem, s tudtam: a háború perceken belül eldől, s én a nyertes oldalon fogok állni, diadalittasan és véresőben ázva.

Kiemeltem őt aprócska ágyából, szinte élettelenül hevert a karomban, aztán óvatosan hozzám simult, mintha az anyja lennék, mintha a bőröm melege megnyugvást ígérne számára. Akkor, egy pillanat töredékéig úgy éreztem, kettőnk közül én vagyok az, akit az ördög gonoszsággal megfertőzött: mégis hogy árthatnék egy ilyen védtelen gyermeknek?

Aztán az álomképet szétszaggatta a valóság: a karomban tartott lény egy elfajzott korcs, aki az életemre tört, szende mosolya álca csupán, amely megvédi őt a többi ember dühétől. De engem nem verhetett át többé! Én voltam az egyetlen, aki átlátott rajta, aki többé nem hagyta magát becsapni – az egyetlen, aki megmentheti mások világát mindattól a gyötrelemtől, amelyet ez a gyenge test magában hordozott.

Míg lassú léptekkel elszakítottam őt fekhelyétől, magához tért. Tekintetét sebesen kapkodta az arcom és a mellettünk elsuhanó táj között. Zavartnak tűnt, hiszen megleptem őt, mikor képtelen volt védekezni.
Ahogy az ajtó egy hangos robajjal becsukódott mögöttünk, aprócska szájából halk sóhaj szállt fel. Kegyelemért könyörgött. Irgalmat ígért számomra, ha még időben lemondok a szándékaimról. De én akkor már tudtam, nincs visszaút. A háború már eldőlt.

Botladoztam a járdán, majd’ elestem a saját lábamban is. A megfelelő hely után kutattam, ami méltó arra, hogy bevégezzem a küldetésemet. Ahol elpusztíthatom a kölyköt, a sátán ivadékát.

Egy kiálló, hegyes végű betondarab előtt álltam meg. Mélyeket lélegeztem, s eltartottam magamtól a szüntelenül gügyögő, ijedt ördögöt. Apró karjaival sután kapkodott értem, az életéért könyörgött, cserébe bármit megígért volna, amiről úgy hitte, hasznomra válhat. Pedig ő is tudta már, hogy az egyetlen, ami háborgó lelkemnek megnyugvást hozhatott, ha láthatom az ő arcán az élet kihunyását. Végeznem kellett hát vele.

Megfeszítettem az izmokat a karomban. A magasba emeltem őt, a fejem felé, s lecsúszott róla a rongydarab, amibe puha testét bugyolálta a nő, aki életet adott neki – minden szenvedésem tárgyának. Bőre csupasz volt és rózsaszín, mint a nyers hús, áradt belőle a hamis tisztaság szaga – nem tudtam többé ránézni. Undorodtam tőle, minden porcikájától, minden lélegzetvételétől, minden belőle áradó illatfelhőtől, minden sóhajtól, amely elhagyta ajkát.

Aztán a lábam elé hajítottam őt erővel. A kiálló, hegyes betondarabra.

Egy halk reccsenés száguldott végig bennem. Az a hang, amely kioltotta az ellenségem életét. Lenéztem rá a porba, láttam a lágyan teste mellé omló karját, az egyre terjedő vörösességet a feje alatt – de az, ami a leginkább magához ragadta a tekintetem, az a kék szempár volt, amely már céltalanul meredt az arcomra, s többé nem mozdult. Elrabolta őt a halál, s a láng, amely benne égett, végleg kihunyt. Én oltottam ki.

Nevettem. Azt hitte, legyőzhet engem! Azt hitte, ő fog diadalmaskodni! És mégis elbukott, hiszen ott feküdt előttem a sárban, a tekintete üveges volt, karjai többé nem mozdultak.

És akkor már láttam: ez az én jövőm. Az én feladatom, hogy megtisztítsam a világot azoktól a söpredékektől, akik óvatos gyilkosként járnak-kelnek közöttünk, s várnak arra a pillanatra, amikor lecsaphatnak ránk. A hátunk mögé lopakodnak, aztán a tarkónkra vágnak apró, csontos öklükkel, s kiverik belőlünk az életet. Hálásak lesznek mind, akiket megmentek majd a biztos végtől, mert elpusztítom ezeket az aljas, szánalmas dögöket.

Nem hiába mondják: a remény hal meg utoljára. Hiszen én vagyok az az isten, akiben az ostobák az utolsó lélegzetük vigaszát látják. Ha én elpusztulok, a nappalt felváltja az éjszaka, a telihold csendjében halálsikolyok vergődnek, a folyók vértengerré torzulnak – és eltűnik a világ. Szükségük van rám, mint utolsó szalmaszálra, bennem látják a megmentőt. De én megvetem őket is.

Úgyhogy most meghalok veled együtt, kedves naplóm.

Vélemény, hozzászólás?