Út a mennybe

Tartalom:
Kevin és Noah egy háború sújtotta országban próbálnak életben maradni. Noah egy barlangba vezeti öccsét, hogy elbújjanak az ellenség, a kékek csapatai elől. Lassan fény derül arra is, hogyan vesztette el a családját az idősebbik testvér, de Kevin nem tudja eldönteni, megbomlott-e a bátyja elméje az őt ért veszteségek miatt.
Megírás ideje: 2016. március
Figyelmeztetések: szereplő halála
Terjedelem: 1300 szó

Állott, párás levegő lengte körbe az ősi barlangrendszert. Szűk kőfolyosókon haladtunk végig, néhol a fejem búbját súrolta az alacsony mennyezet. Az egyetlen fényforrás az előttem csörtető Noah zseblámpája volt.

– Vigyázz jobbra, az ilyen lyukakban csörgőkígyók élnek! – mutatott lefelé, ahol a falból egy térdmagasságig érő odú sötétlett. Megszaporáztam a lépteimet. Csak a cipőink koppanása hallatszott a száraz sziklákon, de én hallani véltem a halk, sercegős csörgést a hátam mögött. Megfordultam, de addigra az odú bejárata beleveszett a sötétségbe. Noah a válla mögött hátraszólt, hogy ne maradjak le, mert még a végén megmar egy skorpió. Fogalmam sem volt, élnek-e ilyen állatok ezen a területen, de onnantól kezdve szorosan a bátyám nyomában maradtam.

– Én miért nem kapok zseblámpát?

– Mert folyton megállnál nézelődni.

– Ha tudnám, hogy hol vagyok, biztosan nem.

– Aha – felelte nemtörődömséggel a hangjában, és ugyanúgy menetelt tovább. Ezután már nem szólt, ha akadályba ütközött, de amíg ő a lámpa fényében könnyedén át tudott lépni egy nagyobb szikladarabot, én egyenesen keresztülestem rajta. Míg feltápászkodtam, megállt mellettem, rám világított, de csípőre tett keze mintha unalmáról árulkodott volna. A falba támaszkodtam, de rögtön visszarántottam a kezem.

– Ez vizes!

Noah bólintott, és továbbindult.

– Gyere, Kevin, közel vagyunk már.

Szinte a tarkójába lihegtem, annyira igyekeztem mögötte haladni. A felszínen egy keskeny folyó csörgedezett, idelent pedig nemcsak, hogy nedvesedtek a falak, de ahogy egyre beljebb haladtunk a kanyargós labirintusban, tócsákba gyűlt a víz, a mennyezetről pedig cseppenként hullott alá. A halotti csendben mintha csak úgy döngött volna az egész barlang.

Noah hátát néztem, ahogy fel-le emelkedve haladt előttem a hepehupás járatban. Még mindig nem értettem, miért kanyarodott le a sivatagban az első szűk nyíláshoz, ami a forró homokkal borított sziklán nyílt. A terepjárót odakint hagyta, aztán lepréseltük magunkat a barlangba, ő ment végig elöl, a lámpával a kezében. Ha arról kérdeztem, hová megyünk, nem válaszolt. Azóta viselkedett furcsán, mióta elvitték a feleségét.

– Van valami hír Lisáról?

– Elvitték a kékek – felelte.

– Tudom. Mármint azóta.

Szinte be sem fejeztem, már tovább mondta a magáét.

– Anára a menedékben vigyáznak.

– Helyes – bólintottam. – Ott biztonságban lesz. Mióta be kellett szolgáltatni a fegyvereinket, képtelenség a nőket megvédeni.

– Pont ezért jöttünk ide.

– Elbújunk, míg vége a háborúnak?

Noah megtorpant, én nekisétáltam a hátának. Megtántorodtam, de nem estem el, mert ő elkapta a karom. A mellkasomra világított, így láttuk egymás arcát. A félhomályban vettem csak észre igazán, milyen nyúzott a képe: a haját talán már hónapok óta nem vágta le, csimbókokban hullott bele az arcába, a szeme alatt mély árokként húzódtak a karikák, a bőre is sárgásra színeződött. Szinte rosszabbul nézett ki, mint aznap, mikor a kékek a legelső harc alkalmával betörtek a házukba és magukkal vitték Lisát. A tekintete szinte fénytelen, sötét gombként meredt rám.

– Elvesztettük a háborút. Már nincs remény. A kékek szétverték az utolsó ellenálló csapatokat is.

Nem törődtem a szavaival. Félrebeszél.

– Miért hívjuk őket kékeknek?

– Felnéztél az égre itt a sivatagban? Állítólag itt lehet a legszebben látni, milyen kék. Azt tartják, hogy az istenük maga az égbolt, egy végtelenül nagy, éjjelente tündöklő teremtő.

– Akkor ezért állította le az űrprogramot az első kék elnök, nem? Hogy ne érintsük odafent az istenüket…

– Odafent a mennyország van, Kevin. – Azzal Noah sarkon fordult, és továbbment. A léptei ismét halkan koppantak a sziklán, már nem voltak vizesek a falak. A fejem felett elszállt egy sötét folt, talán egy denevér, ijedten húztam be a nyakam.

– Szóval te ebben hiszel? – kérdezgettem tovább. Megnyugtató volt a hangunk, kevésbé nyomasztó, mint a folyamatos, néma menetelés. Lassacskán a lábam is sajogni kezdett a hosszú gyaloglástól.

– Majd amikor vége ennek az egésznek, és meghalunk, a mennyben leszünk… Anával.

– Anával? Mi van a lányoddal?

Noah ismét megállt, egy másik zseblámpát nyújtott nekem. Szótlanul elvettem, és bekapcsoltam. Villódzni kezdett, majd néhány másodperc után erős fénysugár vetült a falba vájt lyukakra.

Noah sóhajtott, mint aki mázsás súlyt emel le a válláról.

– A múlt héten csaptak le a menedékre. Két nap múlva elküldték Ana… kezét.

Remegni kezdtek a térdeim, a lábaim pillanatokon belül felmondták a szolgálatot, és én a földre rogytam. Próbáltam megszólalni, de a hangomat elnyomta a döbbent nyögések sorozata. Anára gondoltam. Megpróbáltam elképzelni, ahogyan az a kicsi lány, az az alig totyogó gyermek karjának véres csonkját szorongatja a kis testéhez… Lehetetlen, hogy ezt túlélte volna.

Sercegést hallottam.

– Kígyó! – ordított fel Noah, és a karomba kapaszkodva rántott egyet rajtam. Felordítottam, ahogy perzselő fájdalom futott végig a vállamon, a földre estem, lehorzsoltam az államat a sziklán. Azonnal felpattantam és a hátam mögé világítottam. A földet pásztáztam a lámpa fényével, de a közelünkben nem leltem a hang forrását. Aztán a plafont néztem, de egy-két denevér kivételével semmit nem láttam.

– Ott, nézd! – szólt Noah. A lámpájának fénycsóváját követve az egyik lyukra néztünk a falon. Szinte a derekam magasságában egy kicsiny, talán csak tíz centiméter átmérőjű, kerek odú tátongott. A lakója csak az orra hegyét dugta ki, villás nyelvével a levegőt szaglászta a betolakodók után kutatva.

Elmorzsoltam egy könnycseppet, és Noah elé vágtam.

A fény most valami kerek tárgyra vetült, néhány méterrel előttem. Természetellenesen kerek szikladarab volt, láttam rajta, hogy emberi kéz alkotta. Odasiettem, leraktam mellé a lámpát, és felemeltem. A vállam, amit Noah megrántott, éles, szúró fájdalommal tiltakozott. A tárgynak hideg, sima tapintása volt, mintha kőből lett volna. Forgatni kezdtem, aztán, mikor megláttam, hogy egy összetört emberi koponyát tartok a kezemben, ordítva elhajítottam. A sziklára csapódó csont éles zaja még sokáig visszhangzott a fülemben.

– Hol a pokolban vagyunk? – szegeztem Noahnak a kérdést, és beálltam elé. Egy lépést sem terveztem tenni, míg el nem mondja végre, mit keresünk egy istenverte, életveszélyes barlangban, ahol éppen egy halott emberhez nyúltam hozzá.

– Egy ókori temető van idelent – felelte, majd átfurakodott mellettem a szűk járatban, és folytatta a vezetést. – Amikor kitört a háború, a bank ide rejtette el a széfjeit.

– Ide? De hát itt nincs semmi…

– Mindjárt lesz egy jobbra kanyar. Akkor egy nagy terembe érünk. Lesz ott még néhány csontváz, ne ijedj meg. Oda rejtettük el őket.

Ekkor futott át először rajtam a gondolat, hogy mi van, ha Noahnak eszét vette a gyász. Talán terv nélkül hajtott be engem egy sötét, rémisztő barlangba, a biztos halálba, én ugyanis már biztosan nem találtam volna meg a kiutat. Letöröltem a könnyeimet; egy férfi nem sír. Még akkor sem, ha retteg.

A lámpám fénye ide-oda cikázott a falak, a mennyezet és a föld között, mindenhol kígyók után leselkedtem. Már nem is néztem Noah hátát, csak a cipőjét, ahogy előttem lépked a porban.

Tényleg következett egy jobbra kanyar. Ott hirtelen kitágult a tér, egy akkora terembe értünk, amiben akár az egész házam elfért volna. A mennyezetet néhány rés tarkította, amelyeken keresztül beszökött némi napfény. Sosem hittem volna, hogy megnyugvással fog eltölteni egy olyan mindennapi látvány, mint a Nap. Kifújtam a hosszú ideje bent rekedt levegőt, és végre bizalommal néztem a bátyámra. Ő a terem falát kémlelte: több száz beépített széf sorakozott ott. Befedte őket a por, mintha ezer éve nem ért volna hozzájuk senki, pedig a harcok csak néhány hónapja bontakoztak ki. A széfek sem lehettek tehát régebb óta odalent.

– Tényleg itt van…

– Kételkedtél talán? – mosolyodott el Noah. A beesett, papírszerű arcát egy pillanatra megélénkítette a boldogság. – A 243-as az enyém.

Rozsdaette, nehéz vasszéfek voltak ezek. Mindegyik zárva. Noah a zsebébe nyúlt, és egy ormótlan, régi kulcsot húzott elő.

Míg ő az ósdi zárral bíbelődött, én körbejártam a termet. A széfekkel szemben a falba vésték az ókori sírokat: egy-egy koporsónyi helyet vájtak, abba helyezték halottaikat, összesen több tucatot. Elborzadva figyeltem azt a tetemet, amelyiknek a koponyája nem a nyakán, hanem az ölében helyezkedett el. Láttam egy egészen apró gyermek csontjait is, ekkor Anára gondolva összeszorult a szívem.

Arra gondoltam, hogy ha a kislány halott is, Noah mosolygott. Van még remény, hogy egy nap vége lesz a háborúnak, és a kékek kivonulnak az országból. Akkor majd visszamegyek a házamba, újjáépítem, és feleségül veszem Edithet. Ő is egy menedékben húzta meg magát, szerencsére az még biztonságban volt.
A hullákat néztem és mégis mosolyogtam a szebb jövőre gondolva, amikor majd Edith és én a közös gyermekeinket neveljük.

Kattanást hallottam a hátam mögött.

Megfordultam. Noah kinyitotta a széfet. Velem szemben állt, és egy pisztolyt fogott egyenesen rám.

– Kevin… Akkor én most megöllek, aztán végzek magammal is, rendben?

5 hozzászólás

Vélemény, hozzászólás?