Ott állt Anya

Megjelent 2016 decemberében a Kalocsai szó és kép c. antológiában.

Tartalom:
Egy fiú, akinek olyan terhet kell cipelnie a vállán, amilyet kevesen tapasztalnak meg. Vajon kinek a hibája, ha darabokra hullik a család? A betegen született kisfiúé? Az anyáé, aki idegenkedik ettől a gyermektől? Az apáé, aki meglép a felelősség elől? Vagy azé a tinédzseré, aki minden igyekezete ellenére sem tudja összetartani ezeket az embereket? És mégsem ez a fiú volt az, aki először vesztette el a reményt.
Megírás ideje: 2016. január
Figyelmeztetések: öngyilkosság, szellemileg visszamaradott szereplő
Terjedelem: 1700 szó

Vonatfütty.

A peronon álltam hosszú ideje már, magam elé bámulva nem is a síneket, hanem az egyre elevenebben égő emlékeimet néztem, a szemeimet csípte a késő őszi szél és az elfojtott sikoltás. Mellettem a bőröndjüket cipelő utasok szálltak fel a vonatra, a cipőjük koppanása a betonon csak tompán érte el a tudatomat.

– Hé, kölyök! – csattant rám egy éles hang. Felkaptam a fejem, előttem a jegypénztárt kezelő öregúr állt. Egyenruhát viselt, a fején kalapot, hogy elfedje kihulló haját.

Nem szóltam semmit.

– Menj már hátrébb, fiam! Megy a vonat mindjárt, azt’ lesodor.

Bólintottam, és lassan hátráltam néhány lépést. A férfi biccentett, és visszacsoszogott az állomás épületébe. A vonat füttyentett még egy utolsót, a levegőt megtöltötte a szúrós szagú füst, aztán a szerelvény lassan elrobogott. Csend lett.

Körülnéztem, már senki sem állt kint a peronon, a váróterembe zsúfolódott be a tömeg a csípős hideg elől. Engem is csak a szürke sálam védett. A magasba néztem, az állomás felett átívelő, kékre mázolt vashídra. A gyalogosok számára kötötte össze a város két részét, amit szétválasztott a vasút. Reggelente én is ezen keresztül mentem iskolába ahelyett, hogy egy nagyobb kört megtéve a főúton kerültem volna meg az állomást. A tekintetemmel végigkövettem a híd vékony vonalát, majd megállapodtam a közepén.

Ott állt Anya. Még tegnap, mielőtt leugrott.

Nagy lendülettel fordultam el a híd irányából. Most a feljáróval néztem farkasszemet: sárga szalaggal keresztben átkötötték. Senki sem mehetett fel a hídra.

Lehunytam a szemem, és otthon voltam.

Odakint már sötétség honolt, de a redőnyöket nem húzta le senki. Csak a konyhában égett a villany, ahol Anya az asztalnál ült. Megálltam a küszöbön. A pulton halomban álltak a koszos edények, pedig előző nap én mosogattam el. Az asztalon néhány szelet megszáradt kenyér hevert.

Nyöszörgést hallottam, és megfordultam. A folyosón a kisöcsém állt, engem nézett nagy, távol álló szemeivel. Kancsal is volt. Hunyorítottam, hogy a félhomályban jobban lássam az arcát borító, sötét foltokat.

– Miért nem fürdeted meg? – szegeztem Anyának a kérdést anélkül, hogy levettem volna a tekintetemet az öcsémről.

– Fürdesd meg.

– Mióta maszatos?

Hallottam, ahogy a szék lába megnyikordul a csempén. A konyha felé fordultam megint: Anya mellkasával rádőlt a morzsás asztalra és lehunyta a szemét. A nyakában lógó arany lánc az arca mellett hevert, még apától kapta, és sosem vette le.

Egyre inkább kezdett szétterjedni a mellkasomban a tompa fájdalom.

– Holnap jönnek ellenőrizni.

– Kik? – Még a szemét sem nyitotta ki.

– El fogják őt vinni. És talán engem is.

– Nem fognak!

Felpattant, a szék a háta mögött felborult. Egyenesen felém csörtetett, én pedig riadtan behúztam a nyakam. De mikor odaért az ajtóhoz, rám se nézve, csak a vállamat meglökve elsétált. Amikor észrevette a folyosón álló kicsit, megtorpant.

– Menj aludni.

Ő nem felelt, még csak nem is bólintott, talán nem hallotta Anya halk szavait. Mindig így beszélt hozzá, mintha elfelejtené, hogy milyen rossz a kicsi hallása. De így is felfogta, mit parancsolt Anya, szigorú tekintetét látva megérthette, hogy mennie kell. Hátat fordított, és lassú, ügyetlen léptekkel elindult a szobája felé. Az arca még mindig maszatos volt.

– Fürdesd már meg! És rakj rendet!

Anya rám se nézett.

– Majd apád megcsinálja.

Ökölbe szorult a kezem, alig tudtam néhány szót kipréselni az összeszorított fogaim között.

– Apa azért ment el, mert nem törődtél vele…

Ő végre megfordult, gyenge tenyereit megfeszítve megpróbált taszítani egyet rajtam, de csak egy lépést hátráltam. Szikrákat szórtak a szemei. Olyan alacsony volt, az államig sem ért fel, de ilyenkor én éreztem magam egészen picinek.

– Apád azért lépett le, mert ő megszületett…

Egy tompa puffanás hallatszott, mindketten felkaptuk a fejünket. Az öcsém elesett néhány méterrel a szobájának ajtaja előtt. Riadtan nézett ránk, és akkor gondoltam bele, hogy az emelt hangú vitánkat már meghallotta. De vajon mennyit fogott fel belőle?

– Látod, nem tud járni se – gúnyolódott Anya. – Egy villát sem tud rendesen megfogni a kezében. Meg nem is beszél. Pedig az ő korában már…

– Megmondta az orvos! – kiabáltam, és megragadtam Anya karját. – Fejlesztésre kellene vinni!

A hangja egyre hangosabban és magasabban szólt, már-már sikítozott.

– Én nem fogok egy agyalágyult gyerekkel mutatkozni!

A kicsi artikulátlanul bömbölni kezdett. Ordítozott, gyenge karjaival végre feltornázta magát, és négykézláb bemászott a szobába. Bevágta maga mögött az ajtót, és egy hangos csattanással nekivetette a hátát a fának. Csak zokogott, és hallottam, hogy fröcsög közben a nyála, el tudtam képzelni, mert láttam már így, folyt le az állán, tócsába gyűlt a könnyeivel együtt a mellkasán. Mindig így viselkedett, ha Anya agyalágyultnak nevezte őt.

A konyhában pislákolni kezdett a lámpa.

– El fogják őt venni tőled. Holnap jönnek, meglátják, hogy bánsz vele, és elviszik. Nem kapsz több esélyt.

Csak megrázta a fejét, közben a zsebében kezdett el kutakodni. Egy doboz cigarettát meg egy öngyújtót vett elő. Kisöpörte a szeméből sötét, zsírosan lelapuló haját, és rágyújtott.

– Ha majd nem kapsz utána segélyt, miből fogod venni a cigit?

Gúnyosan, halkan nevetgélt. Felém nyújtotta a dobozt.

– Kérsz? Nekiálltál már bagózni?

Türelmetlenül arrébb toltam a kezét, és visszamentem a konyhába. Az egyre inkább érezhető, kellemetlen morgás a hasamban ételt követelt már órák óta. Az öcsém még mindig zokogott, az ételmaradék a mosatlan tányérokban pedig kellemetlen szagot árasztott, legszívesebben elmenekültem volna a lakásból.

De a hűtő, egy doboz tejet és Anya gyógyszereit leszámítva teljesen üresen állt. Sóhajtva csuktam be az ajtaját, úgy éreztem, már ahhoz sincs erőm, hogy szemrehányást tegyek. Inkább úgy döntöttem, kimegyek a városba, és az egyik haverommal kifizettetek egy szendvicset. Majd ha megjön a segély, visszaadom neki.

Elsétáltam Anya mellett, aki a folyosó falának dőlve békésen cigarettázott, és felhúztam a cipőmet. Éppen a kabátom ujján húztam át a karom, mikor megszólalt.

– Őt elvihetik. De te maradsz.

A kicsi panaszos nyöszörgése még mindig bejárta a folyosót.

– Ez nem kívánságműsor. – Most én eresztettem meg egy rövid, kárörvendő kacajt.

– Téged nem foglak hagyni – hajtogatta tovább a magáét, figyelmen kívül hagyva az észérveket. – Te már tizennégy vagy, el tudod látni magad. Kell valaki, aki majd dolgozik.

– Téged miért rúgtak ki? Hiszen csak takarítanod kellett – köptem a szavakat gúnyosan. – És már három hónapja tizenöt vagyok.

– Nagyon tetszettem a főnöknek – magyarázta fontoskodva, és kezével megint hátradobta ápolatlan haját. – A felesége félt, hogy elcsábítom tőle. Ezért elküldött.

– Pénzt loptál tőlük.

– Nem, nem – rázta a fejét. – Az a cafka rakta a kabátom zsebébe, hogy kirúghasson.

– Mázlid van, hogy nem jelentett fel, pedig megérdemelted volna.

Halkan hümmögött, de nem szólt semmit, hátat fordítva végigsietett a folyosón. Menet közben a falon elnyomta a cigarettát, a csikket a földre dobta. Először azt hittem, az öcsém szobájába tart, végre észhez tér, talán megijedt, hogy elveszik tőle a kisfiát. De nem állt meg az ő ajtajánál, továbbment a saját hálószobájába. Lemondóan sóhajtottam, és folytattam az öltözködést.

Zaj szűrődött ki a résnyire nyitva hagyott ajtón át. Mintha üvegek koccantak volna össze. Remegni kezdtek a tagjaim, esetlenül próbáltam levenni magamról a kabátot, de a cipzárt sem tudtam rendesen megfogni, folyton kicsúszott az egyre jobban izzadó ujjaim között. Végül egy mozdulattal letéptem magamról a vékony anyagot, és szaladni kezdtem Anya szobája felé.

Hónapok óta nem tettem be abba a helyiségbe a lábam, mióta apa elment, képtelen lettem volna ránézni az itt hagyott tárgyakra. Néha Anya kihozott onnan valamit, ami az övé volt, egy inget, amit gyakran viselt, egy gyűrött újságot, amit aznap reggel olvasott, mikor elhagyott minket. Olyankor mindig marta a torkomat az elfojtott sírás. Egyszer engedtem utat a könnyeknek Anya előtt, mert még nem értettem, hová tűnt apa, de vissza akartam őt kapni. Egész nap sajgott az állam, olyan erővel vágta belém a csontos öklét. Akkor megtanultam, Anya előtt nem szabad sírni.

Arra számítottam, hogy azt a szobát is a káosz uralja, nem is tévedtem akkorát. Mikor benéztem az ajtón, először a földön szanaszét heverő ruhakupacokat vettem észre. Aztán a szakadtan lógó függönyöket. Az ágyra néztem, ahol Anya ült: azt a felét, ahol apa szokott aludni, bevetette, tisztán tartotta. Átfutott rajtam a gondolat, hogy talán azóta nem is nyúlt hozzá, mióta apa faképnél hagyta.

De aztán megláttam, hogy Anya egy félig teli, átlátszó folyadékkal megtöltött üveget tart a kezében.

– Mi a jó isten… – Kezdett felszínre törni a haragom. Kirántottam a kezéből az üveget, és megnéztem a címkéjét. Vodka.

– Hogy mered? – pattant fel Anya, megpróbálta visszavenni tőlem az üveget, de eltaszítottam magamtól. Nekiesett az ágy szélének, de nem tudott megtámaszkodni rajta, egy huppanással a földre csúszott.

– Nem ihatsz ilyet a gyógyszereidre. – Remegett a hangom, égett a torkom, vörössé vált előttem a szoba képe és Anya ijedt arca.

– Nem vettem be! Add vissza!

Hozzám nyomta törékeny testét, az ujjaimat feszegette le az üvegről. Belevájtam a körmömet a kézfejébe, és ő felsikoltott.

– Az anyád vagyok, ne szemtelenkedj!

– Nekem nincs anyám! – Ekkor törtek utat maguknak a könnyeim. Hüppögtem, ziháltam, az ajtóhoz hátráltam. Anya szája féloldalas mosolyra húzódott.

– Nem hát. Egy bőgőmasina nem lehet az én fiam.

Felordítottam, és előre lendítettem az öklöm. A mellkasán találtam el Anyát, felnyögött, ahogy benne rekedt a levegő. Hörögni kezdett, elfordult, és a szőnyegre hányt. Hallottam, ahogy a kicsi odakint sikolt.
Anyát néztem, ahogy kiegyenesedett, bedagadt szemeit felém fordította, elködösült tekintettel kezdett el beszélni, közben egyre közelebb lépett hozzám.

– Sosem ártottam neked, eltartottalak, szerettelek…

Ott állt előttem, krokodilkönnyeket hullajtott, de az én haragom elmosott minden más érzést. Taszítottam egyet rajta, aztán felszisszentem, mert éles fájdalom hasított a kézfejembe. Anya újra nekiesett az ágy szélének, de már nem sírt hangosan. Odakint a kicsi is elhallgatott. Egymással néztünk farkasszemet hosszú ideig, aztán Anya felállt, és elment. Hallottam, ahogy becsapódik a bejárati ajtó: egyedül maradtam. Lenéztem a kézfejemre, és megláttam az ujjaim közé gabalyodott, elszakadt aranyláncot. Beszűrődött a szomszédos vasútállomásról a hangosbemondó zaja: nemsokára érkezik a városon csak keresztülszáguldó pesti gyors. Arra gondoltam, bárcsak felülhetnék rá, és magam mögött hagyhatnám az egész életemet.

Kinyitottam a szemem, és megint az állomáson álltam. Még mindig a feljáró irányába fordultam, lassú léptekkel el is indultam felé. Átbújtam a sárga szalag alatt, és felsétáltam egészen a híd közepéig. A korlát felé fordultam, elképzeltem, ahogy Anya ott áll, és megpillantja a távolból érkező gyorsvonatot, ahogy sebesen pöfög az állomás irányába, de nem lassít, nem áll meg.

A zsebembe nyúltam, a hosszú láncot húztam elő. Lépteket hallottam a hátam mögül, sietve körbetekertem a korláton az aranyat, és megszorítottam.

– Kölyök! Ide nem szabad feljönni! – Karon ragadott egy férfi, a hangjáról felismertem, hogy a jegypénztárban szobrozó ember az. Megint ő jött, hogy helyre tegyen. – Meghalt itt tegnap valaki.

Az aranyláncot néztem még mindig, ahogy távolodtam tőle.

– Nem is tudtam róla.

4 hozzászólás

  • Sz. V.

    2016-01-27 at 19:16

    Rendkívül lebilincselő, elgondolkodtató írást olvashattam az imént. Köszönöm szépen! A szavaid mögött látszódik a tapasztalat, ami a kifinomult stílusoddal kiegészülve egy egészen különös melódiát ad a soroknak. A fogalmazás bár kissé egyszerű, éppen ebben rejlik a pikantériája és könnyen befogadhatósága, annak ellenére, hogy egy igen komor történetet mesél. Ami ezt az igen apró, de az érzelem skálán kilométereket mozgó cselekményt illeti, nem túl szokványos, de mégis átélhető. Számomra különösen, hiszen a szülők szerepe egy családban egyértelműen a legmeghatározóbb. Tetszett, ahogy ezt felvezetted, az egymást követő kétségek közepette. Az egyetlen, amit hiányolhatnék belőle, az az érzelmek kifejezése, de ez természetesen csak az én ízlésemnek szól. Köszönöm, hogy elolvashattam! Minden olvasótársamnak csak ajánlani tudom.

    Válasz
  • Daremo

    2016-01-27 at 19:56

    Szia!
    Először is köszönöm, hogy elolvastad, valamint a kedves szavaidat is, elmondhatatlanul jólestek! 🙂
    Megmondom őszintén, az érzelmek leírását (főleg a keretben, ahol a fiú az állomáson áll) direkt írtam le hiányosan. Azt szerettem volna vele érzékeltetni, hogy mennyire kiüresedettnek érzi magát, hogy nem tud mit kezdeni magával, nem tudja, hogyan kéne éreznie. Persze ezzel nem megmagyarázni akarom, ha rosszul csináltam valamit. 😀 Szóval ezt tudatosan próbáltam így csinálni, aztán lehet, hogy nem egészen azt a hatást értem el vele, mint amit szerettem volna. Ebből tanul az ember. 🙂
    Köszönöm a véleményedet, jó volt más szemszögből is megtekinteni az írásomat. 🙂

    Válasz
  • Emília Molla

    2017-11-14 at 17:11

    Kedves Daremo!

    Kíváncsian olvastam ezt a novelládat, hiszen már több helyen is találkoztam a címével, mivel említetted, hogy megjelent antológiás kötetben is.
    Nagyon komoly témához nyúltál, és ügyesen, átgondoltan közelítetted meg. Számos, a múltra visszavezethető, vagy épp a jövőbe mutató kérdést vet fel kimondva vagy kimondatlanul az írásod, és szerintem nagyon jó, hogy nem kapunk mindre választ. (Az apa vajon tényleg “csak” a gyerek miatt ment el, vagy ezt csak az anya próbálja elhitetni magával, s igaza a fiúnak, ő sem törődött vele? Vajon az anya már korábban is ivott és ilyen gondozatlan volt, már eleve ilyen, és azért nem törődik a kicsivel sem, vagy pont hogy a gyerek megszületése miatt változott meg? Hol van bárki, aki segíthetne a családnak, aki kicsit megpróbálhatná tehermentesíteni az anyát, mondjuk nagyszülők? Talán új városba költözött valamikor a család, és itt nincsenek barátaik? És ezt még messzire el lehetne vinni.)
    Szemléletesen bemutatod az édesanyát, a gyerekeivel és a férjével kapcsolatos érzéseit, gondolatait. Nem tudom, így szántad-e, vagy csak én látom így, de számomra ő a tényleges főszereplő, hiszen bizonyos szempontból jóval többet megtudunk róla, mint a fiáról.
    Hatásosnak tartom azt a megoldást, hogy nincs a szereplőknek neve, és a külsejükről is csak annyit tudunk meg, ami lényeges a jellemzésükhöz, ami többet elárul róluk, mint ha mondjuk tudnánk, milyen színű a szemük. Azt hiszem, ez valahogy úgy működhet az írás terén is, mint a rajzolt figuráknál: minél kevésbé konkrétak, annál közelebb állnak az általános képhez, és így annál könnyebb azonosulni velük.
    Talán apróság, de szerintem hasznos, hogy már a történet elején kiderül a fiú neme. (Nem a tartalomleírásra gondolok, hanem hogy az elején kölyöknek meg fiamnak szólítja a jegypénztáros.) Amúgy is fontos dolog ez – hacsak valamiért nem épp az cél, hogy később derüljön ki -, de főleg akkor, ha a főszereplő ellentétes nemű az alkotóval. Mivel a legtöbben főleg azonos nemű főszereplőről írnak, így ha az olvasó tudja, kitől származik az írás, szerintem automatikusan vele azonos neműnek gondolja a főszereplőt, hacsak valami nem utal rá, hogy másként van.
    Nekem nem hiányoztak a fiú érzései a kerettörténetben, számomra jól visszaadta egyrészt ezek leírásának hiánya, másrészt tettei, amit feljebb olvastam, hogy ki akartál fejezni vele, az ürességet, tanácstalanságot.
    Bár az összes többi, jövőbe mutató kérdésnél épp hogy jónak, és elgondolkodtatónak tartom, hogy nem kaptunk rájuk konkrét választ (a tartalomra majd még visszatérek), de nekem, bár ez csak személyes benyomás, hiányzott, hogy végül nem tudjuk meg, hogy alakult a másnap, még ha valahol egyértelmű is. Úgy értem ezt, hogy a belső történetben, a “tegnapban” megtudjuk, hogy “holnap”, vagyis azon a napon, amikor elkezdődik maga a novella, jönnek majd, és elviszik a gyerekeket. Ez egy olyan közeli fenyegetés, aminek aztán el is ér a történet a napjához, ezért szerintem jó lett volna, ha ennek a végére pont kerül. Mondjuk a fiú az elején vagy a végén szán egy gondolatot arra, hogy vajon milyen lesz majd a gyerekotthonban, vagy reméli, egy helyre kerül a testvérével, vagy hogy hamar előkerítik az édesapjukat. És ebből látnánk, hogy tényleg eljöttek a gyerekvédelmisek. (Bár eddigre már valószínűleg a rendőrség is.) Ha már felmerült a fenyegetés, és elérkezett a napja, még ha igazából tudjuk/sejtjük is, mi történt, szerintem adott volna egy keretet az eseményeknek.
    És még egy apróság, ami nem tudom, szándékos volt-e, vagy sem, mindenesetre nekem tetszett: Hogy a fiú egyszer sem hívja anyámnak – ami szerintem egy sokkal ridegebb megszólítás – az édesanyját, mindig Anyaként gondol rá. Nekem ez valahol azt mutatja, hogy ő azért próbálná szeretni, szeretné, ha anyának tekinthetné, csakhát…

    Remélem, nem bánod, hogy ilyen hosszan sikerült írnom, de úgy hiszem, egy ilyen írás megérdemelt egy rendesen kifejtett véleményt. 🙂

    További jó munkát, majd még jövök. 😉

    Lia

    Válasz
    • Daremo

      2017-12-03 at 17:03

      Szia!
      Köszönöm, hogy ehhez az íráshoz is ilyen részletesen írtál! 🙂
      Megmondom őszintén, hogy a legvégén is szándékosan hagytam nyitottan a végét. Persze az most kérdés, hogy ezt végül is jól tettem-e vagy sem, de nem szerettem volna bezárni a lehetőségeket, ezzel is a kilátástalanságot, reménytelenséget, a jövőtől való félelmét szerettem volna a főszereplőnek megmutatni. Ha mi nem tudjuk, mi történik majd vele, talán egy elkeseredettebb hangot üt meg a legvége, amiről úgy gondoltam, jobban illik a történet hangulatához, mint akár a részleges lezárás is egy konkrét utalással arra, hogy mi fog történni. Így kicsit lóg a levegőben a vége, ahogyan a testvérek jövője is. Remélem, nem értesz félre, nem kimagyarázni akarom, csak én ezekkel a gondolatokkal terveztem meg ezt az írást úgy, ahogyan.
      A megszólítás is szándékos volt. Egy kicsit távolságtartást éreztem, ha inkább Anyának hívtam a nőt, mintha anyának – és úgy éreztem, amit te is írtál, hogy ez megmutatja, hogy a fiú szeretné őt anyának tekinteni, de az adott körülmények között erre képtelen. Ezek szerint ezt jól elkaptam, ennek a visszajelzésnek nagyon örülök. 🙂
      A többi gondolatodat is köszönöm, nagyon érdekes volt a te véleményedet, meglátásaidat is olvasnom. Valami olyasmit mondanak, hogy egy írás kétszer születik meg, egyszer az íróban, egyszer pedig az olvasóban, és azt hiszem, hogy ez most tipikus példája ennek. Köszönöm az élményt! 🙂
      Üdv, Dare

      Válasz

Vélemény, hozzászólás?