Elhagyott

Tartalom:
Egy fiatal lány megrengető érzései, akit elhagyott a szerelme egy másik nőért. Talán minden elveszett, amiért ők ketten valaha is küzdöttek.
Megírás ideje: 2012. január
Figyelmeztetések: nincs
Terjedelem: 1200 szó

Egy ajtócsapódás, s ő már el is tűnt a szemem elől – elment, ahhoz a másik lányhoz, akiről az állította, nem szereti. Azt mondta, engem kedvel, a mosolyomat, a fel-feltörő harciasságomat, és azt, hogy a reménytelennek látszó helyzetekben is képes vagyok talpra állni. Engem szeretett, nem azt a lányt, akihez sértődöttségében menekült, mikor számon kértem, melyikünk a fontosabb számára.

Végig azt hittem, én jelentem neki az egész világot, sőt még annál is többet: a jelent, a jövőt, az élet értelmét. Aki miatt a férfinek is megéri sírni, aki borongós napokon is mosolyt csal arcára. Azt hittem, engem fog szeretni örökkön örökké.

A közös szobánkban feküdtem, a mi ágyunkon, egyedül. Ahogy a fejemben kavarogtak a gondolatok, s néha felszínre tört egy-egy közös, boldog emlék, sírni támadt kedvem, de a könnyek nem vágtak utat maguknak. Összeszorult szívvel feküdtem a sötétben, arra várva, hogy darabokra törjek, s felszakadjon belőlem a magasztos zokogás, ám mégis képtelen voltam elhagyni magam. Megedzett az együtt töltött idő, a kalandok, a szenvedések, a harcok és a győzelmek. A közös bujkálás, titkolózás, az érzelmeink elrejtése heteken, hónapokon át még az én szívemet is megacélozta, többé nem éreztem magam gyengének. Nem hátráltam meg a legnagyobb ellenség láttán sem, de nem is tudtam már őszintén, reményvesztetten sírni.

Ahogy eltelt az első óra nélküle, megérett bennem az elhatározás, hogy felkeressem őt és beszéljek vele. Hiszen senki másra nem hallgathattam, mindenki elfordult tőlem: csak ő maradt nekem, az iránta érzett szerelmem. Csak mi voltunk egymásnak, jóban és rosszban, kiolthatatlan, vad érzelmekkel, melyek olykor a legváratlanabb pillanatokban mutatkoztak meg. Nem engedhettem, hogy a közös jövőnket tönkretegye valaki mással, egy olyan lánnyal, akit talán nem is szeretett sohasem.

Felkeltem az ágyról, amibe beleitta magát az ő illata; fájó szívvel hagytam ott, hiszen tudtam, talán ez volt az utolsó, hogy érezhettem, többé nem lesz alkalmam átölelni őt.

Ahogy végighaladtam a hosszú, sötét folyosón, melynek falát néhány meggyújtatlan fáklya szegélyezte, lépésről lépésre nőtt bennem a félelem. Igyekeztem megnyugtatni magam, hiszen nem késhettem el. Tudtam, biztos voltam benne, hogy megvárt ő is engem, s nem cselekedett visszafordíthatatlanul.
A kanyarban megpillantottam a dísztelen, fekete ajtót, melyen csak egy név foglalt helyet, egy név, amelynek láttán összeszorult a szívem.

Mi változott meg hirtelen? Korábban, néhány nappal ezelőtt még elképzelni sem tudtam volna, hogy egyszer, akár csak egy éjszakára is, magamra hagyna. Pedig megtette, s esélyt sem hagyott, hogy marasztaljam.

Ahogy a bejáratba értem, a légzésem felgyorsult a félelemtől. Vajon megengedi nekem, hogy rendbe hozzam, amit elrontottam? Vajon együtt, közösen, felidézhetjük még a régi idők szép emlékeit? Vagy a múltbéli kacagások emléke már csak kísérteni fog minket a jövőben?

Megráztam a fejem, nem gondolhattam a legrosszabbra. Aztán az ajtóhoz léptem, és a fülemet a fának fordítottam.

Bentről egy lágy női kacaj hallatszott.

– Szóval mit mondasz? – tette fel ezután nyomban a kérdést.

– Mégis miről? – Ahogy az ő hangját is meghallottam, összeszorult a torkom. Nem voltam biztos lenne, hogy képes lennék benyitni, aztán elmondani neki, mit érzek iránta.

A másik, a nő, lehalkította a hangját, én mégis tisztán értettem, amit ezután mondott:

– Itt maradsz velem. – Hangja csábosan csengett, szinte láttam magam előtt, ahogy az én szerelmem elmosolyodott, és gyengéden magához húzta a lányt. – Csak te és én. Örökre együtt.

– Nagyon jó ötletnek tartom – kuncogott, és én akkor úgy éreztem, eleget hallottam. Sírni, zokogni akartam, kitépni magamból azt a darabot, ami képtelen volt nélküle élni. Nemcsak megbántott és átvert, hiszen cserbenhagyott, tudta, hogy már csak rá számíthatok, hogy hittem benne, sosem fog engem elhagyni.

Szaladtam. Az sem számított már, ha a ház minden lakóját felverem, ha ők is megtudják, hallgatóztam – csak rohanni tudtam, át a sötét folyosón, be a szobánkba, s rávetettem magam az ágyunkra, amelyből lassanként eltünedezett az ő illata. Akkor már tudtam, soha többé nem fogom ezt érezni. Magamhoz szorítottam a párnáját, mélyeket szívtam belőle, mint az éltető oxigénből. Elbódultam tőle, sűrű, sötét köd ereszkedett rám, s aztán, egy váratlan pillanatban, elnyomott az álom.

***

Az üresnek tűnő ágyban találtak rám a Nap első sugarai – hiszen míg ketten feküdtünk benne, oly kicsinek tűnt, mindig egymás karjai között borult ránk az éjszaka. De akkor, mikor már nem szuszogott mellettem senki, elhagyatottnak, eldobottnak éreztem magam egy hatalmas ágy hideg párnái között, megtörten és elveszetten vettem tudomásul, hogy többé nincs senkim és semmim, ami fényt hozhat sivár életembe.

A gyomrom korgása kergetett ki dél tájékában a takaró alól, fésületlenül, pizsamában indultam a konyhába valami harapnivaló után kajtatva. Ahogy elhaladtam a ház lakói mellett, olybá tűnt számomra, mintha mindannyian tudnák – tudnák, hogy eldobtak, többé nem kellek senkinek, s hogy ez csakis az én hibám. Megvetően néztek rám és lesajnálóan, valahol mélyen azonban mégiscsak reménykedtem benne, hogy képzelem gonosz pillantásaikat, és számukra ez a nap is ugyanolyan, mint az összes többi: üres és egyhangú.

Nem akartam velük találkozni, sem a barátaimmal, akikre nem számíthattam, sem a szerelmemmel és annak új kedvesével. Képtelen lettem volna látni az arcukat, hallani a szavukat, érezni a jelenlétüket.

A konyhába lépve megcsapott a friss sült hal illata – abban a pillanatban rám szakadt az emlék, amikor én és ő, ketten a tábortűznél sütöttük a halat, mellettünk ott hevert a háló, és mi egymás karjaiban fekve vártuk a vacsoránkat. Egy távolinak tűnő, mégis csak néhány hetes emlék – pedig már sosem lesz az enyém, sosem tehetem jóvá, amit elkövettem, sosem lesz többé részem az igazi boldogságban.

– Tegyek neked néhány halat a tányérodra? – kérdezte tőlem egy fiú, akinek valaha a nevét is tudtam, akkor azonban már nem számított, melyik archoz milyen megszólítás kötődött. Megráztam a fejem, eés menekülve hagytam ott őt is, a konyhát is, a sült halat is.

Vágytam az egyedüllétre, vágytam a társaságra is, és mégsem éreztem jól magam senkivel sem – úgy éreztem, mintha valami kihalt volna belőlem az elmúlt éjszakán.

S akkor, amikor már nem számítottam rá, hogy a dolgok fordulhatnak rosszabbra is, megpillantottam őt a közös szobánk ajtaja előtt, éppen bekopogott. Sietve akartam megfordulni és elszaladni a másik irányba, de ő meghallotta neszeimet, rám nézett, elmosolyodott, és így szólt:

– Beszélni szeretnék veled.

Nem akartam meghallgatni. Nem akartam hallani, hogy ő már nem szeret, hogy megtalálta a másik lány mellett a boldogságot, amit én nem tudtam megadni neki, és hogy ő ezentúl valaki más karjaiban fog elaludni. Nem akartam.

A fejemet ráztam szelíden, de ő nem figyelt rám, gyengéden megfogta a kezem, és behúzott maga után a szobába. Leültetett az ágyra, amiből már nem áradt az ő lágy illata, a szürke párnák hidegsége borzongásra késztetett.

– Menj el.

Arca meglepettséget tükrözött. Aggódva fordította felém arcát, s halkan szólt hozzám:

– Nem aludtam nála…

– Tudom, amit tudok – hajtogattam a magam igazát. Ő leült mellém, arcom köré simította két tenyerét, szelíd erőszakkal rábírt, hogy szemébe nézzek.

– Visszajöttem hozzád. Itt aludtam melletted.

– Hazudsz! – Kitéptem magam szorításából, és felpattantam. Az ajtóhoz szaladtam, ő nem állított meg. A kilincshez nyúltam, ám még szinte hozzá sem értem, amikor a bejárat kivágódott, és én ijedtemben hátratántorodtam. Két erős kar kapott el hátulról és tartott meg szorosan, védve az eleséstől, a fájdalomtól minden porcikámat.

A lány, aki beviharzott közénk, csaknem csapzottabban nézett ki, mint én magam: haja égnek állt, körmei letöredeztek, ruháiból férfiparfümök és alkohol szaga áradt.

– Akkor mi lesz?! – Sugárzott belőle a harag, a gyűlölet – de nemcsak irányomba, hanem a szerelmem felé is, aki még mindig engem tartott a karjában.

– Megmondtam neked – szólt ő szelíden, s végigsimított az arcomon. – Ő az, akivel le akarom élni az életem hátralevő részét.

A lány, aki kis híján elmarta mellőlem azt az embert, akit szeretek, dühösen csapta be maga után az ajtómat, csakúgy, mint egy nappal korábban a szerelmem tette. Én pedig végre kettesben maradtam azzal a férfivel, aki számomra a világot jelentette, s aki soha többé nem kérdőjelezte meg az irántam érzett kötődését.

Vélemény, hozzászólás?